Székely Kinga Réka: Nagypénteki szertartás

2013. 03. 10.	Nagypénteki szertartás	Székely Kinga Réka
Jézus meghalt Nagypénteken. Keresztre feszítették. Inkább meghalt, semmint elszenvedje hivatásának feladását. Sokakat megtérített, elvezetett Isten szeretetére, sokan felismerték benne a prófétát, Isten küldöttét. Sokan megvallották bűneiket és elindultak újjászületett lélekkel megvalósítani Isten országát a földön. De sokan, sőt még többen voltak azok, akik annyiba se vették az evangéliumot, mint a macska a vasárnapot. Sokan, sőt nagyon sokan voltak olyanok, akik féltek tőle, erkölcsi és lelki tisztaságától egyenesen elrettentek, mert magukba néztek és meglátták a romlást. Akik többen voltak pillanatnyilag, azok győztek. Az emberiség történelme és a lélek szerinti örökkévalóság skáláján nyilván vesztesek. Gyermekként nagypéntekre úgy tekintettem, mint a barbarizmus evangéliumi példájára, ifjúként pedig azon háborogtam, hogy milyen Isten az olyan Isten, aki hagyja az igazat elpusztulni. Ma már értem, hogy a nagypénteki kereszt, rajta a megfeszített Jézussal a halál valóságának elfogadására próbál rávezetni. A halál szinte olyan nagy úr, mint a szeretet. A körülöttünk settenkedő halált csak szerető elfogadással lehet elviselni. Ezeket a létfontosságú, ugyanakkor végső dolgokat a szertartások segítenek megérteni, elfogadni, elengedni. Én már évek óta tartogatom telefonom sim-kártyáiban azon emberek telefonszámait, akiknek halála dühít, mert úgy érzem halálukkal engem fosztott meg, nekem okozott mérhetetlen fájdalmat Isten. Csak azért sem törölöm ki őket, fogadkoztam. Ezen a nagypénteken mégis megteszem. A Passió hallgatása alatt. Akkor, amikor a kórus ott tart, hogy Arimathiai József sírjába teszik a holttestet, és a követ odahengerítik. Végülis a lelkem a sim-kártyám, és onnan halottaimat sem tudja kitörölni soha semmi.

Farkas Dénes: Pajkos egyházi történetek V. (Radikális megoldás, értetlenség, félreértés vagy félre-fantázia)

2013. 03. 09.	Pajkos egyházi történetek V. (Radikális megoldás, értetlenség, félreértés vagy félre-fantázia)	Farkas Dénes
Ez elmúlt rendszer mindent elkövetett azért, hogy a gyermekek Isten nélküli nevelésben részesüljenek. 1948-ban a papokat kiszorították az iskolákból, vallásórákat tartani csak nagyon nehéz körülmények között lehetett. Nem lehetett jelenléti naplót vezetni, jegyet vagy csillagocskákat osztogatni, tantervet készíteni. Az egyházközösségek alkalmi megoldásokat foganatosítottak, hiszen a hitükből kirázni a szülőket nem volt éppen egyszerű eset. Márpedig a normális székely család megkeresztelte és megkonfirmáltatta a gyermekeit. Volt számos eset, hogy ezek a dolgok rejtve történtek, de a papok hozzáállása azért hárította a tönkretétel szándékát. Az ateizmus szószólói a tantestületiek voltak, kik közül sokan igencsak túllihegték magukat − tisztelet a kivételnek! A teológián volt egy prorektorunk, ki meggyőződéses embere volt annak a rendszernek. Azt, hogy miként tudta egyeztetni az istenhitét a kommunizmussal, ez nekem örök rejtély marad. Egyébként kedves modorú, sakkozó professzor volt, aki a radikális megoldásokat űzte. Szókimondó természete volt, s esetenként megengedte magának a pajzánabb kifejezéseket is. Egy nap bejött egy vidéki pap és panaszolta, hogy nem tud vallásórát tartani, mert ott van a faluban egy fiatal tanítónő, és minden vallásóra időszakára vagy kirándulást szervez, vagy pionírfoglalkozással vonja el a gyermekeket. Mit tudjak csinálni? − kérdezte a fiatal lelkész. Tudja mit, kolléga: .....izélje meg! Erre egy másik végtelen komoly professzor megjegyezte: De Béla ???.....  izélje meg kolléga! Öt éven át folytattuk a teológián, ha kényes kérdés merült fel. „Tudjátok mit mondott B. tanár úr?  Na, azt csináld kolléga!Az 1960-as években temetési szertartást végeztem Gyepesben. Egy drága szív-lélek nénit kísértem utolsó útjára, akit nagy családja gyászolt. Kezembe került egy vers-töredék, a homoródmenti papok gyűjtéséből, mely valami ilyenszerű szöveget hordozott: „Egy asszony halt meg itt az éjjel,  szólt a közömbös idegen... az orvos azt mondta, hogy nehéz betegem!”  A férj a koporsó fölé hajolva csak annyit mondott: Mindenem!(?). Beidéztem e versikét a temetési beszédembe, és hetek múltán megjegyezte az egyik fia, hogy tiszteletes úr ! Nem volt szép magától, hogy Édesanyámat közömbös idegennek nevezte, mert sokszor asztalhoz ültette magát! Egy félreértést soha többet nem sikerült helyére tenni, mert maradt a feszültség, s a családnak nem volt annyi kultúrája, hogy meghallja a vers záradékát is „Mindenem”. Egy másik baki valamelyik pap temetési beszédéből: Ecsetelte a család veszteségét, midőn utolsó útjára kísérte a családfőt, a férjet. A kolléga valahogy imigyen fogalmazott: „Csak te tudod drága özvegyen maradt asszonytestvérem, hogy most férjed eltávozása után mekkora űr marad betöltetlenül.” Némelyek fantáziája messze szaladt, a szívatásoktól a pap soha nem szabadult meg, annak ellenére,hogy „félre fantázia” áldozata lett. Reményiknek igaza van, mikor azt mondja, hogy gondolja meg mindenki ki mit beszél magyarul!

Székely Kinga Réka: Alattomosan

2013. 03. 08.	Alattomosan	Székely Kinga Réka
Ha éppen nem tart fogva megszállottan egy eszme, az időjárási viszonyok változását is érzem. Süt lágyan a nap? Én is ragyogok. Szemerkél az eső? Nosztalgikus leszek. Tombol a vihar? Én is tombolok, vagy éppen bepánikolok, mindenképpen végletekbe esem. Rég nem volt ilyen fokozatos évszakváltás, mint az idén. Mátyás napkor valóban megtört a jég, s azóta szinte észrevétlenül odalett a mezőket, utakat beborító jégpáncél és a vastag hótakaró. Olyan fokozatosan tűnt el a fehér hótakaró, hogy még sár sem lett utána. Engem megijeszt az ilyen változás. Megijeszt a tény, hogy megtörténik valami és én észre sem veszem. Pedig tudom, minden, ami a környezetünket alkotja, hatással van ránk, formál, alakít minket. A megismerésben a fokozatosság elvét tartom helyénvalónak. Nem lehet egyszerre megismerni sem önmagunkat, sem a világot. Csak fokozatosan, lépésről lépésre szabad behatolni az önismeret és megismerés labirintusába, különben megijedünk, elveszünk. De akkor miért bosszant, hogy változnak a dolgok az én tudtom nélkül?  Egyfajta alattomosságot látok ebben, és be kell ismernem, hogy félelmemet az táplálja, hogy nem áll hatalmamban sem megállítani, sem megváltoztatni ezeket a külső tényezőket. A külső tényezők összessége pedig az a feltétel és normarendszer, amit kultúrának nevezünk. Változik erdélyi magyar kultúránk, változik életformánk, nem drasztikusan, nem egetrázó nagy történésekkel, csak apránként, csak napról napra, csak évről évre, de amikor visszatekintek húsz év távlatából, látom, érzem a nagyságrendnyi változást. Valahogy úgy vagyok, mint a téli hótakaróval, oly fokozatosan tűnt el, hogy nem érzékeltem. Még nem döntöttem el, hogy félnem kell-e, vagy még jobban, még erősebben kell bíznom abban a hivatásban és küldetésben, mit hitem szerint Isten reám bízott.

Sigmond Júlia: Bűn és büntetés

2013. 03. 07.	Bűn és büntetés	Sigmond Júlia
Nehéz leírni a való igazat, de a családi krónika szerint rossz gyermek voltam. Verekedtem, hazudtam, feleseltem, s ki tudja, még milyen bűneim voltak. Gyermekkoromban nálunkfelé a büntetés a verés volt. A nádpálca a szekrény tetején mindig készenlétben állt a fenyítésre. Édesapám nagyon szigorú volt, nem tűrte a hazugságot. Én meg – bár nagyon féltem a veréstől – mindegyre újabb hazugságokkal tetéztem a bűnlajstromot. A sok verésnek köszönhetően, vagy, hogy végül csak “benőtt a fejem lágya”, igazmondó ember lett belőlem. Gyűlölöm a hazugságot és szívből sajnálom a hazudozó embereket. Ugyanis időközben azt is megtanultam, hogy az embereket többnyire a bátorság hiánya kényszeríti hazugságra. Gyermekkoromban nekem sem volt bátorságom vállalni az elkövetett bűnöket. A múlt századhoz tartozik a veréssel való nevelés. Bár Makarenko szerint, egy kellő lélektani pillanatban adott atyai pofon csodákat művel. Verekedős gyermek voltam, de felnőttként soha életemben nem ütöttem meg gyermeket. Meggyőződésem, hogy verés helyett milliószor többet ér a jó szó, az őszinte beszélgetés, hiszen sok gyermek csak azért rosszalkodik – ha meg is büntetik érte -, hogy felhívja magára a figyelmet, hogy jobban törődjenek vele. Egyik unokaöcsém nevelési módszere jut eszembe. Kislányának minden este Arany János Toldiját olvasta. Lefekvés után megkérdezte lányát: ma jó voltál-e? S ha a gyermek legörbült szájjal bevallotta, hogy aznap biza egy kicsit rosszalkodott, megbeszélték, hogy mekkora volt a “bűn”, s hogy jár-e érte büntetés. S ha bevallottan és elismerten túl nagy volt a baj, vagy visszatérő hiba volt, akkor aznap este nem volt Toldi! Nem tudom, ki ért egyet ezzel a “megvonásos” büntetéssel, de Toldinak köszönhetően unokaöcsémnek angyaljó kislánya volt! Szerintem is mindenképpen jobb Toldival, mint nádpálcával nevelni gyermekeinket.

Sándor Szilárd: Szép tavasz

2013. 03. 06.	Szép tavasz	Sándor Szilárd
(tavasszal elhunytak emlékére vigasztalhatatlan vigasztalásul) Szép fehér tavaszi hóvirág volnék és haláláról telefonál a szomszéd. Mondja: nyolcan évesen kész már meghalni. Ne szenvedjen.Fény ár- beszédében remény-vágyó panasz. Hiszen: itt van számára is a tavasz! A torokfájás, a hűlés ágynak döntött, miközben a telefonom rám-csöngött. Elhangzik még sok rejtélyes gondolat. Remény s ima-szárnyakat bontogat az ébredni-akaró törékeny kikelet, s egy egész tavaszt átköltő ligetet! Kipattantak lassan a barkán a rügyek, Zöldülnek majd a füvek és a közügyek, előjönnek a föld alól a dermedt nyüvek dombokon élednek újra a pásztor-tüzek. A telefonbeszélgetés vége felé leesik az arcunkról az idő-relé, reménységgel ölel át a csend, ő lenne itt már: maga a Szent? Ha szép tavaszi hóvirág volnék Olvasóm Tefeléd is oda hajolnék, Virágillatot csak rád pazarolnék. E tavaszból én így távoznék. S mindazok kik már eltávoztak, mellőlünk egy időre hiányoznak, mindazok emlékére nyílik a virág s szólalnak meg a tündértrombiták.

Farkas Dénes: Hirdetőtábla

2013. 03. 05.	Hirdetőtábla - In memoriam Nagy Ödön	Farkas Dénes
In memoriam Nagy Ödön   1959-ben kérdeztük meg egymást: téged minek hívnak? Te Ödön voltál, én Dénes. A jelzett esztendő őszétől 2013. március 3-ig az Élet nagy katalógusában kenyeres pajtásként egy azon hirdetőtáblán szerepeltünk. A hirdetőtábla a hajdani Egyetemi Fokú Protestáns Theologiai Intézetet (mi csak teológiának mondtuk és írtuk) folyosóján volt, a főtitkárság és a rektori hivatal előtti falon. Ide függesztették ki a tudnivalókat, melyeket a tiszteletes ifjúság esetenként jól, esetenként ellenszenvvel vett tudomásul. Olyan is volt, hogy a nem tetsző közleményeket a diákok karikatúra rajzokkal, vagy csúfondáros megjegyzésekkel tették éktelenné. Azért, hogy ez elkerülendő legyen, egy lakattal ellátott dróthálós ajtót tettek a hirdetőtábla elé olyan távolságra, hogy ceruzával ne érjük el a szövegeket. 1963 tavaszán, − ha nem csal az emlékezetem − ez egész teológián (három felekezet) 12 hallgatója álltunk államvizsgára, amit kispapinak neveztek a berken belül. Unitáriusok ketten voltunk: Te meg én. A hirdetőtáblára névsor szerint tüntettek fel. Erősdi volt az első, s az F-betűvel kezdődő nevemmel én voltam a második. A többiek később Geréb, Juhász Jánosi, Kallós, Kovács és így tovább...Te valahol ezek után Nagy előneveddel hátrább szerepeltél. Mindnyájunk neve után odaírta a gépírónő, hogy IV éves theol. hallgató. A jelzett sorrendben mentünk be a szorítóba, egy-két óra gyötrelme után közölték, hogy a szigorlatot elfogadták. Szorongtunk a folyosón fekete ruhában, nyirkos tenyérrel, vacogva s mégis verejtékesen. Sikeresen „átestem” a szigorlaton s odamentem a hirdető táblához,s  lám csodák csodája nem volt lelakatolva. Azonnal vettem egy színes ceruzát, s a nevem mellett e IV éves theol.hallgató szót kihúztam s rögvest odaírtam, hogy unitárius lelkész. Stréberségem ma is szégyenem, mert a vizsgázás lázában odamentem hozzád, és azt kérdeztem, hogy te még diák vagy? A válaszod, mely nekem útirányt sugallt, már elveszett az idők tengerében. Pár óra eltolódással Te is unitárius lelkész lettél, s az Élet nagy hirdetőtábláján soha többet nem „szívattuk” egymást. A hirdetőtábla szószékké minősült s fekete palástban végig vacogtuk, nyirkos tenyérrel, verejtékesen az életet, s most a Nagy Szigorlaton Te már átestél. Drága Kenyeres pajtásom! Te már nem olvashatod el ezt a pár soromat, pedig mennék leütni a drótozott ajtó lakatját és az Élet Hirdetőtáblájára szép nagy betűkkel írnám Nagy Ödön neve után, hogy ISTEN VELED!

Albert-Nagy Ákos István: A sztárokról avagy a csillagokról

2013. 03. 02.	A sztárokról avagy a csillagokról	Albert-Nagy Ákos István
Sokatmondó, hogy az emberek manapság mind sztárok akarnak lenni. Nem jó már nekik itt a Földön, létkörülményeik nem kielégítőek. Éppen ezért csillagmagasságokba szeretnének emelkedni, hol – elképzelésük szerint – pénzre, megbecsülésre tesznek majd szert, s ez a szürke élet is a magasból majd teljesen másnak fog hatni: izgalmasabbnak, eseménydúsabbnak, kedvezőbbnek és igazabbnak. Évről évre különböző faktorú csillagok születnek, egyesek hatalmas, vörös óriássá nőnek, „mega sztárokká” duzzadnak, hogy aztán a porondról leszállván törpecsillagokként zuhanjanak vissza a kemény Földre. Tán bele is fúródnak a mélységbe úgy, hogy aztán mozdulni sem bírnak abbéli tapasztalatuk miatt, hogy a problémákkal teli élet a magasban is gondterhelt élet marad. Az embereket lenyűgözik a csillagok, és tán éppen ezért igyekeznek hozzájuk hasonlóvá válni. Azonban bűvös fényüktől megbabonázva, nem veszik észre, hogy a csillagok milyen valótlanul messze vannak a Földtől, mennyire távol állnak a földi ember létének céljától. Elkerüli figyelmüket, hogy ezen a kicsi, fénytelen planétán Isten minden embert fényforrásnak teremtett, hogy a legegyszerűbb módon világítsák be egymás életét. Nem hideg csillagok pazar dicsfényét ajándékozta nekik, hogy saját fényünktől dagadjanak, hanem a barátságos Nap sugaraival töltötte be lényünket, hogy melegséggel forduljanak egymás felé, és bölcs fényükkel világítsák meg egymás életútját, eképpen támogatva egymást. Az emberek mégis-mégis, fényükről megfeledkezve, elsötétült, szürke tekintettel a csillagos ég felé tekintenek és sóvárognak. Elvágyakoznak ebből a létből, valami fényesebb, pazarabb csillagvilágba, ahol az élet majd jobban ki lesz találva. Nem is sejtik, hogy a csillagok is hatalmas csillagmagányban élnek a sötét tengerekben...

Szász Ferenc: Fejek és zászlók

2013. 03. 03.	Fejek és zászlók	Szász Ferenc
Nem, erről a témáról (székely zászló) egyáltalán nem volt szándékomban sem beszélni, sem írni. Annyi. És mégis. A székely himnuszt édesanyámtól hallottam először, tőle tanultam meg még kisgyermekkoromban. Apámmal nem is énekeltük, sem szilveszterkor, sem máskor: meghallgattuk becsületesen éjfél után egy órával a magyart. Mégis székelynek neveltek, annak vallom ma is magamat, s életemnek legalább két évtizedét, ifjúságomat és pályaválasztásomat döntő módon határozta meg az identitásommal való viaskodás, néha valóságos küszködés. Aki átélte azt a kort, tudja miről szólt a kisebbségi sors és létezés akkoriban. Azt, hogy székely zászló is van a világon, szégyenszemre, csak néhány éve tudom, s bár nincs ellenére szívemnek, nem is dobogtatja meg különösebben. Punktum, illetve... mégis felkapom a fejem, amikor szép hazánk miniszterelnöke mosolyogva nyilatkozza a zászló történetiségével kapcsolatban, hogy Mihály vitéz s ugye, az ő seregében vitézkedő székelyek. Székely Mózes, folytatom a gondolatsort, a majdnem erdélyi fejedelem, az ő unitáriusságában, aki 1603-ban Brassó közelében esett el, török segédhadakkal tört a trónra, s akinek a csatatéren törzséről leválasztott fejét a brassói szász városbíró temettette el a saját kertjében, azóta is ott porlad koszorútlan. Hogy hadi zászlaját ki ragadta fel a csatatéren, merre hordozta végzete, arról nem szól a fáma, de íme, enyhe változtatásokkal, redivivus: ha Erdélynek nem is, de a „nem létező” Székelyföldnek unitárius zászlaja van, lesz, az Országházára is kitűzték, s a fejedelem teste forog nem létező sírjában. Nicolae Iorga, a nagyhírű történész, aki szerint asszimilált román volnék, is forog: közkézen, az agyonhurbolt egylejeseken. És lengnek a zászlók: a tőszomszédságomban levő Pszichiátriai Klinikán éppen a treiculor-trikolór, illetve nem is lobog, csüng, néha napszíttaságában piros-fehér-zöldül, a sárga ház homlokzatán. Az elején megmosolyogtatott, talán egy nap majd hiányozni fog, ha lekerül helyéről. Mint a bogyók, amelyeket ott írnak fel receptre, ahol a népes seregben, bár indulatos népség-katonaság az odajáró, zászlókról sohasem esett szó, a fej, fejekről annál inkább. És ezekben a fejekben néha ott kísért − az indukált bárgyúság mélyén −, a szép szabadság gondolata is. Mert nagyon belénk nevelték: vagy megszokod, vagy...

Dr. Ádám Attila L.: Zászlók Amerikában, Ázsiában és itthon

2013. 03. 01.	Zászlók Amerikában, Ázsiában és itthon	Dr. Ádám Attila L.
Pár hónapja meg sem fordult a fejemben, hogy valaha zászlókról fogok írni. Pedig a személyes történet csaknem 20 éves, és akkor fel sem tűnt. Most, érettebb fejjel már az az érdekes, hogy akkor fel sem tűnt semmi. A történet a zászlókkal igazából csak pár évvel ezelőtti törökországi családi nyaralásunkkor kezdődött. Két dolog nagyon megmaradt bennem, a müezzin hangszóróból szóló érces hangja és a török zászlók. Az előbbi feltehetően csak a kötelező imára hívott minden este vagy maga az ima volt (nem tudom, érteni nem értettük), az utóbbi viszont csaknem minden házon ott lengett a sós tengeri szélben. Kisiskolás gyerekek pár fillérért árulták a török zászlókat az európai strandokat idéző tengerparti sétány némi árnyat adó pálmafái alatt. Venni persze nem vettünk, de a szimbólum, a félhold és a csillag a vörös mezőben örökre bevésődött. Ha nem maradt volna meg az emlék a budai várról, 1686-ból. Bár az akkori zászló nem pont ilyen volt, az Oszmán Birodalom hagyományos színe a zöld, a mai török zászló 1793-óta létezik. A legendák szerint a zászló mai képét még II. Murád szultán álmodta meg a véres rigómezei csata után 1448-ban. A magyar hadakat hosszú véres ütközetben legyőző Murád az elbeszélések szerint a harc után csak éjszaka ért vissza szálláshelyére. Ott egy vöröslő vértócsában megpillantotta a félholdat és egy csillag fényét... De a történelemtől függetlenül igazából jó érzés volt látni a sok ottani török zászlót, nem hivalkodtak, csak voltak. Hazaérkezve motoszkálni kezdett bennem, mit is láttam én 20 éve Missouriban? Zászlókat, minden mennyiségben, nem csak a Függetlenség napján, valamikor június elején, hanem a hétköznapokon is. Akkor fel sem tűnt, ebbe talán az is belejátszott, hogy vasárnaponként Columbia nyílegyenes főutcáján felvonuló forró nadrágos mazsorett hölgyek elvonták az ember figyelmét az öltözetükről: a pólójuk amerikai zászlót idézett. A hatás azért szép lassan csak kezdett bennem beérni. Pár éve én is kitettem a magyar zászlót a házunkra. Ennek minden magyarországi következményét vállalva. Egyrészt, ami szokatlan és a szomszédoknak nincs, az legalább is furcsa. Hogy többet és mást ne is említsek a különböző előítéletekből... Itthon biztos furcsa. Columbiában és Kis-Ázsiában nem.  Azért van pár úttörő sorstársam. Mostanság már a harmadikat koptatja a szél. Az ősszel egy erdélyi webáruház hirdetett székely zászlót. A csomag meg is érkezett, annak rendje és módja szerint.  A téli zimankóra sajnáltam kitenni. Meg sokkal nagyobb is, mint a magyar. Úgyhogy saját helyet kerestem neki, kicsit távolabb, külön árbocon. Ha úgy tetszik, a magyartól kitüntetett helyen, a kertben. De valahogy csak nem akaródzik felhúzni. Talán majd tavasszal, pár ünnepi napra. Talán. Minden zászló otthon érzi magát igazán jól, a török is, az amerikai is, a székely is. Ennyi egyenlőség engedtessék meg neki (is).

Tófalvi Tamás: Megszokások

2013. 02. 26.	Megszokások	Tófalvi Tamás
Kegyetlenül nehéz az embernek leszoknia olyan dolgokról, melyek már szokássá váltak életében. Könnyen alkalmazkodunk, hatványozottan válunk ennek rabjává. Káros, vagy nem káros szenvedély – teljesen lényegtelen. Az életünket meghatározzák az általunk végtelenségig utánzott cselekvési minták, melyek gyakran terhes örökségként szakadnak őseinktől nyakunkba. Többnyire nem emlékezünk a folyamatra, mely szokássá ölt bennünk hétköznapi pillanatokat, de az első alkalmat hűségesen őrzi emlékezetünk. Amikor először gyújtottam rá, amikor első kávémat ízlelgettem, amikor először álltam meg a munkagép mellett, amikor először... Senki sem emlékszik a tizenhetedikre vagy a kilencvenedikre, csak néha kapja fel az ember a fejét: rutinná vált az életem! Csak néha ébred rá az ember, hogy sokszor túl ösztönösen cselekszünk, beszélünk, s éljük meg a megszokás által szokássá vált élethelyzetet. Ennek mindenképpen van egy hátrányos előnye: megszabadít a gondolkodás nehézségétől, kihívásaitól, és elhiteti velünk, hogy a rutin és megszokás rabsága tesz igazán szabaddá bennünket. Már csak azt nem értem, hogy mit képzelt magáról Descartes, amikor bőszen kijelentette: Cogito, ergo sum (gondolkodom, tehát vagyok)!