Lakatos Csilla: Jövő? Csak reményteljesen.

2010. 11. 11. Lakatos Csilla Jövő? Csak reményteljesen.

Úgy tűnhet, hogy az embert leginkább múltja határozza meg: társadalmi környezete, családja, személyes élményei, mindaz, ami már biztos és változtathatatlan. De az ember gyakran megfeledkezik a múltról, és teljesen belemerül a pillanat adta örömökbe vagy a nehézségek súlyának cipelésbe. Pusztán örülni akar, vagy nyög a kilátástalannak tűnő helyzetben. Hol marad hát, és milyen hatással van ránk a jövő? Mert hát az ember valójában a múltból jön, a jelenben él, de a jövőért él. Ez így természetes.

Viktor E. Frankl szerint nem az teszi az embert emberivé, ami hajtja, ösztökéli, azaz nem a szükségletei, hanem az, ami vonzza: a célok, az értékek, mindaz, amit az ember kitűz maga elé és meg akar valósítani. Az emberi életben jelentős szerepe van tehát a múltnak, s legalább annyira a jelen helyzet figyelembevételének, de még fontosabb a vágy, a szándék, az akarat és az ezekre vonatkozó cselekvés. Ezek a lépések formálják jövőnket, amit előrevetítünk, ami felé törekszünk, de ami bizonytalan, s mivel nem teljesen tőlünk függ, csak remélhető.

Így végső soron a remény hívja életre a jövőt, s tart meg bennünket annak megélésére.

A jelenlegi gazdasági, társadalmi helyzet mintha csak a reménytelenséget hangsúlyozná. Naponta találkozom olyan emberekkel, akik reményvesztettségükben nem képesek vágyni a jövőt. Az ő segítésükben átélt tehetetlenségérzésem késztetett arra, hogy próbáljam legalább részben megérteni, mi az a remény, s hogyan lehet újból rátalálni.

Úgy gondolom, a remény szempontjából elengedhetetlen a valóság helyes érzékelése: annak elfogadása, hogy az ember élete adomány. Ez magában foglalja korlátainak, végességének elismerését: keresi, elképzeli és megtalálja a valóságot, jóllehet az, amit elképzelt, még nem létezik, de látja, hogy lehetséges és elérhető, mert az valós tárgyakra és személyekre irányul.

A remény fontos mozgatója a vágyakozás. Ha nem tudok vágyakozni valamire, akkor nem tudok elindulni felé. És ha nem akarom, hogy vágyakozásom megrekedjen az ábrándozás szintjén, akkor elérhető célokra kell irányulnia, s konkrét cselekvésekhez kell vezetnie. A remény tehát megkülönbözteti azt, amire erőm van, attól, amire nem vagyok képes. Ezért elengedhetetlen feltétele a helyes önértékelés, a vonatkozó belső és külső lehetőségek és nehézségek számbavétele. Ugyanis ha a remény nem alkalmazkodik egyéni erőmhöz, a reálisan lehetségeshez, akkor könnyen a vakmerőség vagy a reménytelenség áldozatává válok.

Az igazi remény igen bonyolult és látszólag ellentmondásos jelenség. Nem puszta várakozás, de nem is a körülmények megváltoztatására irányuló oktalan törekvés. „A remény minden pillanatban készen áll arra, ami még meg nem született, ugyanakkor nem esik kétségbe, ha életünk során nem is születik meg. Tehát értelmetlen dolog arra várni, ami már létezik, vagy arra, ami nem lehetséges. (…) A remény létállapot: benső készenlét, még ki nem aludt intenzív cselekvőképesség.” (Erich Fromm)

Igazából ez a jövőbe mutató cselekvőképesség határoz meg bennünket, ez a jövőnk záloga.