Orbán Erika: Szentelt víz

2011. 01. 15. Orbán Erika Szentelt víz

Az asztal és a fal között a földön kartondoboz. Benne vagy féltucatnyi kis palack, félig-meddig tele vízzel. Némelyik porosabb, barna cetlivel, már évek óta ott van; mások jel nélküliek, frissebbnek tűnnek. A „sárkányok forrásából” valót tavaly nyáron kapta a kollegina, mivel diákjaival részt vett egy szemétgyűjtési akción. De nem szereti a szénsavmentes ásványvizet, így félig kiívva a dobozba dobta, a többi tetejére.

Az év nagy részében a kutya sem törődik velük, de ilyenkor, január elején átminősülnek e palackok, és hirtelen, pár napig különös érdeklődés övezi. Épp a minap vette számba és ellenőrizte a pópa, miután több irodabeli érdeklődött felőlük. „Ez még tavalyelőtti...” „Ezek még korábbiak...” „Ezeket a pátriárka szentelte...” „Hmm..., ezeket elfelejtettem megjelölni.” A kolleganő késve érkezett; leírt palackjai már olyan előkelőséggel tisztelegtek a szentelt vizek soraiban, hogy ő nemcsak zavart huncutságból, de hitéből fakadó részvétből sem szólt: bocsánat, azok közönséges vizek!... Így került szétosztásra szentelt és szenteletlen. S hogy mindenik mennyire áldásos lehet, azt mutatja a hívő őszinte vallomása: „Éjszaka, ha fáj egy kicsit a hasam, fölkelek, iszom pár kortyot a szentelt vízből, és jobban vagyok. Bizony Isten, segít!”

Úgy hangzik ez, mintha a samáriai asszonyt hallanánk: „Uram, add nekem azt a vizet, hogy ne szomjazzam meg...” Vagyis elhiszi, hogy a zsidó Jézus az idegen samáriai számára is hordozhat „élő vizet”, olyan hitet, üzenetet, mely „örök életre buzgó víz forrásává” válik benne. A szentelt víz „csodája” nem azért valóságos, mert valaki, egy másik ember, egy pap valóságosan megváltoztatja a vizet, hanem mert mi magunk (el)hisszük, hogy hordozzuk a Szellemet, az isteni lelket, mely hitünk által megváltoztatja a (való) világot.