2010. 11. 12. Demeter Erika Időutazás, avagy mire mutat a bácsi?
Dél van. A harangzúgástól alig hallatszik az iskolacsengő. Utolsó óra 12-től 1-ig, s utána vallásóra. Közel van, csak át kell sétálni. A kislány megigazítja két copfját útközben, s megy vallásórára, hiszen az más, mint az iskolai óra. Nagyon szereti a tanácsterem szagát, az ódon szag keveredik a takarítás hűs illatával. A teremben sok szék és sok gyerek. Várják a pap bácsit. A falon hatalmas képekbe zárva az Unitárius jelszó, Unitárius fogadalom, Unitárius hitvallás. A kislány szereti böngészni, mert jó nagyok a betűk, és olyan érdekes a formájuk.
Nyílik az ajtó, jön a pap bácsi. Tátott szájjal várja, hogy a tekintélyes, de békés és nagyon jó humorú pap bácsi meséljen. És a pap bácsi mesél. Mesél a tékozló fiúról, aki elmegy otthonról. A kislány nem érti, miért kellett elmennie. Nem volt jó otthon neki?
Aztán jön a várva várt meséskönyv: A kék liliom! A kislány is olvasott otthon belőle, mert nekik is megvolt, de valahogy itt a mesék mások voltak, amikor a pap bácsi mondta azokat. Amikor a pap bácsi mondta a mesét, valahogy nagyobb lett a kerek erdő, színesebb a liliom és megszépült a királylány. A mese mindig véget ért, de a kislány fantáziájában a történetek tovább folytatódtak.
A tanácsteremben volt egy hatalmas kép, fekete keretben fekete-fehér kép, középen egy hosszú fehér hajú bácsi felemelt kezével valamit mutatott. Körülötte pedig fontos emberek álltak. A kislánynak sosem volt bátorsága megkérdezni az okos felnőtteket, hogy vajon mi az, amire a bácsi mutat? Isten? Az ég? Egy út vagy valami más?
A kislány ma már felnőtt fejjel nézi, hogy vajon „mit mutat” az ősz öregúr? Ma már tudja, hogy ez egy áldást kérő mozdulat, és az ég felé mutat, de közben azon gondolkozik, hogy vajon hányan tartanak abba az irányba, melyet ő mutatott?
2010. november 12., péntek
2010. november 11., csütörtök
Lakatos Csilla: Jövő? Csak reményteljesen.
2010. 11. 11. Lakatos Csilla Jövő? Csak reményteljesen.
Úgy tűnhet, hogy az embert leginkább múltja határozza meg: társadalmi környezete, családja, személyes élményei, mindaz, ami már biztos és változtathatatlan. De az ember gyakran megfeledkezik a múltról, és teljesen belemerül a pillanat adta örömökbe vagy a nehézségek súlyának cipelésbe. Pusztán örülni akar, vagy nyög a kilátástalannak tűnő helyzetben. Hol marad hát, és milyen hatással van ránk a jövő? Mert hát az ember valójában a múltból jön, a jelenben él, de a jövőért él. Ez így természetes.
Viktor E. Frankl szerint nem az teszi az embert emberivé, ami hajtja, ösztökéli, azaz nem a szükségletei, hanem az, ami vonzza: a célok, az értékek, mindaz, amit az ember kitűz maga elé és meg akar valósítani. Az emberi életben jelentős szerepe van tehát a múltnak, s legalább annyira a jelen helyzet figyelembevételének, de még fontosabb a vágy, a szándék, az akarat és az ezekre vonatkozó cselekvés. Ezek a lépések formálják jövőnket, amit előrevetítünk, ami felé törekszünk, de ami bizonytalan, s mivel nem teljesen tőlünk függ, csak remélhető.
Így végső soron a remény hívja életre a jövőt, s tart meg bennünket annak megélésére.
A jelenlegi gazdasági, társadalmi helyzet mintha csak a reménytelenséget hangsúlyozná. Naponta találkozom olyan emberekkel, akik reményvesztettségükben nem képesek vágyni a jövőt. Az ő segítésükben átélt tehetetlenségérzésem késztetett arra, hogy próbáljam legalább részben megérteni, mi az a remény, s hogyan lehet újból rátalálni.
Úgy gondolom, a remény szempontjából elengedhetetlen a valóság helyes érzékelése: annak elfogadása, hogy az ember élete adomány. Ez magában foglalja korlátainak, végességének elismerését: keresi, elképzeli és megtalálja a valóságot, jóllehet az, amit elképzelt, még nem létezik, de látja, hogy lehetséges és elérhető, mert az valós tárgyakra és személyekre irányul.
A remény fontos mozgatója a vágyakozás. Ha nem tudok vágyakozni valamire, akkor nem tudok elindulni felé. És ha nem akarom, hogy vágyakozásom megrekedjen az ábrándozás szintjén, akkor elérhető célokra kell irányulnia, s konkrét cselekvésekhez kell vezetnie. A remény tehát megkülönbözteti azt, amire erőm van, attól, amire nem vagyok képes. Ezért elengedhetetlen feltétele a helyes önértékelés, a vonatkozó belső és külső lehetőségek és nehézségek számbavétele. Ugyanis ha a remény nem alkalmazkodik egyéni erőmhöz, a reálisan lehetségeshez, akkor könnyen a vakmerőség vagy a reménytelenség áldozatává válok.
Az igazi remény igen bonyolult és látszólag ellentmondásos jelenség. Nem puszta várakozás, de nem is a körülmények megváltoztatására irányuló oktalan törekvés. „A remény minden pillanatban készen áll arra, ami még meg nem született, ugyanakkor nem esik kétségbe, ha életünk során nem is születik meg. Tehát értelmetlen dolog arra várni, ami már létezik, vagy arra, ami nem lehetséges. (…) A remény létállapot: benső készenlét, még ki nem aludt intenzív cselekvőképesség.” (Erich Fromm)
Igazából ez a jövőbe mutató cselekvőképesség határoz meg bennünket, ez a jövőnk záloga.
Úgy tűnhet, hogy az embert leginkább múltja határozza meg: társadalmi környezete, családja, személyes élményei, mindaz, ami már biztos és változtathatatlan. De az ember gyakran megfeledkezik a múltról, és teljesen belemerül a pillanat adta örömökbe vagy a nehézségek súlyának cipelésbe. Pusztán örülni akar, vagy nyög a kilátástalannak tűnő helyzetben. Hol marad hát, és milyen hatással van ránk a jövő? Mert hát az ember valójában a múltból jön, a jelenben él, de a jövőért él. Ez így természetes.
Viktor E. Frankl szerint nem az teszi az embert emberivé, ami hajtja, ösztökéli, azaz nem a szükségletei, hanem az, ami vonzza: a célok, az értékek, mindaz, amit az ember kitűz maga elé és meg akar valósítani. Az emberi életben jelentős szerepe van tehát a múltnak, s legalább annyira a jelen helyzet figyelembevételének, de még fontosabb a vágy, a szándék, az akarat és az ezekre vonatkozó cselekvés. Ezek a lépések formálják jövőnket, amit előrevetítünk, ami felé törekszünk, de ami bizonytalan, s mivel nem teljesen tőlünk függ, csak remélhető.
Így végső soron a remény hívja életre a jövőt, s tart meg bennünket annak megélésére.
A jelenlegi gazdasági, társadalmi helyzet mintha csak a reménytelenséget hangsúlyozná. Naponta találkozom olyan emberekkel, akik reményvesztettségükben nem képesek vágyni a jövőt. Az ő segítésükben átélt tehetetlenségérzésem késztetett arra, hogy próbáljam legalább részben megérteni, mi az a remény, s hogyan lehet újból rátalálni.
Úgy gondolom, a remény szempontjából elengedhetetlen a valóság helyes érzékelése: annak elfogadása, hogy az ember élete adomány. Ez magában foglalja korlátainak, végességének elismerését: keresi, elképzeli és megtalálja a valóságot, jóllehet az, amit elképzelt, még nem létezik, de látja, hogy lehetséges és elérhető, mert az valós tárgyakra és személyekre irányul.
A remény fontos mozgatója a vágyakozás. Ha nem tudok vágyakozni valamire, akkor nem tudok elindulni felé. És ha nem akarom, hogy vágyakozásom megrekedjen az ábrándozás szintjén, akkor elérhető célokra kell irányulnia, s konkrét cselekvésekhez kell vezetnie. A remény tehát megkülönbözteti azt, amire erőm van, attól, amire nem vagyok képes. Ezért elengedhetetlen feltétele a helyes önértékelés, a vonatkozó belső és külső lehetőségek és nehézségek számbavétele. Ugyanis ha a remény nem alkalmazkodik egyéni erőmhöz, a reálisan lehetségeshez, akkor könnyen a vakmerőség vagy a reménytelenség áldozatává válok.
Az igazi remény igen bonyolult és látszólag ellentmondásos jelenség. Nem puszta várakozás, de nem is a körülmények megváltoztatására irányuló oktalan törekvés. „A remény minden pillanatban készen áll arra, ami még meg nem született, ugyanakkor nem esik kétségbe, ha életünk során nem is születik meg. Tehát értelmetlen dolog arra várni, ami már létezik, vagy arra, ami nem lehetséges. (…) A remény létállapot: benső készenlét, még ki nem aludt intenzív cselekvőképesség.” (Erich Fromm)
Igazából ez a jövőbe mutató cselekvőképesség határoz meg bennünket, ez a jövőnk záloga.
2010. november 10., szerda
Csete Árpád: Jó szórakozást!
2010. 11. 10. Csete Árpád Jó szórakozást!
Régi szép szokás, hogy az istentisztelet végén általában egy idősebb gyülekezeti tag megköszöni a lelkésznek az aznapi szolgálatát. Többször előfordult, hogy az ilyen rögtönzött köszöntésekből egészen furcsa szóvirágok születtek, és ez okot adott arra, hogy ezen elszólások évekig virágozzanak a papi ajkakon.
Vannak olyan helyek, ahol rendszeresek az ilyen templomajtóban való köszöntések, és én nagy tisztelettel adózok azon idős emberek iránt, akik veszik a bátorságot, fáradságot, és kiállnak a gyülekezet elé, hogy néhány keresetlen szóval megköszönjék az aznapit.
Nemrég a vasárnapi istentisztelet utáni szokásos ajtónálláskor a szónok, mondandója végén, a következő formulával zárta beszédét: „…és megköszönjük a tiszteletes úrnak, hogy a mai vasárnap is ilyen szépen elszórakoztatott minket itt a templomban”.
Megmosolyogtam a nyilvánvaló nyelvbotlást, – velem is megesett már, gondoltam magamban. Ám, amikor második, harmadik vasárnapon is ugyancsak a „szép szórakoztatást” köszönte meg, kezdtem elgondolkozni.
No, – gondoltam magamban – ezért érdemes volt tizenöt éven keresztül izgulni, izzadni, „legjobb tehetségem” szerint végezni a „nagy feladatot”, ha a „hallgatóság” csupán szórakozni jár az én templomomba!
Minden bizonnyal nem így van, nyugtatgattam magam. Az istentisztelet, a templom, mégsem lehetnek játékszerek, holmi szórakoztató eszközök!
Utána komolyabban kezdem gondolkozni azon, hogy a mai világban vérre menő küzdelem zajlik a tömegek szórakoztatási jogának elnyeréséért. Mindenki azért küzd, hogy elnyerje a tömegek kegyét. A mindenkori nép pedig szórakozni akar. A múltban is és a jelenben is. Az ókori arénák gladiátorharcaitól kezdve, a modern futballarénákban zajló küzdelmekig, a televíziós műsoroktól a nyomtatott betűig mind-mind az istenadta nép szórakoztatását szolgálják. Ahol pedig a nép jól szórakozik, és hahotázva könnyezik, ott jól is fizet.
Vajon fel tudom-e venni a versenyt a világgal? Vajon fel kell-e vegyem azt a bizonyos elém hajított „kesztyűt”?
Én mindenesetre megpróbálom.
Figyelem! A függöny felgördül, folytatódik az „előadás”. Jó szórakozást kívánok mindenkinek!
Régi szép szokás, hogy az istentisztelet végén általában egy idősebb gyülekezeti tag megköszöni a lelkésznek az aznapi szolgálatát. Többször előfordult, hogy az ilyen rögtönzött köszöntésekből egészen furcsa szóvirágok születtek, és ez okot adott arra, hogy ezen elszólások évekig virágozzanak a papi ajkakon.
Vannak olyan helyek, ahol rendszeresek az ilyen templomajtóban való köszöntések, és én nagy tisztelettel adózok azon idős emberek iránt, akik veszik a bátorságot, fáradságot, és kiállnak a gyülekezet elé, hogy néhány keresetlen szóval megköszönjék az aznapit.
Nemrég a vasárnapi istentisztelet utáni szokásos ajtónálláskor a szónok, mondandója végén, a következő formulával zárta beszédét: „…és megköszönjük a tiszteletes úrnak, hogy a mai vasárnap is ilyen szépen elszórakoztatott minket itt a templomban”.
Megmosolyogtam a nyilvánvaló nyelvbotlást, – velem is megesett már, gondoltam magamban. Ám, amikor második, harmadik vasárnapon is ugyancsak a „szép szórakoztatást” köszönte meg, kezdtem elgondolkozni.
No, – gondoltam magamban – ezért érdemes volt tizenöt éven keresztül izgulni, izzadni, „legjobb tehetségem” szerint végezni a „nagy feladatot”, ha a „hallgatóság” csupán szórakozni jár az én templomomba!
Minden bizonnyal nem így van, nyugtatgattam magam. Az istentisztelet, a templom, mégsem lehetnek játékszerek, holmi szórakoztató eszközök!
Utána komolyabban kezdem gondolkozni azon, hogy a mai világban vérre menő küzdelem zajlik a tömegek szórakoztatási jogának elnyeréséért. Mindenki azért küzd, hogy elnyerje a tömegek kegyét. A mindenkori nép pedig szórakozni akar. A múltban is és a jelenben is. Az ókori arénák gladiátorharcaitól kezdve, a modern futballarénákban zajló küzdelmekig, a televíziós műsoroktól a nyomtatott betűig mind-mind az istenadta nép szórakoztatását szolgálják. Ahol pedig a nép jól szórakozik, és hahotázva könnyezik, ott jól is fizet.
Vajon fel tudom-e venni a versenyt a világgal? Vajon fel kell-e vegyem azt a bizonyos elém hajított „kesztyűt”?
Én mindenesetre megpróbálom.
Figyelem! A függöny felgördül, folytatódik az „előadás”. Jó szórakozást kívánok mindenkinek!
2010. november 9., kedd
Tófalvi Tamás: Szótlanul
2010. 11. 09. Tófalvi Tamás Szótlanul
Az önkifejezés módja rengeteget változott az elmúlt néhány évben. Egyetlen dolog a régi: a szavak, a beszéd tehetsége segít bennünket abban, hogy megmutassuk önmagunk a világnak, s a barátság-szeretet-kapcsolat piacán áruba bocsátva énünk beleolvadjunk a tömegbe, és kitűnjünk abból.
A beszéd készsége óriási ajándék, bár ennek sokan nincsenek tudatában, avagy nem érzik igazán a súlyát. Mert súlya van és felelőssége, s mégis oly sokszor tűnik úgy, mintha vakon sóhajtaná lelkünk gondolatait a nagy éterbe.
A nyelv pedig, mely közös, amely eggyé fog össze minket, s a „magyarul álmodsz, és magyarul sírsz” égisze alatt büszkeséggel tölt el, most mintha veszítene fényéből. Néha az az érzésem, hogy őseink verejtékes műveltségének mi csupán pusztítói vagyunk, s olykor még az is megesik, hogy két lábbal tapossuk az értelem sarában vergődő anyanyelvünket.
A józsefattilás altató, az adyendrés istenhit és a petőfis nemes egyszerűség margójára: nyelvünk, mely összetart, rongyos koloncként lóg sokak nyakán, s a szleng-világ bugyraiba süllyedve felemészti önmagát.
Parafrazálva: a madarat tolláról, az embert szavairól ismerheted meg. Mert amit kimondasz, az vagy. Ahogyan embertársaidhoz szólsz, az vagy. Ahogyan köszönsz, és megköszönsz, az vagy.
Nos, ki is vagy te?
Az önkifejezés módja rengeteget változott az elmúlt néhány évben. Egyetlen dolog a régi: a szavak, a beszéd tehetsége segít bennünket abban, hogy megmutassuk önmagunk a világnak, s a barátság-szeretet-kapcsolat piacán áruba bocsátva énünk beleolvadjunk a tömegbe, és kitűnjünk abból.
A beszéd készsége óriási ajándék, bár ennek sokan nincsenek tudatában, avagy nem érzik igazán a súlyát. Mert súlya van és felelőssége, s mégis oly sokszor tűnik úgy, mintha vakon sóhajtaná lelkünk gondolatait a nagy éterbe.
A nyelv pedig, mely közös, amely eggyé fog össze minket, s a „magyarul álmodsz, és magyarul sírsz” égisze alatt büszkeséggel tölt el, most mintha veszítene fényéből. Néha az az érzésem, hogy őseink verejtékes műveltségének mi csupán pusztítói vagyunk, s olykor még az is megesik, hogy két lábbal tapossuk az értelem sarában vergődő anyanyelvünket.
A józsefattilás altató, az adyendrés istenhit és a petőfis nemes egyszerűség margójára: nyelvünk, mely összetart, rongyos koloncként lóg sokak nyakán, s a szleng-világ bugyraiba süllyedve felemészti önmagát.
Parafrazálva: a madarat tolláról, az embert szavairól ismerheted meg. Mert amit kimondasz, az vagy. Ahogyan embertársaidhoz szólsz, az vagy. Ahogyan köszönsz, és megköszönsz, az vagy.
Nos, ki is vagy te?
2010. november 8., hétfő
Demeter Sándor Lóránd: Emberség
2010. 11. 08. Demeter Sándor Lóránd Emberség
Novemberben többször jutnak eszembe azok a jó, igaz és meghitt emberek, akik valamikor részesei voltak életemnek. Meghitt volt közöttünk a viszony, mert jó embereknek és igazaknak ismertem meg őket. Mert embereknek ismertem meg őket. Mondom, így novemberben, többször eszembe jutnak ilyen emberek.
A jó, igaz és meghitt emberekről mindig eszembe jut Pál apostol tanításának egy régi, magyaros fordítása. Még papnövendék koromban, Farkas Dénes bátyám ajánlotta figyelmembe a homoródkarácsonyfalvi unitárius templomnak ezt a sajátosan székely-magyar üzenetét. Amikor tehetem, én is továbbadom másoknak: „Vigyázzatok, álljatok meg a hitben, emberkedjetek...” (1 Kor 16,13)
Emberek legyetek!
Egy ismerősöm mesélte, hogy kisgyermeke egyszer megkérdezte tőle, hogy mi legyen, ha majd nagy lesz? Nem tudott válaszolni a kérdésre, ezért visszakérdezett: mi szeretnél lenni? Erre meg a gyermek nem tudott válaszolni. Másnap reggelig gondolkodott azon, hogy mit is válaszoljon hát a gyermeknek. Közben reménykedett, hogy az nem kérdezi meg újból. De megkérdezte. Egyetlen választ látott helyesnek: tisztességes ember légy, fiam. Délután szomorúan érkezett haza a gyermek, mert társai kigúnyolták és megverték, hogy ilyen nincs, hogy tisztességes ember. Ilyen foglalkozásról ők otthon nem hallottak.
Hogy is van ez?
1935-ben kis Balázsnak még ezek a lehetőségei: „A távolságot, mint üveg / golyót, megkapod, óriás / leszel, csak hunyd le kis szemed, - / aludj el szépen, kis Balázs. (…) Tűzoltó leszel s katona! / Vadakat terelő juhász!” (József Attila)
1983-ban a Felszarvazottak balladájában: „Ott volt a postás, a rendőr, a villanyszerelő / A szomszéd, a gázos és a díjbeszedő / A handlé, a szódás és a képkereskedő / A házmester, a fia és a kéményseprő” (Deák Bill Gyula)
Ma már vagy nem is léteznek, vagy egyáltalán nem népszerűek a fenti foglalkozások. Ma kis Balázs lehetne szekuritis, Á-tól Z-ig lakásfelújító, közgazdász, menedzser, informatikus, ügynök, ügyvéd, közjegyző, kocsikereskedő...
Telnek az évek, évtizedek, évszázadok. Új időknek új dalaival minek neveltek minket, és mivé neveljük mi gyermekünket? És magunkat?
Sok lehetőség van az életben.
Ti azért emberek legyetek.
Hát, ezen emberkedjetek.
Novemberben többször jutnak eszembe azok a jó, igaz és meghitt emberek, akik valamikor részesei voltak életemnek. Meghitt volt közöttünk a viszony, mert jó embereknek és igazaknak ismertem meg őket. Mert embereknek ismertem meg őket. Mondom, így novemberben, többször eszembe jutnak ilyen emberek.
A jó, igaz és meghitt emberekről mindig eszembe jut Pál apostol tanításának egy régi, magyaros fordítása. Még papnövendék koromban, Farkas Dénes bátyám ajánlotta figyelmembe a homoródkarácsonyfalvi unitárius templomnak ezt a sajátosan székely-magyar üzenetét. Amikor tehetem, én is továbbadom másoknak: „Vigyázzatok, álljatok meg a hitben, emberkedjetek...” (1 Kor 16,13)
Emberek legyetek!
Egy ismerősöm mesélte, hogy kisgyermeke egyszer megkérdezte tőle, hogy mi legyen, ha majd nagy lesz? Nem tudott válaszolni a kérdésre, ezért visszakérdezett: mi szeretnél lenni? Erre meg a gyermek nem tudott válaszolni. Másnap reggelig gondolkodott azon, hogy mit is válaszoljon hát a gyermeknek. Közben reménykedett, hogy az nem kérdezi meg újból. De megkérdezte. Egyetlen választ látott helyesnek: tisztességes ember légy, fiam. Délután szomorúan érkezett haza a gyermek, mert társai kigúnyolták és megverték, hogy ilyen nincs, hogy tisztességes ember. Ilyen foglalkozásról ők otthon nem hallottak.
Hogy is van ez?
1935-ben kis Balázsnak még ezek a lehetőségei: „A távolságot, mint üveg / golyót, megkapod, óriás / leszel, csak hunyd le kis szemed, - / aludj el szépen, kis Balázs. (…) Tűzoltó leszel s katona! / Vadakat terelő juhász!” (József Attila)
1983-ban a Felszarvazottak balladájában: „Ott volt a postás, a rendőr, a villanyszerelő / A szomszéd, a gázos és a díjbeszedő / A handlé, a szódás és a képkereskedő / A házmester, a fia és a kéményseprő” (Deák Bill Gyula)
Ma már vagy nem is léteznek, vagy egyáltalán nem népszerűek a fenti foglalkozások. Ma kis Balázs lehetne szekuritis, Á-tól Z-ig lakásfelújító, közgazdász, menedzser, informatikus, ügynök, ügyvéd, közjegyző, kocsikereskedő...
Telnek az évek, évtizedek, évszázadok. Új időknek új dalaival minek neveltek minket, és mivé neveljük mi gyermekünket? És magunkat?
Sok lehetőség van az életben.
Ti azért emberek legyetek.
Hát, ezen emberkedjetek.
2010. november 7., vasárnap
Orbán Erika: Öt sóhaj
2010. 11. 07. Orbán Erika Öt sóhaj
Azt mondja: légy boldog!
És arra gondol: boldogulj. A kor ízlésének és követelményeinek megfelelően; különben miképp lehetnél boldog?!
Azt mondja: légy igaz!
És arra gondol: igazságos. Jutalmazd a tetszőt, a kívánatosat, és büntesd figyelem- és szeretetmegvonással a rosszat. Különben hogyan nyerhetnéd el az igazaknak rendelt isteni utat?!
Azt mondja: tanulj!
És arra gondol: szerezz érvényesítő tudást. Mely pénzzé tehető, részleges és rafinált. Eszed után kell megélned! És mi igazolná állandó továbbtanulásod és a más eszén való túljárásból fakadó sikerecskéidet?!
Azt mondja: bízzál Istenben!
És arra gondol: szedd össze magad! Különben tökéletlenségedben azt sem veszed észre, amikor a Mindenható kinyilatkoztatja magát életedben!
Azt mondja: emlékezz!
És arra gondol: minden hamis tett és szó és fuvallat ellenére; ne a világ, a magát Terád is kiárasztó Teremtő tökéletességére. Különben nem a boldogtalanság, igazságtalanság, tudatlanság és hitetlenség a legelviselhetetlenebb, hanem ha képtelen vagy belenézni emlékeid tükreibe.
Azt mondja: légy boldog!
És arra gondol: boldogulj. A kor ízlésének és követelményeinek megfelelően; különben miképp lehetnél boldog?!
Azt mondja: légy igaz!
És arra gondol: igazságos. Jutalmazd a tetszőt, a kívánatosat, és büntesd figyelem- és szeretetmegvonással a rosszat. Különben hogyan nyerhetnéd el az igazaknak rendelt isteni utat?!
Azt mondja: tanulj!
És arra gondol: szerezz érvényesítő tudást. Mely pénzzé tehető, részleges és rafinált. Eszed után kell megélned! És mi igazolná állandó továbbtanulásod és a más eszén való túljárásból fakadó sikerecskéidet?!
Azt mondja: bízzál Istenben!
És arra gondol: szedd össze magad! Különben tökéletlenségedben azt sem veszed észre, amikor a Mindenható kinyilatkoztatja magát életedben!
Azt mondja: emlékezz!
És arra gondol: minden hamis tett és szó és fuvallat ellenére; ne a világ, a magát Terád is kiárasztó Teremtő tökéletességére. Különben nem a boldogtalanság, igazságtalanság, tudatlanság és hitetlenség a legelviselhetetlenebb, hanem ha képtelen vagy belenézni emlékeid tükreibe.
2010. november 6., szombat
Lakatos Sándor: Merre jársz, Vitéz?
2010. 11. 06. Lakatos Sándor Merre jársz, Vitéz?
Makó és Jeruzsálem több ezer kilométerre fekszik egymástól. Két egymástól nagyon különböző közösség lakóhelye. Mintha a világ két végletéről, szegletéről szólna a közismert mondás: Messze van, mint Makó Jeruzsálemtől. Pedig inkább egy erkölcsi ellentmondásról szól ez, mintsem a térbeli távolságról. A mondásbeli Makó kifejezés ugyanis nem a jól ismert csonka-magyarországi települést nevezi meg, hanem egy XIII. századi keresztes lovag neve.
Keresztes lovagA monda szerint II. András magyar királynak (Kr.u. 1205–1235) volt egy Makó nevű vitéze, aki keresztes lovagként, a király megbízásából a Szentföld védelmére sietett. Makó vitéz azonban mély keresztény hite ellenére is iszákos ember volt. Egy alkalommal alkoholos mámorából felocsúdva, egy pillanatra azt hitte, hogy már Jeruzsálemben van, pedig csak egy dalmáciai lehorgonyzott hajó fenekében pihente szeszes fáradalmait. Vélhetőleg így született a mondás.
„Mit ér a cím? Mit a pénzed / S az a híres becsület? / Ha derűs a perc s az élet, / Hogyan és hol egyre megy.” – énekli önfeledten Robert Burns Vidám koldusok című versciklusában a bukott hadfi, valahol mélyen az éjszakai kocsmafüstben.
Gyakran tévelyedünk el útjainkon. Nagyokat álmodunk, megváltó terveket szövünk, aztán időről időre az élet megmutatja, hogy az igazi megvalósítások az élet legapróbb dolgaiban rejlenek, és ha az apró dolgokban kudarcot vallunk, álmaink nevetségessé válnak. Ettől mentsen meg minket az Isten!
Makó és Jeruzsálem több ezer kilométerre fekszik egymástól. Két egymástól nagyon különböző közösség lakóhelye. Mintha a világ két végletéről, szegletéről szólna a közismert mondás: Messze van, mint Makó Jeruzsálemtől. Pedig inkább egy erkölcsi ellentmondásról szól ez, mintsem a térbeli távolságról. A mondásbeli Makó kifejezés ugyanis nem a jól ismert csonka-magyarországi települést nevezi meg, hanem egy XIII. századi keresztes lovag neve.
Keresztes lovagA monda szerint II. András magyar királynak (Kr.u. 1205–1235) volt egy Makó nevű vitéze, aki keresztes lovagként, a király megbízásából a Szentföld védelmére sietett. Makó vitéz azonban mély keresztény hite ellenére is iszákos ember volt. Egy alkalommal alkoholos mámorából felocsúdva, egy pillanatra azt hitte, hogy már Jeruzsálemben van, pedig csak egy dalmáciai lehorgonyzott hajó fenekében pihente szeszes fáradalmait. Vélhetőleg így született a mondás.
„Mit ér a cím? Mit a pénzed / S az a híres becsület? / Ha derűs a perc s az élet, / Hogyan és hol egyre megy.” – énekli önfeledten Robert Burns Vidám koldusok című versciklusában a bukott hadfi, valahol mélyen az éjszakai kocsmafüstben.
Gyakran tévelyedünk el útjainkon. Nagyokat álmodunk, megváltó terveket szövünk, aztán időről időre az élet megmutatja, hogy az igazi megvalósítások az élet legapróbb dolgaiban rejlenek, és ha az apró dolgokban kudarcot vallunk, álmaink nevetségessé válnak. Ettől mentsen meg minket az Isten!
2010. november 5., péntek
Lázár Levente : Jaj, Istenem!
2010.11.05. Lázár Levente Jaj, Istenem!
Valahányszor imádkozunk, jól esik Istent egyenesen megszólítani. Nem kell közbenjárót keresni, aki éppen vagy ráér vagy nem, nem kell mindenféle szenteket zaklatni egy sóhajtásnyi imával, hiszen nekünk, unitáriusoknak hitünk szerint lehetőségünk van egyenesen Istennel társalogni. Sőt, csak így tudunk igazán imádkozni. (Hogy is nézne ki, ha egy gyermek az édesanyján keresztül, vagy a testvéren, jó baráton, szomszédon keresztül tudna az édesapával társalogni.)
Na, de végül is az a lényeg, hogy valamilyen úton, módon imádkozunk. Legtöbbször akkor, amikor épp a szög mellé ütünk, és az ujjunkat találjuk el, vagy amikor nagy erőfeszítések árán felgörgetjük a sziklát a hegytetőre, de az utolsó pillanatban, az utolsó centinél visszagurul. Amikor nagyon megdöbbentő hírt hallunk, mint mikor elszabadult a vörös iszap, vagy felrobbant a gázvezeték San Francisco mellett, amikor otthon az adóról szavaz a parlament, és csak utána veszik észre, hogy mit is szavaztak – valamit, ami épp jó a népnek csak nem vették észre –, akkor, amikor mindezért visszakoznak, és az eltörlésen törik a fejüket. Akkor, amikor valami érdekes hír érkezik hozzánk, valami nem világraszóló esemény a mindennapok szürkeségében, és hogy kifejezzük érdeklődésünket, szinte észrevétlenül is, de kicsúszik a szánkon: Jaj, Istenem! Vagy ahogyan itt Észak-Amerikában szokás: Oh, my Gash! Ez is ima, mégpedig közvetítő nélküli egyenes beszéd.
A gyermekeink nagy kihívása, amióta itt vagyunk az Egyesült Államokban, hogy megbirkózzanak a nyelvvel. Az eltelt két hónap alatt többször hangzott el 7 éves kislányom ajkán a „Jaj, Istenem”, mert neki, aki folyton beszél, és ezáltal pillanatok alatt, akár új környezetben is barátok seregét tudja maga mellett, most több idő kell ehhez, mert hát más a nyelv, idegen…
Két hónap után elmondhatják, hogy kezdik megérteni, amit mondanak nekik az emberek, persze azt is, amit az iskolában tanulnak. Már egyre kevesebb alkalommal van szükségük közvetítőre ahhoz, hogy megértsenek másokat és megértessék magukat. Biztos mástól is hallották ezt a felsejlő sóhajt, nem is egyszer, mert jól megtanulták.
A fiam nemrég értette meg az „Oh, my Gash” üzenetét, ami épp a mindennapok szürkeségében hangzott el valaki ajkán, majd így szűrődött le benne: itt minden embernek külön Istene van? Tényleg miért csak az én Istenem, miért nem a miénk? Miért közösítjük ki Istent, miért nem kell közbenjáró olyankor, amikor valami furcsa történik velünk, körülöttünk. Például a koreai nyelvben nincs enyém, csak miénk. Milyen lenne a mi kis világunk, ha egy napra is, de nem létezne az a szó, hogy enyém, csak az, hogy a miénk, ha nem is egyébre vonatkoztatva, de legalább Istenünkre?… Jaj, Istenünk… – nem is hangzik rosszul, persze mert ismerős a forma: Mi Atyánk…
Valahányszor imádkozunk, jól esik Istent egyenesen megszólítani. Nem kell közbenjárót keresni, aki éppen vagy ráér vagy nem, nem kell mindenféle szenteket zaklatni egy sóhajtásnyi imával, hiszen nekünk, unitáriusoknak hitünk szerint lehetőségünk van egyenesen Istennel társalogni. Sőt, csak így tudunk igazán imádkozni. (Hogy is nézne ki, ha egy gyermek az édesanyján keresztül, vagy a testvéren, jó baráton, szomszédon keresztül tudna az édesapával társalogni.)
Na, de végül is az a lényeg, hogy valamilyen úton, módon imádkozunk. Legtöbbször akkor, amikor épp a szög mellé ütünk, és az ujjunkat találjuk el, vagy amikor nagy erőfeszítések árán felgörgetjük a sziklát a hegytetőre, de az utolsó pillanatban, az utolsó centinél visszagurul. Amikor nagyon megdöbbentő hírt hallunk, mint mikor elszabadult a vörös iszap, vagy felrobbant a gázvezeték San Francisco mellett, amikor otthon az adóról szavaz a parlament, és csak utána veszik észre, hogy mit is szavaztak – valamit, ami épp jó a népnek csak nem vették észre –, akkor, amikor mindezért visszakoznak, és az eltörlésen törik a fejüket. Akkor, amikor valami érdekes hír érkezik hozzánk, valami nem világraszóló esemény a mindennapok szürkeségében, és hogy kifejezzük érdeklődésünket, szinte észrevétlenül is, de kicsúszik a szánkon: Jaj, Istenem! Vagy ahogyan itt Észak-Amerikában szokás: Oh, my Gash! Ez is ima, mégpedig közvetítő nélküli egyenes beszéd.
A gyermekeink nagy kihívása, amióta itt vagyunk az Egyesült Államokban, hogy megbirkózzanak a nyelvvel. Az eltelt két hónap alatt többször hangzott el 7 éves kislányom ajkán a „Jaj, Istenem”, mert neki, aki folyton beszél, és ezáltal pillanatok alatt, akár új környezetben is barátok seregét tudja maga mellett, most több idő kell ehhez, mert hát más a nyelv, idegen…
Két hónap után elmondhatják, hogy kezdik megérteni, amit mondanak nekik az emberek, persze azt is, amit az iskolában tanulnak. Már egyre kevesebb alkalommal van szükségük közvetítőre ahhoz, hogy megértsenek másokat és megértessék magukat. Biztos mástól is hallották ezt a felsejlő sóhajt, nem is egyszer, mert jól megtanulták.
A fiam nemrég értette meg az „Oh, my Gash” üzenetét, ami épp a mindennapok szürkeségében hangzott el valaki ajkán, majd így szűrődött le benne: itt minden embernek külön Istene van? Tényleg miért csak az én Istenem, miért nem a miénk? Miért közösítjük ki Istent, miért nem kell közbenjáró olyankor, amikor valami furcsa történik velünk, körülöttünk. Például a koreai nyelvben nincs enyém, csak miénk. Milyen lenne a mi kis világunk, ha egy napra is, de nem létezne az a szó, hogy enyém, csak az, hogy a miénk, ha nem is egyébre vonatkoztatva, de legalább Istenünkre?… Jaj, Istenünk… – nem is hangzik rosszul, persze mert ismerős a forma: Mi Atyánk…
2010. november 4., csütörtök
Nagy László: Számláink
2010. 11. 04. Nagy László Számláink
A postás rendszeresen kihozza. Nem kell kérvényt benyújtani, könyörögni értük. Még sorba sem kell állni. Megzörren a postaláda, s máris rendre potyognak ki belőle az ismerős színes borítékok. Gáz-, villany-, víz-, szemét-, kétfajta telefon-, kábeltelevízió-számlák.
Erről jut eszembe egy kedves történet. Egyik Nyárád menti faluból egy kedves férfi keresett meg. Ha már a városban járt felkeresni gyermekét, és útja a lelkészi hivatal előtt vezetett el, hát benézett. Szó szót hozott, s egyszer megkérdezte, hogy nálunk mennyi az egyházfenntartás. Megmondtam. Sok, mondja a férfi. Hogy tudja azt kifizetni a kisnyugdíjas? Beszélgetünk, s megkérdeztem, hogy a kábeltelevízióra mennyit fizetnek havonta? Hogy megtanulták ezt maguk, a papok! Nálunk is mindig ezt kérdezi a tiszteletes úr!
Naponta számlákat rendezünk, fizetünk. Már-már számlafüggők lettünk. Már a hónap első napjaiban értesítenek, hogy számlázták a mobiltelefont. Nyugdíjasainknak állandó feladat időben kifizetni a számlákat A gyermekeikét is. Majd később visszakapják a pénzt. Sorba állni, az időt eltölteni valamivel. Ez is egyfajta szórakozás. Annyi mindent hall az ember! Ha elfelejtjük időben intézni, az önkényuralom nem feledkezik meg arról, hogy többé ne legyünk feledékenyek. Levágják, kikapcsolják, felfüggesztik.
Az embertársi kapcsolat is valahogy így működik. Igaz, kiállított számlák nélkül. De a segítséget és a tartozást számon tartják. És egyszer, bármennyire kellemetlen, benyújtják a számlát. Fizetni kell. El kell számolni! De a hálát és szeretetet lehet számlázni?
A postás rendszeresen kihozza. Nem kell kérvényt benyújtani, könyörögni értük. Még sorba sem kell állni. Megzörren a postaláda, s máris rendre potyognak ki belőle az ismerős színes borítékok. Gáz-, villany-, víz-, szemét-, kétfajta telefon-, kábeltelevízió-számlák.
Erről jut eszembe egy kedves történet. Egyik Nyárád menti faluból egy kedves férfi keresett meg. Ha már a városban járt felkeresni gyermekét, és útja a lelkészi hivatal előtt vezetett el, hát benézett. Szó szót hozott, s egyszer megkérdezte, hogy nálunk mennyi az egyházfenntartás. Megmondtam. Sok, mondja a férfi. Hogy tudja azt kifizetni a kisnyugdíjas? Beszélgetünk, s megkérdeztem, hogy a kábeltelevízióra mennyit fizetnek havonta? Hogy megtanulták ezt maguk, a papok! Nálunk is mindig ezt kérdezi a tiszteletes úr!
Naponta számlákat rendezünk, fizetünk. Már-már számlafüggők lettünk. Már a hónap első napjaiban értesítenek, hogy számlázták a mobiltelefont. Nyugdíjasainknak állandó feladat időben kifizetni a számlákat A gyermekeikét is. Majd később visszakapják a pénzt. Sorba állni, az időt eltölteni valamivel. Ez is egyfajta szórakozás. Annyi mindent hall az ember! Ha elfelejtjük időben intézni, az önkényuralom nem feledkezik meg arról, hogy többé ne legyünk feledékenyek. Levágják, kikapcsolják, felfüggesztik.
Az embertársi kapcsolat is valahogy így működik. Igaz, kiállított számlák nélkül. De a segítséget és a tartozást számon tartják. És egyszer, bármennyire kellemetlen, benyújtják a számlát. Fizetni kell. El kell számolni! De a hálát és szeretetet lehet számlázni?
2010. november 3., szerda
Kiss Zsuzsánna: Csak egy pillanat
2010. 11. 03. Kiss Zsuzsánna Csak egy pillanat
Mintha csak egy pillanatra lépett volna ki az ajtón. Kúrálni, vagy egyszerűen megnézni, hogy minden rendben van-e odakint. A kedvelt helye még őrzi melegét, ahonnan esténként szunyókálva nézte a híradót. Mintha csak egy pillanatra lépett volna ki…
Emlékképek vagy csak töredékeik jönnek velem szembe, és nem engedik, hogy kikerüljem, kitöröljem őket: a bicikli kosarában vitt, majd hazafelé azt tanította, hogyan kell az egyensúlyt megtartani; mindig könnyes lett a szeme, valahányszor felköszöntöttük név- és születésnapján, és ezt mindig egy viccel tette észrevétlenné.
Mintha csak egy pillanatra lépett volna ki, és biztosan visszajön, leül az ajtó mellé és kérdez, tölt egy pohár bort, hogy kóstoljuk meg az idei termést, kolbászt hoz le a padlásról. Ha pánkót viszünk, a szemünkre hányja, hogy csaltunk, mert a belseje üres.
Csak egy pillanatra ment ki…
Ott van minden rá emlékeztető mozdulatban, minden unokával való játszásban, minden pánkósütésben, minden biciklizésben. És most már ott lesz minden gyertyagyújtásban, minden őszi lombhullásban. Mert csak egy pillanatra lépett ki…
Mintha csak egy pillanatra lépett volna ki az ajtón. Kúrálni, vagy egyszerűen megnézni, hogy minden rendben van-e odakint. A kedvelt helye még őrzi melegét, ahonnan esténként szunyókálva nézte a híradót. Mintha csak egy pillanatra lépett volna ki…
Emlékképek vagy csak töredékeik jönnek velem szembe, és nem engedik, hogy kikerüljem, kitöröljem őket: a bicikli kosarában vitt, majd hazafelé azt tanította, hogyan kell az egyensúlyt megtartani; mindig könnyes lett a szeme, valahányszor felköszöntöttük név- és születésnapján, és ezt mindig egy viccel tette észrevétlenné.
Mintha csak egy pillanatra lépett volna ki, és biztosan visszajön, leül az ajtó mellé és kérdez, tölt egy pohár bort, hogy kóstoljuk meg az idei termést, kolbászt hoz le a padlásról. Ha pánkót viszünk, a szemünkre hányja, hogy csaltunk, mert a belseje üres.
Csak egy pillanatra ment ki…
Ott van minden rá emlékeztető mozdulatban, minden unokával való játszásban, minden pánkósütésben, minden biciklizésben. És most már ott lesz minden gyertyagyújtásban, minden őszi lombhullásban. Mert csak egy pillanatra lépett ki…
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)