2010.11.05. Lázár Levente Jaj, Istenem!
Valahányszor imádkozunk, jól esik Istent egyenesen megszólítani. Nem kell közbenjárót keresni, aki éppen vagy ráér vagy nem, nem kell mindenféle szenteket zaklatni egy sóhajtásnyi imával, hiszen nekünk, unitáriusoknak hitünk szerint lehetőségünk van egyenesen Istennel társalogni. Sőt, csak így tudunk igazán imádkozni. (Hogy is nézne ki, ha egy gyermek az édesanyján keresztül, vagy a testvéren, jó baráton, szomszédon keresztül tudna az édesapával társalogni.)
Na, de végül is az a lényeg, hogy valamilyen úton, módon imádkozunk. Legtöbbször akkor, amikor épp a szög mellé ütünk, és az ujjunkat találjuk el, vagy amikor nagy erőfeszítések árán felgörgetjük a sziklát a hegytetőre, de az utolsó pillanatban, az utolsó centinél visszagurul. Amikor nagyon megdöbbentő hírt hallunk, mint mikor elszabadult a vörös iszap, vagy felrobbant a gázvezeték San Francisco mellett, amikor otthon az adóról szavaz a parlament, és csak utána veszik észre, hogy mit is szavaztak – valamit, ami épp jó a népnek csak nem vették észre –, akkor, amikor mindezért visszakoznak, és az eltörlésen törik a fejüket. Akkor, amikor valami érdekes hír érkezik hozzánk, valami nem világraszóló esemény a mindennapok szürkeségében, és hogy kifejezzük érdeklődésünket, szinte észrevétlenül is, de kicsúszik a szánkon: Jaj, Istenem! Vagy ahogyan itt Észak-Amerikában szokás: Oh, my Gash! Ez is ima, mégpedig közvetítő nélküli egyenes beszéd.
A gyermekeink nagy kihívása, amióta itt vagyunk az Egyesült Államokban, hogy megbirkózzanak a nyelvvel. Az eltelt két hónap alatt többször hangzott el 7 éves kislányom ajkán a „Jaj, Istenem”, mert neki, aki folyton beszél, és ezáltal pillanatok alatt, akár új környezetben is barátok seregét tudja maga mellett, most több idő kell ehhez, mert hát más a nyelv, idegen…
Két hónap után elmondhatják, hogy kezdik megérteni, amit mondanak nekik az emberek, persze azt is, amit az iskolában tanulnak. Már egyre kevesebb alkalommal van szükségük közvetítőre ahhoz, hogy megértsenek másokat és megértessék magukat. Biztos mástól is hallották ezt a felsejlő sóhajt, nem is egyszer, mert jól megtanulták.
A fiam nemrég értette meg az „Oh, my Gash” üzenetét, ami épp a mindennapok szürkeségében hangzott el valaki ajkán, majd így szűrődött le benne: itt minden embernek külön Istene van? Tényleg miért csak az én Istenem, miért nem a miénk? Miért közösítjük ki Istent, miért nem kell közbenjáró olyankor, amikor valami furcsa történik velünk, körülöttünk. Például a koreai nyelvben nincs enyém, csak miénk. Milyen lenne a mi kis világunk, ha egy napra is, de nem létezne az a szó, hogy enyém, csak az, hogy a miénk, ha nem is egyébre vonatkoztatva, de legalább Istenünkre?… Jaj, Istenünk… – nem is hangzik rosszul, persze mert ismerős a forma: Mi Atyánk…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése