2010. 12. 02. Máthé Sándor Adventi gyertyák
Meggyújtottuk az első adventi gyertyát. Apró kis fénye pislákol, s mégis csodálatos az a fény, ami belőle árad a templomokban, otthonokban és érző emberi szívekben. Nem olyan ez a gyertyafény, mint az, amit megszoktunk. Ez olyan más, különleges. Nem is a fény intenzitása a fontos, hanem az, hogy ég, világít.
Mire jó? – hiszen templomainkban, otthonainkban mindenhol bőségesen zúdul ránk a fény, e kis gyertyaláng nélkül is látnánk környezetünket, talán egymást is.
Az a különleges ebben a kis lángocskában, hogy nem a kinti világot, hanem a szíveket, a lelkeket akarja bevilágítani, hogy jobban lássuk azt is, ami körülvesz bennünket. Ez a kis fény csodát művel: csillogóbb lesz a szemünk, tisztább a látásunk, s valami kimondhatatlan nyugalom tölti be lelkünket, szívünket. Azért is különleges ez a kis fény, mert emlékeztet régmúlt idők hasonló fényeire, s bizony egy pillanatra elszomorít az emlékezés. De mi nem búslakodni, szomorkodni akarunk, hanem lelkesedni, örvendeni a várakozás semmivel össze nem hasonlítható izgalmában. Azért drága nekünk ez a fény, mert a lelkünk mélyébe világít, hogy hitet, reménységet és szeretetet sugározzon.
Tárd ki, testvérem lelkedet a fény felé, hogy sokszor „homályosan látó” szemed megszokja a fényt, hogy majd karácsony jöttén megláthasd a ragyogó betlehemi csillagot is!
Ha nem vesszük észre e kis gyertyák fényét, megtörténhet, hogy nem látjuk meg a karácsonyi csillagot sem. Ahhoz, hogy a távolba lássunk, elősször azt kell ésszrevenni, megérezni, ami közel van. Azt is tudnunk, hinnünk kell, hogy az adventi fényecske világosságában és árnyékában is ott van a mi gondviselő Istenünk, hogy vezessen, utat mutasson az eljövendő karácsony öröméhez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése