2010. november 9., kedd

Tófalvi Tamás: Szótlanul

2010. 11. 09. Tófalvi Tamás Szótlanul

Az önkifejezés módja rengeteget változott az elmúlt néhány évben. Egyetlen dolog a régi: a szavak, a beszéd tehetsége segít bennünket abban, hogy megmutassuk önmagunk a világnak, s a barátság-szeretet-kapcsolat piacán áruba bocsátva énünk beleolvadjunk a tömegbe, és kitűnjünk abból.

A beszéd készsége óriási ajándék, bár ennek sokan nincsenek tudatában, avagy nem érzik igazán a súlyát. Mert súlya van és felelőssége, s mégis oly sokszor tűnik úgy, mintha vakon sóhajtaná lelkünk gondolatait a nagy éterbe.

A nyelv pedig, mely közös, amely eggyé fog össze minket, s a „magyarul álmodsz, és magyarul sírsz” égisze alatt büszkeséggel tölt el, most mintha veszítene fényéből. Néha az az érzésem, hogy őseink verejtékes műveltségének mi csupán pusztítói vagyunk, s olykor még az is megesik, hogy két lábbal tapossuk az értelem sarában vergődő anyanyelvünket.

A józsefattilás altató, az adyendrés istenhit és a petőfis nemes egyszerűség margójára: nyelvünk, mely összetart, rongyos koloncként lóg sokak nyakán, s a szleng-világ bugyraiba süllyedve felemészti önmagát.

Parafrazálva: a madarat tolláról, az embert szavairól ismerheted meg. Mert amit kimondasz, az vagy. Ahogyan embertársaidhoz szólsz, az vagy. Ahogyan köszönsz, és megköszönsz, az vagy.

Nos, ki is vagy te?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése