Pál János: A rest embernek mezejénél elmenék...

2010. 10. 07. Pál János A rest embernek mezejénél elmenék...

Kerek egy hónapja annak, hogy a „tenger alatt járó” országban, Hollandiában voltam – életemben először. Ez volt az első találkozásom a csodás nyugati világgal, melyről annyi jót meséltek, mesélnek. És úgy vala minden, ahogy hallottam... Végkövetkeztetésem is hasonló maradt: köszönő viszonyban sem vagyunk azzal a világgal, évtizedekre lemaradtunk…

2010 októberében itthon vagyok. Egy országban, melyet hónapok óta a hitelek lélegeztetnek, mely a gazdasági, erkölcsi gödör fenekén hever tehetetlenül, és amely oly távol van nyugattól, mint Makó Jeruzsálemtől.

A Példabeszédek írója úgy érzem, válaszol a miértre: „A rest embernek mezejénél elmenék, és az esztelennek szőleje mellett. És ímé, mindenütt felverte a tövis, és színét elfedte a gyom; és kőgyepüje elromlott vala. Melyet én látván gondolkodám, és nézvén, ezt a tanulságot vevém abból: egy kis álom, egy kis szunnyadás, egy kis kézösszetevés az alvásra, és így jő el, mint az útonjáró, a te szegénységed, és a te szükséged, mint a paizsos férfiú.” (Péld 24, 30-34)

A romlásnak két oka van, oktat a Példabeszédek szerzője: restség és esztelenség. Az egyik az ember erkölcsi, a másik a szellemi, értelmi dimenziójára vonatkozik. Magyarul: minden pusztulás, romlás oka az ember erkölcsi és szellemi fogyatékosságaira vezethető vissza. Ezért vagyunk ott, ahol vagyunk...

A fogyatékosságok okai sokrétűek. Az erős protestáns gyökerekkel, hagyományokkal rendelkező Hollandiát látva mégis elsősorban Horia-Roman Patapievici következő sorai jutottak eszembe: „A 17. század derekán a román országokba látogató idegen utazók csodálkozva számolnak be a bojárok vallási buzgalmáról, ahogyan misével kezdik a napot, az uralkodónál vagy a dívánnál tett látogatás után liturgián vesznek részt, a rendelt ünnepekkor templomi szertartásokon töltik éjszakáikat. Ez a látszólag olyan mély vallásosság azonban, mint A. D. Xenopol gonoszkodva megjegyzi, teljesen felszínes volt: habár végeláthatatlan ünnepléssel és imákkal tisztelték, ezek a «hívek» naponta gyalázták is az Úr nevét, hiába véve nevét ugyanolyan gyakorisággal megszegett, mint betartott esküikben. Két évszázaddal később az 1866-os román társadalom egy éles szemű és szakavatott megfigyelője (a belga főkonzul) is a mély vallási érzés majdnem teljes hiányáról és a látszólag mindenhol jelen lévő érzelgős szertartásosságról beszél. Ez nem jelenti azt, hogy a román ortodoxok mindössze vallásos szélhámosságra képesek, hanem arra utal, hogy a mélyebb vallási érzés a románoknál szinte egyáltalán nem érintkezik a nyilvánossággal. Ez a vallásosság a kolostori közegben van jelen, az egyetlen olyan övezetben, ahol a kortárs ortodoxia még mindig mélyen hiteles. Semmiképpen sem keresendő azonban a nyilvánosságban, ahol az ortodoxiának az állammal ápolt hagyományos szövetségén túlmenően sohasem volt másfajta jelenléte. Jól mutatja ezt, hogy a románoknál a vallás szertartásos vonatkozásainak semmi köze a hétköznapi cselekvés erkölcsi síkjához. Míg Weber szerint a protestáns vallásosság képes volt a munka világi erkölcsét szigorúan vallásos értékekre alapozni, az ortodox román közegben nem volt semmilyen összeköttetés a szertartásos-vallási és a politikai-erkölcsi szférák közt. Az ortodox etika nem volt képes a szerződéses, erkölcsös és polgári viselkedést megalapozni, mert a nyilvánosságban soha nem is lépett fel azzal a szándékkal, hogy ilyen értékeket támogasson. Mi több sohasem támogatta magát a nyilvánosság eszméjét mint az egyén önállóságának legitim megnyilvánulási helyét. Az ortodox románoknál a vallási tehát hagyományszerűen különáll az erkölcsitől és polgáritól.” (Horia-Roman Patapievici: A román ortodox egyház és a modernitás. Korunk 2010/8.)

Lehet egyetérteni vagy ellentmondani, de rendületlenül vallom: roppant fontos a szellemi, lelki – ha úgy tetszik vallásos – alapozás, a fogyatékosságok eltüntetése.