2010. 07. 31. Rágón rágódni Demeter Erika
Pár napja kaptunk ajándékba tíz nagy csomag rágógumit. Örültünk neki, hiszen azt hallottuk, hogy repülőn szerencsés dolog, ha van rágógumi nálad. Az öko életre törekvők azt tartják, hogy nem egészséges. Lehet, de ma már lassan semmi sem egészséges. Azt is hallottam, hogy ha rágunk, az serkenti az agyműködést. Ez is megtörténhet. Én nagyon szeretek rágózni autóvezetés közben, jó feszültség-levezető.
Persze sejti már az olvasó, hogy nem a rágógumiról akarok beszélni, inkább a rágódásról. Ez a mi igazi nagy rágógumink. Az élet nagy vagy kevésbé nagy kérdésein rágódunk, akkor is, amikor már rossz az íz a szánkban, akkor is, amikor csíp, és akkor is, amikor már rég lejárt a szavatossági ideje.
Életünk minden korszakának megvan a maga rágója.
Az elmúlt két napban is sokat rágódtunk. Összegyűltünk az Unitárius Lelkészek Országos Szövetségének konferenciáján, elég szép számban. Beszélgettünk és hallgattunk, volt, amikor csak elmerülve ültünk egymás mellett, és jó volt. Bár néha ismerős íze volt a „rágónak”, mégis jó volt újrarágni. Aztán volt olyan is, aminek már teljesen elment az íze számomra, s azt én nem rágtam. Akadtak új és szokatlan ízek, hát ízlelgettem.
Sokat rágódunk és rágunk, amíg emészthető lesz egy érzés, egy rendszer, egy cél. Sokat rágunk másokat, s talán még magunkat is, míg megtalálni véljük megálmodott boldogságunkat. Sokszor rágatlanul futnak le falatok a torkunkon, melyektől terheltekké válhatunk...
És sokat kell még rágjunk és rágódjunk, míg megérezzük, hogy a valódi boldogságunknak nincs is íze, vagy az nagyon sokféle.
2010. július 31., szombat
2010. július 30., péntek
Tófalvi Tamás: Amikor a pénzzel farkasszemet nézel
2010. 07. 30. Amikor a pénzzel farkasszemet nézel Tófalvi Tamás
Az asztalnál ültem, és egy százlejest bámultam. Az utolsót. Elgondolkodtam, vajon hány napig kell kitartania, kitartanom…
Lelkembe fortyant gazdag emberek túltömött kincsesládája, bankszámlákról cinikusan mosolygó elkölthetetlen összegek, s a tudat, hogy dúskálni a bőség kosarában biztosan nem lehet annyira fájdalmas…
Elképzeltem, ahogy a zsíros kenyeret felváltja urizálásom hatfogásos menüje, s kopott cipőmet négy újra váltom le, minden aggódás nélkül. Vakációt terveztem, kirándulást, s szinte elnevettem magam, ahogyan arcom előtt megjelent a koldus meglepett arca, amikor Párizs utcáin sétálva zsíros bankót dobok kopott kalapjába.
Még ezt az asztalt is lecserélném – gondoltam fellelkesedve, s a kávéfőzőt, hogy inasom minden reggel ízletesebb nedűt hozhasson ébredésem örömére.
Kopogtatnak.
A postás. Villanyszámlát hozott.
Tekintetem újra megpihent a csöndes százlejesen, és már tudtam, hogy meddig fogunk kitartani. Holnapig…
Fölemeltem, és kissé mélabúsan, de annál határozottabban mondtam el neki létem végtelen titkát: veled úgysem vásárolhatok meg mindent.
Vajon visszaválthatnám boldog gyermekkorom?
Vajon megvásárolhatnám még egyszer szerelmem első csókját?
Vajon száz lejért mennyi mosolyt, nevetést, szeretetet, gyöngédséget kapnék?
Vajon szebben sütne be a nap lakásom ablakain; és tudnának-e lélekmelengetőbben énekelni udvarom apró, tollas lakói?
Na ugye, hogy nem! – mondtam neki tüzes pírban égve – s hallgatása számomra beleegyezést sugallt.
Másnap kifizettem a villanyszámlát. Az egész napom jól telt!
Az asztalnál ültem, és egy százlejest bámultam. Az utolsót. Elgondolkodtam, vajon hány napig kell kitartania, kitartanom…
Lelkembe fortyant gazdag emberek túltömött kincsesládája, bankszámlákról cinikusan mosolygó elkölthetetlen összegek, s a tudat, hogy dúskálni a bőség kosarában biztosan nem lehet annyira fájdalmas…
Elképzeltem, ahogy a zsíros kenyeret felváltja urizálásom hatfogásos menüje, s kopott cipőmet négy újra váltom le, minden aggódás nélkül. Vakációt terveztem, kirándulást, s szinte elnevettem magam, ahogyan arcom előtt megjelent a koldus meglepett arca, amikor Párizs utcáin sétálva zsíros bankót dobok kopott kalapjába.
Még ezt az asztalt is lecserélném – gondoltam fellelkesedve, s a kávéfőzőt, hogy inasom minden reggel ízletesebb nedűt hozhasson ébredésem örömére.
Kopogtatnak.
A postás. Villanyszámlát hozott.
Tekintetem újra megpihent a csöndes százlejesen, és már tudtam, hogy meddig fogunk kitartani. Holnapig…
Fölemeltem, és kissé mélabúsan, de annál határozottabban mondtam el neki létem végtelen titkát: veled úgysem vásárolhatok meg mindent.
Vajon visszaválthatnám boldog gyermekkorom?
Vajon megvásárolhatnám még egyszer szerelmem első csókját?
Vajon száz lejért mennyi mosolyt, nevetést, szeretetet, gyöngédséget kapnék?
Vajon szebben sütne be a nap lakásom ablakain; és tudnának-e lélekmelengetőbben énekelni udvarom apró, tollas lakói?
Na ugye, hogy nem! – mondtam neki tüzes pírban égve – s hallgatása számomra beleegyezést sugallt.
Másnap kifizettem a villanyszámlát. Az egész napom jól telt!
2010. július 29., csütörtök
Nagy László: Vallomás
2010. 07. 29. Vallomás Nagy László
Szeretem hallgatni a rádiót. Mondhatom már kora gyermekkoromtól része volt életemnek, hisz a vasárnap nem múlhatott el anélkül, hogy ne hallgassuk meg Postás Jankót és a szerkesztő nénit. Aztán felnőttként megadatott számomra, hogy személyesen is megismerhettem a szerkesztő nénit, elbeszélgethettem vele, és a temetési szertartásán is én szolgáltam.
Mondom, a rádió ott van a mindennapjaimban. Közösen bejárunk vidékeket, emberekkel találkozunk. Nemrég egy vidékjáró riporter egy idős asszonyt szólaltatott meg. Nem panaszkodott senkire. Csak mondta élete történetét. Volt, amit. Sok minden történt vele, ahogy velünk, másokkal is. Egyszer csak azt mondta: „Életemnek célja az volt, hogy minden nap szeretettel megkínáljak valakit.” Szép vallomás, szép életcél. Bárcsak sokan lennének, lennénk, akik ugyanezt nemcsak hangoztatnánk, hanem meg is tennénk. Biztos más lenne ez a világ.
Szeretem hallgatni a rádiót. Mondhatom már kora gyermekkoromtól része volt életemnek, hisz a vasárnap nem múlhatott el anélkül, hogy ne hallgassuk meg Postás Jankót és a szerkesztő nénit. Aztán felnőttként megadatott számomra, hogy személyesen is megismerhettem a szerkesztő nénit, elbeszélgethettem vele, és a temetési szertartásán is én szolgáltam.
Mondom, a rádió ott van a mindennapjaimban. Közösen bejárunk vidékeket, emberekkel találkozunk. Nemrég egy vidékjáró riporter egy idős asszonyt szólaltatott meg. Nem panaszkodott senkire. Csak mondta élete történetét. Volt, amit. Sok minden történt vele, ahogy velünk, másokkal is. Egyszer csak azt mondta: „Életemnek célja az volt, hogy minden nap szeretettel megkínáljak valakit.” Szép vallomás, szép életcél. Bárcsak sokan lennének, lennénk, akik ugyanezt nemcsak hangoztatnánk, hanem meg is tennénk. Biztos más lenne ez a világ.
2010. július 28., szerda
Lázár Levente: Ejnye bejnye...
2010. 07. 28. Ejnye bejnye... Lázár Levente
Útleveleket mentünk készíttetni a „városba”. Nyár, meleg, sőt, hőség, tömeg és hosszú kanyargós sor. Szóval semmi újdonság. Azon lettünk volna meglepődve, ha nem ezt kapjuk. A rendszerbe beleszokva szakítottuk le a sorszámot, és szomorkásan állapítottuk meg, hogy vannak még 53-an előttünk. Óránként fogyott 15–20. Tehát számíthattunk arra, hogy legalább 2–3 óra, amíg sorra kerülünk. Elmentünk fagyizni, a gyermekek kedvét felvidítani, a lassan múló időt kitölteni. Két óra után tértünk vissza a hivatalba, ahol még nagyobb hőség és sor várt ránk. Megrökönyödve láttuk, hogy az eltelt idő alatt csak 20 szám fogyott a számlálóról. Közben volt egy egyórás ebédszünet.
A váróterem zsúfolásig telve. Meleg, pára és idegesség a levegőben. Pár éves gyerekek, pelenkára vetkőztetve, szomjasan, nyűgösen és elalélva a tehetetlenségben. A mi gyerekeink már jóval nagyobbak, de ők sem igen bírták a gyűrődést. Már sétáltunk is, kártyáztunk is, viccmondó versenyt is tartottunk, énekelgettünk. Több liter víz is elfogyott, de mellékhelység csakis az alkalmazottak számára volt fenntartva.
Örök „élmény” az adminisztratív szervezésből.
Az Egyesült Államok Nagykövetsége, Bukarest. Jelentkezési időpont reggel 9 óra. Fél órával hamarabb érkeztünk, de előttünk legalább 25 ember. Edzett tapasztalatokkal felruházva semmiségnek tűnt. Fél percet sem álltunk, mikor a biztonsági őr utasított: Kövessük, mert a gyerekek nem állhatnak sorba. Biztonsági kapu, papírok ellenőrzése, váróterem, tévé, légfrissítő, újságok, mellékhelység, 20 perc várakozás, interjú és 10 óra 10 perckor már indultunk haza, jóváhagyott vízummal az útlevelünkben, amit megszervezett kézbesítő hoz 2 nap múlva a lakásunkra. Ez Amerika, nyugtáztuk.
Elgondolkodtató, vajon kik is a gyerekek számunkra. Síró, nyűgös, sokszor idegesítő pelenkások? Felnőtt palánták, akiket kell utasítgatni és irányítani? Vagy ahogy öreganyánk mondogatta, szemünk fénye?
Ritkán vagy egyáltalán nem lelhető fel társadalmi környezetünkben a gyermek, csak a felnőtt, aki aztán tűrjön, és tanítsa meg erre gyermekét is, vagy pedig ne vigye oda, ahova nem kell. Pedig a gyermek a felnőttek kiszolgáltatottja, azért vannak, hogy legyünk. Meddig leszünk így?
Útleveleket mentünk készíttetni a „városba”. Nyár, meleg, sőt, hőség, tömeg és hosszú kanyargós sor. Szóval semmi újdonság. Azon lettünk volna meglepődve, ha nem ezt kapjuk. A rendszerbe beleszokva szakítottuk le a sorszámot, és szomorkásan állapítottuk meg, hogy vannak még 53-an előttünk. Óránként fogyott 15–20. Tehát számíthattunk arra, hogy legalább 2–3 óra, amíg sorra kerülünk. Elmentünk fagyizni, a gyermekek kedvét felvidítani, a lassan múló időt kitölteni. Két óra után tértünk vissza a hivatalba, ahol még nagyobb hőség és sor várt ránk. Megrökönyödve láttuk, hogy az eltelt idő alatt csak 20 szám fogyott a számlálóról. Közben volt egy egyórás ebédszünet.
A váróterem zsúfolásig telve. Meleg, pára és idegesség a levegőben. Pár éves gyerekek, pelenkára vetkőztetve, szomjasan, nyűgösen és elalélva a tehetetlenségben. A mi gyerekeink már jóval nagyobbak, de ők sem igen bírták a gyűrődést. Már sétáltunk is, kártyáztunk is, viccmondó versenyt is tartottunk, énekelgettünk. Több liter víz is elfogyott, de mellékhelység csakis az alkalmazottak számára volt fenntartva.
Örök „élmény” az adminisztratív szervezésből.
Az Egyesült Államok Nagykövetsége, Bukarest. Jelentkezési időpont reggel 9 óra. Fél órával hamarabb érkeztünk, de előttünk legalább 25 ember. Edzett tapasztalatokkal felruházva semmiségnek tűnt. Fél percet sem álltunk, mikor a biztonsági őr utasított: Kövessük, mert a gyerekek nem állhatnak sorba. Biztonsági kapu, papírok ellenőrzése, váróterem, tévé, légfrissítő, újságok, mellékhelység, 20 perc várakozás, interjú és 10 óra 10 perckor már indultunk haza, jóváhagyott vízummal az útlevelünkben, amit megszervezett kézbesítő hoz 2 nap múlva a lakásunkra. Ez Amerika, nyugtáztuk.
Elgondolkodtató, vajon kik is a gyerekek számunkra. Síró, nyűgös, sokszor idegesítő pelenkások? Felnőtt palánták, akiket kell utasítgatni és irányítani? Vagy ahogy öreganyánk mondogatta, szemünk fénye?
Ritkán vagy egyáltalán nem lelhető fel társadalmi környezetünkben a gyermek, csak a felnőtt, aki aztán tűrjön, és tanítsa meg erre gyermekét is, vagy pedig ne vigye oda, ahova nem kell. Pedig a gyermek a felnőttek kiszolgáltatottja, azért vannak, hogy legyünk. Meddig leszünk így?
2010. július 27., kedd
Lakatos Sándor: Igaz vagy nem igaz
2010. 07. 27. Igaz vagy nem igaz Lakatos Sándor
Iskolalelkészi munkámban naponta kerülök olyan helyzetbe, hogy példával kell alátámasztanom a mondanivalómat annak érdekében, hogy az jobban érthető legyen. Így gyakran kerekednek ki túlzó vagy éppen vicces gondolatok. Nem tagadom, ez egy „szeretem”-része a mindennapoknak, mert találékonyságra sarkall. Előfordul az is, hogy az elmondott történet, ami nem feltétlenül egy megtörtént eset, nagyobb igazságot hordoz, mint egy „igaz” példa, mert nagyon jól rávilágít a lényegre. És a hallgatóság elfogadja igazságként, még akkor is, ha nyilvánvaló, bizonyítható, hogy az elmondott eset sohasem történt meg. Sőt, gyakran továbbmondják, és a történet továbbél mindaddig, amíg az igazságot hordozza.
Meggyőződésem, hogy az emberekkel foglalkozó lelkésznek, pedagógusnak és hasonszőrű idealistáknak időközönként meg kell tapasztalni, hogy aki nem tud igazi mély tanítással, hiteles példamutatással előhozakodni, annak kell igazán ragaszkodni a szabályokhoz, a formasághoz. És bár csak időnként köszön be az a meghatározhatatlan ihletettség, mégis sok erőt, pótolhatatlan lendületet és magabiztosságot ad a munkához. Időről időre újra igaz lesz, hogy a lelkiség tisztább és nagyobb igazságokat hordoz, mint maga a tudomány.
Iskolalelkészi munkámban naponta kerülök olyan helyzetbe, hogy példával kell alátámasztanom a mondanivalómat annak érdekében, hogy az jobban érthető legyen. Így gyakran kerekednek ki túlzó vagy éppen vicces gondolatok. Nem tagadom, ez egy „szeretem”-része a mindennapoknak, mert találékonyságra sarkall. Előfordul az is, hogy az elmondott történet, ami nem feltétlenül egy megtörtént eset, nagyobb igazságot hordoz, mint egy „igaz” példa, mert nagyon jól rávilágít a lényegre. És a hallgatóság elfogadja igazságként, még akkor is, ha nyilvánvaló, bizonyítható, hogy az elmondott eset sohasem történt meg. Sőt, gyakran továbbmondják, és a történet továbbél mindaddig, amíg az igazságot hordozza.
Meggyőződésem, hogy az emberekkel foglalkozó lelkésznek, pedagógusnak és hasonszőrű idealistáknak időközönként meg kell tapasztalni, hogy aki nem tud igazi mély tanítással, hiteles példamutatással előhozakodni, annak kell igazán ragaszkodni a szabályokhoz, a formasághoz. És bár csak időnként köszön be az a meghatározhatatlan ihletettség, mégis sok erőt, pótolhatatlan lendületet és magabiztosságot ad a munkához. Időről időre újra igaz lesz, hogy a lelkiség tisztább és nagyobb igazságokat hordoz, mint maga a tudomány.
2010. július 26., hétfő
Újvárosi Katalin: A teniszlabdák és egy pohár bor
2010. 07. 26. A teniszlabdák és egy pohár bor Újvárosi Katalin
Szeretem a tanulságos történeteket.
Valahányszor hallok vagy olvasok egyet-egyet, visszarepít Jézus világába. Megelevenednek előttem a példázatok szereplői, és olyan egyszerűnek tűnik minden. Ilyenkor nem értem miért kell bonyolítani a dolgokat.
A minap olvastam egy történetet. Arra gondoltam megosztom Veled, kedves Olvasó. Fogadd hát szeretettel:
Egy tanár egy nagy vázát helyezett az asztalra a tanulói elé, és megtöltötte teniszlabdákkal. Ezután megkérdezte tanítványait:
– Mit gondoltok, tele van-e a váza?
Amikor igennel feleltek, a tanár apró golyókat szórt a labdák közé. Amikor már nem fért több golyó a vázába, újra feltette a kérdést:
– Tele van-e már a váza?
A tanítványok ekkor már óvatosabbak voltak, és haboztak, de végül újra igennel feleltek. Ekkor a tanár elővett egy vödör homokot, és óvatosan szórni kezdte a vázába, amíg a vödör teljesen üres, a váza pedig tele nem lett.
– Na, most már tele van a váza? – kérdezte a tanulókat, akik szégyellték lassú észjárásukat, és még tovább törték a fejüket. Végül újra igennel feleltek. A tanár ekkor elővett a táskájából egy üveg bort és egy poharat, és beleöntött a vázába egy pohár bort.
Ekkor a következőket mondta a szégyenkező diákoknak:
– A teniszlabdák az élet nagy kérdéseit szimbolizálják: a párkapcsolatokat, a gyerekeket, a családot, a hivatást és a boldogságot. A golyók az élet apró örömeit és a hobbikat jelképezik, a homok pedig a hétköznapi kötelezettségeket, a mindennapos csipp-csupp dolgokat, és az élet ezernyi jelentéktelen homokszemét. Vigyázzatok, nehogy úgy teletöltsétek életetek üvegét homokkal, hogy golyókat már ne tudjatok beletenni, és már a teniszlabdáknak se legyen hely. Arra is vigyázzatok, hogy ne tegyetek bele túl sok golyót, mert ezek is elveszik a helyet a teniszlabdáktól.
– És mit jelképez a bor? – kérdezte ekkor az egyik diák?
– Azt, hogy egy pohár borra mindig van (legyen!) idő az életben!
Szeretem a tanulságos történeteket.
Valahányszor hallok vagy olvasok egyet-egyet, visszarepít Jézus világába. Megelevenednek előttem a példázatok szereplői, és olyan egyszerűnek tűnik minden. Ilyenkor nem értem miért kell bonyolítani a dolgokat.
A minap olvastam egy történetet. Arra gondoltam megosztom Veled, kedves Olvasó. Fogadd hát szeretettel:
Egy tanár egy nagy vázát helyezett az asztalra a tanulói elé, és megtöltötte teniszlabdákkal. Ezután megkérdezte tanítványait:
– Mit gondoltok, tele van-e a váza?
Amikor igennel feleltek, a tanár apró golyókat szórt a labdák közé. Amikor már nem fért több golyó a vázába, újra feltette a kérdést:
– Tele van-e már a váza?
A tanítványok ekkor már óvatosabbak voltak, és haboztak, de végül újra igennel feleltek. Ekkor a tanár elővett egy vödör homokot, és óvatosan szórni kezdte a vázába, amíg a vödör teljesen üres, a váza pedig tele nem lett.
– Na, most már tele van a váza? – kérdezte a tanulókat, akik szégyellték lassú észjárásukat, és még tovább törték a fejüket. Végül újra igennel feleltek. A tanár ekkor elővett a táskájából egy üveg bort és egy poharat, és beleöntött a vázába egy pohár bort.
Ekkor a következőket mondta a szégyenkező diákoknak:
– A teniszlabdák az élet nagy kérdéseit szimbolizálják: a párkapcsolatokat, a gyerekeket, a családot, a hivatást és a boldogságot. A golyók az élet apró örömeit és a hobbikat jelképezik, a homok pedig a hétköznapi kötelezettségeket, a mindennapos csipp-csupp dolgokat, és az élet ezernyi jelentéktelen homokszemét. Vigyázzatok, nehogy úgy teletöltsétek életetek üvegét homokkal, hogy golyókat már ne tudjatok beletenni, és már a teniszlabdáknak se legyen hely. Arra is vigyázzatok, hogy ne tegyetek bele túl sok golyót, mert ezek is elveszik a helyet a teniszlabdáktól.
– És mit jelképez a bor? – kérdezte ekkor az egyik diák?
– Azt, hogy egy pohár borra mindig van (legyen!) idő az életben!
2010. július 25., vasárnap
Székely Kinga Réka: Egy igazi másság, avagy világnézetek összeakaszkodása
2010. 07. 25. Egy igazi másság, avagy világnézetek összeakaszkodása Székely Kinga Réka
Nemzetközi unitárius konferencián voltam. Helyesebben unitárius-univerzalista konferencián voltam, ugyanis 1961-ben az Amerikai Egyesült Államokban a fent nevezett két felekezet egyesült, s azóta ez a kettős név a helyes megnevezés. Közös eszmei, vallási örökségünk a lelkiismereti szabadság, a hitbeli tolerancia, a másság tisztelete, avagy elfogadása. A mi európai unitárius nyitottságunk nyilván nem tart lépést az Egyesült Államokban tomboló nyitottsággal, de nincs is erre szükség – mondom én –, mert méreteiben és összetevőiben két különböző társadalomban élünk. A látszólag különböző életformáink mögött azonban nagyon hasonlítunk egymáshoz. Jóformán egyet akarunk: szabad szellemiséget, anyagi jólétet, megértő, támogató közösséget, boldog családot, tiszta környezetet, demokratikus elveken alapuló társadalmat.
Volt már kultúrsokkos nemzetközi konferenciában részem, amikor az egyiptomi muzulmán résztvevő észérvekkel elmagyarázta, hogy mitől jó és Istennek tetsző a poligámia. Nyilván nem jutottuk közös nebezőre. Azt hittem, hogy már több sokkot nem kaphatok egy ilyen jóindulatú konferencián, és lám nem így történt.
A foci világbajnokság végső mérkőzését igyekeztünk megnézni a hollandiai kisváros főterén, ahol mindenki narancssárgában tombolt a nagy győzelem reményében. Nigériai konferenciás társammal baktattunk a tér felé, közben ismerkedtünk.
Amikor tudom, hogy tudatlan vagyok el-elengedem a fülem mellett a mondatokat, mert ki tudja értem-e vagy sem, miről is van szó. Együttérző képet vágva szoktam ilyenkor bólogatni, majd csak kisül a végén, hogy jól értettem-e amit mondtak, tudom-e miről van szó, vagy vészesen közeledik a nagy lebőgés. Nos, a beszélgetés folyamán elértünk a család nevezetű témához. Van-e családja? Néha ez az ártatlannak tűnő kérdés is tud hajmeresztő lenni. Nincs, mert elváltak, nincs, mert meghaltak mérgezésben, balesetben, gyógyíthatatlan betegségben, nincs, mert zárt osztályon van a házastárs, nincs, mert mindig mindenki elhagyta. Ilyenkor megvilágosodok, megértem, hogy Isten csakis engem küldött erre a helyre, hogy kérdezzek és meghallgassak. Nem tagadom, hogy néha átvillan az agyamon, de jó volna egy kis könnyű beszélgetés, sörözés, kacagás, bambulás, de tudom, mert én magam is gyakorolva tapasztaltam, hogy hatalmas segítség a zsákutcába jutott embernek egy társ, aki idegenül meghallgat, megkönyörül és szívébe fogad. Legfőképp ezért jók és hasznosak a konferenciák. Az itthon féltve-szégyenkezve rejtegetett fájdalmat kimondani, elmondani, elsírni.
Semmi nehéznek tűnő válasz nem érkezett sétáló társamtól. Van felesége, öt gyermeke, kettőnek a fényképe meg is van, kölcsönösen megnéztük egymás gyermekeinek a fényképeit.
A nyáron nősülni akarok, mondja sétáló társam. Na, gondoltam, itt kezdődik a nem értem, de bólogatok-felvonás, de türelem, messze még a tér, addig csak megtudom, hogy most akkor van-e felesége és él-e, és egészséges-e, vagy esetleg másról tárgyaltunk.
Szóval akkor ismételjünk, mondom: él a feleséged? Igen, szólt a válasz. El akarsz válni? Nem a válasz. Meg akarsz nősülni? Igen a válasz.
De hát akkor én mit nem értek? Minek kell neked két feleség?
Kettő? – néz rám a tag. Nem, öt. Nálunk öt feleséget tarthat, aki tud.
Süketelésem tovább folytatom. Nigéria muzulmán vagy keresztény ország?
Hát persze, hogy keresztény, vágja rá büszkén a társam. És azt is megtudom, hogy 1917 óta van úgynevezett unitárius egyház, avagy közösség, és hogy az unitárius hit a legtisztább és legvilágosabb az egész keresztény vallási társaság között.
Jó volt találni egy karosszéket és leülni a kisváros terén. Jó volt nézni a győzni akaró holland atyafiakat, és jó volt meginni egy pohár helyi hideg sört.
A kultúra nagy tortúra. Megérteni, elfogadni mások kultúráját felér egy mazochista foglalkozással.
Azóta is csilingel a kérdés a fejemben: el kell fogadjam ezt a más kultúrát, ami mellesleg az én kultúrám egyik összetevőjének a nevét is viseli vagy sem? Szeressem felebarátomat, mint önmagamat?
Aki mindig mást szeret, az csak önmagát szereti – adnám a bölcs tanácsot konferenciás társamnak, de érzem, hasztalan vergődés. Én sem fogok már ezentúl csakis hórát járni, azért hogy elfogadjanak.
Nemzetközi unitárius konferencián voltam. Helyesebben unitárius-univerzalista konferencián voltam, ugyanis 1961-ben az Amerikai Egyesült Államokban a fent nevezett két felekezet egyesült, s azóta ez a kettős név a helyes megnevezés. Közös eszmei, vallási örökségünk a lelkiismereti szabadság, a hitbeli tolerancia, a másság tisztelete, avagy elfogadása. A mi európai unitárius nyitottságunk nyilván nem tart lépést az Egyesült Államokban tomboló nyitottsággal, de nincs is erre szükség – mondom én –, mert méreteiben és összetevőiben két különböző társadalomban élünk. A látszólag különböző életformáink mögött azonban nagyon hasonlítunk egymáshoz. Jóformán egyet akarunk: szabad szellemiséget, anyagi jólétet, megértő, támogató közösséget, boldog családot, tiszta környezetet, demokratikus elveken alapuló társadalmat.
Volt már kultúrsokkos nemzetközi konferenciában részem, amikor az egyiptomi muzulmán résztvevő észérvekkel elmagyarázta, hogy mitől jó és Istennek tetsző a poligámia. Nyilván nem jutottuk közös nebezőre. Azt hittem, hogy már több sokkot nem kaphatok egy ilyen jóindulatú konferencián, és lám nem így történt.
A foci világbajnokság végső mérkőzését igyekeztünk megnézni a hollandiai kisváros főterén, ahol mindenki narancssárgában tombolt a nagy győzelem reményében. Nigériai konferenciás társammal baktattunk a tér felé, közben ismerkedtünk.
Amikor tudom, hogy tudatlan vagyok el-elengedem a fülem mellett a mondatokat, mert ki tudja értem-e vagy sem, miről is van szó. Együttérző képet vágva szoktam ilyenkor bólogatni, majd csak kisül a végén, hogy jól értettem-e amit mondtak, tudom-e miről van szó, vagy vészesen közeledik a nagy lebőgés. Nos, a beszélgetés folyamán elértünk a család nevezetű témához. Van-e családja? Néha ez az ártatlannak tűnő kérdés is tud hajmeresztő lenni. Nincs, mert elváltak, nincs, mert meghaltak mérgezésben, balesetben, gyógyíthatatlan betegségben, nincs, mert zárt osztályon van a házastárs, nincs, mert mindig mindenki elhagyta. Ilyenkor megvilágosodok, megértem, hogy Isten csakis engem küldött erre a helyre, hogy kérdezzek és meghallgassak. Nem tagadom, hogy néha átvillan az agyamon, de jó volna egy kis könnyű beszélgetés, sörözés, kacagás, bambulás, de tudom, mert én magam is gyakorolva tapasztaltam, hogy hatalmas segítség a zsákutcába jutott embernek egy társ, aki idegenül meghallgat, megkönyörül és szívébe fogad. Legfőképp ezért jók és hasznosak a konferenciák. Az itthon féltve-szégyenkezve rejtegetett fájdalmat kimondani, elmondani, elsírni.
Semmi nehéznek tűnő válasz nem érkezett sétáló társamtól. Van felesége, öt gyermeke, kettőnek a fényképe meg is van, kölcsönösen megnéztük egymás gyermekeinek a fényképeit.
A nyáron nősülni akarok, mondja sétáló társam. Na, gondoltam, itt kezdődik a nem értem, de bólogatok-felvonás, de türelem, messze még a tér, addig csak megtudom, hogy most akkor van-e felesége és él-e, és egészséges-e, vagy esetleg másról tárgyaltunk.
Szóval akkor ismételjünk, mondom: él a feleséged? Igen, szólt a válasz. El akarsz válni? Nem a válasz. Meg akarsz nősülni? Igen a válasz.
De hát akkor én mit nem értek? Minek kell neked két feleség?
Kettő? – néz rám a tag. Nem, öt. Nálunk öt feleséget tarthat, aki tud.
Süketelésem tovább folytatom. Nigéria muzulmán vagy keresztény ország?
Hát persze, hogy keresztény, vágja rá büszkén a társam. És azt is megtudom, hogy 1917 óta van úgynevezett unitárius egyház, avagy közösség, és hogy az unitárius hit a legtisztább és legvilágosabb az egész keresztény vallási társaság között.
Jó volt találni egy karosszéket és leülni a kisváros terén. Jó volt nézni a győzni akaró holland atyafiakat, és jó volt meginni egy pohár helyi hideg sört.
A kultúra nagy tortúra. Megérteni, elfogadni mások kultúráját felér egy mazochista foglalkozással.
Azóta is csilingel a kérdés a fejemben: el kell fogadjam ezt a más kultúrát, ami mellesleg az én kultúrám egyik összetevőjének a nevét is viseli vagy sem? Szeressem felebarátomat, mint önmagamat?
Aki mindig mást szeret, az csak önmagát szereti – adnám a bölcs tanácsot konferenciás társamnak, de érzem, hasztalan vergődés. Én sem fogok már ezentúl csakis hórát járni, azért hogy elfogadjanak.
2010. július 24., szombat
Farkas Dénes: Még egyszer a harangokról
2010. 07. 24. Még egyszer a harangokról Farkas Dénes
Féltem Őket! Igen, féltem a harangokat!
Nem azért féltem, mert ágyúöntés okán rekvirálás fenyeget. A „helyváltoztatás” veszélye sem fenyegető, ámbár tudni szeretném, hogy néhány székelyföldi falu harangja hogy került az esztergomi bazilika tulajdonába? Feltételezem jóhiszeműen, hogy művészi értékük és koruk, na meg egy jó időben jó helyen levő lélek határozta el, hogy bármennyire is kell az érc – ezeket a harangokat még akkor sem illik beolvasztani, ha netán elrepedtek aláhullásuk következtében. Bencző Dénes – nem ok nélkül – egy homoródalmási harangot Moldvában feltételez „őrizetben” tartani.
Az Unitárius Egyház birtokában két XV. századi harang van. Az egyik Nagymedeséren (ha jól emlékezem 1496-ból) másik pár évvel „fiatalabb” Nyárádszentlászlón, ugyancsak az 1490-es évek végéről.
Ezek a harangok felbecsülhetetlen értéket jelentenek. Már akkor meghatódom, amikor a „kiherélt” Kossuth rádió még mai napig a déli harangszó felvezetőjében bejelenti, hogy melyik toronyban milyen harang LAKIK! Igaz-e, hogy a harang nemcsak egy tárgy, hanem LAKÓ? Azt hiszem, hogy szakrális mivoltában személyesedett meg.
Sokat néztem harangjainkat, valamiféle nagyságrendet is alkottam csak úgy magamnak. Megjelenik képzeletemben a torockói, almási, székelyszentmihályi, sepsiszentgyörgyi nagy harang, de a zsákodi, verespataki harangjaink csengése is egyedülálló (a székelyszentmiklósi pedig a világon a legszebben szól – nekem).
Félelmem oka a lopás! Olyan időket élünk, hogy a színesfémek ára az egekbe ugrott és az alja nép nem átallja ellopni és értékesíteni a harangjait sem. Írtam a megérzésről, előérzetről és kikényszerül belőlem ez megint. Ahogy Várfalván, Csegezben és a református Kercsedben bútorkereskedők ellopták a templomból az Úr asztalát, csak idő kérdése, hogy mikor szembesülünk a „volt harang” esettel.
Ismereteim szerint veszély áll fenn Kis- és Nagykede közös templomának tornyában, Csegezben, Komjátszegen, mert e két utóbbi a földről elérhető. Ha idézhetem valamelyik barátomat, akkor „a teljesség igénye” nélkül írtam eme szösszenetet. Távol legyen a jövőbe látás adottsága, de engedelmetekkel a megérzés, előérzés „horzsoló” tünete fogságában tart.
Adja a jó Isten, hogy minden tornyunkban, haranglábunkban legyen LAKÓ örökkön örökké...
Féltem Őket! Igen, féltem a harangokat!
Nem azért féltem, mert ágyúöntés okán rekvirálás fenyeget. A „helyváltoztatás” veszélye sem fenyegető, ámbár tudni szeretném, hogy néhány székelyföldi falu harangja hogy került az esztergomi bazilika tulajdonába? Feltételezem jóhiszeműen, hogy művészi értékük és koruk, na meg egy jó időben jó helyen levő lélek határozta el, hogy bármennyire is kell az érc – ezeket a harangokat még akkor sem illik beolvasztani, ha netán elrepedtek aláhullásuk következtében. Bencző Dénes – nem ok nélkül – egy homoródalmási harangot Moldvában feltételez „őrizetben” tartani.
Az Unitárius Egyház birtokában két XV. századi harang van. Az egyik Nagymedeséren (ha jól emlékezem 1496-ból) másik pár évvel „fiatalabb” Nyárádszentlászlón, ugyancsak az 1490-es évek végéről.
Ezek a harangok felbecsülhetetlen értéket jelentenek. Már akkor meghatódom, amikor a „kiherélt” Kossuth rádió még mai napig a déli harangszó felvezetőjében bejelenti, hogy melyik toronyban milyen harang LAKIK! Igaz-e, hogy a harang nemcsak egy tárgy, hanem LAKÓ? Azt hiszem, hogy szakrális mivoltában személyesedett meg.
Sokat néztem harangjainkat, valamiféle nagyságrendet is alkottam csak úgy magamnak. Megjelenik képzeletemben a torockói, almási, székelyszentmihályi, sepsiszentgyörgyi nagy harang, de a zsákodi, verespataki harangjaink csengése is egyedülálló (a székelyszentmiklósi pedig a világon a legszebben szól – nekem).
Félelmem oka a lopás! Olyan időket élünk, hogy a színesfémek ára az egekbe ugrott és az alja nép nem átallja ellopni és értékesíteni a harangjait sem. Írtam a megérzésről, előérzetről és kikényszerül belőlem ez megint. Ahogy Várfalván, Csegezben és a református Kercsedben bútorkereskedők ellopták a templomból az Úr asztalát, csak idő kérdése, hogy mikor szembesülünk a „volt harang” esettel.
Ismereteim szerint veszély áll fenn Kis- és Nagykede közös templomának tornyában, Csegezben, Komjátszegen, mert e két utóbbi a földről elérhető. Ha idézhetem valamelyik barátomat, akkor „a teljesség igénye” nélkül írtam eme szösszenetet. Távol legyen a jövőbe látás adottsága, de engedelmetekkel a megérzés, előérzés „horzsoló” tünete fogságában tart.
Adja a jó Isten, hogy minden tornyunkban, haranglábunkban legyen LAKÓ örökkön örökké...
2010. július 23., péntek
Szabó Előd: Virágok
2010. 07. 23. Virágok Szabó Előd
Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet, – mondja az ősi bölcsesség, s én örömmel állapítom meg nemcsak azt, hogy én is szeretem, hanem azt is, hogy otthonokban és udvarokon, vázában, cserépben vagy ágyásokban – de mindenütt ott vannak ezek a csodálatos hírnökei az életnek és a szépségnek.
Amikor kilépek az ajtón, vagy a kapun belépve hazaérkezek, tavasztól őszig a rózsák várnak engem. Egyszerű gondolatmenet fut végig mindig bennem: szépek, szépségüket Isten ajándékozta nekik, tehát Isten szereti őket, így Isten is csak jó lehet.
Szeretném a legszebbet közülük odaadni neked, olvasó, rám figyelő embertársam. De nem akármelyiket, hanem a legkülönlegesebbet. A gond csak az, hogy mindegyik különleges: a bársonyos-vörös rendkívüli illatával, a fehér és a rózsaszín tiszta ártatlanságával, a fejedelmien pompás és gyöngéd narancssárga…
Sokat adnak nekem, naponta, s még olyankor is, amikor ezt nem tudatosítom magamban: megnyugtatnak, örömöt, életet sugároznak, s szavak nélkül, s szavakban megismételhetetlenül beszélnek a szépről, az illatról, a bájról. Nem tudom, hogy én miért kellek nekik, ha egyáltalán szükségük van rám, s csak annyit tudok nekik mondani: maradjatok velem sokáig, mert szükségem van a Ti szépségetekre!
