2010. 12. 03. Lakatos Csilla Amit szükséges újratanulnunk
Földi létünk jó esetben a várakozás jegyében zajlik. Várni jellegzetesen emberi tulajdonság, mindig várunk valamit vagy valakit. Egészen fiatalon azt, hogy felnőjünk. Aztán azt, hogy férjhez menjünk, megnősüljünk. Később, hogy gyermekünk szülessen, majd pedig hogy ő is felnőjön. Még később azt, hogy munkánk végeztével nyugdíjba vonuljuk. Végül azt, hogy Isten magához szólítson.
Talán mindegy is, hogy ma életünk mely szakaszában járunk, s várakozásunk mire vonatkozik, mert alapjában e várakozás ad értelmet, s célt életünknek. Nagy baj, ha valaki azon kapja magát, hogy már nem vár semmit, ha reményfogyottan azt gondolja, nincs mit várnia ettől az élettől.
A várakozás tehát lételemünk. De korunk embere minthogyha megfeledkezett volna erről. Nem csoda, hiszen egész életünket az „add meg Uram, de most mindjárt” gondolata szövi át. Erre biztatnak az árusok, a kalmárok, akik már idejekorán feldíszítik a koszorút s a fenyőfát, s azt a látszatot keltik, az ünnepre nem kell már várni, ha úgy akarjuk, az éppen ott, éppen akkor elkezdődhet. Csoda hát, hogy a valódi ünnepre elfásultan, fáradtan érkezünk meg, s úgy érezzük, hogy az semmi újat nem hozhat már?
Advent idén is lehetőséget nyújt újratanulnunk a várakozást. Ebben az esztendőben is rajtunk múlik, hogy élünk-e ezzel a lehetőséggel. S nem kevesebb függ ennek sikerétől, mint ama másik dimenzió megnyílása.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése