2010. 07. 23. Virágok Szabó Előd
Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet, – mondja az ősi bölcsesség, s én örömmel állapítom meg nemcsak azt, hogy én is szeretem, hanem azt is, hogy otthonokban és udvarokon, vázában, cserépben vagy ágyásokban – de mindenütt ott vannak ezek a csodálatos hírnökei az életnek és a szépségnek.
Amikor kilépek az ajtón, vagy a kapun belépve hazaérkezek, tavasztól őszig a rózsák várnak engem. Egyszerű gondolatmenet fut végig mindig bennem: szépek, szépségüket Isten ajándékozta nekik, tehát Isten szereti őket, így Isten is csak jó lehet.
Szeretném a legszebbet közülük odaadni neked, olvasó, rám figyelő embertársam. De nem akármelyiket, hanem a legkülönlegesebbet. A gond csak az, hogy mindegyik különleges: a bársonyos-vörös rendkívüli illatával, a fehér és a rózsaszín tiszta ártatlanságával, a fejedelmien pompás és gyöngéd narancssárga…
Sokat adnak nekem, naponta, s még olyankor is, amikor ezt nem tudatosítom magamban: megnyugtatnak, örömöt, életet sugároznak, s szavak nélkül, s szavakban megismételhetetlenül beszélnek a szépről, az illatról, a bájról. Nem tudom, hogy én miért kellek nekik, ha egyáltalán szükségük van rám, s csak annyit tudok nekik mondani: maradjatok velem sokáig, mert szükségem van a Ti szépségetekre!
Legyen egy különlegesen szép, bársonyos, rózsaszín és fejedelmien pompás napunk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése