2010. 07. 28. Ejnye bejnye... Lázár Levente
Útleveleket mentünk készíttetni a „városba”. Nyár, meleg, sőt, hőség, tömeg és hosszú kanyargós sor. Szóval semmi újdonság. Azon lettünk volna meglepődve, ha nem ezt kapjuk. A rendszerbe beleszokva szakítottuk le a sorszámot, és szomorkásan állapítottuk meg, hogy vannak még 53-an előttünk. Óránként fogyott 15–20. Tehát számíthattunk arra, hogy legalább 2–3 óra, amíg sorra kerülünk. Elmentünk fagyizni, a gyermekek kedvét felvidítani, a lassan múló időt kitölteni. Két óra után tértünk vissza a hivatalba, ahol még nagyobb hőség és sor várt ránk. Megrökönyödve láttuk, hogy az eltelt idő alatt csak 20 szám fogyott a számlálóról. Közben volt egy egyórás ebédszünet.
A váróterem zsúfolásig telve. Meleg, pára és idegesség a levegőben. Pár éves gyerekek, pelenkára vetkőztetve, szomjasan, nyűgösen és elalélva a tehetetlenségben. A mi gyerekeink már jóval nagyobbak, de ők sem igen bírták a gyűrődést. Már sétáltunk is, kártyáztunk is, viccmondó versenyt is tartottunk, énekelgettünk. Több liter víz is elfogyott, de mellékhelység csakis az alkalmazottak számára volt fenntartva.
Örök „élmény” az adminisztratív szervezésből.
Az Egyesült Államok Nagykövetsége, Bukarest. Jelentkezési időpont reggel 9 óra. Fél órával hamarabb érkeztünk, de előttünk legalább 25 ember. Edzett tapasztalatokkal felruházva semmiségnek tűnt. Fél percet sem álltunk, mikor a biztonsági őr utasított: Kövessük, mert a gyerekek nem állhatnak sorba. Biztonsági kapu, papírok ellenőrzése, váróterem, tévé, légfrissítő, újságok, mellékhelység, 20 perc várakozás, interjú és 10 óra 10 perckor már indultunk haza, jóváhagyott vízummal az útlevelünkben, amit megszervezett kézbesítő hoz 2 nap múlva a lakásunkra. Ez Amerika, nyugtáztuk.
Elgondolkodtató, vajon kik is a gyerekek számunkra. Síró, nyűgös, sokszor idegesítő pelenkások? Felnőtt palánták, akiket kell utasítgatni és irányítani? Vagy ahogy öreganyánk mondogatta, szemünk fénye?
Ritkán vagy egyáltalán nem lelhető fel társadalmi környezetünkben a gyermek, csak a felnőtt, aki aztán tűrjön, és tanítsa meg erre gyermekét is, vagy pedig ne vigye oda, ahova nem kell. Pedig a gyermek a felnőttek kiszolgáltatottja, azért vannak, hogy legyünk. Meddig leszünk így?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése