Tófalvi Tamás: A Magvető

2013. 03. 29.	A Magvető	Tófalvi Tamás
„Ímé kiment a Magvető vetni”. Ránctól ékes arcán megpihent a felkelő nap minden sugara, s gyöngéd tisztelettel merítette kezét a tarisznyában pihenő magok közé. Az égre emelte tekintetét, hálát adott, s tán még erőt is kért a munkához, majd lassú, kimért mozdulattal ujjai közül a földre ejtette a magokat. „Vetés közben néhány mag az útfélre esett, aztán jöttek a madarak és felkapkodták.” A Magvető teremtményi alázattal tekintett a gondviselés ez apró pillanatára, s egyetlen percig sem bánta a táplálékmegosztás örömét. „Más magok sziklás helyre estek, ahol kevés volt a föld, és azonnal kihajtottak, mert nem voltak mélyen a földben, de amikor a nap felkelt, megperzselődtek, és mivel nem volt gyökerük, kiszáradtak.” Az isteni törvények nem kijátszhatók – nyugtázta a Magvető, s nem sajgott lelke az elvesztett magvakért, ő maga is szerette a nap forró simogatását. „Mások tövisek közé estek, és amikor a tövisek megnőttek, megfojtották őket.” Várt még egy keveset, amíg igazán nagy és éles töviseket növesztettek a bokrok, majd óvatosan leszedte őket, s kerítést készített belőlük, védelmül a vadállatok ellen. Magvaiért kárpótlásul biztonságot nyújtott neki minden ijesztő tövis, s esténként nyugalommal hajthatta családja mellett álomra a fejét. „A többi meg jó földbe esett és termést hozott”, és lettek számára eledelül, s a Magvető a mindennapi betevő falatban viszont látta önmagát, munkáját, megosztott eledelét, a soha meg nem változtatható isteni törvényeket és családja biztonságát. Ezért formálta szavait imádsággá s adott nap, mint nap hálát az Égnek. Évszázadok teltek el és ímé ismét kiment a Magvető vetni. A gépek zaja elnyomta halk imáját, de tán nem is ima volt, csak csöndes harag, ahogyan látta az útfélre, sziklás helyre, tövisek közé esett magokat. Az esti étkezésnél veszteségeit számolta, s a benne dúló harag elfelejtette imába foglalni a mindennapi táplálék örömét és biztonságát...