2012. 03. 16. A reménybe kapaszkodva Székely Kinga Réka
Ha tudnánk azt, hogy minden rossz idő véget ér egyszer, ha tökéletesen meg lennénk győződve arról, hogy a rossz idő alatt minket semmi baj sem ér, hálásak lennénk azoknak, akik a keserűséget okozzák nekünk , és szívünkből és tekintetünkből szeretet és mosoly áramlana. Azonban a rossz időket sokszor nem éljük túl maradandó károsodás nélkül, így szívünkben a szeretet, tekintetünkben a mosoly képtelen megszületni.
Amíg a nyolcvanas évek végén a középiskola padjait koptattam, dühösen viselve a karszámot, az egyenruhát és a hajszalagot, amíg lesütött fejjel rontottam be az iskolakapun a diktátor és felesége portréja, valamint az iskolai KISZ-titkár buna dimeneata-ja alatt, nem voltam meggyőződve arról, hogy annak a rossz időnek egyszer vége lesz. Csak apokaliptikus képeket láttam magam előtt, ahogy lerombolják az utolsó magyar falut is, ahogy asszimilálódik, avagy emigrál az utolsó erdélyi diák is, ahogy leomlik az utolsó magyar síremlék is a Házsongárdi temetőben...
Húsz évvel a reggeli sokkok után immár szülői és szakmai gondokkal terhesen baktattam felfele a kopott iskolalépcsőn, amikor egy mennyeinek tűnő kedves hang így köszöntött: Isten áldja! Hirtelen megjelent lelki szemeim előtt a hajdani KISZ-titkár. A két hatalmas portré társaságában közeledett felém, hallottam a recsegő hangon diktált reggeli jókivánságokat. Aztán, mint amikor az aceton feloldja a körömlakkot, a kapusszoba mostani szolgálatosának kedvessége feloldotta rémisztő látomásaimat.
Mennyire nem hittem akkor, húsz évvel ezelőtt azt, hogy a rossz idők lejárnak, mennyire nem hittem azt, hogy az életet, az egyénit és a közösségit mindig újra lehet kezdeni! A megvetés és grimasz hegyeit gyűjtöttem magamban, mert hitem ingadozott, mert utamat nem találtam a bozótosban.
A rossz időket túl kell élni. Nem szabad eldobni a bizalom mentőcsónakját. Kapaszkodni kell a remény leghalványabb sugarába is, bízni kell az egyetlen megmaradt igaz szóban is. Kapaszkodni kell a remény legvékonyabb pókhálójába is, bízni kell az egyetlen megmaradt igaz tettben is.
A rossz idők mindig véget érnek, oly váratlanul, mint márciusban a tél, s oly észrevétlenül köszönt be életünkbe a jó, mint az első hóvirág, szintén márciusban. Persze a jó sem tart mindörökké, hisz az idő múlásával saját hibánkból vagy önhibánkon kívül tomboló viharként tör össze minket a lélek szerinti rossz idő. A kitartás a lelki erő legnagyobb próbája. Tarts ki a szenvedés alatt, mert mindig jön, természetesen következik a szenvedés nélküli idő!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése