Fülöp Dezső Alpár: Gyász, gyermekfejjel

2012. 09. 12.     Gyász, gyermekfejjel     Fülöp Dezső Alpár    

A rutinosan változó iskolai évkezdésünkbe belekondult a gyász harangja. Feleségem a nagymamáját veszítette el, a lányom a dédimamát.

Temetésre is készülve „fejvakarva” vártam az ihletet, míg a lányom közbe nem szólt:

– Apu, segíthetek?

Gondoltam, lerázom, no, meg a lelkem mélyén – talán – remélve, hogy éppen innen érkezik a várt szikra, feleltem:

– Igen, segíthetesz. Rajzolj nekem egy szép három percest.

– Jó – mondta, s mire még hozzátettem, hogy „aztán szép legyen, ám”, már került is elő a papir, ceruza.

Elkészült a rajz, mutatja, s mellé szolgáltatja a szakszerű magyarázatot is, hogy a magamfajta felnőttfej is megértse azt:

Ez itt dédi – mutat az egyik emberszerű alakra –, ez meg én vagyok – mutat a másik, az előbbit kézen fogó, kisebbikre.

Hát igen, gondolom magamban, őt is foglalkoztatja a kedves személy elvesztése. Mi mást is rajzolhatna, mint ami a szívében van, ami a családban is napirend. Nézem a rajzot, s látom, hogy az egész háttér valami sötét kék. Meg is jegyzem, hogy „hol van itt a föld?”, mire „na, jó, akkor rajzolok földet is” megalkuvással odahúz valami vékony barna csíkot a lap aljára, ami nekem rögtön a magyar ugart juttatta eszembe. De mintha vigyázna rá, hogy a dédinek nevezett alak ne érje azt – hiszen ő meghalt, magyarázza, mintha mi ezt nem tudnánk.

Általában véve sötét volt az egész alkotás. Lám, gondoltam tovább, tanulás nélkül, ösztönszerűen is a halált, az elmúlást a sötét színárnyalatokkal fejezi ki már a gyerek is. De aztán megakadt a szemem a kép bal felső sarkán, ott a nagy gyászos sötétség ellenére is ragyogott a citromsárga nap. Ha a halál fogalmával találkozott is a lányom, az örökélet gondolatával még nem volt alkalma, és mégis a halálba távozó dédi feje fölött nem az elmúlás sötétsége uralkodik, hanem fény dereng, világosság. Gyermekfejjel ábrázolva vajon ez volna az örökélet tudata, amelynek ismerete a génjeinkben is feldereng?

Andorkó Attila: Az időről

2012. 09. 10.     Az időről     Andorkó Attila    

Az idő az egyetlen, legszigorúbb és egyben legigazságosabb úr. Mindannyian az idő alárendeltjei, ha úgy tetszik „az idő foglyai” vagyunk.

Kivel nem történt már meg az, hogy úgy „elszaladt az idő”, az óra, órák szinte egyetlen perccel értek fel. Máskor pedig olyan helyzetbe került, hogy egyetlen pillanat, perc örökkévalóságnak tűnt.

Az idő... A dolgozó ember az idejét értékesíti, mint munkaidő. Bizonyos munkákat határidőre kell elkészíteni, az elsősegélynyújtásban a gyémánt percekről, mint sors és életbemaradási időről beszélnek. A Biblia világában van Ó- és Újszövetségi idő, valamint van Isteni (örök), és emberi (véges) idő.

A Prédikátor szerint „Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt.”

Az idő… Hányszor, s milyen könnyen kimondjuk: „Erre, vagy arra nincs időm…”, „Úgy intézem, hogyha időm lesz, akkor ezt, vagy azt fogom tenni…”, pedig minden tőlünk függ: felgyorsultnak fogjuk-e fel a világunkat, az idő foglyaiként, vagy a Prédikátor tanítását vesszük alapul, hogy mindennek megszabott ideje van? Mi döntünk erről, s ha „időnk van”, akkor mérlegelni is tudjuk a döntésünket. Ha az előbbi nézetet valljuk, akkor belesétálunk az idő fogságába, „az időalagútba”, ha a másodikat, akkor nyugodtabban, elfogadva az idő által felkínált lehetőségeket felismerve, kihasználva tudunk élni, és mindenre lesz/van időnk.

Az idő… Nem tárolható, nem kölcsönözhető, de igazságos, mert attól függetlenül, hogy ki melyen bőrszínű, nyelvet beszélő, életkorú, társadalmi ranglétrán hol helyezkedik el, a nap 24 órából áll, senkinek sem több, sem kevesebb. „Ami elmúlt nem jön vissza, soha már” énekli Máté Péter, ezért fontos tudni, hogy minden nap 24 óra áll mindenki rendelkezésére, hogy életét úgy élje, hogy értékelje az időt, mert az eltelt idő megismételhetetlen!

Bíró Attila: Őszi illatok ellen tüntetek!

2012. 09. 09.	Őszi illatok ellen tüntetek!	Bíró Attila
Ősz lett. S amíg én tüntetek húszezres tömegben, addig ő pofátlan egyszerűséggel megérkezik. Hová tűntetek, ti nyári éjjelek? Merre kószáltok, ti forró reggelek? Hát ezért tüntetek, mert nem bírom lenyelni, hogy ő csak úgy maga mögé tuszkolja a nyarat, s vele együtt az elnapolt kirándulásokat, a sokat ígért szabadságokat, az izgalmas utazásokat és minden tervemet. Régebben utáltam érkezését, sőt gyermekkoromban hányingerem volt az illatától. Igen, mert magával hozta a műanyag füzetborító gyári bűzét, s azzal volt tele az egész szobám. Persze, ugyanígy fogadtam az olcsó, PVC-szerű anyagból készült iskolatáskát is. Ha jön az ősz, eszembe jut a gyümölcs íze. A gyümölcs-radírgumi és a dobozos papírragasztó íze is, mert iskolakezdéskor, ha tehettem, mind felzabáltam azokat. Aztán a mézédes szőlő aromája helyett a könyvtári házi olvasmányok dohos lapjait kellett szaglásznom egész közelről román nyelven. Vele együtt érkezett a korán ébredés kényszere, a csípős reggeleivel fűszerezett „trejkulor” duzzogása, na, meg a nehézszagú osztályterem csendjébe visító kréta megfutott hidegrázása. Gyermekkorom őszein ezek ellen tüntettem, ma ezekért tüntetek!? Most pedig hatvan táborozó gyermekkel kimegyek az erdő tövébe, s alázattal igyekszem elmesélni az ősz gyönyörűségét. Gazdag és lemásolhatatlan színek kavalkádját, melyeket angyalok kevernek s mázolnak a tájra minden éjjel. Élvezzük a vénasszonyok nyara simogató napsütését, gyönyörködünk a színesedő lombú fák szépségeiben. Beszélek nekik és magamnak a jó Isten áldásairól, melyekről nem feledkezünk meg most sem, s majd a templomban sem. Szólok az elmúlásról, az újrakezdésről és az Örökkévalóról. Az Iskoláról, amelyért tüntetek, amelynek múltját és jövőét tűntetnék el. Ősz lett. Magával hozta illatát, hogy húszezer orr ne tűrje idén se, miként bűzlik az igazság.

Mátéfi Tímea: Isten jóakaratának kitöltődése

2012. 09. 08.     Isten jóakaratának kitöltődése     Mátéfi Tímea    

Ilyenkor, ősz beálltával gyakran jutnak eszembe egyik kedvenc költőm, Áprily Lajos Tetőn című versének sorai, és talán soha nem éltem meg e verssorok mélységét és valódiságát oly mértékben, mint amikor a napokban a Gyimesekben jártam. Minden porcikámmal átéltem a költő szavait, hogy ott fenn „a vén hegy állott mozdulatlan./Időkbe látó meztelen tetején/tisztást vetett a bujdosó verőfény./Ott lenn: zsibongott még a völgy a láztól./Itt fenn fehér sajttal kínált a pásztor./És békességes szót ejtett a szája,/és békességgel várt az esztenája.”

Valljuk, hogy elszakadtunk attól az életmódtól, amely az ember számára egészséges és természetes volt valamikor, és amely része ma is sokak – de egyre kevesebbek – életének, ezáltal pedig eltávolodunk Istentől, hagyományainktól, örökölt értékeinktől…

Alapvetően nagyon kevés kell(ene) az ember boldogságához, megélhetéséhez, mégis a ma világának szekérrúdja afelé húz, hogy sose elégedj meg azzal, amid van, mindig többet akarj, mindig különb légy, mint mások. Ennek következtében pedig túlhajszoljuk magunkat azért, hogy egyszer majd azzal a nyugalommal és lelkibékével élhessük napjainkat, amivel a hétköznapinak mondott emberek élik távol a város zajától, a média fölösleges információitól.

Tudod-e örömmel enni kenyered és jókedvvel inni borodat, ahogy azt a Prédikátor kérdi minden időben, a mindenkori embertől? S hogy miért? Mert mindig az volt Isten jóakarata, hogy ezt tedd!

Hagyd el egy időre a világ dübörgését, távolodj el a fények mámorától, az eledel bőségétől, emelkedj magasba testileg-lelkileg, mosd meg arcod a Holdnak fényében, reggel a Napnak aranyában, legyen altatód tücsökciripelés, csendes, esti kolompolás, eledeled a pásztor kínálta fehér sajt, s érezd meg, hogy ez Isten jóakaratának kitöltődése rajtad!

Benedek Enikő: Családi béke

2012. 09. 07.     Családi béke     Benedek Enikő    

Feltételezem, ha a Ti otthonotokban is van családi béke, akkor azt a körmöd szakadtáig megpróbálod védelmezni. Sem időt, sem energiát nem sajnálsz erre.

A mi családi békénk már közel harminc esztendős, de nem tagadom, hogy az első hét évben – de még azután is – voltak kisebb-nagyobb időszakok, amikor már-már teljesen kiveszni látszott, és komoly erőfeszítést igényelt, amíg sikerült „újratelepíteni”.

Mindig úgy éreztem, hogy ezért csakis én vagyok a felelős: a nő, az asszony a háznál. Akik ismerik a családi békét, azok biztosan tudják, hogy a párkapcsolat fokmérője. A szép, egészséges, mindig megújult, kiújult állapotban lévő béke, a harmónia, az egyetértés, a szeretet, a kölcsönös tisztelet jele.

A párok figyelnek, hallgatnak egymásra, összhangban vannak egymással, az időjárás viszontagságait kellőképpen érzékelik, és kölcsönösen egymás segítségére sietnek, ha kell, ha szükségeltetik. A minap is, az otthonunkat meglátogató házaspár férfi tagja egy csipetnyi irigységgel a hangjában, így szólt a feleségéhez: „Nézd meg, milyen szép az Enikőék családi békéje! Nálunk miért nem lehetne?”

Tényleg nagyon szép, de én ezért rengeteget teszek. Minden nap a kedvében járok: énekelek neki, fénysugár gyanánt becézgetem, cirógatom, kényeztetem őt. Ha netalán mérgesen és feszülten ébredek, vagy frusztráltság tükröződik rajtam, undok és unalmas vagyok, nemtörődöm vagy közönyös, sőt néha a mohó önérdek és a kisajátító szeretet uralkodik el rajtam, akkor azonnal jelentkeznek az első tünetek: ráncosodás, aléltság, kókadozás, zsugorodás, a sárgulás első jelei és végül a tejes pusztulás. Nem! Ezt nem engedhetjük meg magunknak, hogy annyi év fáradságos munkája csak úgy tönkremenjen. Inkább minden nap a körmöm szakadtáig megpróbálom védelmezni őt.

Bocsánat, de majdnem elfelejtettem megírni, hogy az első cserép családi békét otthonról kaptam édesanyámtól ajándékba: „Hogy legyen nektek is!”

Moldován-Szeredai Noémi: Adj erőt Uram!

2012. 09. 06.     Adj erőt Uram!     Moldován-Szeredai Noémi    

„De én bízom benned, Uram, vallom: Te vagy Istenem!” 31 Zsoltár 15.

Adj erőt Uram! – sóhajtok fel.

Kiegyenesítem derekam, megtörlöm kezem és kimegyek a tornácra. A fák koronájától alig látom az eget, így lemegyek az udvarra, egész addig, míg felnézhetek az égre. Figyelem a csillagos eget és eltölt a csoda érzése. Megkeresem az ismerős csillagformációkat, körbefordulok, s nem tudok betelni a látvánnyal. Eszembe jut a múlt héten, a hegyekben látott hulló csillag és a kívánságom. Elmosolyodok, köszönetet mondok Istennek, s megyek vissza félbe hagyott munkám végezni. E rövid testi és lelki pihenő, Istenhez való fohász és csodalátás erőt és kitartást nyújtott.

Eszembe jut, milyen jó lenne, ha máskor is, mikor fáradtnak, türelmetlennek érzem magam, mikor panaszkodom, hirtelen ki tudnám szakítani magam abból az állapotból, „kilépni” az élethelyzetből, kívülről nézni és látni önmagamat és a körülöttem levő világot. Most sikerült az imádság és néhány lépés által. Milyen egyszerű, mégis sokszor nehéz.

„De én bízom benned, Uram, vallom: Te vagy Istenem” – erőt, szeretetet és türelmet adó Isten.

Makkai-Ilkei Ildikó: Itt születtél ezen a tájon

2012. 09. 05.     Itt születtél ezen a tájon     Makkai-Ilkei Ildikó    

„Itt születtél ezen a tájon, itt ringatott az édesanyád

Itt indultál el az útra, s itt jártad ki az iskolát

Itt élnek a barátaid és itt találtad meg szerelmedet

A nagyvilágon e kívül nincs máshol helyed.”
Bródy János és Koncz Zsuzsa dalának kezdősorai váltak a második bencédi falutalálkozó mottójává. Amikor a fiatalokkal az ünnepi műsorra készültünk, akkor találtuk ezt a dalt a világhálón, amelyet semmiképp nem hagyhattunk ki, mert szövege és dallam egyaránt megfogta a szívünket. Eldöntöttük, hogy erősítővel kihangosítjuk ezt a dalt, és mi csupán a refrént daloljuk az előadókkal:

„Ne törődj vele, hogy mit mondanak

Az vagy, akinek tartod magad

Még akkor is, ha szembe fúj a szél.

Ne törődj vele, hogy mit mondanak

Az vagy, akinek tartod magad

Ne feledd el, hogy szabadnak születtél!”

Nem csak énekeltünk, hanem szétszéledtünk a háromszáz lelket számláló tömegben, akik az istentiszteletet követően összegyűltek az ez alkalomra elkészült, felavatandó székelykapu körül.

Sok pillanata felemelő volt ennek a falutalálkozónak, az istentisztelet, amikor a teljesen megtelt templomban szétnézhettem, amikor úrvacsorát oszthattunk, köztük a nemrég konfirmált legifjabb felnőtteknek, felemelő volt a sok ünnepi beszéd, a délután kulturális műsor, de szívemet leginkább az dobogtatta meg, amikor láttam és hallottam elszántan és szívből éneklő ifjaimat, amikor a dal végén megszorítottuk egymás kezét, és bezártuk dalunk. „Sose feledd, hogy szabadnak születtél!”

Hiszem és tudom, hogy a mai fiatalok is akarnak és tudnak szép dolgokat művelni, hogy ezek a dalok őket is fellelkesítik, annyira, hogy aztán ők lelkesítettek másokat. Remélem, hogy még sokszor megismétlődik ez, de nem csak nálunk. Legyen így máshol is!

Pál János: Mi lesz így?

2012. 09. 04.     Mi lesz így?     Pál János    

„Aki uralja a múltat, az uralja a jövőt is; aki uralja a jelent, az uralja a múltat is.” Ez az orwelli idézet jutott eszembe, amikor egy ifjúsági rendezvény egész ideje alatt zenének nevezett gépzörejt voltam kénytelen hallgatni. Szóvá is tettem az egyik illetékesnek mindezt, a válasz azonban az volt, hogy nem lehet, mivelhogy most ez a divat és tekintettel kell lenni a résztvevő ifjúság ízlésére.

Lépten-nyomon tapasztalni, hogy a jelen hatalmasai miként igyekeznek átírni minden tekintetben a múltat: az örök enyészetté váló egykori utcanevek, városaink folyamatosan átalakuló, történelmi jellegét veszítő arculata mindennek a törekvésnek szembeötlő iskolapéldái.

Zavar, hogy ha tudatlanul is, de ebbe a csapásba közülünk is sokan beállnak és meglovagolva a giccs hullámait arctalan, gyökértelen tömeggé formálják ifjainkat.

Átmossák agyukat, megfosztják egyéni és közösségi tudatuktól, és már arra is képtelenek, hogy akár a zene világán keresztül számukra jellemformáló identitást, valódi értéket közvetítsenek.

Egy új nemzedék van kialakulóban nálunk felé is: a szellemiektől, lelkiektől, esztétikai érzéktől kiüresített “világproletár”. Látva ezt, Bereményi Géza gyötrő gondolatai tolódnak agyamba: “[…], hogy lesznek ezek túlélők? Valami itt korcsosul. Kérdezném, hogy száz év múlva ki tud majd itt magyarul? És ahogy magukat nézem, egyik sem betonkemény, elszállnak az első szélre! Mi lesz így? – kérdezem én.”

Máthé Sándor: Hangtalan szavak

2012. 09. 03.     Hangtalan szavak     Máthé Sándor    

„Az egek hirdetik Isten dicsőségét, kezének munkájáról beszél a menny. Nappal a nappalnak adja át e szót, éjjel az éjjelnek adja tudtul. Nincs szó és nincs beszéd… mégis eljut hangjuk az egész földre, szavuk a világ végéig.”

Zsolt. 19,2-5

Csillagászok szerint, de a köztudatban is ez rögződött, augusztus a legalkalmasabb hónap a csillagászati megfigyelésekre. Valóban, akinek volt alkalma megcsodálni az augusztusi eget, az a zsoltáríró Dávid királyhoz hasonló élményt élhetett át. Dávid ifjú korában, pásztorfiúként nagyon sok éjszakát töltött a szabadban a nyáj mellett, amikor megcsodálhatta a csillagos eget. Bizonyára ezek az emlékek köszönnek vissza ezekben a zsoltáros versekben. Nagy és fenséges igazságokat hallott meg, amint az egek Isten dicsőségéről beszéltek.

„Nincs szó, nincs beszéd… mégis eljut hangjuk az egész földre, szavuk a világ végéig.”

Hangtalan szó, beszéd. Bizony földi vonatkozásban is van ilyen!

Egyik külföldi utam során, London belvárosában sétálva betértem egy templomba. Meglepő volt, amit ott láttam: nem szólt az orgona, csak valami halk, éterinek mondható zene szólt. A jelenlevők áhítattal imádkoztak, hangjuk nem hallatszott, de arcukon lehetett látni az elmélyülést. Aztán a prédikáció következett, amit jelbeszéd segítségével „mondott el” a lelkész. Süketnémák temploma az a hely. Akkor döbbent belém, talán először életemben, hogy mekkora áldás a szó, a beszéd, de kétségeim vannak afelől, hogy arra használjuk-e mindig, amire kaptuk.

Az egek szavát ritkán halljuk, egyszerűen azért, mert nem figyelünk, mert nincs időnk, mert más, „fontosabb” dolgokkal foglaljuk el magunkat. Pedig ezeken keresztül Isten szól szelíd, halk hangon, mint a prófétához.

Jó lenne, ha mi is meghallanánk az egek beszédét. Jó lenne, ha a lélek hangtalan szavai szólalnának meg akkor, amikor hangosan beszélünk. Könnyebben megértenénk egymást, kevesebb lenne a bántás. Erre törekedjünk.

Lőrinczi Lajos: Falutalálkozó

2012. 09. 01.     Falutalálkozó     Lőrinczi Lajos    

Én nem is tudom, más tájain a világnak, az embereknek van-e ilyen rendezvénye? De, azt hiszem, ez a mi, erdélyi keserédes találmányunk, hiszen főleg az elnéptelenedő falvakkal kapcsolatos. Sokfelé rendeznek falunapokat, városnapokat, találkozókat, de ez más. A falutalálkozóra az elszármazottakat hívják haza. És jönnek is, sokan. Mert jól esik hazajönni. Ha csak a szomszéd faluból érkezünk is, jól esik látni a házakat, az utcákat. A szülőföld, a szülőfalu megnyugtat. Mert van benne valami édesanyai. Simogató, hazaölelő, szívdobogtató.

Az emberek találkoznak. Évtizedek teltek el, de a kötődés megmarad. Összekötnek a megelevenedő emlékek, a szülőfalu. Ilyenkor érezzük meg, hogy valójában egy nagycsalád vagyunk.

A nyáron is több falutalálkozón részt vettem. Mind kicsi falvakban. Olyanokban, amelyek valamikor sokkal népesebbek voltak. Sok esetben „csak ház, csak udvar” gondolatok facsarnak könnyet a szemekből. Mert nem mindenkinek van, ahová hazamenni. Mégis jók ezek a találkozók, mert minden esetben az összetartás, a kötődés érzésével mennek el az emberek.

Ilyenkor érzem azt, hogy egy-egy kis falu sokkal több, mint aminek látszik. Sokan leírják már őket, mert kevesen laknak bennük. A házai egy része üresen áll. Én azonban úgy tekintek rájuk, mint egy életfa tartójára: abból nő ki a terebélyes élet, innen táplálkozik, mint egy láthatatlan gyökérből, köldökzsinórból.

Az emberek, a családok évtizedekkel ezelőtt, kenyeret keresve, szerencsét próbálni indultak, máshol találták meg a „fele királyságot”, de halálukig ide tartoznak. És a falut velük együtt kell nézni, látni, megtartani.

Ha van hová hazajönni, ha méltók maradtunk a hazajövetelre, ha hazajönnek, ha megtelik a templom, ha tenni tudunk közösen a(z itt)honért, Isten áldása van rajtunk.