Orbán Erika: Az Otthon fokozatai

2012. 10. 26.     Az Otthon fokozatai     Orbán Erika    

Vannak emberek, akik úgy nőnek föl, hogy 15-20 éves korukig már sokat költöznek, különböző városokban, országokban, netán földrészeken élnek. Azt gondolnánk, hogy bennük nem alakul ki az „otthon” tudata és érzése. Ilyen személyekkel beszélgetve, valamennyien beszámoltak arról, hogy más-más okok miatt ugyan, de mindannyiukban él egy hely, egy ház, egy utca, város.... ami „az otthonként” vésődött beléjük. Van, aki kamaszévei helyszínére emlékszik ekképp, más egy kedves dadus/személy miatt, megint mások, mert „abból a gyerekszobából lehetett legjobban látni a csillagokat”. És van, aki egyszerűen, mert boldog éveket élt meg egy bizonyos helyen, szüleivel, esetleg nagyszüleivel együtt.

Az otthon mást és mást jelent különböző élethelyzetünkben, és mindannyiunk számára. S, hogy éppen mit, azt nagyban meghatározza, milyen a viszonyunk hozzá; hol vagyunk tágas e világban hozzá képest, és, hogy vagyunk ott, ahol vagyunk.

Sokszor elmondtam, az, hogy hová megyek haza, attól függ, hol vagyok. Amikor más földrészen voltam, és leszállt a gép valamely európai reptéren, már kicsit otthon éreztem magam.

Nem tudom, hogy van a kedves Olvasó, de az én lelkemben az „otthon”nak van egy melléknévi jelentése; s mint ilyen, fokozható. Érzéseimet hidegen hagyja a magyar nyelvtan szabályrendszere, és számomra igenis létezik: otthon, otthonabb és legotthonabb. Mely nem otthonos, és nem otthonias!

Szóval, én otthon vagyok Európában. De, ha Romániát, mondjuk, nyugat felől közelítem meg, és átlépem az országhatárt, akkor még „otthonabb” vagyok Erdélyben. Éveken át szintén „otthonabb” voltam Székelyudvarhelyen, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön; azokban a városokban, ahol éltem. És természetesen Székelykeresztúron, ahol fölnőttem, és ahol szüleim is élnek. A legotthonabb helyem pedig Magyarzsákod; egy mákszemnyi falu, valahol a Kis-Küküllő folyásának bal partján, ahogy neve meséli, mint egy zsák alján, egy völgy fenekén.

Az én Otthon-gyökereim oda nyúlnak. Két élő nagyanyám pumpálja sejtjeimbe az erőt, hogy messzire nyúlt (vágy)ágaimban/ álmaimban is (meg)emlékezzek létükre és a belőlük fakadó Otthonok Otthonára. És, ha már nem lesznek, akkor is tudjam, hogy vannak; ott vannak, hiszen csak oda térnek meg, a templomdomb oldalába, az örök hazába...

Farkas Dénes: Sebess Pál hajdani oskolamester intelmei

2012. 10. 24.     Sebess Pál hajdani oskolamester intelmei     Farkas Dénes    

AKÁRHOL  LÉGY !

Akárhol légy, tarts régulát,

Mert az Isten mindenütt lát.

Szemes és szemérmetes légy,

Rútat semmit ne mondj,ne tégy.

Földre ne köpj más házában,

Orrod se fujd ki vaktában.

Vagy ásítás,vagy köhentés:

Tedd a szádhoz keszkenődet,

vagy pedig a tenyeredet.

Bátran felelj,ha kérdeznek.

Beszéd közben ne bizonygass,

Ne hazudozz, s ne ungass.

Ne állj meggörbült lábakkal,

Tátott szájjal, horgas nyakkal.

Szemébe nézz az embernek,

Ismerkedj, ha nem ismernek.

Mindenhez emberséges légy,

Örömestebb adj, mintsem végy.

Se ne dicsérj, se ne gyalázz,

Hanem magadat megalázd.

Erényeid megdicsérnek,

Ha mások is megismérnek.
Majdnem két évszázad távlatából az oskolamester olyanokat tanított, melynek jó része  még a papír-zsebkendők világában is megállja a helyét. Nem csak a mondanivalója, hanem az archaikus szöveg is figyelemre méltó.

Lakatos Sándor: Kutak

2012. 10. 25.     Kutak     Lakatos Sándor    

Székelykeresztúr közelében található Erzsébet kútja. Ez egy hűs vizű forrás, ahova a környékbeliek előszeretettel járnak ki korsókat és pillepalackokat friss vízzel megtölteni. A forrás nemzeti színekkel díszített homlokzata mellett kellemes árnyékos hely van, ahol a padon megpihenő ember arra jártában nyugodt lélekkel élvezheti az erdőszél kellemes hangulatát. A forrás vizének minősége felér bármelyik cégéres bolti „lapos vízzel”, és talán nem szégyen kimondani, hogy bizony egy jelentős anyagi tehertől mentesíti a forrás a családi kincstárat.

Talán azért is szeretek ide járni családommal együtt, mert Erzsébet kútja eszembe juttatja a nagyanyám kertje végében található „Kicsi kutat”. Így nevezik azt az olthévízi forrást, ahonnan gyermekkoromban a dolgozni induló falusi emberek vizet merítettek, hogy a hőség és a munka fáradsága okozta szomjukat oltani tudják a megmunkálandó földeken. Nagyanyámtól sokszor hallottam, hogy nagyapám és a szomszédban lakó férfiak évente takarították a forrás aknáját és környékét, hogy a falunak tiszta legyen a forrása. Ezt becsületbeli kötelességüknek tartották. A forrás tisztítása generációkon keresztül természetes feladata volt a környéken lakóknak. Ma már nem hiszem, hogy bárki feladatának tartaná ezt a munkát, mert ez ugye köztulajdon.

Erzsébet kútjánál nemrég, még alig pár perces megállóval elintéztük a víztartalék beszerzését, mert a forrás bőséggel ontotta magából a természetes kincset, ma már egyre gyakoribb, hogy a húsz-harmincliternyi víz negyven-ötven percig csordogál bele az edényekbe. Hetek óta azt látom, hogy az emberek szinte állandó jelleggel csoportosan üldögélnek a forrás melletti padon, és aggódva nézik, ahogy napról napra elapad a forrás. A forráslátogatók beszélgetnek a napi dolgokról, és közösségben hüledeznek a víztelenség kíméletlen tényén. A mai társadalomban sajnos ennek a közösségteremtő erőnek is örvendeni kell. Az elmúlt napokban többször kimentem a forráshoz, de annyi ember üldögélt a forrás körül, hogy egyszerűen nem volt időm a soromat kivárni.

Nincs ínyemre, de akaratlanul is a védizmus mitikus démonszerű sárkányalakja, Vritra jut eszembe, aki a tunyaság és a rendetlenség megszemélyesítője. Nevének jelentése torlasz, akadály. A hindu mítoszok szerint ő az, aki rabul ejtette az esőt és a folyóvizeket. Vritrának nincs keze és nincs lába, csak sziszegő hangja. Kártékony, gonosz démon, ami a vízben és a sötétségben rejtőzködik, és visszatartja az esőt, hogy szárazságot támasszon a földön.

A Rig-Véda szerint Vritra végül legyőzetett a mindeneket uraló Indra főisten által, de vajon eljön valaha az ideje annak, hogy az ősi mítoszok démonjait felismerjük önmagunkban?

Mert miközben időhiányra hivatkozva a bolti vízvásárt tervezem, elborzadok, ha belegondolok abba, hogy mi történne velünk, ha egy szép napon mindannyian kizárólag a természet forrásainak használatára kényszerülnénk vissza, és például a kutakhoz való kijárás nem „kellemetes” természetjárás, hanem létkérdés lenne. Azt kérdezem magamtól, hogy mi lesz itt, ha egyik napról a másikra az anyatermészethez leszünk kénytelenek térden csúszva és könyörögve visszatérni? Mi lesz velünk, ha hamarosan azzal találjuk szembe magunkat, hogy a forrásaink gondozatlanok, kiszáradtak az esőhiány miatt, és a kutak helyén fertőz a békanyálas szemétdomb?

Gál Zoltán: Corvin-köziek

2012. 10. 23.     Corvin-köziek     Gál Zoltán    

Az 1956-os Budapest egyik legforrongóbb része a Corvin-köz volt. A forradalom legtovább kitartó pontját akár életük árán is védelmezték azok, akiket megérintett a szabadság eszméje. Ennek a végvárnak az utolsó parancsnoka Pongrátz Gergely volt. Erős jelleme és elkötelezettsége bátor szembenállásra késztette a „szabadság vándorait”, még akkor is, amikor sejtették: ezt a harcot nem ők nyerik meg. Azonban mégis a végsőkig kitartottak.

Nem nyelték le némán a pofonokat, szembenéztek a tankokkal, és életüket adták, hogy elveik igazát bizonyítsák. Amikor „összegyűltek Corvin-közben mind a nagyfiúk”, tudták, hogy történelmet írnak. És nem kényelmes székeken, meleg szobában álmodnak nemzetüknek szebb jövendőt, vagy múltat – mert ilyenre is volt már példa –, hanem fegyverek ropogása és vérük árán.

„Újabb tankok jöttek − súgta szomszéd /nagyfiú, /lőtt árvára újabb árva, folyt a háború, /és a világ sose tudja meg, /kik voltak a Corvin-köziek.”

És a világ megtudta…

És akik a szabadságért harcoltak, szabadságot vesztettek. De bátor kitartásuk példaként szolgál ma is, hogy a szent dolgok mellett bátran elkötelezzük magunkat.

Ne a félelem, a rettegés, hitetlenség szabjon irányt életünknek, hanem érezzük meg azt, amit ők is tudtak: „Isten kezében vagyunk, és ott vagyunk a legbiztosabb helyen.”

Tófalvi Tamás: Kinek mondanak?!

2012. 10. 22.     Kinek mondanak?!     Tófalvi Tamás    

Az ember szereti a stabilitást. Így vagyunk teremtve. Állandó biztos pontot keresünk nap, mint nap, megannyi élethelyzetben.

Amikor az élet instabillá, bizonytalanná  válik, az ember furcsán kezd el viselkedni. Gyakorivá lesz a deviancia előfordulása, megugranak a bűnözési statisztikák, néhol pánikszerű hangulat lesz úrrá, és a létbizonytalanság vergődésében óriási darabokat szakít ki az emberből az embertelenség. Talán az egyik legjobb példa a lassan történelemmé porosodó gazdasági válság, mely rákos sejtekként burjánzott az emberiség nagy testében, s emésztette önmagát és a világot, hogy félelemmel vessük ki hálóinkat a holnapok tengerén.

Lelki szemünkkel símogatva a világot vakokként is nyilvánvaló, hogy kapcsolataink edzett lánca olcsó bizsu lett, s mattszínekkel tündököl magányba sírt emberek nyakában.

Nehéz megjósolni, hogy merre tartunk, és hosszú lesz-e még az út, mely mózesi lélekkel egy jobb jövő felé vezet.

Jézusi szavakkal teszem hát fel az önismeret legbizonytalanabb kérdését: „Kinek mondanak engem az emberek?!”. Van, aki prófétának és mások egyszerű munkásnak. Van, aki barátot lát bennem, s van, akihez érzéstelen valóság köt hozzá. Egyesek jövőt látnak bennem, kettesek múltjukat keresik általam, hármasok, négyesek, kilencvenhetesek... kinek mondanak engem?!

Vajon ez már szerepválság, vagy a pszichológia más definíciót alkalmaz!?

A tudathasadásos mindennapokban egy személyben sok mindenkire van szükség, és létünk legnagyobb bizonytalansága mára már egyértelmű: Az vagyok-e, akinek mondanak az emberek?!

Farkas Dénes: Sebess Pál torockói régi oskolamester verses intelmei

2012. 10. 21.     Sebess Pál torockói régi oskolamester verses intelmei     Farkas Dénes    

AZ  ASZTALNÁL

Étel előtt asztal-áldást

Mondj,azután hálaadást.

Ne válogass a főhelyben,

Ne finnyáskodj az ételben.

Egyél előtted,ha van mit,

Ha kevés van se szólj semmit.

Ne csemcsegj az étel közben,

Ne szürcsölgess ,igyál szépen.

A csontokat rakd tányérra,

Ne könyökölj az asztalra.

Távol se ülj az asztaltól,

Egy ölnyire a tányértól.

Tányéron add,amit kérnek,

Kapd a széket, ha felkelnek.

Vedd hasznát a jó intésnek,

Mert különben megítélnek.
Nem mondom, hogy ma minden így van, mert nagyon megváltozott a világ. Ma Sebess Pál talán így egyszerűsítené gondolatait: Ha asztalnál ülsz és étkezel, megmondom, hogy ki vagy!

ESTVE

Hogy felkelhess jó korára,

Ne várj gazdag vacsorára.

Ha ettél ne feküdj mindjárt,

Állj vagy sétálj, másként megárt.

Még egy keveset olvasgass,

A jövő napra tanulgass.

Aztán pedig imádkozzál,

Nap folytáról gondolkozzál.

Mindenkor egy helyben vetkezz,

Mert könnyebben jutsz mindenhez.

Mondj jó éjszakát mindenkinek,

Úgy kérj álmot a szemeidnek.

Ha így intézed dolgaid

Jól fognak folyni napjaid.

Kedves lészel az Istennél,

Kedves a jó embereknél.

Istenem! Csak legalább azt megérnénk, hogy a  cipőcskéket a drága gyermekeink, unokáink este egymás mellé tennék??

Azt hiszem, hogy Sebess Pál a TV-t „lefelejtette” az „estve” programjából, pedig csak  kétszáz éve verselt!

Lőrinczy Zsolt Bendegúz: Mese és valóság

2012. 10. 20.     Mese és valóság     Lőrinczy Zsolt Bendegúz    

Messze-messze, valahol a Székelyföld szívében, Homoródalmás határában van egy szép nagy kerek-erdő. Úgy hívják, hogy Zengő-bongó erdő, mert ha a Hargita felől csak egy kis szellő támad, a bokrok és fák ágai megmozdulnak és leveleik olyan szépen zenélnek, hogy a világ legjobb szimfonikus zenekarai is irigykednek.

Így kezdem minden mesémet a Zengő-bongó erdőről és lakóiról az alig több mint két éves kis unokámnak. Rám csodálkozó szemeiben látom, hogy a falevelek mozgását utánozó ujjaimat figyelve, hisz ennek a zenének a létezésében. Azt természetesen nem tudhatja, hogy meghallásához nem fülekre, hanem lélekre van szükség.

Az én lelkemben dalolnak az almási papilakhoz tartozó kert – ma már nem létező − egres és ribizli bokrai, zenél a felejthetetlen ízű batul és aranypármen almafák és a hatalmas ősi diófák lombja. Képzeletben felsétálva a kert mögötti Gál hegy lövészárkok szabdalta kopasz tetejére, hallom a Nagymál és a Szármány fenyőfáinak hangját. Közben odahallatszik a falut átszelő Kis-Homoród és a távoli Vargyas vizének csilingelése és megszólalnak az Orbán Balázs barlanghoz vezető sziklafalak kőoszlopainak orgonasípjai. A csodálatos szimfónia végén megkondul a falu fölé emelkedő unitárius templomunk imára hívó nagy harangja.

Összekulcsolom kezem, és hálát adok Istenemnek, hogy képessé tett ennek a zenének a megértésére.

Segíts, Istenem, hogy egyszerű meséimmel hozzájárulhassak a hazaszeretet érzésének kialakításához Hunor Botondban, és akkor felnőttként ő is meg fogja hallani a szülőföld zenéjét.

Molnár Imola: Mit hagy maga mögött az ember?

2012. 10. 19.     Mit hagy maga mögött az ember?     Molnár Imola    

Kedves olvasó, mindenek előtt, kérlek, indítsd el a videót, dőlj hátra és úgy olvasd tovább.

Bármennyire is próbálom nyugtatni magam, hogy MÉG csak október közepe van, kénytelen vagyok elismerni, hogy ez MÁR október, s a kékes-szürke melankóliában ez lassan az esztendő végével egyenlő. Igaz, hogy még egész hónapok vannak hátra az évkiértékelős, fogadalomtevős, pezsgőpárás újévig, de ebben az időszakban akarva-akaratlanul elkap az érzés, hogy megint eltelik..., megint vége, ...már nem lesz verőfényes napsütés, ...jobb, ha megbarátkozom a csípős mosolyú Szélúrfival,...jobb, ha elkezdek számot adni arról, amit magam mögött hagyok. Talán túl korai,...talán sosem lehet időben elkezdeni...

Amikor ennek tényleg ideje lenne, akkor nagyjából mindenki azzal foglalkozik, hogy készülni kell az ünnepre, takarítani kell, pénzt kell gyűjteni, dekorációt kell készíteni, kalácsot kell sütni, el kell bújni fát díszíteni, vendéget kell fogadni, pihenni kell, túl kell élni az ünnepi pörgést, jó helyet, jó társaságot kell keresni szilveszterre, s mindezt persze idejében el kell kezdeni. Nos, ez az, amiért talán ilyentájt kell (ha kell?) végiggondolni, hogy mit hagy az ember maga mögött, mit tett vagy mit nem, hogyan élte le egy újabb évi életét.

Hogy mennyi minden belefér egy évbe, azt talán nem is lehet felsorolni egyenként, és valószínűleg nem is kell. De szükséges átgondolni, hogy mit hagyunk magunk mögött.

Ahol az ember egyszer eljár, ott lábnyomai örökre beleégnek a deszkába, betonba, földbe. Nem véletlenül kopnak meg a lépcsők az emberek lábai alatt, nem véletlenül simák az ösvények...

Ahová bemegy, ott otthagyja kedélyét, illatát, hangulatát, nem véletlenül emlékeznek ránk az emberek megnyilvánulásunk s az általunk keltett hangulat alapján...

Amit egyszer kimondunk valakinek, az mindig vele marad, nem véletlenül kezdjük el egymásnak az ilyen mondatokat: „Egyszer azt mondtad nekem, hogy...”

Amit egyszer megérintettél, az magán hordozza nyomodat: a házad, ruháid, két kezed munkája, gyermeked, ajtód kilincse, nem véletlenül mesél rólad szavak nélkül az életed, a mindennapjaid.

Ősz van, október van, tagadhatatlanul közeleg az esztendő vége, tagadhatatlanul lassan ismét végigéltél egy nagyon hosszú, s mégis oly gyorsan tovatűnő rövidke évet. Hogy mi volt benne, tudod, hogy hogyan volt, tudod...Talán túl korai még búcsúztatni, de míg el nem kap az őszi depi, s már előre bele nem fáradsz az évvégi hajtásba, áldozz néhány percet a tetteidnek, eredményeidnek, még magukra várató elképzeléseidnek, szavaidnak, mosolyoknak és összevont szemöldököknek, melyeket te csaltál elő, áldozz néhány percet a világtörténetben hagyott újabb nyomaidnak...

Dr. Ádám Attila: Maja prófécia

2012. 10. 18.     Maja prófécia     Dr. Ádám Attila    

Ha andalúziai útjaim során valahol Sevilla és a tengerparti Sanlucar de Barrameda (ahonnan Kolumbusz elindult az Újvilág felé) között nem találkozom a hispán és dél-amerikai civilizációk Spanyolországban is tettenérhető egymásra hatásával, talán sosem tűnik fel a keresztény időszámítás néhány jellemzője.

A nyugati, mondhatnánk azt is, az európai ember időérzékelése teljesen lineáris, a bibliai Teremtés, azaz a kezdőpontból kiindulva halad a másik véges pont felé, amely kevésbé meghatározott.

Korábban, főleg Szent Ágoston volt az, aki meghatározta a másik végpontot az Apokalipszis teológiájában: amit Jézus Krisztus második eljövetele és az ítélet napja jelölt ki. Paradox módon nevezhetnénk ezt az idősíkot végtelenített véges időnek vagy dogmatikus időnek is. Személyes síkon ugyanaz jelent meg a pokol-purgatórium-mennyország hármasságában. A középkori vallásos idősík ez utóbbi végpontja ugyan később jelentősen átalakult vagy el is tűnt, de ettől még a lineáris szemlélet megmaradt.

Ezzel szemben a maja időszámítás ciklikus − gyakran a kozmológiai ciklusokhoz kapcsolt − jellege testet öltött a próféciákban is, mert bizonyos időszakok jellegzetességei meghatározták, hogy milyen típusú események ismétlődhetnek meg egy adott időszakhoz kötötten, bár tematikailag a jóslatok egy része hasonlít az ószövetségi kis próféták próféciáira. Úgy tűnik, hogy a maják különböző időszámítási rendszereket alkalmaztak életük különböző területeihez kapcsolódóan: biológiai, vallási és csillagászati téren.

A két kulturális idősík egybemosódását ők maguk is megjósolták 500 évvel korábban, jó előre, a 13. Katun Ahau 8. évére, vagyis 1527-re. És Cortez után pár évvel, 1528-ban Montejo, a spanyol konkvisztádor hajóival ki is kötött a Yucatán-félszigeten, a maják ősi területén. (A maják mai napig élő népcsoport, számuk mintegy 6 millió Közép-Amerikában.) Bár az eredeti prófécia egyik fő istenük, az asztékokkal közös, Quetzalcoatl, a tollaskígyó isten visszatéréséről szól, pont ekkor, 1519-ben szállt partra Cortez a mai Kubából indulva a mexikói Tabasco tartományban. A tollaskígyó Cortezzel azonosul a mitológiai ábrázolásokon (lásd a mellékelt képet). Az eredeti jóslat spanyol hatásra átalakult, mintha egy "kulturális holokausztot" végrehajtó misszionárius mondaná, itt már a keresztény Messiás-várás keveredik krisztus második eljövetelével:

„Fogadjátok vendégeiteket [a spanyol konkvisztádorokat], a szakállas embereket, a keleti embereket, az Isten jelének [kereszt?] hordozóit. Mert valóban jó az Isten szava, amely hozzánk érkezik. Eljön újjászületésünk napja.” (The Book of Chilam Balam of Chumayel, University of Oklahoma Press, 1967).

Jeremiás jóslata itt spanyol közvetítők száján keresztül szól hozzánk: „Beszéld mindazt, a mit parancsolok néked.” (Jeremiás 1:5-8)

A maják számára bizonyos értelemben ez újjászületés is volt valóban, mert civilizációjuk a IX. században, jóval a spanyol hódítók megjelenése előtt, hirtelen és a mai napig ismeretlen okból megszakadt és elhagyták városaikat, amelyeket csak a XIX. században fedeztek fel újra az őserdőben.

Szabó Adél: Hová lett a régi rend?

2012. 10. 17.     Hová lett a régi rend?     Szabó Adél    

A hétvégén egy tanulmányút keretében Válaszútra is betértünk, Kallós Zoltán Múzeumába.  Ahogy ott szobáról szobára jártunk, fogalmazódott meg bennem ismételten a gondolat, és a kérdés is egyszerre: hová lett a régi rend? Hol van az a régi rend, ami fenntartotta a székelységben, Mezőségen, bárhol Erdélyben az élet ritmusát?

Valamikor, ha csupán a legény után nézett egy leány, annak mellényéről le tudta olvasni, hogy az hová tartozik. A ruha beszélt, a viselet mindent elmondott annak viselőjéről.

Hová lett a régi rend? Mert valamikor nagypéntekeken még a bölcsőben fekvő leánygyermek is fekete fejkendőt viselt. Felnőtt leányoknak is, asszonyoknak is előírt volt a templomi fekete népviselet.

Hová lett a régi rend, s vele a vallásosság? Az ünneptől a másik ünnepig való élés, mely jelen volt elődeink sokszor nehéz hétköznapjaiban. Mert abban a régi rendben mindenkinek megvolt a maga helye és feladata, és ott voltak az íratlan szabályok, melyeket be kellett tartani. Ebben a régi rendben úgy neveltek gyermeket, hogy a gyermek tudta: munka és Isten nélkül semmi sem történik. Tudatosan éltek. Már a tízéves leánygyermek is tudta, hogy addig nem mehet férjhez, amíg a kelengyéit el nem készíti, ki nem varrja, meg nem fonja saját kezűleg. Micsoda erőre és munkára volt szükség abban a világban kézzel megvarrni annyi mindent. Micsoda nagydolog volt, esküvőre készülve szánra tenni a kelengyét és végigvinni a falun, hogy mindenki lássa azt.  Mekkora szégyent kellett olykor elhordozni. Mennyi időbe tellett kifaragni egy-egy szerelmi ajándékot a legény részéről. Mekkora fegyelmet diktált egy közösség, ma már el sem tudja sok fiatal képzelni.

Hová lett a régi rend, amikor ősök ünneplő ruháit, évszázados tárgyait árusítják Feketetón. Festett bölcsők, melyekbe ringott valamikor az is, aki kiáltja, 200 euró. Csizmák, melyek az Istenházába vitték a szülőt. Kaszten, bokály, Biblia, imakönyv. Minden eladó! Eladó a régi rend is. Helyette négy fal közé zárt műanyag hontalanság.