Andorkó Attila: A vég előtt?

2012. 12. 20.	A vég előtt?	Andorkó Attila
Ami egyszer elkezdődött, az egyszer véget is ér. Azt az időt, amely a vég kezdete, s maga a vég között van, jelek sokasága adja tudtunkra. Ezek „az idők jelei”, s a jeleket értelmezzük, magyarázzuk, e jelekből sokan megjósolták, megjósolják a Világ végét. A világtörténelem feljegyzett időszakában már néhányszor jósoltak véget ennek a világnak, s hál’ Istennek mindeniket túléltük. Eddig. Hogy ezután mi lesz, azt nem tudja előre senki. Így advent idején, karácsonyra, Jézus születési ünnepére készülve engem inkább az aggaszt, hogy mennyi ember van, aki „eladta a lelkét”, ha úgy tetszik, elárulta istenfiúságát, mert az Istenben bízó ember kitartó, állhatatos, alázatos, és nem szűnik meg imádkozni. Tudja, amit Jézus tanított, hogy sem az órát, sem a percet nem tudja senki, de készen kell állni. Jézus születésének ünnepe felé az is fontossá válik számomra, hogy az év többi (mondjuk 364/365) napján Jézus tanítása milyen helyet foglal el az én életemben? Vajon van-e hely számára, vagy kiszorul az istállóba, a fagyos vagy napsütötte erdőre, mezőre? Hiszékeny az ember, annyi mindent elhisz, s a végén elveszik a részletekben, sötét erdő közepén. Annyi mindent elhisz, hogy észre sem veszi, s eladja a lelkét is. A kérdés örök: „Ki fog engem meglelni, / Tiszta ágyba fektetni. / Fáradt lelkemet megmenteni, / Vagy legalább egy imát mondani. / Talán az Isten…” (Bikini). Karácsonyra készülve (akár lesz világ vége, akár nem) megszívlelendő Péter első levelének eme részlete: „…legyetek mértékletesek és józanok, hogy imádkozhassatok. Mindenek előtt, pedig legyetek hajlandók az egymás iránti szeretetre; mert a szeretet sok vétket elfedez. Legyetek egymáshoz vendégszeretők, zúgolódás nélkül. Ki ki amint kegyelmi ajándékot kapott, úgy sáfárkodjatok azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai…” (1Péter 4,7-10)