2010. 07. 22. Barátság Bálint Róbert
A 20 éves testvérkapcsolat margójára
2001-ben járt először Erdélyben. A testvérgyülekezetet ment látogatni. Mint minden amerikait, őt is lenyűgözte az estefele hazabaktató csorda látványa... Az utcán átellenben egy idősebb asszony ült a padon. Ő is a csordát várta. Már előző este felfigyelt rá, de csak aznap este kérezkedett oda mellé a padra. Így üldögéltek estéről estére. Ő nem tudott magyarul, a falusi asszony nem tudott amerikaiul... Jól megértették egymást...
Utolsó este a falubeli asszony hímzett zsebkendőt szorongatott a kezében. Ajándéknak szánta az együtt átüldögélt esték emlékére, a kedves mosolyok emlékére, az elnemfeledésre.
Amikor évek múlva újra visszatért Erdélybe az idős asszony már a falu feletti temetőben pihent. Azóta, ha arra jár, meglátogatja „drága barátja” virágokkal szépen beültetett, gondozott sírját. Az immár néhai ágybanfekvő férjét is meglátogatja. „Jákobnak hívják”, mondja.... Ápolja azt a néhány estés barátságot, szótlan együttüldögélést, az erdélyi mosolyok emlékét. „A keszkenő is megvan”... S ahogy mondja első erdélyi élményét, könny szökik a szemébe...
Olyan jól esik, hogy egy erdélyi unitárius asszonyról, s egy barátásgról ilyen szépet mond nekem valaki a Nagy Amerikában, Minnesota állam, Saint Paul városának unitárius templomában... Én is elmorzsolok egy legördülő könnycseppet, s behunyt szemmel próbálom elképzelni, ahogy ott üldögélnek a homoródszentpéteri alszegen, várva a hazatérő csordát, ők ketten: újdonsült amerikai barátom és drága jó Nagyanyám...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése