2012. 12. 20. | A vég előtt? | Andorkó Attila |
|
Így
advent idején, karácsonyra, Jézus születési ünnepére készülve engem
inkább az aggaszt, hogy mennyi ember van, aki „eladta a lelkét”, ha úgy
tetszik, elárulta istenfiúságát, mert az Istenben bízó ember kitartó,
állhatatos, alázatos, és nem szűnik meg imádkozni. Tudja, amit Jézus
tanított, hogy sem az órát, sem a percet nem tudja senki, de készen kell
állni.
Jézus
születésének ünnepe felé az is fontossá válik számomra, hogy az év többi
(mondjuk 364/365) napján Jézus tanítása milyen helyet foglal el az én
életemben? Vajon van-e hely számára, vagy kiszorul az istállóba, a
fagyos vagy napsütötte erdőre, mezőre?
Hiszékeny
az ember, annyi mindent elhisz, s a végén elveszik a részletekben,
sötét erdő közepén. Annyi mindent elhisz, hogy észre sem veszi, s eladja
a lelkét is.
A kérdés örök: „Ki
fog engem meglelni, / Tiszta ágyba fektetni. / Fáradt lelkemet
megmenteni, / Vagy legalább egy imát mondani. / Talán az Isten…” (Bikini).
Karácsonyra készülve (akár lesz világ vége, akár nem) megszívlelendő Péter első levelének eme részlete: „…legyetek
mértékletesek és józanok, hogy imádkozhassatok. Mindenek előtt, pedig
legyetek hajlandók az egymás iránti szeretetre; mert a szeretet sok
vétket elfedez. Legyetek egymáshoz vendégszeretők, zúgolódás nélkül. Ki
ki amint kegyelmi ajándékot kapott, úgy sáfárkodjatok azzal egymásnak,
mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai…” (1Péter 4,7-10)
|
2012. december 20., csütörtök
Andorkó Attila: A vég előtt?
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése