2010. 07. 30. Amikor a pénzzel farkasszemet nézel Tófalvi Tamás
Az asztalnál ültem, és egy százlejest bámultam. Az utolsót. Elgondolkodtam, vajon hány napig kell kitartania, kitartanom…
Lelkembe fortyant gazdag emberek túltömött kincsesládája, bankszámlákról cinikusan mosolygó elkölthetetlen összegek, s a tudat, hogy dúskálni a bőség kosarában biztosan nem lehet annyira fájdalmas…
Elképzeltem, ahogy a zsíros kenyeret felváltja urizálásom hatfogásos menüje, s kopott cipőmet négy újra váltom le, minden aggódás nélkül. Vakációt terveztem, kirándulást, s szinte elnevettem magam, ahogyan arcom előtt megjelent a koldus meglepett arca, amikor Párizs utcáin sétálva zsíros bankót dobok kopott kalapjába.
Még ezt az asztalt is lecserélném – gondoltam fellelkesedve, s a kávéfőzőt, hogy inasom minden reggel ízletesebb nedűt hozhasson ébredésem örömére.
Kopogtatnak.
A postás. Villanyszámlát hozott.
Tekintetem újra megpihent a csöndes százlejesen, és már tudtam, hogy meddig fogunk kitartani. Holnapig…
Fölemeltem, és kissé mélabúsan, de annál határozottabban mondtam el neki létem végtelen titkát: veled úgysem vásárolhatok meg mindent.
Vajon visszaválthatnám boldog gyermekkorom?
Vajon megvásárolhatnám még egyszer szerelmem első csókját?
Vajon száz lejért mennyi mosolyt, nevetést, szeretetet, gyöngédséget kapnék?
Vajon szebben sütne be a nap lakásom ablakain; és tudnának-e lélekmelengetőbben énekelni udvarom apró, tollas lakói?
Na ugye, hogy nem! – mondtam neki tüzes pírban égve – s hallgatása számomra beleegyezést sugallt.
Másnap kifizettem a villanyszámlát. Az egész napom jól telt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése