Lakatos Sándor: Egy-egy kicsit, avagy lidércek és szentek

2010. 08. 26. Lakatos Sándor Egy-egy kicsit, avagy lidércek és szentek

Közel egy évtizede önismereti céllal kezdtem el összeírni családom történetének adatait. Nővérem eljegyzése körül fontosnak gondoltam tisztába tenni magunkat azzal, hogy kik is vagyunk vérségünk szerint. Később, amikor nősülésre adtam a fejem, még fontosabbá vált a kérdés. Felmerült, fontos lehet tudnom azt, hogy tehetségem, tehetetlenségem, hóbortjaim, félelmeim milyen viszonyban vannak a (sokat szajkózott) családi történetekkel. Lányom születésével a cél egy kicsit átfogalmazódott: amikor majd érdeklődik a családja múltja iránt, muszáj lesz valamit a kezébe adni. A múltból átlopni neki egy kicsit...

A családfakészítés olyan dolog, amit egyesek divatosnak mondanak. Mások azt tartják, hogy a helyes önismeret elmaradhatatlan eleme. Megint mások úgy gondolják, hogy teljesen felesleges időpazarlás, mert elődeink tévedéseiért, vagy sikereiért nem vállalhatunk felelősséget, és nem várhatunk előlegezett bizalmat sem. Valahol mindegyiküknek igaza van. Egy kicsit....

Mára már biztosnak látszik, hogy déd-, ük-, szép-, ős-, vagy annál is távolabbi apákkal és anyákkal „találkozni” akár egy egyszerű anyakönyvi bejegyzés révén is különleges tapasztalat. Egy név és egy dátum nem sokat mond a kétszáz évvel ezelőtti elődről, mégis valahogy a név olvasatán mintha alakot öltene az egykor élt ember. Egyetemistaként azt tanultam, ha valamit nem tudok néven nevezni, az nem is létezik. Ebben is van igazság, egy kicsi...

Az „alaköltés” érzése arra késztetett, hogy elkezdjek régi fotókat is gyűjtögetni. A tág értelemben vett családi „közvagyon” nagyon sok értéket rejteget. Mára már a családi találkozások része lett, hogy elődökről, rokoni szálakról, fiókokból előkerült fotókról beszélgetünk. Ma megvan rá a lehetőség. Van erre a célra teremtett számítógépes program, digitális fényképezőgép, olcsó hangrögzítő. Nyolc év után is akad újdonság, vagy újabb ötlet a továbblépésre, hogy a múlt sűrű homályát oszlassuk, még egy kicsit...

Látom, hogy néha a család idegeire megyek, de van, hogy érdeklődően hallgatják a legújabb felfedezéseket: árván maradt leány, akit befogadtak és felneveltek, vallást és életteret változtató szász földműves, tragikusan elhalt testvérpár földből kiforduló sírköve, erőszakosan át- és visszatérített becsületes, harisnyás székely férfi, kisemmizett hűtlen özvegy stb. Az ilyen kutatás szabadidős program, de úgy érzem ettől gazdagabbak az együttlétek, tudatosabb az önbecsülésünk és mintha minden egyes múltbéli adat közelebb és közelebb hozná a családot és általa az egész világot. Apró lépésekkel. Mindig egy kicsit...