2011. 01. 20. Jóslás, átok és egyebek Máthé Sándor
A jövő mindig izgatta az embereket. Szerintem nincs olyan ember, akit nem érdekelne, hogy mi lesz vele a jövőben, hogyan alakul az élete, a sorsa. Ezért olyan egyéneket, helyeket keres, akik és ahol kielégítik kiváncsiságát, de legtöbbször kihasználják hiszékenységét. Láthatjuk mindenhol, hogy jósolnak ma tenyérből, kártyából, csillagok állásából, kávézaccból, teából, ólomöntéssel, horoszkóppal, látnokság, álomfejtés, álmoskönyv stb segítségével. A jövendőmondás mellett más praktikákkal is találkozunk: ördögűzés, ráolvasás, gyógyítás, átok. Számomra ez utóbbi a legvallásellenesebb megnyilvánulás, mégis sokan vannak, akik gyakorolják, hisznek benne és létjogosultságában.
Két, számomra megdöbbentő esetet hadd elevenítsek fel lelkészi szolgálatom eltelt évtizedeiből: Még olthévízi szolgálatom idején egyik nap bekopogott hozzám egy ortodox vallású asszony, s arra kért, hogy mondjak átkot szomszédjára, akivel rossz viszonyban vannak. Természetesen nem vállaltam a „szolgálatot”, s próbáltam megmagyarázni, hogy én ebben nem hiszek, és nem tartom helyesnek, egyházunk rendje is szigorúan tiltja. Nem tudtam meggyőzni. Csalódottan ment el, s távozásakor csak ennyit mondott: „Hát, maga milyen pap?”
A másik eset is ott történt Olthévízen. A helyi rendőrörs parancsnoka az 1989 decemberi és az azt követő eseményekben betöltött szerepem miatt nem kedvelt, kereste az alkalmat, hogy keresztbe tegyen. Az első adódó alkalommal meg is tette, elvetette gépkocsivezetői jogosítványomat. Mi ugyanabban az évben eljöttünk Olthévízről, ő pedig másfél évre rá, 51 éves korában hirtelen elhunyt. Rövid idővel a haleleset után barátaimtól, ismerőseimtől azt a jelzést kaptam, hogy én megátkoztam azt az embert, és azért halt meg. Nem igazán sajnáltam, de tiszta volt a lelkiismeretem, mégis sokáig bennem volt ez a szálka. Attól tartok, hogy még ma is úgy él egyesek tudatában, hogy az az ember azért halt meg idejekorán, mert a magyar pap megátkozta...
Annyi mindennel szembesül a lelkész, különösen vegyes lakosságú vidékeken, s ezeket tudni kell hárítani, lehetőleg úgy, hogy se személyét, se vallásos közösségét ne érje semmilyen kár. Nem könnyű feladat.
2011. január 20., csütörtök
2011. január 19., szerda
Lakatos Csilla: Újratervezés?
2011. 01. 19. Újratervezés? Lakatos Csilla
A minap akadtam rá a következő hírre: „Egy amerikai professzor állítása szerint mindeddig tévhitben éltünk, már ami a horoszkópunkat illeti. Bolygónk furcsa mozgásával magyarázza a tényt, miszerint 13 csillagjegy van, nem pedig 12, ráadásul teljesen más időpontokban, mint eddig hittük.”
Miközben a rövidhíren mosolyogva átsiklottam, arra gondoltam: lám, előbb-utóbb minden elmélet megdől, de milyen jó, hogy eddig sem a horoszkóp volt az iránytűm, vagy mai szóhasználattal élve a GPS-em.
Csakhogy később eszembe jutott ismerősöm, aki év elején felvillanyozva újságolta: a horoszkóp szerint ebben az évben fogja megtalálni a boldogságot. Aztán a barátom is, aki azt olvasta, végre nyugvópontra jut az élete. Végül az a várandós nő, aki egy őszi napon legnagyobb döbbenetemre azért hadakozott orvosával, hogy a császármetszést még éjfél előtt hajtsák végre, hogy kislánya a Skorpió jegyében jöjjön a világra… Velük mi lesz, ha holnaptól egy új csillagjegyhez tartoznak majd? Újraterveznek?
Mióta csak ember él a földön, alapvető szükséglete, hogy valamiféle kontrollal, bizonyosság-érzéssel bírjon a természet, a külvilág felett. A tudomány hihetetlen eredményei, csodái ellenére naponta szembesülni kényszerülünk porszem-mivoltunkkal, a természet hatalmas erőivel. Csoda-e hát, ha mindegyre erősödő igény a veszélyekkel teli világban, ahol a racionális, a tapasztalati valóság véget ér, a jósnők, természetgyógyászok, sámánok közreműködése, a mágia, kuruzslás behívása? Bizonyos történelmi szakaszokban szinte babonahullám söpört végig népeken, és társadalmilag elfogadott, oltalmazó praktikák ma is jelen vannak a mindennapjainkban. A közös elem a biztonságnyújtás, a szorongáscsökkentés, a feszültségkanalizálás.
Én úgy gondolom, nincs szükségem csillagvizsgálókra, asztrológusokra, horoszkópírókra. Hiszem, hogy életem biztos alapon, Isten kezében nyugszik, s milyen jó, hogy minden részletét nem kell megfejtenem, s főképp nem kell kontrollálnom. Így hát továbbra sem a reggeli horoszkópból kívánom megtudni, hogy vagyok, hanem inkább a napi történésekből próbálom levonni a tanulságokat, mielőtt a nap végén nyugovóra térek. Mert a kapcsolataimban, munkámban megélt próbák, sikerek, kudarcok, örömpillanatok és elbizonytalanodások alkalmai mind rólam és az én életemről szólnak. Az Istennel való kapcsolatomból pedig erőt merítek elviselésükhöz.
A minap akadtam rá a következő hírre: „Egy amerikai professzor állítása szerint mindeddig tévhitben éltünk, már ami a horoszkópunkat illeti. Bolygónk furcsa mozgásával magyarázza a tényt, miszerint 13 csillagjegy van, nem pedig 12, ráadásul teljesen más időpontokban, mint eddig hittük.”
Miközben a rövidhíren mosolyogva átsiklottam, arra gondoltam: lám, előbb-utóbb minden elmélet megdől, de milyen jó, hogy eddig sem a horoszkóp volt az iránytűm, vagy mai szóhasználattal élve a GPS-em.
Csakhogy később eszembe jutott ismerősöm, aki év elején felvillanyozva újságolta: a horoszkóp szerint ebben az évben fogja megtalálni a boldogságot. Aztán a barátom is, aki azt olvasta, végre nyugvópontra jut az élete. Végül az a várandós nő, aki egy őszi napon legnagyobb döbbenetemre azért hadakozott orvosával, hogy a császármetszést még éjfél előtt hajtsák végre, hogy kislánya a Skorpió jegyében jöjjön a világra… Velük mi lesz, ha holnaptól egy új csillagjegyhez tartoznak majd? Újraterveznek?
Mióta csak ember él a földön, alapvető szükséglete, hogy valamiféle kontrollal, bizonyosság-érzéssel bírjon a természet, a külvilág felett. A tudomány hihetetlen eredményei, csodái ellenére naponta szembesülni kényszerülünk porszem-mivoltunkkal, a természet hatalmas erőivel. Csoda-e hát, ha mindegyre erősödő igény a veszélyekkel teli világban, ahol a racionális, a tapasztalati valóság véget ér, a jósnők, természetgyógyászok, sámánok közreműködése, a mágia, kuruzslás behívása? Bizonyos történelmi szakaszokban szinte babonahullám söpört végig népeken, és társadalmilag elfogadott, oltalmazó praktikák ma is jelen vannak a mindennapjainkban. A közös elem a biztonságnyújtás, a szorongáscsökkentés, a feszültségkanalizálás.
Én úgy gondolom, nincs szükségem csillagvizsgálókra, asztrológusokra, horoszkópírókra. Hiszem, hogy életem biztos alapon, Isten kezében nyugszik, s milyen jó, hogy minden részletét nem kell megfejtenem, s főképp nem kell kontrollálnom. Így hát továbbra sem a reggeli horoszkópból kívánom megtudni, hogy vagyok, hanem inkább a napi történésekből próbálom levonni a tanulságokat, mielőtt a nap végén nyugovóra térek. Mert a kapcsolataimban, munkámban megélt próbák, sikerek, kudarcok, örömpillanatok és elbizonytalanodások alkalmai mind rólam és az én életemről szólnak. Az Istennel való kapcsolatomból pedig erőt merítek elviselésükhöz.
2011. január 18., kedd
Farkas Dénes: Keresztrejtvény
2011.01.18. Keresztrejtvény Farkas Dénes
Konfirmációra készítettem a gyermekeket. Lassan haladtunk a káté kérdéseivel, mert nem volt túlságosan tehetséges a társaság. Zolika egyedül kiemelkedett a többiek közül. Észrevettem, hogy a káté kérdéseit nem „bemagolja”, hanem próbálja értéssel tárolni, melyet az is bizonyított, hogy esetenként saját szavaival felelt a feltett kérdésekre.
A kátéban a 17. kérdés így hangzik: „Hogyan nevezzük azokat, akiknek vallása a Jézus tanításán alapszik?” A válasz egyszerű: „Azokat, akiknek a vallása a Jézus tanításain alapszik, azokat keresztényeknek nevezzük.” A kérdést tovább taglaltuk, és a keresztény szó magyarázatánál egy kicsit elidőztünk.
A következő órán megkérdeztem, hogy akik a Jézus tanítására alapozzák vallásukat, azokat hogy nevezzük? Nagy csend... Zolika megszólalt: „azt hiszem, azokról van szó, akik megfejtették a keresztény rejtvényt”. Megálltam kacagás nélkül, csak később, a vallásóra elteltével telepedett rám a keresztrejtvény és a pajkos baki.
Sokat gondolkoztam azóta a megfejtésen. Azt hiszem, hogy a „keresztény rejtvény” megfejtése „hosszú mese”. A vízszintesek és a függőlegesek nagyon összegubancolódtak. Segítsetek találni illendő megfejtéseket...
Konfirmációra készítettem a gyermekeket. Lassan haladtunk a káté kérdéseivel, mert nem volt túlságosan tehetséges a társaság. Zolika egyedül kiemelkedett a többiek közül. Észrevettem, hogy a káté kérdéseit nem „bemagolja”, hanem próbálja értéssel tárolni, melyet az is bizonyított, hogy esetenként saját szavaival felelt a feltett kérdésekre.
A kátéban a 17. kérdés így hangzik: „Hogyan nevezzük azokat, akiknek vallása a Jézus tanításán alapszik?” A válasz egyszerű: „Azokat, akiknek a vallása a Jézus tanításain alapszik, azokat keresztényeknek nevezzük.” A kérdést tovább taglaltuk, és a keresztény szó magyarázatánál egy kicsit elidőztünk.
A következő órán megkérdeztem, hogy akik a Jézus tanítására alapozzák vallásukat, azokat hogy nevezzük? Nagy csend... Zolika megszólalt: „azt hiszem, azokról van szó, akik megfejtették a keresztény rejtvényt”. Megálltam kacagás nélkül, csak később, a vallásóra elteltével telepedett rám a keresztrejtvény és a pajkos baki.
Sokat gondolkoztam azóta a megfejtésen. Azt hiszem, hogy a „keresztény rejtvény” megfejtése „hosszú mese”. A vízszintesek és a függőlegesek nagyon összegubancolódtak. Segítsetek találni illendő megfejtéseket...
2011. január 17., hétfő
Farkas Dénes: Idomulás
2011. 01. 17. Idomulás Farkas Dénes
A múlt század közepén egy alkalommal nagyszüleim elvittek egy sokadalomba. Ekkor még így nevezték a nagy vásáros napokat. A kisváros főterén volt a sokadalom. Ma ott virágokkal díszített park van, melyet 1955–’56-ban mi, akkori diákok kezdtünk kialakítani.
Azóta sokat változott Keresztúr főtere, amely mára meghatározza a kedves kis település városi jellegét. Ott láttam először körhintát, és ami nagyon elevenen megmaradt az emlékezetemben: valami idegen cigányok táncoltatták a medvét. Hazatérve meséltem, hogy mit láttam. Mondom Jankó bátyámnak, hogy doboltak és a medve táncolt. Azt mondta nekem, hogy azt úgy csinálják, hogy egy bizonyos elkerített területet tűzzel felmelegítenek, és oda rekesztik a medvét, s ahogy égeti talpát a talaj, úgy kezd topogni, és közben verik a dobot. Később már nem kell égetni a talpát, mert elég ha hallja a dobszót, és azonnal táncolni kezd. Akkor, 7–8 évesen nem ismertem azt a szót, hogy idomul.
Sok-sok esztendő elteltével néhai ifj. Báró Jóska kedves homoródszentpáli (később keresztúri esperes–lelkész) barátom mesélte, hogy neki „turista malacai” vannak. Abban az időben a Homoród vidéki lelkészek kocatartásra kényszerültek, mintegy önsegélyezés gyanánt a megélhetés végett. Nehéz volt eladni a mi vidékünkön a malacokat, és a leleményes székelyek ládákban, az autók tetején vitték a malacokat Ploiesti-re. Ott az ár is előnyösebb volt, és nagy volt a piac felvevőképessége is. Nem mindig sikerült ott sem a vásár. Volt úgy is, hogy egy-egy alom malac a Trabant tetején háromszor is megjárta Ploiestit. A malacaim – mondta Jóska – úgy megszokták az utazást, hogy amikor a Trabantot bekattintom, még bemelegíteni sincs időm, mert rontanak ki a pajtából. Átidomultak a turizmusba.
Az élet bizonyos vonatkozásaiban az idomulás megfigyelhető. Nem véletlen az a megállapítás, hogy sok kutya hasonlít a gazdira. Azon is elgondolkoztam, hogy az idomulás felfele visz, akár társadalomfejlesztő eszköz is lehet. Ha az idomulás negatív előjelű, akkor visszalépés, romlás következik. Ha igaz, hogy Isten az embert a maga képére és hasonlatosságára teremtette, ha igaz Reményik azon szövege, hogy „egy Istenarc” van eltemetve az emberekben, akkor az idomulás igencsak várat magára.
Mielőtt a talaj égetni kezdi a talpunkat, és kirontani készülünk a pajtából, jó lesz meggondolni, hogy mégiscsak Felfelé kellene idomulni.
A múlt század közepén egy alkalommal nagyszüleim elvittek egy sokadalomba. Ekkor még így nevezték a nagy vásáros napokat. A kisváros főterén volt a sokadalom. Ma ott virágokkal díszített park van, melyet 1955–’56-ban mi, akkori diákok kezdtünk kialakítani.
Azóta sokat változott Keresztúr főtere, amely mára meghatározza a kedves kis település városi jellegét. Ott láttam először körhintát, és ami nagyon elevenen megmaradt az emlékezetemben: valami idegen cigányok táncoltatták a medvét. Hazatérve meséltem, hogy mit láttam. Mondom Jankó bátyámnak, hogy doboltak és a medve táncolt. Azt mondta nekem, hogy azt úgy csinálják, hogy egy bizonyos elkerített területet tűzzel felmelegítenek, és oda rekesztik a medvét, s ahogy égeti talpát a talaj, úgy kezd topogni, és közben verik a dobot. Később már nem kell égetni a talpát, mert elég ha hallja a dobszót, és azonnal táncolni kezd. Akkor, 7–8 évesen nem ismertem azt a szót, hogy idomul.
Sok-sok esztendő elteltével néhai ifj. Báró Jóska kedves homoródszentpáli (később keresztúri esperes–lelkész) barátom mesélte, hogy neki „turista malacai” vannak. Abban az időben a Homoród vidéki lelkészek kocatartásra kényszerültek, mintegy önsegélyezés gyanánt a megélhetés végett. Nehéz volt eladni a mi vidékünkön a malacokat, és a leleményes székelyek ládákban, az autók tetején vitték a malacokat Ploiesti-re. Ott az ár is előnyösebb volt, és nagy volt a piac felvevőképessége is. Nem mindig sikerült ott sem a vásár. Volt úgy is, hogy egy-egy alom malac a Trabant tetején háromszor is megjárta Ploiestit. A malacaim – mondta Jóska – úgy megszokták az utazást, hogy amikor a Trabantot bekattintom, még bemelegíteni sincs időm, mert rontanak ki a pajtából. Átidomultak a turizmusba.
Az élet bizonyos vonatkozásaiban az idomulás megfigyelhető. Nem véletlen az a megállapítás, hogy sok kutya hasonlít a gazdira. Azon is elgondolkoztam, hogy az idomulás felfele visz, akár társadalomfejlesztő eszköz is lehet. Ha az idomulás negatív előjelű, akkor visszalépés, romlás következik. Ha igaz, hogy Isten az embert a maga képére és hasonlatosságára teremtette, ha igaz Reményik azon szövege, hogy „egy Istenarc” van eltemetve az emberekben, akkor az idomulás igencsak várat magára.
Mielőtt a talaj égetni kezdi a talpunkat, és kirontani készülünk a pajtából, jó lesz meggondolni, hogy mégiscsak Felfelé kellene idomulni.
Demeter Sándor Lóránd: Hatékony hatóerő
2011. 01. 16. Hatékony hatóerő Demeter Sándor Lóránd
Vallásos vagyok. Arra vagyok kíváncsi, hogy ez csak egy dísz az életemben vagy valóságos érték? Ahhoz, hogy a vallásom, vallásosságom valóságos érték legyen, két dolog szükséges: nagy hatóerővel kell működjön bennem és hatékonyan a világban. Egy történet szerint így: „Egy trópusi szigeten a bennszülött segédorvos nagy gyakorlatra tett szert a hályogeltávolításban. Ami tudása volt, azt magas fokú hatóerővel működtette, de mivel kevesebbet tudott, mint az európai katonaorvos, munkája nem volt ugyanolyan hatékony. Az európai erősen rákapott az ivásra, hatóereje ettől megfogyatkozott, de a hatékonysága nem csökkent azonnal. Csak amikor az évek múlásával remegni kezdett a keze, akkor kerekedett fölébe a segédorvos, nemcsak hatóerő, hanem hatékonyság dolgában is.” Egy bibliai tanítás szerint pedig így: „Mert nem beszédben áll az Isten országa, hanem erőben.” (1Kor4,20)
A bibliai tanítás görög eredetijében az erő = dünamisz = dinamika. Vagyis dinamikában, hatóerőben áll Isten országa. Amennyiben vallásosságom értékjelzője Isten országa, annyiban fontos a bennem ilyen célzattal működő hatóerő.
A hatóerő alaptörvényeit Newton rendszerezte. A hatóerő (dinamika) tehetetlenségi törvénye szerint „ha egy testre nem hat külső erő, akkor a test vagy egyenes vonalú mozgást végez, vagy nyugalomban marad. Ha pedig egy tömegpontra erő hat, akkor a test mozgásállapota megváltozik és a test gyorsul”. A hatás-ellenhatás és a szuperpozíció törvényétől most eltekintve, két kérdés foglalkoztat:
Mi az a külső erő, amely mozgásba hoz?
Mit tehetek azért, hogy ez minél állandóbb legyen?
Ma roppant népszerű a coaching. Ez az angol eredetű szó átvitt értelemben edzést, tréninget jelent. A fogalom a ´80-as évek elején került át a sportpszichológiából az üzleti életbe, az üzleti életből a civil szférába. A teljesítményt növelő tréning, sikertréning, karrier-tréning egyik tanítása szerint „a hatóerő, a hatalom dinamikus jelenség, amely nem létezik elszigeteltségben. Társadalmi kapcsolati erő, amely két vagy több ember viszonyában jelenik meg.” A coaching szerint az a külső erő, amely mozgásba hoz és gyorsít, nem más, mint a társadalmi kapcsolati erő; a modern közgazdaságtan szerint: a kapcsolati tőke. Amit pedig tenni lehet érte: igyekezni viszonyban lenni.
Néhány héttel ezelőtt egy barátommal arról beszélgettünk, hogy mire van szükség ahhoz, hogy az egyház jól és hatékonyan tudjon működni. Első tétele ez volt: Istenre. Most kölcsönveszem az alaptételt. Mert ilyetén hiszem, hogy ahhoz, hogy vallásom, vallásosságom valóságos érték legyen, külső hatóerőként Istenre van szükségem. Az állandóság tételében igaza van a coachingnak: igyekezni viszonyban lenni. Isteni és emberi viszonyban.
Vasárnap reggelre két életvizsgáló kérdés ajándékba:
1. Isten-e a hatóereje az életedben hatékonyan végzett dolgaidnak?
2. Viszonyaid vagy iszonyaid hatékonyabbak és gyakoribbak?
Legyen Istentől megszentelt napod!
Vallásos vagyok. Arra vagyok kíváncsi, hogy ez csak egy dísz az életemben vagy valóságos érték? Ahhoz, hogy a vallásom, vallásosságom valóságos érték legyen, két dolog szükséges: nagy hatóerővel kell működjön bennem és hatékonyan a világban. Egy történet szerint így: „Egy trópusi szigeten a bennszülött segédorvos nagy gyakorlatra tett szert a hályogeltávolításban. Ami tudása volt, azt magas fokú hatóerővel működtette, de mivel kevesebbet tudott, mint az európai katonaorvos, munkája nem volt ugyanolyan hatékony. Az európai erősen rákapott az ivásra, hatóereje ettől megfogyatkozott, de a hatékonysága nem csökkent azonnal. Csak amikor az évek múlásával remegni kezdett a keze, akkor kerekedett fölébe a segédorvos, nemcsak hatóerő, hanem hatékonyság dolgában is.” Egy bibliai tanítás szerint pedig így: „Mert nem beszédben áll az Isten országa, hanem erőben.” (1Kor4,20)
A bibliai tanítás görög eredetijében az erő = dünamisz = dinamika. Vagyis dinamikában, hatóerőben áll Isten országa. Amennyiben vallásosságom értékjelzője Isten országa, annyiban fontos a bennem ilyen célzattal működő hatóerő.
A hatóerő alaptörvényeit Newton rendszerezte. A hatóerő (dinamika) tehetetlenségi törvénye szerint „ha egy testre nem hat külső erő, akkor a test vagy egyenes vonalú mozgást végez, vagy nyugalomban marad. Ha pedig egy tömegpontra erő hat, akkor a test mozgásállapota megváltozik és a test gyorsul”. A hatás-ellenhatás és a szuperpozíció törvényétől most eltekintve, két kérdés foglalkoztat:
Mi az a külső erő, amely mozgásba hoz?
Mit tehetek azért, hogy ez minél állandóbb legyen?
Ma roppant népszerű a coaching. Ez az angol eredetű szó átvitt értelemben edzést, tréninget jelent. A fogalom a ´80-as évek elején került át a sportpszichológiából az üzleti életbe, az üzleti életből a civil szférába. A teljesítményt növelő tréning, sikertréning, karrier-tréning egyik tanítása szerint „a hatóerő, a hatalom dinamikus jelenség, amely nem létezik elszigeteltségben. Társadalmi kapcsolati erő, amely két vagy több ember viszonyában jelenik meg.” A coaching szerint az a külső erő, amely mozgásba hoz és gyorsít, nem más, mint a társadalmi kapcsolati erő; a modern közgazdaságtan szerint: a kapcsolati tőke. Amit pedig tenni lehet érte: igyekezni viszonyban lenni.
Néhány héttel ezelőtt egy barátommal arról beszélgettünk, hogy mire van szükség ahhoz, hogy az egyház jól és hatékonyan tudjon működni. Első tétele ez volt: Istenre. Most kölcsönveszem az alaptételt. Mert ilyetén hiszem, hogy ahhoz, hogy vallásom, vallásosságom valóságos érték legyen, külső hatóerőként Istenre van szükségem. Az állandóság tételében igaza van a coachingnak: igyekezni viszonyban lenni. Isteni és emberi viszonyban.
Vasárnap reggelre két életvizsgáló kérdés ajándékba:
1. Isten-e a hatóereje az életedben hatékonyan végzett dolgaidnak?
2. Viszonyaid vagy iszonyaid hatékonyabbak és gyakoribbak?
Legyen Istentől megszentelt napod!
2011. január 15., szombat
Orbán Erika: Szentelt víz
2011. 01. 15. Orbán Erika Szentelt víz
Az asztal és a fal között a földön kartondoboz. Benne vagy féltucatnyi kis palack, félig-meddig tele vízzel. Némelyik porosabb, barna cetlivel, már évek óta ott van; mások jel nélküliek, frissebbnek tűnnek. A „sárkányok forrásából” valót tavaly nyáron kapta a kollegina, mivel diákjaival részt vett egy szemétgyűjtési akción. De nem szereti a szénsavmentes ásványvizet, így félig kiívva a dobozba dobta, a többi tetejére.
Az év nagy részében a kutya sem törődik velük, de ilyenkor, január elején átminősülnek e palackok, és hirtelen, pár napig különös érdeklődés övezi. Épp a minap vette számba és ellenőrizte a pópa, miután több irodabeli érdeklődött felőlük. „Ez még tavalyelőtti...” „Ezek még korábbiak...” „Ezeket a pátriárka szentelte...” „Hmm..., ezeket elfelejtettem megjelölni.” A kolleganő késve érkezett; leírt palackjai már olyan előkelőséggel tisztelegtek a szentelt vizek soraiban, hogy ő nemcsak zavart huncutságból, de hitéből fakadó részvétből sem szólt: bocsánat, azok közönséges vizek!... Így került szétosztásra szentelt és szenteletlen. S hogy mindenik mennyire áldásos lehet, azt mutatja a hívő őszinte vallomása: „Éjszaka, ha fáj egy kicsit a hasam, fölkelek, iszom pár kortyot a szentelt vízből, és jobban vagyok. Bizony Isten, segít!”
Úgy hangzik ez, mintha a samáriai asszonyt hallanánk: „Uram, add nekem azt a vizet, hogy ne szomjazzam meg...” Vagyis elhiszi, hogy a zsidó Jézus az idegen samáriai számára is hordozhat „élő vizet”, olyan hitet, üzenetet, mely „örök életre buzgó víz forrásává” válik benne. A szentelt víz „csodája” nem azért valóságos, mert valaki, egy másik ember, egy pap valóságosan megváltoztatja a vizet, hanem mert mi magunk (el)hisszük, hogy hordozzuk a Szellemet, az isteni lelket, mely hitünk által megváltoztatja a (való) világot.
Az asztal és a fal között a földön kartondoboz. Benne vagy féltucatnyi kis palack, félig-meddig tele vízzel. Némelyik porosabb, barna cetlivel, már évek óta ott van; mások jel nélküliek, frissebbnek tűnnek. A „sárkányok forrásából” valót tavaly nyáron kapta a kollegina, mivel diákjaival részt vett egy szemétgyűjtési akción. De nem szereti a szénsavmentes ásványvizet, így félig kiívva a dobozba dobta, a többi tetejére.
Az év nagy részében a kutya sem törődik velük, de ilyenkor, január elején átminősülnek e palackok, és hirtelen, pár napig különös érdeklődés övezi. Épp a minap vette számba és ellenőrizte a pópa, miután több irodabeli érdeklődött felőlük. „Ez még tavalyelőtti...” „Ezek még korábbiak...” „Ezeket a pátriárka szentelte...” „Hmm..., ezeket elfelejtettem megjelölni.” A kolleganő késve érkezett; leírt palackjai már olyan előkelőséggel tisztelegtek a szentelt vizek soraiban, hogy ő nemcsak zavart huncutságból, de hitéből fakadó részvétből sem szólt: bocsánat, azok közönséges vizek!... Így került szétosztásra szentelt és szenteletlen. S hogy mindenik mennyire áldásos lehet, azt mutatja a hívő őszinte vallomása: „Éjszaka, ha fáj egy kicsit a hasam, fölkelek, iszom pár kortyot a szentelt vízből, és jobban vagyok. Bizony Isten, segít!”
Úgy hangzik ez, mintha a samáriai asszonyt hallanánk: „Uram, add nekem azt a vizet, hogy ne szomjazzam meg...” Vagyis elhiszi, hogy a zsidó Jézus az idegen samáriai számára is hordozhat „élő vizet”, olyan hitet, üzenetet, mely „örök életre buzgó víz forrásává” válik benne. A szentelt víz „csodája” nem azért valóságos, mert valaki, egy másik ember, egy pap valóságosan megváltoztatja a vizet, hanem mert mi magunk (el)hisszük, hogy hordozzuk a Szellemet, az isteni lelket, mely hitünk által megváltoztatja a (való) világot.
2011. január 14., péntek
Lakatos Sándor: Megvan az ideje
2011. 01. 14. Megvan az ideje Lakatos Sándor
Eldöntöttük, hogy megszabadulunk tőle. Pár napig megtűrtként még elfért volna a szoba sarkában, de most alkalmas az idő, hiszen a lányunk a bölcsődében van. Reméljük, hogy nem veszi majd rossznéven, ha hazajön, és nem lesz a sarokban.
Az első elmozdítandó alkatrész a tetején lévő fődísz. Ez nem szokványos darab, mert nálunk a csúcsa mindig behajlik egy kicsit mennyezetnél. Ez családi hagyomány. A második egy mézeskalács. Gondban állunk, hogy vajon ez még ehető-e. Mindenesetre túl szép a szemetes kosárhoz. Néhány üres csokis papír már nem részesülhet hasonló kegyelemben. A hiányzó szaloncukornak nincs gazdája, csak egy diszkrét mosoly utal arra, hogy a ház lakóinak köze lehet az eltűnéshez. Előkerülnek a tároló cipődobozok, hogy elnyeljék egyenként a piros gömböket, aztán az ezüstöseket is. Ezeket még tavalyelőtt hozta az angyal. Letekeredik a körbe kígyózó angyalhaj, ez az idei bővítés hozadéka. A piros pillogó is megtalálja az elnyűtt gyári dobozát. Utolsó percen szerelte le a kirakatból az elárusító, mert nekem csakis és kizárólag piros kellett. Ha akkor nem adja ide, talán jövőig nézhette volna a kirakatban. Pénzért mindent megkaphat az ember, még a karácsonyi kirakatot is. Néhány leégett csillagszóró maradványa haszontalan csüng az ágak szélén, már lejárt az ideje a szórásnak. Egyszer használatos luxus, pillanatnyi látvány.
Valami zenét kellene kapcsolni, mert olyan gyászos ez a munka. Belekezdenek a zenészek a lejátszóban, de az érzés nem nagyon változik. Csengők, bongók, díszangyalok úgy helyezkedjetek, hogy a kötők ne bogozódjanak össze! Jövőre újraforgatjuk az egész ribilliót! Kioldom a biztonsági kötőt, majd jöhet a tizenhármas kulcs, hogy a vastalpat is leszereljük. Prózai, de fontos elem, apám keze munkája. A januári délutánban a szobafény most már tisztán láttatja, hogy az ágak megereszkedtek, és bőségesen hullnak a tüskelevelek. Segítségül hívjuk a porszívót, mert az bár zajos, de igen hatékony tud lenni ilyen ügyekben.
Hazajött az örökös. Meglep. Ügyet sem vet a dologra. Neki olyan természetes a hiánya, minta soha ott sem lett volna. Mintha már értené a népi bölcsességet, miszerint mindennek megvan az ideje, mint a szalmakalapnak. Remélem a sok gonddal előkészített szentesti élmény, azért nem múlik ilyen könnyen.
Eldöntöttük, hogy megszabadulunk tőle. Pár napig megtűrtként még elfért volna a szoba sarkában, de most alkalmas az idő, hiszen a lányunk a bölcsődében van. Reméljük, hogy nem veszi majd rossznéven, ha hazajön, és nem lesz a sarokban.
Az első elmozdítandó alkatrész a tetején lévő fődísz. Ez nem szokványos darab, mert nálunk a csúcsa mindig behajlik egy kicsit mennyezetnél. Ez családi hagyomány. A második egy mézeskalács. Gondban állunk, hogy vajon ez még ehető-e. Mindenesetre túl szép a szemetes kosárhoz. Néhány üres csokis papír már nem részesülhet hasonló kegyelemben. A hiányzó szaloncukornak nincs gazdája, csak egy diszkrét mosoly utal arra, hogy a ház lakóinak köze lehet az eltűnéshez. Előkerülnek a tároló cipődobozok, hogy elnyeljék egyenként a piros gömböket, aztán az ezüstöseket is. Ezeket még tavalyelőtt hozta az angyal. Letekeredik a körbe kígyózó angyalhaj, ez az idei bővítés hozadéka. A piros pillogó is megtalálja az elnyűtt gyári dobozát. Utolsó percen szerelte le a kirakatból az elárusító, mert nekem csakis és kizárólag piros kellett. Ha akkor nem adja ide, talán jövőig nézhette volna a kirakatban. Pénzért mindent megkaphat az ember, még a karácsonyi kirakatot is. Néhány leégett csillagszóró maradványa haszontalan csüng az ágak szélén, már lejárt az ideje a szórásnak. Egyszer használatos luxus, pillanatnyi látvány.
Valami zenét kellene kapcsolni, mert olyan gyászos ez a munka. Belekezdenek a zenészek a lejátszóban, de az érzés nem nagyon változik. Csengők, bongók, díszangyalok úgy helyezkedjetek, hogy a kötők ne bogozódjanak össze! Jövőre újraforgatjuk az egész ribilliót! Kioldom a biztonsági kötőt, majd jöhet a tizenhármas kulcs, hogy a vastalpat is leszereljük. Prózai, de fontos elem, apám keze munkája. A januári délutánban a szobafény most már tisztán láttatja, hogy az ágak megereszkedtek, és bőségesen hullnak a tüskelevelek. Segítségül hívjuk a porszívót, mert az bár zajos, de igen hatékony tud lenni ilyen ügyekben.
Hazajött az örökös. Meglep. Ügyet sem vet a dologra. Neki olyan természetes a hiánya, minta soha ott sem lett volna. Mintha már értené a népi bölcsességet, miszerint mindennek megvan az ideje, mint a szalmakalapnak. Remélem a sok gonddal előkészített szentesti élmény, azért nem múlik ilyen könnyen.
Tófalvi Tamás: Magány
2011. 01. 13. Tófalvi Tamás Magány
Utcára kikiáltott szavak, járdára köpött gondolatok, mézesmadzag illatú hízelgések, és vándorló mosoly, mely hol ezen, hol azon az arcon tűnik fel…
Emlékek kuszasága, rejtőző múlt, eladott pillanatok, s az érzés, hogy milliárdnyi aszott arc között is egyedül vagy…
Az esti avas ízű csönd, a kósza lámpafény, a megtett út fáradalmai, megrozsdásodott jelenben holnapért kutató kiszáradt, ráncos kezek, s a hideg ágy, rajta vastag takaró, mely csak anyagában különbözik a szemfedőtől…
A máshol kolbászból font kerítés illúziója, a marokra fogott, szívből kisajtolt fájdalmasan mély indulatok, csöppnyi, zajtalan, sóhajba rejtett érzés, és a tudat, hogy ahogyan éhező test önmagát, úgy emészt fel téged is tudatos életed kéretlen jelene…
… ez maga a Magány! Tiszta mezítelenségében, önző valóságában! És ki az, aki ne itta volna ki élete során többször is eme mázsás súly feneketlen kelyhének keserű tartalmát?!
Azt mindenki tudja, milyen a magányról, halálról elmélkedni, de azt már kevesebben értik, hogy azért adta az Úr szánkba az elmúlás ízét, hogy a benne rejlő valóság megláttassa velünk önnön életünk igaz értékeit…
De eme gondolatsort, ha vetsz egy pillantást magadra, neked kell befejezned, kedves olvasó…
Utcára kikiáltott szavak, járdára köpött gondolatok, mézesmadzag illatú hízelgések, és vándorló mosoly, mely hol ezen, hol azon az arcon tűnik fel…
Emlékek kuszasága, rejtőző múlt, eladott pillanatok, s az érzés, hogy milliárdnyi aszott arc között is egyedül vagy…
Az esti avas ízű csönd, a kósza lámpafény, a megtett út fáradalmai, megrozsdásodott jelenben holnapért kutató kiszáradt, ráncos kezek, s a hideg ágy, rajta vastag takaró, mely csak anyagában különbözik a szemfedőtől…
A máshol kolbászból font kerítés illúziója, a marokra fogott, szívből kisajtolt fájdalmasan mély indulatok, csöppnyi, zajtalan, sóhajba rejtett érzés, és a tudat, hogy ahogyan éhező test önmagát, úgy emészt fel téged is tudatos életed kéretlen jelene…
… ez maga a Magány! Tiszta mezítelenségében, önző valóságában! És ki az, aki ne itta volna ki élete során többször is eme mázsás súly feneketlen kelyhének keserű tartalmát?!
Azt mindenki tudja, milyen a magányról, halálról elmélkedni, de azt már kevesebben értik, hogy azért adta az Úr szánkba az elmúlás ízét, hogy a benne rejlő valóság megláttassa velünk önnön életünk igaz értékeit…
De eme gondolatsort, ha vetsz egy pillantást magadra, neked kell befejezned, kedves olvasó…
2011. január 12., szerda
Koppándi Benczédi Zoltán : Remény
| 2011. 01. 12. | Remény | Koppándi-Benczédi Zoltán | |
„Hogyan akarsz a reményről prédikálni, ha lelkedben kimondottan a reménytelen gondolatok uralkodnak?” – tettem fel magamnak e kérdést újesztendő második vasárnapja előtt. Mert azt már a hét elején eldöntöttem, hogy a reményről akarok beszélni. Tulajdonképpen az eddigi szokásomat akartam folytatni, év elején mindig buzdító jellegű beszédeket mondok. Tudom, valamikor azt tanították, hogy a lelkész ne vigye lelkivilágát a szószékre. Így hát választanom kellett, és én választottam: ragaszkodom eredeti elképzelésemhez! De a helyzet továbbra is változatlan volt: én a remény gondolatait akartam megszólaltatni, de lelkemben a reménytelenség. De hát hogyan buzdítsak, ha jelen pillanatban jómagam sem tapasztalom a támogatást, az óvó kezeket!? Hiába az otthoni harmónia, én még mindig nyugtalan vagyok. „Csak elmondom valahogy” – gondoltam. De ha nem leszek hiteles, akkor hiábavaló minden fáradozás. Ha nem tudom hangom, testem által alátámasztani gondolataimat (mert hiszen kézzel-lábbal szoktam), akkor kiégett ember szobra áll a szószéken. De már ott is álltam: hangom erőtlen, bevezetésem monoton, testem mozdulatlan. Győzött a belső kilátástalanság. Győztek. Sikerült letörniük. Elvették a kedvem… „De nézz csak!” – hívtam fel a magam figyelmét. „Látod azt a mosolygós arcot? Hű, de elgondolkozott ott az a bácsi! Nézz csak, ott valaki megértően bólogat! Érdekes, még a fiam is abbahagyta eddigi nyüzsgését.” Aztán egy pillanatnyi megvilágosodás után jómagam is belelendültem beszédembe, immár hitelesen és meggyőzően beszéltem a reményről, amely újévi mindennapjaink velejárója kell legyen. Az emberek, a hallgatóság arcán tapasztalt ragyogás, csodálatos visszajelzés adta az erőt. Én prédikáltam, de a hívek tanítottak. Én hangosan kimondtam azt, amit visszajelzésükkel sugároztak. A reménytelen gondolatokat megfogalmazó hangulatom immár a reménység áldott forrása lett. Bárcsak a teljes esztendőben kitartana! – mondom én most. Ez az igazi remény! Vagy csak remény? | |||
2011. január 11., kedd
Dimény József : Keresés
| 2011. 01. 11. | Keresés | Dimény József | |
| Nálunk a családban gyakran megesik, hogy keresünk valamit. Ne is mondd, hogy keresel valamit! – szokta mondani a feleségem. Mit keresünk? Az elveszettnek hitt tárgyainkat, békességünket, boldogságunkat. Időnként nem ott keressük, ahol van, hanem ott, ahol szeretnénk, hogy legyen. A keresés abból fakad, hogy valami másra vágysz, mint ami van, de ez azt is jelenti, hogy nem a jelen pillanatot éled. Ha el szeretnél jutni valahová, tisztán fogalmazd meg, mi a célod. Ne indulj csak úgy vaktában a sötétségbe! Úgy véled, hogy cél lehet a pénz, a hatalom, a tekintély, az elismertség. De ezek csak elmédnek kínálnak enyhülést, hozzásegítenek, hogy még erősebben érezd, hiányzik valami. Rájössz, hogy ami állandó, az a keresés. A keresés belső szükségszerűség, egy belső erő ösztönzése. Úgy vagyunk, mint az idős hölgy, az alábbi szúfi történetben: „Egy este Rabia ott ült az úton és keresett valamit. Gyér fény világította meg az utat, az idős hölgy szeme már meggyengült, ezért a szomszédok a segítségére siettek: Megkérdezték tőle: – Mit keresel? Rabia így válaszolt: Egy tűt keresek. Elvesztettem a tűmet. Az emberek lehajoltak mellé, de hamar rájöttek, hogy az út nagyon széles, egy tű pedig rendkívül apró dolog. Ezért újra tudakozódni kezdtek: – Kérlek, mond meg a pontos helyet, hol vesztetted el? Rabia azt felelte: A házamban vesztettem el. – Akkor miért itt keresed? A történet szerint ő így felelt: – Mert itt világos van, a házamban viszont sötét.” Mi is járunk így. Kint keresünk, mert kívül könnyebben tájékozódunk. Az érzékeink is mind kifele irányulnak: mind az öt érzékszervünk a külvilágot kémleli. Ott kezdjük hát a keresést, ahol látunk, érzünk és hallunk. De a kereső belül van. Kívül próbálunk találni valamit, ami boldoggá tesz. Akkor kezdünk önmagunkra figyelni, amikor már minden lehetséges cél köddé vált. Ha egyszer elindulsz befelé, látásod teljesen újraszabályozódik, fokozatosan csodálatos fényt érzékelsz odabent. Ahogy megszokod ezt a belső fényt, ráébredsz, hogy a kincs önmagadban rejtőzik, és az egész zűrzavart az okozta, hogy kívül kutattál utána. | |||
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)