2012. 08. 10. Divatos hétköznapok Fülöp Dezső Alpár
Augusztus van, vakációk hava. A nagyvárosok népessége apadni látszik, sokfelé a különböző hivatalokban afféle uborkaszezon uralkodik, a megszokott alkalmazottak mintegy fele védi a barikádot, dacolva a hőséggel. Nem úgy az üdülőtelepeken: a nagyvárosok tömege mintha oda emigrált volna. Így van ez rendjén, hiszen szezonban vagyunk, nyaral a nép.
Elnézem a se-nem-dicső-se-se-nem-szent kisvárosunkat, Dicsőszentmártont. Mintha dacolna a fent leírt, természetesnek nevezhető állapottal. Nincs itt üdülőtelep, mégis a nálunk máskor kihaltabb utcák, üzletek, kávézók ilyenkor megtelnek. Az ember már-már reménykedne, hogy Főnix-madárhoz hasonlóan feléled a város, de a reményt félretesszük, mert hátunk mögött van már néhány hasolnó augusztus tapasztalata. Az utakon E, I, F jelzésű kocsik jelennek meg. Néhány évvel ezelőtt még inkább dívott a H, A, D jelzés. Mindenütt találkozunk ezekkel a spanyol, olasz, francia kocsikkal. Jellegzetes autók és figurák: az ütött-kopott autók csillognak-villognak, alkalomadtán érdekes ornamentikával díszítve. S ami még jellegzetesebb: legalább kétszeres hangerejű „hazai” zene szól a mindig letekert ablakokból.
Messziről jönnek haza ezek az emberek. Hónapokon keresztül fogukhoz verik a garast, hogy itt lehessenek. Aztán, ha hazaértek, akkor mindjárt büszke emberekké válnak: ők azok, akik pénzt csinálnak, eurót, s maguknak jólétet. Délutánonként látogatják a rokonokat, barátokat, és itt is mindig megbecsült emberek. Tárt karokkal ölelik őket, felnéznek rájuk, egy-egy idősebb hölgy el is pityeredik, amikor megáll az idegen jelzésű kocsi a kapu előtt, s ő összecsapja a két kezét. Az időjárás után a második általános beszédtéma az emberek küzt, hogy ki jött haza, honnan, mennyivel, mit dolgozik, s olyan szépen el lehet erről is csevegni mint a napi politikáról.
Szinte frusztráltnak érzem magam, mert az én kapum előtt nem áll meg ilyen idegen kocsi – esetleg hivatali ügyben, ha jár. Megnyugtatom magam, odakint se kolbász a kerítés, e büszke emberek, ha négyszemközt elbeszélgetünk velük, bizony elsuttogják, hogy keserves az élet. Míg hallgatom őket, eszembe jutnak a móriczi dzsentri-regények, vagy a keservesen dalolt Petőfi vers: „mondjátok, hogy könnyeit ne ontsa”.
A végén összegzem magamnak: megéri?
Augusztus van, vakációk hava. A nagyvárosok népessége apadni látszik, sokfelé a különböző hivatalokban afféle uborkaszezon uralkodik, a megszokott alkalmazottak mintegy fele védi a barikádot, dacolva a hőséggel. Nem úgy az üdülőtelepeken: a nagyvárosok tömege mintha oda emigrált volna. Így van ez rendjén, hiszen szezonban vagyunk, nyaral a nép.
Elnézem a se-nem-dicső-se-se-nem-szent kisvárosunkat, Dicsőszentmártont. Mintha dacolna a fent leírt, természetesnek nevezhető állapottal. Nincs itt üdülőtelep, mégis a nálunk máskor kihaltabb utcák, üzletek, kávézók ilyenkor megtelnek. Az ember már-már reménykedne, hogy Főnix-madárhoz hasonlóan feléled a város, de a reményt félretesszük, mert hátunk mögött van már néhány hasolnó augusztus tapasztalata. Az utakon E, I, F jelzésű kocsik jelennek meg. Néhány évvel ezelőtt még inkább dívott a H, A, D jelzés. Mindenütt találkozunk ezekkel a spanyol, olasz, francia kocsikkal. Jellegzetes autók és figurák: az ütött-kopott autók csillognak-villognak, alkalomadtán érdekes ornamentikával díszítve. S ami még jellegzetesebb: legalább kétszeres hangerejű „hazai” zene szól a mindig letekert ablakokból.
Messziről jönnek haza ezek az emberek. Hónapokon keresztül fogukhoz verik a garast, hogy itt lehessenek. Aztán, ha hazaértek, akkor mindjárt büszke emberekké válnak: ők azok, akik pénzt csinálnak, eurót, s maguknak jólétet. Délutánonként látogatják a rokonokat, barátokat, és itt is mindig megbecsült emberek. Tárt karokkal ölelik őket, felnéznek rájuk, egy-egy idősebb hölgy el is pityeredik, amikor megáll az idegen jelzésű kocsi a kapu előtt, s ő összecsapja a két kezét. Az időjárás után a második általános beszédtéma az emberek küzt, hogy ki jött haza, honnan, mennyivel, mit dolgozik, s olyan szépen el lehet erről is csevegni mint a napi politikáról.
Szinte frusztráltnak érzem magam, mert az én kapum előtt nem áll meg ilyen idegen kocsi – esetleg hivatali ügyben, ha jár. Megnyugtatom magam, odakint se kolbász a kerítés, e büszke emberek, ha négyszemközt elbeszélgetünk velük, bizony elsuttogják, hogy keserves az élet. Míg hallgatom őket, eszembe jutnak a móriczi dzsentri-regények, vagy a keservesen dalolt Petőfi vers: „mondjátok, hogy könnyeit ne ontsa”.
A végén összegzem magamnak: megéri?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése