2011. 05. 31. Az élet törvényei: 1. A változás Dimény József
Minden ember egyszeri és megismételhetetlen csoda. Isten úgy teremtett bennünket, hogy senkivel sem vagyunk azonosak. 1:50 billióhoz az esély, hogy valaha is létezett, vagy létezni fog valaki, aki épp olyan, mint mi vagyunk. Eszerint mindannyiunknak különleges élete kellene legyen! Miért van mégis az, hogy egyes emberek jobbon eligazodnak, jobban érvényesülnek a világban, mint mások? Látok embereket, akik kevés iskolával is jól boldogulnak. Mások két-három diplomával rendelkeznek, mégis eltévednek az élet „útvesztőjében”. Mit kell tudni ahhoz, hogy életutunk jól alakuljon? Sokan foglalkoztak már a „siker lélektanával”.
E kérdés nagy ismerője, Bryan Tracy – aki éveket töltött sikeres emberek tanulmányozásával – megállapítja: az intelligencia nem más, mint alkalmazkodóképesség az élet különböző helyzeteihez. Meggyőződése szerint az életet különböző lelki törvények irányítják. Akik ezt felismerik, és aszerint élnek, azoknak sokkal könnyebb az életük, kiegyensúlyozottabbak, boldogabbak, sikeresebbek. Olyan törvényszerűségek ezek, mint a gravitáció. Mindegy, hogy ismerjük-e, hiszünk-e benne, elfogadjuk-e, szeretjük-e? Ugyanúgy működik mindenhol.
A 7 lelki törvény közülük az első: a változás törvénye.
Az élet örökös változás, a születéstől kezdődően. A csecsemő, változik, elkezd önállósulni, kimondja az első szavakat, megteszi az első lépéseket, ifjúvá serdül, felnő, családot alapít, gyereket nevel, megöregszik, és végül meghal. Az emberben benne van a vágy, a törekvés az állandóságra, a biztonságra. Illúzió az, hogy de jó lenne, ha semmi sem változna. Most jól megy minden, bárcsak így maradna („de jó lenne mindig 20 évesnek lenni”). A virágok is, nőnek bimbóznak, virulnak és elhervadnak. Csak a művirágok nem hervadnak el, de azok nem is élnek! Életünk folyamatos változás, ezt el kell tudni fogadni, és örülni minden napnak, minden percnek, mert soha nem tér vissza.
Isten nem teremtette tökéletesnek ezt a világot. A szabad akarat által lehetőséget ad a változásra és tökéletesedésre!
2011. május 31., kedd
2011. május 30., hétfő
Nagy Adél: Kinek mondatok
2011. 05. 30. Kinek mondatok Nagy Adél
Egyszerű emberi életünket kérdések sokasága szövi át, s az igazán nagy és fontos kérdések túlmutatnak a mindennapok apró-cseprő gondjain, megélhetési, létfenntartási nehézségein, s mélyebb titkokra, valóságokra keresik a választ.
Ki vagyok én? Milyen vagyok én? Látszólag egyszerű, mégis nagyon mély kérdés, amely messzire vezet. Az önismeret, az önelfogadás, az önmegvalósítás nagy kérdése, és nincs az az állandó, meghatározott válasz önmagunkra nézve, amelyet ne kellene újra és újra módosítani. Öntudatra ébredésünk pillanatától szinte állandóan szembesülünk azzal, hogy kik vagyunk, avagy kivé kellene legyünk, s önmegismerésünknek fontos forrása a többi ember, azok, akik közel állnak hozzánk, fontosak nekünk.
Személyes és szakmai életem fontos kérdései a milyen is vagyok, ki is vagyok, s az önmagam megfogalmazásain túl keresem szeretteimnek, közösségemnek, embertársaimnak visszajelzéseit, hogy az elém tartott tükrök által is „munkáljam” önmagam. A Brigitta tükrét osztanám meg veled, Olvasó!
Vallásóra a II. osztályban. Közösen olvassuk, majd elevenítjük fel Jónás történetének fontosabb mozzanatait: hogyan menekül Jónás a feladat elől, a hal gyomrából, majd elmegy Ninivébe bűnbánatot hirdetni, hogy az emberek ismét jó útra térjenek. S ekkor szólal meg Brigitta, a másodikos kislány: Papnéni, akkor ez a Jónás valami olyansmi volt, mint maga! Felkacagtam, majd felsóhajtottam. Milyen messze állok én a jónási buzgólkodástól, feladatteljesítéstől, s egy gyermek szemében mégis mily közel!
Az őszinte gyermeki válasz mélyen bennem van. Ízlelgetem, fontolgatom, vizsgálom, nézegetem, s a jézusi kérdés kíváncsivá tesz: vajon kinek mondanak engem az emberek?
Egyszerű emberi életünket kérdések sokasága szövi át, s az igazán nagy és fontos kérdések túlmutatnak a mindennapok apró-cseprő gondjain, megélhetési, létfenntartási nehézségein, s mélyebb titkokra, valóságokra keresik a választ.
Ki vagyok én? Milyen vagyok én? Látszólag egyszerű, mégis nagyon mély kérdés, amely messzire vezet. Az önismeret, az önelfogadás, az önmegvalósítás nagy kérdése, és nincs az az állandó, meghatározott válasz önmagunkra nézve, amelyet ne kellene újra és újra módosítani. Öntudatra ébredésünk pillanatától szinte állandóan szembesülünk azzal, hogy kik vagyunk, avagy kivé kellene legyünk, s önmegismerésünknek fontos forrása a többi ember, azok, akik közel állnak hozzánk, fontosak nekünk.
Személyes és szakmai életem fontos kérdései a milyen is vagyok, ki is vagyok, s az önmagam megfogalmazásain túl keresem szeretteimnek, közösségemnek, embertársaimnak visszajelzéseit, hogy az elém tartott tükrök által is „munkáljam” önmagam. A Brigitta tükrét osztanám meg veled, Olvasó!
Vallásóra a II. osztályban. Közösen olvassuk, majd elevenítjük fel Jónás történetének fontosabb mozzanatait: hogyan menekül Jónás a feladat elől, a hal gyomrából, majd elmegy Ninivébe bűnbánatot hirdetni, hogy az emberek ismét jó útra térjenek. S ekkor szólal meg Brigitta, a másodikos kislány: Papnéni, akkor ez a Jónás valami olyansmi volt, mint maga! Felkacagtam, majd felsóhajtottam. Milyen messze állok én a jónási buzgólkodástól, feladatteljesítéstől, s egy gyermek szemében mégis mily közel!
Az őszinte gyermeki válasz mélyen bennem van. Ízlelgetem, fontolgatom, vizsgálom, nézegetem, s a jézusi kérdés kíváncsivá tesz: vajon kinek mondanak engem az emberek?
2011. május 29., vasárnap
Szabó Előd: Vasárnapi ima
2011. 05. 29. Vasárnapi ima Szabó Előd
Vasárnap van, a pihenés napja!
Amikor megteremtetted a világot, benne mindent megalkottál, helyre tettél, s a nagy gépezet lassú, de mégis erőteljes mozgásba lendült, visszatekintettél, és azt mondtad: minden, amit teremtettél, jó!
Nap, mint nap teremtünk, alkotunk, cselekszünk, beszélünk, rombolunk, pusztítunk, összekötünk és eloldunk, bántunk és vigasztalunk, segítünk és akadályozunk… Élünk! Mindennapjainkba belebonyolódva azonban nem látjuk minden este oly tisztán, mint Te láttad, hogy amit teszünk, amit alkotunk jó vagy sem? Vasárnap elcsendesedünk, hátralépünk, s a távolság tárgyilagosságával megvizsgálunk mindent.
Mit látok én?
Világosságot, amit teremtettem, amikor tanítottam, s magamba fogadtam, amikor tanítottak; de látom az árnyékot is, amit tudatlanságommal vagy restségemmel a világra vetettem.
Az eget, amit néha megérintettem, amikor boldog voltam, s amikor felhők nélküli tisztaságban láttam az élet szépségeit; de látom azt az eget is, amelyet gondoknak, bűnöknek, gyengeségeknek felhője részben vagy egészen eltakar.
A sarjadó életet, mely minden nap megújul bennem, s melynek milliónyi magjából fű, fa, szépség és illat terem; de látom, hogy milyen sokszor pusztított füvet, fát, lelkesedést és reményt a fellángoló harag, bizalmatlanság, türelmetlenség.
A csillagokat, melyeket néha elérek, máskor a földre hozok, máskor szemekben fedezem fel, vagy tekintetemmel teremtem meg; de látom, hogy voltam néha éjszakához idomuló sötétség, hogy olvadtam bele néha a fénytelenségbe.
Az állatokat: a kígyó eszességét, a galamb szelídségét; de látom, hogy sokszor utamat a róka ravaszságával, a ragadozók kíméletlenségével jártam.
Magamat, az embert, akit alkottál, s aki voltam a Te képmásod, akinek arcán-lelkén magadra ismerhettél; de látom azt az önmagamat is, akiben elhalványultál, aki elfelejtett, aki megtagadott.
Vasárnap van. Amit teremtettem nem mind jó. Pihen a testem, de munkálkodik a lelkem, hogy szétválasszam a jót a rossztól, s hogy teremtett világodnak végtelenjében megtaláljam azt a helyet, ahol, mint fölöttünk az ég, mint alattunk a föld, mint fű a mezőn, mint csillag az éjben, mint hal a vízben, mint képmásod lelkemben hasznos lehetek, otthon lehetek. Ámen.
Vasárnap van, a pihenés napja!
Amikor megteremtetted a világot, benne mindent megalkottál, helyre tettél, s a nagy gépezet lassú, de mégis erőteljes mozgásba lendült, visszatekintettél, és azt mondtad: minden, amit teremtettél, jó!
Nap, mint nap teremtünk, alkotunk, cselekszünk, beszélünk, rombolunk, pusztítunk, összekötünk és eloldunk, bántunk és vigasztalunk, segítünk és akadályozunk… Élünk! Mindennapjainkba belebonyolódva azonban nem látjuk minden este oly tisztán, mint Te láttad, hogy amit teszünk, amit alkotunk jó vagy sem? Vasárnap elcsendesedünk, hátralépünk, s a távolság tárgyilagosságával megvizsgálunk mindent.
Mit látok én?
Világosságot, amit teremtettem, amikor tanítottam, s magamba fogadtam, amikor tanítottak; de látom az árnyékot is, amit tudatlanságommal vagy restségemmel a világra vetettem.
Az eget, amit néha megérintettem, amikor boldog voltam, s amikor felhők nélküli tisztaságban láttam az élet szépségeit; de látom azt az eget is, amelyet gondoknak, bűnöknek, gyengeségeknek felhője részben vagy egészen eltakar.
A sarjadó életet, mely minden nap megújul bennem, s melynek milliónyi magjából fű, fa, szépség és illat terem; de látom, hogy milyen sokszor pusztított füvet, fát, lelkesedést és reményt a fellángoló harag, bizalmatlanság, türelmetlenség.
A csillagokat, melyeket néha elérek, máskor a földre hozok, máskor szemekben fedezem fel, vagy tekintetemmel teremtem meg; de látom, hogy voltam néha éjszakához idomuló sötétség, hogy olvadtam bele néha a fénytelenségbe.
Az állatokat: a kígyó eszességét, a galamb szelídségét; de látom, hogy sokszor utamat a róka ravaszságával, a ragadozók kíméletlenségével jártam.
Magamat, az embert, akit alkottál, s aki voltam a Te képmásod, akinek arcán-lelkén magadra ismerhettél; de látom azt az önmagamat is, akiben elhalványultál, aki elfelejtett, aki megtagadott.
Vasárnap van. Amit teremtettem nem mind jó. Pihen a testem, de munkálkodik a lelkem, hogy szétválasszam a jót a rossztól, s hogy teremtett világodnak végtelenjében megtaláljam azt a helyet, ahol, mint fölöttünk az ég, mint alattunk a föld, mint fű a mezőn, mint csillag az éjben, mint hal a vízben, mint képmásod lelkemben hasznos lehetek, otthon lehetek. Ámen.
2011. május 27., péntek
Farkas Dénes: Üzenet a túlvilágból
2011. 05. 26. Üzenet a túlvilágból Farkas Dénes
Megint – mint annyiszor már – valaki május akárhányadikára a világ végét jósolta. Nem teljesült a jóslat. Erről jut eszembe az egyik barátom kedvenc vicce, mely szerint a „se ki járatú” falusi székely bácsitól megkérdezték, hogy hiszen-e a világ végében? Hát, hogyne hinnék, 'sze ott lakom! – válaszolta. Egy sírkő kapcsán nézzünk be a túlvilágba.
Az utóbbi időben gyakran „egzegetálgatom” a régi sírkövek üzeneteit. Sokszor arra jövök rá, hogy ezek több mint háromszáz év távlatából is milyen nagyszerű üzenetnek a hordozói a lét-nemlét világából. Valamikor kezembe került Edgar Lee sírkő-antológiája, melyben azt állapítja meg a szerző, hogy a sírkő-feliratokban sokszor több az önemlékállítás, mint a halottra való utalás.
Íme egy kivétel a kolozsi kőtárból, az egyik 321 éves kő üzenete:
ITT NYUGSZIK AZ URBAN B.KIMULT GERGELY PÉTER URAM TESTE
KI AZ URNAK AKI ATTA VOLT MEGADÁ LELKÉT CSENDESEN
A 1689 DI 8 MAJI
Kaptam és visszaadom – tájékoztat a kő három és negyedszáz évvel ezelőttről. Gergely Péter lelket kapott az Úrtól és csendesen visszaadta azt. Kölcsön kenyér visszajár – tartja a régi szólásmondás.
Régen a székely portán hetente – ha volt miből – egy teknő kenyeret sütöttek. Arra is emlékszem, hogy esetenként a szomszédok, jó kománék, ha fennakadás történt a készletben egy-egy kenyérrel megkölcsönözték egymást. Cérnával mérték meg a kenyér négy oldalát és ugyanazzal a cérnával mérték ki a visszaadandó kenyeret sütés után. A kölcsönkenyér visszajár ténye egyenértékű volt a becsületesség magas mércéjével.
Én ezeket a régi sírfeliratokat azért emlegetem, mert ezekhez foghatót Erdélyben nem igen lehet találni, csak a marosvásárhelyi református temetőben, melyeket mély megihletődéssel néztem végig. A kolozsi lapidárium „gyöngyszemeivel” a híres Házsongárdi panteon sem büszkélkedhet. Remélem, hogy senki nem veszi dicsekvésnek eme publicitást, mely bizonylatolja erdélyi magyar múltunkat is.
Eme kis jegyzettel a kölcsönkenyér szellemében emlékezem Gergely Péter uram hozzátartozóira is, és köszönöm nekik a kő üzenetét.
Megint – mint annyiszor már – valaki május akárhányadikára a világ végét jósolta. Nem teljesült a jóslat. Erről jut eszembe az egyik barátom kedvenc vicce, mely szerint a „se ki járatú” falusi székely bácsitól megkérdezték, hogy hiszen-e a világ végében? Hát, hogyne hinnék, 'sze ott lakom! – válaszolta. Egy sírkő kapcsán nézzünk be a túlvilágba.
Az utóbbi időben gyakran „egzegetálgatom” a régi sírkövek üzeneteit. Sokszor arra jövök rá, hogy ezek több mint háromszáz év távlatából is milyen nagyszerű üzenetnek a hordozói a lét-nemlét világából. Valamikor kezembe került Edgar Lee sírkő-antológiája, melyben azt állapítja meg a szerző, hogy a sírkő-feliratokban sokszor több az önemlékállítás, mint a halottra való utalás.
Íme egy kivétel a kolozsi kőtárból, az egyik 321 éves kő üzenete:
ITT NYUGSZIK AZ URBAN B.KIMULT GERGELY PÉTER URAM TESTE
KI AZ URNAK AKI ATTA VOLT MEGADÁ LELKÉT CSENDESEN
A 1689 DI 8 MAJI
Kaptam és visszaadom – tájékoztat a kő három és negyedszáz évvel ezelőttről. Gergely Péter lelket kapott az Úrtól és csendesen visszaadta azt. Kölcsön kenyér visszajár – tartja a régi szólásmondás.
Régen a székely portán hetente – ha volt miből – egy teknő kenyeret sütöttek. Arra is emlékszem, hogy esetenként a szomszédok, jó kománék, ha fennakadás történt a készletben egy-egy kenyérrel megkölcsönözték egymást. Cérnával mérték meg a kenyér négy oldalát és ugyanazzal a cérnával mérték ki a visszaadandó kenyeret sütés után. A kölcsönkenyér visszajár ténye egyenértékű volt a becsületesség magas mércéjével.
Én ezeket a régi sírfeliratokat azért emlegetem, mert ezekhez foghatót Erdélyben nem igen lehet találni, csak a marosvásárhelyi református temetőben, melyeket mély megihletődéssel néztem végig. A kolozsi lapidárium „gyöngyszemeivel” a híres Házsongárdi panteon sem büszkélkedhet. Remélem, hogy senki nem veszi dicsekvésnek eme publicitást, mely bizonylatolja erdélyi magyar múltunkat is.
Eme kis jegyzettel a kölcsönkenyér szellemében emlékezem Gergely Péter uram hozzátartozóira is, és köszönöm nekik a kő üzenetét.
2011. május 25., szerda
Sándor Szilárd: Vigasz
2011. 05. 25. Vigasz Sándor Szilárd
Adorjáni Árpád templomépítő gondok emlékére
Szavak helyett virágszirom beszél,
– néma kézfogás szívet simogat –
Szélbe sírja fohászát az esti fény,
Könnyekben fürdik a hajnali fény.
Meghalt az ember és meghalt a hang.
– eltűnik, kit a mély magához hívogat –
Szaggat a szív és szaggat a harang,
A koporsóban nincs semmiféle rang.
Itt maradt a család, itt maradt a magány.
– emlékek szirmai fedik be sírodat –
Ellobbant gyertyaszál fehér viaszán,
Megremeg a lélek a hitnek vigaszán.
Esti és hajnali fények fáradt füstjéből,
– magaddal vitted féltve őrzött tikodat –
Virágszirmok mellett szőlőnek fürtjéből,
Kehelynek mélyéből, kenyérnek ízéből.
Néma kézfogás szívet simogat,
Eltűnik, kit a mély magához hívogat.
Emlékek szirmai fedik be sírodat.
Magaddal vitted féltve őrzött titkodat.
Itt maradt a templom, itt maradt a kehely
Szülőföldnyi otthon: léleknek menhely.
Itt maradt a kenyér, itt maradt a harang,
Kezed nyoma, minden – itt megmaradt.
Itt maradtunk mi is – Isten áldottjai
Őrállóként azon mi még megmaradt,
Újabb álmok és titkok vádlottjai
Mellett sasszárnyakon lelked ragad.
Adorjáni Árpád templomépítő gondok emlékére
Szavak helyett virágszirom beszél,
– néma kézfogás szívet simogat –
Szélbe sírja fohászát az esti fény,
Könnyekben fürdik a hajnali fény.
Meghalt az ember és meghalt a hang.
– eltűnik, kit a mély magához hívogat –
Szaggat a szív és szaggat a harang,
A koporsóban nincs semmiféle rang.
Itt maradt a család, itt maradt a magány.
– emlékek szirmai fedik be sírodat –
Ellobbant gyertyaszál fehér viaszán,
Megremeg a lélek a hitnek vigaszán.
Esti és hajnali fények fáradt füstjéből,
– magaddal vitted féltve őrzött tikodat –
Virágszirmok mellett szőlőnek fürtjéből,
Kehelynek mélyéből, kenyérnek ízéből.
Néma kézfogás szívet simogat,
Eltűnik, kit a mély magához hívogat.
Emlékek szirmai fedik be sírodat.
Magaddal vitted féltve őrzött titkodat.
Itt maradt a templom, itt maradt a kehely
Szülőföldnyi otthon: léleknek menhely.
Itt maradt a kenyér, itt maradt a harang,
Kezed nyoma, minden – itt megmaradt.
Itt maradtunk mi is – Isten áldottjai
Őrállóként azon mi még megmaradt,
Újabb álmok és titkok vádlottjai
Mellett sasszárnyakon lelked ragad.
2011. május 24., kedd
Székely Kinga Réka: Meghatódás
2011. 05. 24. Meghatódás Székely Kinga Réka
Én már semmitől sem hatódok meg, mondta nekem a vén torony, aki öt évszázadnyi éberségtől terhesen magasodik templomunk előtt. Őt választottam mélázó társammá, mert ő az égi és a földi dimenziók határán lebeg, emberkéz építette, de isteni sugallat volt és lesz a kötőanyag benne. E bölcsnek tűnő mondatot én akkor szoktam odavetni, amikor palástolni akarom felháborodásomat az isteni rendet sértő emberi cselekedetek, viszonyulások észlelésénél.
Hogy az öreg torony és én is időnként lelketlenül mélázunk, azt bizonyítja az alábbi eset.
A 2011-es esztendő első vasárnapja január másodikára esett.
A hagyományokhoz híven a 2010-es esztendő karácsonyát négy napon át egyfolytában a templomban szenteltük meg, aztán jött Óesztendő, és a hagyományokhoz híven éjfélkor istentiszteletet tartottunk. Eljött Újesztendő napja, és a hagyományokhoz híven délelőtti istentiszteletet tartottunk, ami akkoriban szombatra esett. Szombat után pedig vasárnap szokott jönni.
Ami sok, az már sok, a jó Isten is beláthatná, morogtam magamban, de készültem, majd dideregve nekiindultam a torony aljának. Hirtelen egy idegen jelzésű autóból ismerős arc mosolygott rám, majd kiszállt az autóból, és mint aki valami nagy győzelmet tudhat magáénak, olyan elégedett arckifejezéssel mondta: tudtam, hogy elérek.
Hát itthon vagy? – kérdeztem én meglepetten, hisz hónapok óta nem tartózkodott itthon.
Hát most már itthon vagyok, mondta ő, majd elsorolta, hogy repülővel, busszal és autóval utazott két napon át, hogy Svédországból hazaérkezhessen szülőfalujába.
Csak bekiáltottam a szüleimnek, hogy megjöttem, s hogy az ünnepek alatt legalább egy alkalommal templomban akarok lenni.
Az öreg toronyról lecsusszant egy adag hó, én pedig sűrűn kellett nyeljek a kezdő és derekas ének alatt, hogy meghatódottságomat palástolni tudjam, és képes legyek az imádságot elkezdeni. A gondviselés úgy adta, hogy Jákób dicsőséges hazatérését választottam bibliai alapgondolatomnak azon a fáradt vasárnapon. Így, amikor kijöttünk a templomból az öregek megkérdezték: neki prédikált direkt?
A meghatódottság társ-érzése az imádságnak. Elindítja bennünk a hála folyamát, és értelmet ad minden várakozásunknak.
A kétnapos utazás árán hazatérő, a templomozást épphogy elérő fiatal szivárványt vont a cinterembe, melyen az öregek átlépkedtek és miközben megrázták a fiatal kezét, vagy magukhoz ölelték, sejtelmes mosollyal ezt ismételgették: ez az esztendő nagyon jól kezdődik.
De jó érzés volt meghatódni, mondogatom én meglepődve azóta is. A durvaság, az erőszak, a gyűlölet, a félrevezetés döbbenetes örvényei között menedékhez, élethez juthatunk meghatódott pillanataink alatt.
Én már semmitől sem hatódok meg, mondta nekem a vén torony, aki öt évszázadnyi éberségtől terhesen magasodik templomunk előtt. Őt választottam mélázó társammá, mert ő az égi és a földi dimenziók határán lebeg, emberkéz építette, de isteni sugallat volt és lesz a kötőanyag benne. E bölcsnek tűnő mondatot én akkor szoktam odavetni, amikor palástolni akarom felháborodásomat az isteni rendet sértő emberi cselekedetek, viszonyulások észlelésénél.
Hogy az öreg torony és én is időnként lelketlenül mélázunk, azt bizonyítja az alábbi eset.
A 2011-es esztendő első vasárnapja január másodikára esett.
A hagyományokhoz híven a 2010-es esztendő karácsonyát négy napon át egyfolytában a templomban szenteltük meg, aztán jött Óesztendő, és a hagyományokhoz híven éjfélkor istentiszteletet tartottunk. Eljött Újesztendő napja, és a hagyományokhoz híven délelőtti istentiszteletet tartottunk, ami akkoriban szombatra esett. Szombat után pedig vasárnap szokott jönni.
Ami sok, az már sok, a jó Isten is beláthatná, morogtam magamban, de készültem, majd dideregve nekiindultam a torony aljának. Hirtelen egy idegen jelzésű autóból ismerős arc mosolygott rám, majd kiszállt az autóból, és mint aki valami nagy győzelmet tudhat magáénak, olyan elégedett arckifejezéssel mondta: tudtam, hogy elérek.
Hát itthon vagy? – kérdeztem én meglepetten, hisz hónapok óta nem tartózkodott itthon.
Hát most már itthon vagyok, mondta ő, majd elsorolta, hogy repülővel, busszal és autóval utazott két napon át, hogy Svédországból hazaérkezhessen szülőfalujába.
Csak bekiáltottam a szüleimnek, hogy megjöttem, s hogy az ünnepek alatt legalább egy alkalommal templomban akarok lenni.
Az öreg toronyról lecsusszant egy adag hó, én pedig sűrűn kellett nyeljek a kezdő és derekas ének alatt, hogy meghatódottságomat palástolni tudjam, és képes legyek az imádságot elkezdeni. A gondviselés úgy adta, hogy Jákób dicsőséges hazatérését választottam bibliai alapgondolatomnak azon a fáradt vasárnapon. Így, amikor kijöttünk a templomból az öregek megkérdezték: neki prédikált direkt?
A meghatódottság társ-érzése az imádságnak. Elindítja bennünk a hála folyamát, és értelmet ad minden várakozásunknak.
A kétnapos utazás árán hazatérő, a templomozást épphogy elérő fiatal szivárványt vont a cinterembe, melyen az öregek átlépkedtek és miközben megrázták a fiatal kezét, vagy magukhoz ölelték, sejtelmes mosollyal ezt ismételgették: ez az esztendő nagyon jól kezdődik.
De jó érzés volt meghatódni, mondogatom én meglepődve azóta is. A durvaság, az erőszak, a gyűlölet, a félrevezetés döbbenetes örvényei között menedékhez, élethez juthatunk meghatódott pillanataink alatt.
Demeter Sándor Lóránd: Isten szép virágcsokrai
2011. 05. 23. Isten szép virágcsokrai Demeter Sándor Lóránd
Rikító színű, gyönyörű csokor virág díszítette az úrasztalát. Illata belengte a templomot, virított róla az élet. Tálcán kínálta a „folyóvíz mellé ültett fa”, a „viruló olajfa” zsoltáros hasonlatait. A hasonlatok ősi emberi történeteket, érzéseket, értékeket keltettek életre. Saul és Dávid történetét. És a mi emberi értékeinket.
Saul apja elveszett szamarainak keresésére indult. Az otthonról szamarakért riasztott legényből király lett. Az Ószövetség első királya. Dávidot is apja szalasztotta el otthonról, hogy a Saul hadseregében szolgáló testvéreinek ezt-azt a táborba vigyen. Az ő útja is a királyságig vezetett. De nem ilyen simán... A harci képességeiről nevezetessé vált fiatalember, az örök barátság mintaképe királlyá válása előtt bizonyságot kellett tegyen emberségéről és Istenhez tartozásáról is.
A Saul kényszeres gondolkodása elől menekülő harcedzett férfi idegen királyi udvarban, nyálát szakállára csorgatva tetteti bolondnak magát, hogy életét mentse. Pusztában bujdokol, barlangokban és sziklavárakban rejtőzködik. Ezen a kényszerzarándoklaton számtalanszor éri kísértés. Egy ilyen alkalom után imádkozza: „De én olyan vagyok, mint a viruló olajfa, Isten házába lehetek, bízom Isten szeretetében most és mindenkor.” (Zsolt 52,10)
Az élet nagy döntései közé tartozik, hogy hervadtan kókadó virágok kívánunk lenni, vagy emberségtől és Istenhez tartozástól rikító, illatozó, viruló virágcsokor? Kidobott szárazság vagy Istennek szép virágcsokrai?
Inkább Istennek szép virágcsokrai.
Rikító színű, gyönyörű csokor virág díszítette az úrasztalát. Illata belengte a templomot, virított róla az élet. Tálcán kínálta a „folyóvíz mellé ültett fa”, a „viruló olajfa” zsoltáros hasonlatait. A hasonlatok ősi emberi történeteket, érzéseket, értékeket keltettek életre. Saul és Dávid történetét. És a mi emberi értékeinket.
Saul apja elveszett szamarainak keresésére indult. Az otthonról szamarakért riasztott legényből király lett. Az Ószövetség első királya. Dávidot is apja szalasztotta el otthonról, hogy a Saul hadseregében szolgáló testvéreinek ezt-azt a táborba vigyen. Az ő útja is a királyságig vezetett. De nem ilyen simán... A harci képességeiről nevezetessé vált fiatalember, az örök barátság mintaképe királlyá válása előtt bizonyságot kellett tegyen emberségéről és Istenhez tartozásáról is.
A Saul kényszeres gondolkodása elől menekülő harcedzett férfi idegen királyi udvarban, nyálát szakállára csorgatva tetteti bolondnak magát, hogy életét mentse. Pusztában bujdokol, barlangokban és sziklavárakban rejtőzködik. Ezen a kényszerzarándoklaton számtalanszor éri kísértés. Egy ilyen alkalom után imádkozza: „De én olyan vagyok, mint a viruló olajfa, Isten házába lehetek, bízom Isten szeretetében most és mindenkor.” (Zsolt 52,10)
Az élet nagy döntései közé tartozik, hogy hervadtan kókadó virágok kívánunk lenni, vagy emberségtől és Istenhez tartozástól rikító, illatozó, viruló virágcsokor? Kidobott szárazság vagy Istennek szép virágcsokrai?
Inkább Istennek szép virágcsokrai.
2011. május 23., hétfő
Pál János: Közgyűlési ujjlenyomat
2011. 05. 22. Közgyűlési ujjlenyomat Pál János
Tegnap, 2011. május 21-én, köri közgyűlésen voltam Ravában. Ragyogó időben, jókedvvel érkeztem meg a paplakra, majd a megterített asztal mellé telepedve elégedetten szürcsöltem a kávét, miközben ismerősökkel osztottuk-szoroztuk mondhatni a semmit. Aztán irány a templom: gyűlés, szünet, istentisztelet, szünet, gyűlés, majd közebéd.
Ebéd után, mint ki jól végezte dolgát, álltam fel az asztal mellől, és indultam ki a napfényben sütkérező utcára. Itt botlottam bele egy nyolcvanhárom éves ismerősömbe, akivel évek óta nem találkoztam. Szóba elegyedtünk, majd néhány perc után kiöntötte elém lelkének keserűségét, miközben szeméből kövér könnycseppek futottak le az arcán. És elmesélte, hogy az elmúlt esztendő decemberében veszítette el feleségét kivel ötvenhét esztendeig élt boldog házasságban. Mesélt arról a rettenetes magányról, mely próbára teszi napjainak minden percét, óráját.
Az idős ember fájdalmát leírni nem tudom és nem is akarom.
Hazafelé azonban többször magam előtt láttam könnyben áztatott arcát és sűrű kézmozdulatait, mellyel könnyeit törölgette. És azon gondolkodtam, milyen sokan vannak magukra hagyatva, akiknek nincs, ki letörülje a fájdalomnak, keserűségnek, megpróbáltatásnak könnyeit. Közben pedig enyhe pír is átfutott rajtam, mert hajtottam már úgy fejet sokszor a párnára, hogy nem emeltem fel kezem könnyeket törülni, bár arra, tudom, szükség lett volna.
Annak az idős bácsinak az arcát nem felejthetem, és akarom hinni, hogy lesz mindig – és másokban is – egy parányi „szeretet-zsebkendő” lelkemben és akarat a karomban, hogy könnyeket tudjak törülni a szükséget szenvedők arcáról, szeméből...
Tegnap, 2011. május 21-én, köri közgyűlésen voltam Ravában. Ragyogó időben, jókedvvel érkeztem meg a paplakra, majd a megterített asztal mellé telepedve elégedetten szürcsöltem a kávét, miközben ismerősökkel osztottuk-szoroztuk mondhatni a semmit. Aztán irány a templom: gyűlés, szünet, istentisztelet, szünet, gyűlés, majd közebéd.
Ebéd után, mint ki jól végezte dolgát, álltam fel az asztal mellől, és indultam ki a napfényben sütkérező utcára. Itt botlottam bele egy nyolcvanhárom éves ismerősömbe, akivel évek óta nem találkoztam. Szóba elegyedtünk, majd néhány perc után kiöntötte elém lelkének keserűségét, miközben szeméből kövér könnycseppek futottak le az arcán. És elmesélte, hogy az elmúlt esztendő decemberében veszítette el feleségét kivel ötvenhét esztendeig élt boldog házasságban. Mesélt arról a rettenetes magányról, mely próbára teszi napjainak minden percét, óráját.
Az idős ember fájdalmát leírni nem tudom és nem is akarom.
Hazafelé azonban többször magam előtt láttam könnyben áztatott arcát és sűrű kézmozdulatait, mellyel könnyeit törölgette. És azon gondolkodtam, milyen sokan vannak magukra hagyatva, akiknek nincs, ki letörülje a fájdalomnak, keserűségnek, megpróbáltatásnak könnyeit. Közben pedig enyhe pír is átfutott rajtam, mert hajtottam már úgy fejet sokszor a párnára, hogy nem emeltem fel kezem könnyeket törülni, bár arra, tudom, szükség lett volna.
Annak az idős bácsinak az arcát nem felejthetem, és akarom hinni, hogy lesz mindig – és másokban is – egy parányi „szeretet-zsebkendő” lelkemben és akarat a karomban, hogy könnyeket tudjak törülni a szükséget szenvedők arcáról, szeméből...
2011. május 21., szombat
Máthé Sándor: A kéz
2011. 05. 21. A kéz Máthé Sándor
Megható az a kisfilm, ami körbejárta a világot az egyik internetes portálon: lábujjaival zongorázó japán fiút láthatunk a képsorokon. Csodálja a világ, én magam is, s megerősödik bennem, hogy mekkora ajándék két kezünk. Ezen elgondolkodva Albert Camus szavai jutottak eszembe: „Egymásba simuló kezek tartják össze az eget s a világot.” Arisztotelész ennél is tovább megy, s azt mondja: „Az ember kezét a természet az emberi test legfontosabb szervévé és eszközévé tette.”
A kéz egyik legkifejezőbb testrészünk: mutogat, áldást ad, számol, simogat, átölel, dorgál, szidalmaz, fenyeget, elutasít, hivogat, gyógyít. Most nem a kéz anatómiai felépítéséről, funkcióiról beszélek, hanem az anyanyelvünkben fellelhető jelképekről, mert nyelvi szempontból még színesebb, még érdekesebb a kép. Ezekből a jelképekből most csak egyet említek: Isten keze. Mennyi minden társul hozzá: jóság, igazság, biztonság; erős kéz, rajtunk tartja; oltalmaz, felemel, megsebez, de be is kötöz; magához ölel, simogat, biztat; soha nem taszít el…
Ezt, mi emberek nem tudjuk megtenni… Sokszor taszítjuk el egymást és egymás kezét durván, érzéketlenül, nem gondolva arra, hogy mekkora fájdalmat okozunk… Pedig érezzük, hogy mennyire egymáshoz tartozunk, hogy az összesimuló kezek tartják össze a családot, a barátokat, a közösséget, a világot. Szükségünk van egymásra: kicsinek a nagyra, nagynak a kicsire.
Megható az a kisfilm, ami körbejárta a világot az egyik internetes portálon: lábujjaival zongorázó japán fiút láthatunk a képsorokon. Csodálja a világ, én magam is, s megerősödik bennem, hogy mekkora ajándék két kezünk. Ezen elgondolkodva Albert Camus szavai jutottak eszembe: „Egymásba simuló kezek tartják össze az eget s a világot.” Arisztotelész ennél is tovább megy, s azt mondja: „Az ember kezét a természet az emberi test legfontosabb szervévé és eszközévé tette.”
A kéz egyik legkifejezőbb testrészünk: mutogat, áldást ad, számol, simogat, átölel, dorgál, szidalmaz, fenyeget, elutasít, hivogat, gyógyít. Most nem a kéz anatómiai felépítéséről, funkcióiról beszélek, hanem az anyanyelvünkben fellelhető jelképekről, mert nyelvi szempontból még színesebb, még érdekesebb a kép. Ezekből a jelképekből most csak egyet említek: Isten keze. Mennyi minden társul hozzá: jóság, igazság, biztonság; erős kéz, rajtunk tartja; oltalmaz, felemel, megsebez, de be is kötöz; magához ölel, simogat, biztat; soha nem taszít el…
Ezt, mi emberek nem tudjuk megtenni… Sokszor taszítjuk el egymást és egymás kezét durván, érzéketlenül, nem gondolva arra, hogy mekkora fájdalmat okozunk… Pedig érezzük, hogy mennyire egymáshoz tartozunk, hogy az összesimuló kezek tartják össze a családot, a barátokat, a közösséget, a világot. Szükségünk van egymásra: kicsinek a nagyra, nagynak a kicsire.
2011. május 18., szerda
Buzogány-Csoma Csilla: Neked mi a véleményed?
2011. 05. 18. Neked mi a véleményed? Buzogány-Csoma Csilla
Esti mese ideje van. Az utóbbi három este alkalmával Méhes György Az a borzasztó Doktor Brrr című meséjét kellett újra meg újra elmondani.
Ez a Dr. Brrr egy manó, aki a jégszekrényben lakik, hóköpenyeget visel, és jégcsapból van a szakálla. Amikor eljön az éjszaka, és a család tagjai mind lefekszenek, Dr. Brrr körútra indul. Sorra kóstolja a lekváros üvegeket, mézesbödönöket, és ha valakinek kikandikál a lába a paplan alól, ő ráfúj, hogy félálomban behúzzák lábukat a jéghideg lehelet elől.
Akkor kezdődött a baj, amikor egyik gyerek nem rakta el a cipőjét, a másik a játékait, könyveit. Szanaszét hagyták, mert álmosak voltak, lusták, és Dr. Brrr semmit sem sejtve arra csoszogott, megbotlott és elvágódott azokon. A mérges kis manó elhatározta, hogy megkeseríti életüket, és mindent, amit rendetlenül talál, összeszed és eltüntet. Mikor legutóbbi alkalommal a kislány szerteszét hagyta az iskolás könyveit, bizony elvitte. Még a táskát is, így anélkül kellett iskolába mennie, és bevallani a történteket.
Akármilyen borzasztó is Dr. Brrr, azért meglágyul a szíve, így amikor a kislány hazajött az iskolából, az asztalon találta a táskáját, tetejébe tűzve egy cédula: Most ez egyszer még megkegyelmezek. Dr. Brrr.
Mintha önmagunkat hallanánk, mi, szülök. Ha nem is ebben a formában, de néhanapján vagy talán túl gyakran is, de elhagyja ajkunkat a „most ez egyszer még...” megfogalmazás. Ha következetesek vagyunk, legközelebbi alkalommal „nem engedünk a huszonegyből”, ha mégis, akkor semmi értelme ezt hangoztatni – mondják a szakavatottak.
Nem egyszer, nem kétszer, nem is tudnám megmondani, hányszor esik meg velünk is, hogy szerető – és nem bosszút esküdő – Istenünk azt mondja: „most ez egyszer még...”. Nekünk mi a válaszunk az Ő szavaira? Legyintünk, akár egy elkényeztetett gyermek, aki aranykalitkában él, vagy megszívleljük Atyánk szavát és aszerint élünk?
Esti mese ideje van. Az utóbbi három este alkalmával Méhes György Az a borzasztó Doktor Brrr című meséjét kellett újra meg újra elmondani.
Ez a Dr. Brrr egy manó, aki a jégszekrényben lakik, hóköpenyeget visel, és jégcsapból van a szakálla. Amikor eljön az éjszaka, és a család tagjai mind lefekszenek, Dr. Brrr körútra indul. Sorra kóstolja a lekváros üvegeket, mézesbödönöket, és ha valakinek kikandikál a lába a paplan alól, ő ráfúj, hogy félálomban behúzzák lábukat a jéghideg lehelet elől.
Akkor kezdődött a baj, amikor egyik gyerek nem rakta el a cipőjét, a másik a játékait, könyveit. Szanaszét hagyták, mert álmosak voltak, lusták, és Dr. Brrr semmit sem sejtve arra csoszogott, megbotlott és elvágódott azokon. A mérges kis manó elhatározta, hogy megkeseríti életüket, és mindent, amit rendetlenül talál, összeszed és eltüntet. Mikor legutóbbi alkalommal a kislány szerteszét hagyta az iskolás könyveit, bizony elvitte. Még a táskát is, így anélkül kellett iskolába mennie, és bevallani a történteket.
Akármilyen borzasztó is Dr. Brrr, azért meglágyul a szíve, így amikor a kislány hazajött az iskolából, az asztalon találta a táskáját, tetejébe tűzve egy cédula: Most ez egyszer még megkegyelmezek. Dr. Brrr.
Mintha önmagunkat hallanánk, mi, szülök. Ha nem is ebben a formában, de néhanapján vagy talán túl gyakran is, de elhagyja ajkunkat a „most ez egyszer még...” megfogalmazás. Ha következetesek vagyunk, legközelebbi alkalommal „nem engedünk a huszonegyből”, ha mégis, akkor semmi értelme ezt hangoztatni – mondják a szakavatottak.
Nem egyszer, nem kétszer, nem is tudnám megmondani, hányszor esik meg velünk is, hogy szerető – és nem bosszút esküdő – Istenünk azt mondja: „most ez egyszer még...”. Nekünk mi a válaszunk az Ő szavaira? Legyintünk, akár egy elkényeztetett gyermek, aki aranykalitkában él, vagy megszívleljük Atyánk szavát és aszerint élünk?
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)