2011. 10. 03. Nagy utazás Nagy Adél
Néhány nappal ezelőtt kezembe vettem gyermekkorom egyik kedvenc olvasmányát, Marton Lili Jutka a nagyvilágban című ifjúsági regényét. Emlékszem, jó tizenvalahány évvel ezelőtt micsoda érdeklődéssel olvastam a könyvet, kíváncsisággal követtem Jutka útvonalát Bukaresttől Kolozsváron és Svájcon át egészen Spanyolhonig.
Kissé talán még irigy is voltam, hogy egy tizenhárom éves kislánynak micsoda lehetőség adatik. De örvendtem is ugyanakkor, hogy Jutkával együtt képzeletben én is eljuthatok Genfbe, Baselbe, hajózhatom a thuni tavon és a Katalán Talgón végigvonatozhatok Genfből, Dél-Franciaországon át egészen Madridig. Így jártam én is, Jutkának köszönhetően a Santa Maria fedélzetén, tekintettem meg Barcelona szimbólumát, a befejezetlen katedrálist, valamint a világ egyik legrégibb képtárának számító madridi nevezetességet, a Prado-t.
Jutka nemcsak kilométerekben mérve tesz meg hosszú utat, hanem egy nyári vakáció alatt bejárja az önállósulásnak, a felnőtté válásnak útját is, hiszen egyedül vág neki a nagyvilágnak, hogy szeretett édesapjával találkozhasson. Édesanyja már nincs az élők sorában, s erről így vall a kis Jutka: „ s ha valaki édesanya nélkül nő fel, az olyan, mintha egy világosságra, fényre vágyó növény a napfény sugárzó melege nélkül él, valahol árnyékban.” A nagy utazás lényegét a következő megállapítás adja vissza a legjobban, ahogyan Jutka a könyv végén így összegez: „ jól megtanultam utazni”.
Jutka utazása, kalandjai kevés hozzá hasonló korú gyermek kiváltsága, azonban önmagára utaltsága, az ismeretlennel szembeni félelme mondhatnánk mindannyiunké, akik a megismerés, önmagunk és a világ felfedezése útján elindulunk.
Jutka történetében, önmagától önmagáig megtett útjában egy másik kislány, Eszter sorsát vélem felfedezni. Eszter nem regényhős, valós személy. Alig 11 éves. Édesapját hat évvel ezelőtt, édesanyját éppen ma egy hónapja veszítette el. Szinte percek alatt lett oda a boldog, felhőtlen gyermekkor, foszlottak szét a dédelgetett álmok. És Eszter akarata ellenére útnak indult. Számára a nagyvilágot, a felfedezésre váró ismeretlent nem a világvárosok, hanem a kisváros, Székelykeresztúr, valamint az új iskola és bentlakás jelenti. A „külföldiek” az ő történetében nem svájciak, spanyolok, avagy színes bőrűek, hanem az osztálytársak, szobatársak, tanárok, s a végállomásnál várja őt a testvérek féltő aggódása és szeretete.
Remélem, hogy amikor „hazaér”, ő is így tud majd felkiáltani: jól megtanultam utazni! Adja Isten, hogy így legyen!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése