Máthé Sándor: Hulló falevelek…

010. 10. 03. Hulló falevelek… Máthé Sándor

D. Dr. Szabó Árpádra emlékezve



„A rét szélén egy nagy tölgyfáról lassan hullott a levél. S hullott a többi fáról is. A tölgy egyik ága, magasan a többi felett, egészen a rétre nyúlt ki. Legszélső ágán két levél kuksolt egymás mellett.

– Már nem úgy van, mint régen – mondta az egyik levél a másiknak. – Nem – ismételte a másik.

– Ma éjjel is annyian elmentek közülünk... Már jóformán csak mi maradtunk ezen az ágon.

– Nem lehet tudni, melyikünkön van a sor – mondta az első.

– Amikor még meleg volt, és a nap forróságot árasztott, olykor egy-egy vihar vagy felhőszakadás tört ránk, és sokan közülünk már akkor elsodródtak, holott még fiatalok voltak. Nem lehet tudni, melyikünkön a sor.

– Most a nap csak ritkán süt – sóhajtott a második levél –, és ha süt is, már nincs ereje. Új erőre volna szükségünk.

– Vajon igaz-e – kérdezte az első –, vajon igaz-e, hogy helyünkbe újak jönnek, ha mi leperegtünk, és aztán újak, mások és mindig újak?

– Biztosan igaz – suttogta a másik.

– El sem tudom képzelni... Ez már meghaladja a mi fogalmainkat. – És aztán olyan szomorúak leszünk tőle – tette hozzá az első. Egy ideig hallgattak, aztán az első csöndesen mondta maga elé:

– Miért kell elmennünk? A második kérdezte:

– Mi lesz velünk, ha lehullunk?

– Lehanyatlunk…

– Mi van ott lenn?

– Nem tudom. Az egyik ezt mondja, a másik azt... De senki se tudja.

– Vajon érzünk-e még valamit? Vajon tudunk-e még valamit magunkról, ha ott lenn leszünk?

– Ki tudná megmondani? Aki lehullott, még sose tért vissza, hogy erről beszéljen. Újra hallgattak. Aztán az első levél gyöngéden így szólt a társához:

– Vajon ki megy el közülünk elsőnek?

– Ezzel még ráérünk – csillapította az első.

– Emlékezzünk inkább a múltra. Milyen szép volt. Milyen csodálatosan szép! Amikor a nap oly forrón tűzött ránk, hogy majd kicsattantunk az egészségtől. Emlékszel még? És aztán reggel a harmat... És az enyhe, pompás éjszakák...

– Most iszonyatosak az éjjelek – panaszkodott a másik –, és nem akarnak véget érni. – Nem szabad panaszkodnunk – mondta az első szelíden –, hiszen tovább éltünk, mint sokan–sokan közülünk.

– Ugye, nagyon megváltoztam? – érdeklődött az első levél félénken, de sürgetően. – Szó sincs róla – erősítette az első.

– Te persze azért gondolod, mert én olyan sárga és csúnya lettem. Ó, nálam ez egészen más...

– Ugyan, ne tréfálj! – vágta el szavát a másik.

– De igazán úgy van – ismételte az első buzgón –, higgy nekem! Olyan szép vagy, mint az első napon. Itt-ott egy-egy vékony, sárga csík, alig lehet észrevenni, és csak még szebb leszel tőle. Higgy nekem!

– Köszönöm – suttogta a másik levél meghatottan.

– Nem hiszek neked... legalábbis nem egészen... de köszönöm, hogy olyan jó vagy... te mindig olyan jó voltál hozzám. Most értem csak meg egészen, mennyire jó.

– Hallgass! – mondta az első, és maga is elhallgatott, mert a bánat szavát vette. Most hallgattak mind a ketten. Az órák múltak. Nedves szél húzott el hidegen és ellenségesen a fák felett.

– Ó... most... – mondta a második levél – én... Megtört a hangja… Lassan levált ágáról, és kerengélve lehullt. Itt volt a tél.”



Részlet Felix Salten Bambi című regényéből