2010. 10. 13. Bizalmatlansági indítvány Lázár Levente
Feltéve magamnak azt a kérdést, hogy kiben bízok, kire bíznám rá az életem, nagyon hamar, szinte gondolkodás nélkül meglenne a névsor. Nem sok, de akkor is szépen sorba állítva. Pedig nem is kellene ilyen egyszerű legyen. Mélyebben átgondolva a kérdést: vajon ki az, akinek elmondhatok valamit – egy titkot, személyes érzést, gondolatot, élettörténetet – anélkül hogy ne élne vissza vele, anélkül, hogy más tudomására jusson? Bizony, már szűkül a lista. És, hogy kire bíznám rá az életem? Hát, bizony csak egy-két név maradna a névsorban.
Mindezt átgondolva fordítva tettem fel magamnak a kérdést: vajon hányan bíznak meg bennem? Vajon hányan bíznák rám az életüket? Nagy reményeket fűzve a gondolathoz, miszerint bárki megbízhat bennem, pillanatok alatt nagyra duzzadt a lista. Aztán szerre szembenéztem a nevekkel:
Családom, élettársam, gyermekeim – vajon megbíznak bennem? Eljöttünk ide a világ másik végére, Észak-Amerikába. Idegen világ idegen szokásokkal, sokszor bosszúsággal, mikor kiderül, hogy itt az új világban sincs kolbászból a kerítés. Máskor felcsapó örömmel, de messze az otthontól, az ismerős arcoktól, az érthető beszédtől, az őszi esőtől. És mégis megbíznak bennem, mert szeretnek, és hálás vagyok érte.
A szüleim jogosan vonhatnák meg a bizalmat tőlem, hiszen 17 évesen, visszaélve bizalmukkal, tudtuk nélkül, dacolva az akkori rendszerrel, útlevél hiányában, törvénytelenül igyekeztem menedéket találni nyugatabbra. Mindezek ellenére megbíznak bennem, mert szeretnek, és hálás vagyok ezért.
Barátok, akik otthon vannak, akikkel együtt nőttünk fel, akikkel egykor mindent megosztottunk, de az idő, az élet eltávolított, ritkán találkozunk. Más-más hatások értek, és azok függvényében kissé más egyéniségek lettünk. Érthető, ha kissé visszafogottabbá válik a bizalom és nem feltétel nélküli. Nagyon hálás vagyok, hogy gyerekkori legjobb barátom ma is bízik bennem, mert barátságunkat nem az érdek alapozta meg.
Talán az egész elmélkedést azzal kellett volna kezdeni: bízok-e saját magamban? Sok esetben a bizalmatlansági indítvány nem másoktól jön, hanem azt mi magunk generáljuk. Mi magunk vagyunk bizonytalanok és ingatagok, mi magunk nem bízunk saját magunkban, nem bízunk meg másokban, és ezt mások is érzik, s nem bíznak meg bennünk.
Egyszerű tehát a képlet: önbizalom = másokban bízni + mások bizalma = önbizalom. És még valami, ami nem elhanyagolható, mert épp az előbbi képlet mozgatórugója: a szeretet. Nélküle nincs családi bizalom, nincs bizalmas beszélgetés, nincs barátság, kollegialitás, nincs, aki megbízzon bennem, és nincs, akiben megbízzak. Így hát szeretek én is, hogy bízni tudjak, és hálás legyek érte!
És te kiben bízol?... Benned ki bízik?...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése