2011. január 14., péntek

Tófalvi Tamás: Magány

2011. 01. 13. Tófalvi Tamás Magány



Utcára kikiáltott szavak, járdára köpött gondolatok, mézesmadzag illatú hízelgések, és vándorló mosoly, mely hol ezen, hol azon az arcon tűnik fel…

Emlékek kuszasága, rejtőző múlt, eladott pillanatok, s az érzés, hogy milliárdnyi aszott arc között is egyedül vagy…

Az esti avas ízű csönd, a kósza lámpafény, a megtett út fáradalmai, megrozsdásodott jelenben holnapért kutató kiszáradt, ráncos kezek, s a hideg ágy, rajta vastag takaró, mely csak anyagában különbözik a szemfedőtől…

A máshol kolbászból font kerítés illúziója, a marokra fogott, szívből kisajtolt fájdalmasan mély indulatok, csöppnyi, zajtalan, sóhajba rejtett érzés, és a tudat, hogy ahogyan éhező test önmagát, úgy emészt fel téged is tudatos életed kéretlen jelene…

… ez maga a Magány! Tiszta mezítelenségében, önző valóságában! És ki az, aki ne itta volna ki élete során többször is eme mázsás súly feneketlen kelyhének keserű tartalmát?!

Azt mindenki tudja, milyen a magányról, halálról elmélkedni, de azt már kevesebben értik, hogy azért adta az Úr szánkba az elmúlás ízét, hogy a benne rejlő valóság megláttassa velünk önnön életünk igaz értékeit…

De eme gondolatsort, ha vetsz egy pillantást magadra, neked kell befejezned, kedves olvasó…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése