2011. szeptember 11., vasárnap

Máthé Sándor: Kelet és nyugat között

2011. 09. 08. Kelet és nyugat között Máthé Sándor

Augusztus 20-án Magyarországon, Abaújszántón magyar állampolgári esküt tettem. Nem öncélúan, valamilyen előnyökre gondolva. Az őseim iránti tisztelet vitt oda. Nem vagyok magyarabb, mint voltam. Többnek, felsőbbrendűnek sem érzem magam, de van valami, ott bent a lélek mélyén, ami azt mondatja velem: jó magyarnak lenni. Ezt nem a mostanában divatos politikai szóhasználatból kölcsönzöm. Én valóban így érzem, mindig is ezt éreztem. Tulajdonképpen eddig terjed a magyarságom, magyarkodásom.

Közben, már itthon hallom, olvasom a magyar politikusok nyilatkozatait: nemzeti egységről, különleges magyar külpolitikáról, és nem tudom miként is fogadjam. Talán ez a kételkedés késztetett arra, hogy újdonsült magyar állampolgárként megfogalmazzam gondolataimat.

Valahányszor nyugati látogatási célokból átlépem a határokat, mindig eszembe jutott, hogy vajon hol van nyugat és kelet határa? Vannak, akik azt tartják, hogy ez az Enns folyó. Hogy miért éppen az Enns folyó Felső-Ausztriában? Még osztráktól is lehet ilyent hallani, hogy itt kezdődik a valódi Nyugat. Az Ennstől keletebbre Ausztria is más. Keletebbi. Akárhogy is van: ez a mi évezredes életterünk. S nem csak a miénk.

Jelenleg a Nyugat határa egyre keletebbre tolódik. Új világ van születőben, s a kérdés az, hogy mi, magyarok megint a rossz oldalra kerülünk-e, mint jó ideje mindig? (Szaniszló Ferenc)

Nincs szándékomban jóslásokba bocsátkozni, de félénken megjegyezem: nemzetünk jövőkép nélkül hányódik nyugat és kelet között. Az biztos, hogy mostani szövetségeseinktől sem remélhetjük az összmagyarság céljainak megvalósulását.

Azt hiszem, hogy ebben a kontextusban ma is érthető a Szent István korabeli dilemma: nyugat vagy kelet? Melyik jelenti számunkra a jövőt? Istvánnak akkor igaza volt: a kereszténység, a nyugat jelentette a megmaradást. Nekem ma kétségeim vannak a nyugati hatalmakat illetően, túl sokszor becsaptak, túl sokszor hagytak magunkra. Ennek ellenére nekünk itt kell megmaradnunk, hiszen annyi áldozat árán megszerzett örökünket nem vihetjük magunkkal keletre.

A kérdés az, hogy vajon életre kelthetjük-e azt a keleti őserőt, mely hitem szerint ott van bennünk, génjeinkben? Ez az őserő újíthat, erősíthet meg! S akkor nem őrlődünk tovább nyugat és kelet nagyhatalmai között, s hiszem, hogy élni fog még nemzet e hazán! Hogy meddig, az tőlünk is függ.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése