Lakatos Csilla: Reménység

2010. 10. 01.            Reménység       Lakatos Csilla

Mert nem igazságtalan az Isten, hogy elfeledkezzék a ti
cselekedeteitekről és arról a szeretetről, amelyet az ő nevében
tanúsítottatok (...). De kívánjuk, hogy közületek mindenki ugyanazt az
igyekezetet tanúsítsa mindvégig, míg a reménység egészen be nem
teljesedik, hogy ne legyetek restek, hanem kövessétek azokat, akik hit
és türelem által öröklik az ígéreteket. Amikor Isten Ábrahámnak
ígéretet tett, mivel nem esküdhetett nagyobbra, önmagára esküdött és
így szólt: "Bizony, gazdagon megáldalak, és nagyon megsokasítalak." És
így, miután türelemmel várt, beteljesült az ígéret. (Zsid 6,10-15)



A Zsidókhoz írt levél szerzője egy, sok üldözésben, testi és lelki
nyomorúságban levő gyülekezethez címzi ezeket a sorokat, és hivatkozik
Ábrahámra, akit Isten valamikor elhívott, megáldott és vezérelt az
Ígéret földje felé. Ábrahámra, aki messzi Keletről, Háránon keresztül
Kánaán földjére, onnan Egyiptomba, vissza Kánaánba, onnan fel a Mórija
hegyére, majd vissza Beérsebába vándorolt, sátrat ütött fel, sátrat
bontott, és megnyerte az ígéretet.

Ábrahám az áldással indult el az útra. Isten nemcsak megáldotta őt,
hanem - amint azt a Mózes első könyvének 12. részéből megtudjuk - ő
maga volt áldás. És áldást hordozott azokon a helyeken, ahol felütötte
és elbontotta sátrát, mert nemcsak ő volt áldott, hanem azok is, akik
vele voltak.

A bibliai levél írója szerint Isten nem feledkezik meg a
cselekedetekről. Nem a tettekről, hanem a cselekedetekről. Az ember -
különösen míg fiatal - ifjúi hévvel nagy tetteket akar véghezvinni.
Majd amikor élete vége felé közeledik, próbálja ezeket a nagy tetteket
felsorakoztatni. De végső soron nem a nagy tettek számítanak igazán,
sokkal inkább a cselekedetek, azok, amelyek meghatározták
mindennapjait. Azok a cselekedetek, amelyek elaprózták és
feldarabolták az életet, egyszer csak nagy tetté tömörülnek, és Isten
ezektől nem feledkezik meg.

Isten a szeretetről sem feledkezik meg. A mindennapi kis cselekedetek
a szeretet kovásza által állnak össze egy élet művévé. Mit is érnének
a kis cselekedetek vagy a nagy tettek, hogyha nem lenne bennük a belső
tűz, a szeretetnek ez az indítása. Minden élet hasonlít a fához, amely
viharban és napsütésben, hidegben és melegben él és terem. Terem az
egyik jó gyümölcsöt, a másik keserűt. Bármit is termünk, halálunk
pillanatában a gyümölcs lehull. Egyik életfáról szeretet, a másikról
gyűlölet hull le. Egyikről a gyarlóság, másikról az erény. Egyikről a
békesség, másikról a békétlenség. Egyikről a nevetés, másikról a
sírás, egyikről áldás, a másikról átok. Boldog tehát, aki jó
gyümölcsöt terem, de százszor boldogabb, aki a legdrágább gyümölcsöt,
a szeretetet termi meg.

Amikor megérint az elmúlás szele, mi sem feledkezhetünk meg arról,
hogy nekünk van reménységünk a nagy ígéret felől. Reménységünk, hogy
nem csak ebben a földi életben vannak beteljesüléseink, hanem Isten
félretette számunkra az örök élet ígéretét. S bár veszteségünkben
gyakran úgy érezzük, nincs miért, hova előre nézni, s a halál után
valami olyasmi következik be, amiről egyelőre semmi tudásunk nincs,
reménységünk megtart. Mert a keresztény ember megpróbáltatásaiban nem
előre, hanem felfelé tekint. És az, aki felfelé tud nézni, Isten
kezébe teszi le egész életét, halálon innen és túl.