Újvárosi Katalin: Az én bibliám

2010. 08. 15.	Az én bibliám	Újvárosi Katalin
A régi kasztenen egy hatalmas feketekönyv áll. A  táblája szétvállott, sok lapja kiszakadt már, de mind megvan. Sokáig csak akkor volt erőm közelíteni hozzá, amikor takarítottam, de ilyenkor is könnyeket csalt a szemembe. Mindig azt éreztem, hogy a múltat tapogatom, hogy személyek kelnek életre, megszólítanak, felkavarnak. A nagyapámé volt, még gyermekként kapta. Nagyapámat nem ismertem, de tipegő gyermekként már tudtam, hogy övé volt a nagy fekete könyv – az a könyv, melyet nagyanyám olyan áhítattal forgatott és mindig nagyokat sóhajtott. Mikor összecsukta, a szemét törölgette – elfáradt, mondta –, és a temető felé nézegetett. Aztán mesélt jó emberekről, akik Isten országáért harcoltak. Esti beszélgetéseink során, amikor a csikókályha réseiből árnyak keltek életre, továbbfűztük eme emberek életútjait. És imádkoztunk, hogy mi is mindennap jobbak legyünk egy kicsivel. Benne volt minden, ami értékes: régi búcsúztatók, fényképek, üdvözlőlapok, személyes papírok. Nagyobb gyermekként igazi kincsesbányaként kezeltem. Egyik nyáron elhatároztam, hogy végigolvasom. De legtöbbször belealudtam. Akkor nem sikerült. Amikor nagyanyám meghalt, elkértem. Azóta itt áll a kasztenen. A tőle örökölt kasztenen. Amikor előveszem, életre kel a gyermekkorom, nagyanyám, a tőle tanult történetek, a huncutságok, a régi barátságok és szerelmek. Ilyenkor gombóc kerekedik a torkomba és megsimogatom a lapokat egyfajta találkozás reményében. A százesztendős könyv megsárgult lapjai közt ott vannak a fényképek, a  búcsúztatók és a jövendő: vajon ki örökli?