Legyen egy különlegesen szép, bársonyos, rózsaszín és fejedelmien pompás napunk!
Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet, – mondja az ősi bölcsesség, s én örömmel állapítom meg nemcsak azt, hogy én is szeretem, hanem azt is, hogy otthonokban és udvarokon, vázában, cserépben vagy ágyásokban – de mindenütt ott vannak ezek a csodálatos hírnökei az életnek és a szépségnek.
Amikor kilépek az ajtón, vagy a kapun belépve hazaérkezek, tavasztól őszig a rózsák várnak engem. Egyszerű gondolatmenet fut végig mindig bennem: szépek, szépségüket Isten ajándékozta nekik, tehát Isten szereti őket, így Isten is csak jó lehet.
Szeretném a legszebbet közülük odaadni neked, olvasó, rám figyelő embertársam. De nem akármelyiket, hanem a legkülönlegesebbet. A gond csak az, hogy mindegyik különleges: a bársonyos-vörös rendkívüli illatával, a fehér és a rózsaszín tiszta ártatlanságával, a fejedelmien pompás és gyöngéd narancssárga…
Sokat adnak nekem, naponta, s még olyankor is, amikor ezt nem tudatosítom magamban: megnyugtatnak, örömöt, életet sugároznak, s szavak nélkül, s szavakban megismételhetetlenül beszélnek a szépről, az illatról, a bájról. Nem tudom, hogy én miért kellek nekik, ha egyáltalán szükségük van rám, s csak annyit tudok nekik mondani: maradjatok velem sokáig, mert szükségem van a Ti szépségetekre!
Legyen egy különlegesen szép, bársonyos, rózsaszín és fejedelmien pompás napunk!
2010. július 22., csütörtök
Bálint Róbert: Barátság - A 20 éves testvérkapcsolat margójára
2010. 07. 22. Barátság Bálint Róbert
A 20 éves testvérkapcsolat margójára
2001-ben járt először Erdélyben. A testvérgyülekezetet ment látogatni. Mint minden amerikait, őt is lenyűgözte az estefele hazabaktató csorda látványa... Az utcán átellenben egy idősebb asszony ült a padon. Ő is a csordát várta. Már előző este felfigyelt rá, de csak aznap este kérezkedett oda mellé a padra. Így üldögéltek estéről estére. Ő nem tudott magyarul, a falusi asszony nem tudott amerikaiul... Jól megértették egymást...
Utolsó este a falubeli asszony hímzett zsebkendőt szorongatott a kezében. Ajándéknak szánta az együtt átüldögélt esték emlékére, a kedves mosolyok emlékére, az elnemfeledésre.
Amikor évek múlva újra visszatért Erdélybe az idős asszony már a falu feletti temetőben pihent. Azóta, ha arra jár, meglátogatja „drága barátja” virágokkal szépen beültetett, gondozott sírját. Az immár néhai ágybanfekvő férjét is meglátogatja. „Jákobnak hívják”, mondja.... Ápolja azt a néhány estés barátságot, szótlan együttüldögélést, az erdélyi mosolyok emlékét. „A keszkenő is megvan”... S ahogy mondja első erdélyi élményét, könny szökik a szemébe...
Olyan jól esik, hogy egy erdélyi unitárius asszonyról, s egy barátásgról ilyen szépet mond nekem valaki a Nagy Amerikában, Minnesota állam, Saint Paul városának unitárius templomában... Én is elmorzsolok egy legördülő könnycseppet, s behunyt szemmel próbálom elképzelni, ahogy ott üldögélnek a homoródszentpéteri alszegen, várva a hazatérő csordát, ők ketten: újdonsült amerikai barátom és drága jó Nagyanyám...
A 20 éves testvérkapcsolat margójára
2001-ben járt először Erdélyben. A testvérgyülekezetet ment látogatni. Mint minden amerikait, őt is lenyűgözte az estefele hazabaktató csorda látványa... Az utcán átellenben egy idősebb asszony ült a padon. Ő is a csordát várta. Már előző este felfigyelt rá, de csak aznap este kérezkedett oda mellé a padra. Így üldögéltek estéről estére. Ő nem tudott magyarul, a falusi asszony nem tudott amerikaiul... Jól megértették egymást...
Utolsó este a falubeli asszony hímzett zsebkendőt szorongatott a kezében. Ajándéknak szánta az együtt átüldögélt esték emlékére, a kedves mosolyok emlékére, az elnemfeledésre.
Amikor évek múlva újra visszatért Erdélybe az idős asszony már a falu feletti temetőben pihent. Azóta, ha arra jár, meglátogatja „drága barátja” virágokkal szépen beültetett, gondozott sírját. Az immár néhai ágybanfekvő férjét is meglátogatja. „Jákobnak hívják”, mondja.... Ápolja azt a néhány estés barátságot, szótlan együttüldögélést, az erdélyi mosolyok emlékét. „A keszkenő is megvan”... S ahogy mondja első erdélyi élményét, könny szökik a szemébe...
Olyan jól esik, hogy egy erdélyi unitárius asszonyról, s egy barátásgról ilyen szépet mond nekem valaki a Nagy Amerikában, Minnesota állam, Saint Paul városának unitárius templomában... Én is elmorzsolok egy legördülő könnycseppet, s behunyt szemmel próbálom elképzelni, ahogy ott üldögélnek a homoródszentpéteri alszegen, várva a hazatérő csordát, ők ketten: újdonsült amerikai barátom és drága jó Nagyanyám...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)