2011. 10. 09. Az írás Lakatos Sándor
Reggeliben felmentünk Csíkba. Telefonon hívtak pár nappal ezelőtt, hogy eljött az ideje annak, hogy tiszteletünket tegyük. Nyakkendőt kötöttem a fényes alkalomra, előkészítettem a személyi igazolványt, és igyekeztem úgy hajtani, hogy időben megérkezzünk a kijelölt helyszínre. Szokványos bürokrácia fogadott. Ami más volt, az a hivatal belső dekorációja. Nem ehhez a hivatali stílushoz szoktunk itthon. Mindezeken túl itt is iratot kellett felmutatni, hogy azonosak vagyunk önmagunkkal, papírt írtunk alá, hogy számba vehetőek legyünk, és álldogáltunk egy darabig, amíg bevonultunk az ünnepélyes terembe.
Zászló, címer, pulpitus és kellemes zene andalított a kényelmes székben. Kérték, hogy a telefonokat kapcsoljuk ki (ez legtöbbünknek sikerült) és figyelmeztettek arra, hogy fényképezni vagy filmezni tilos. Aztán a hivatalos asszony jogilag pontosan megfogalmazott gondolatokkal eskütételre vagy fogadalomtételre szólított fel. Én az esküt választottam, és az Isten engem úgy segéljen terminussal jogilag megbékélve megpecsételtem a lényegi gondolatot.
Közben volt egyetlen röpke pillanat, ami más volt, mint a többi hivatali formaság. Ebben a röpke pillanatban sajdult meg dédnagyapám golyó szegte combján a sebhely, és dobbant meg tizenéves leventekatona-nagyapám szíve. Ebben a röpke pillanatban mosolyodott el dédnagyanyám szépiás arcképe, aki kilencven évesen is azt hajtogatta, hogy egész egyszerűen nem hajlandó meghalni, amíg nem lesz újra magyar világ. És ebben a pillanatban fintorodtam bele annak a néhány helyzetnek az emlékébe, amikor gyermekként tarkón ütöttek, mert a többséget zavaró nyelven hablatyoltam nyilvános helyen.
Hazajöttünk. Az írást, amin feleségem és elsőszülöttem nevének nem elég hosszú lajstromát az én nevem vezeti be, mint majdani Pater Familias, eltesszük a szekrénybe. Még egy pár név hiányzik az iratról, azoké, akiknek ezt egyáltalán köszönhetem. A napokban várjuk a másodszülött érkezését. Azt mondták, ő már nem kell felesküdjön, hiszen ő már hivatalból magyarnak születik.
Talán így remélhetem, hogy zsenge harminc évem mégsem telt el hiába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése