2012. 08. 16. Az emberi fejlődés metamorfózisa Tófalvi Tamás
Valamikor nagyon régen, amikor rég elporladt őseink barlangok falán örökítették meg életük örömeit és félelmeit, amikor az ember örülni tudott a pattintott kőből készült baltájának s nagy áhítattal nyugtázta, hogy ami kerek, az guru, akkor még tisztelték a természetet. Félték és alázattal élték meg a környező világgal való minden kapcsolatukat. Ez volt az egyetlen lehetőség a túlélésre és fajfenntartásra.
Évszázadok, évezredek teltek el és valahol valami megváltozott. Az egykori totemállatok szent húsa gyorséttermi szendviccsé vedlett és erdők, vizek bőséges állományából már csak civilizációs sóhajtások maradtak: „megint elszaporodtak a medvék…”.
A barlang csendjét áramtól átjárt emeletes házak váltották fel, a statikus zajban már nem fél az ember, ha villámlik, vagy ha megdörren az ég. Őrtüzeink fényét erős izzók adják, nem ijeszt az éjszaka sötétje: egyetlen kattintás és szobánk mennyezetén sápadt nap kel életre.
Egykoron a természettel együtt lüktetni volt a cél, ami mára rejtett zsarnoksággá változott. Csúcsragadozókként uralmunk mindenre kiterjed, ami él és mozog, s nomád gyűjtögetésünk megannyi termékének pénz szaga van.
Valahol valami elromlott. Lassan kihal belőlünk a teremtett világ tisztelete, ajkunk nehezen formálja a hála szavait. Sok szépségét, előnyét, kényelmét tapasztaljuk meg a fejlődő mindennapoknak és hiszem, hogy az Isten jó szándéka volt, hogy gyermekének „működő elmét” adott. De vajon tényleg érdemesek vagyunk rá?!
Valamikor nagyon régen, amikor rég elporladt őseink barlangok falán örökítették meg életük örömeit és félelmeit, amikor az ember örülni tudott a pattintott kőből készült baltájának s nagy áhítattal nyugtázta, hogy ami kerek, az guru, akkor még tisztelték a természetet. Félték és alázattal élték meg a környező világgal való minden kapcsolatukat. Ez volt az egyetlen lehetőség a túlélésre és fajfenntartásra.
Évszázadok, évezredek teltek el és valahol valami megváltozott. Az egykori totemállatok szent húsa gyorséttermi szendviccsé vedlett és erdők, vizek bőséges állományából már csak civilizációs sóhajtások maradtak: „megint elszaporodtak a medvék…”.
A barlang csendjét áramtól átjárt emeletes házak váltották fel, a statikus zajban már nem fél az ember, ha villámlik, vagy ha megdörren az ég. Őrtüzeink fényét erős izzók adják, nem ijeszt az éjszaka sötétje: egyetlen kattintás és szobánk mennyezetén sápadt nap kel életre.
Egykoron a természettel együtt lüktetni volt a cél, ami mára rejtett zsarnoksággá változott. Csúcsragadozókként uralmunk mindenre kiterjed, ami él és mozog, s nomád gyűjtögetésünk megannyi termékének pénz szaga van.
Valahol valami elromlott. Lassan kihal belőlünk a teremtett világ tisztelete, ajkunk nehezen formálja a hála szavait. Sok szépségét, előnyét, kényelmét tapasztaljuk meg a fejlődő mindennapoknak és hiszem, hogy az Isten jó szándéka volt, hogy gyermekének „működő elmét” adott. De vajon tényleg érdemesek vagyunk rá?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése