Farkas Wellmann Endre: Volt egy...

2013. 03. 26.	Volt egy...	Farkas Wellmann Endre
Volt egy barátom. Sosem volt sok, igazi pláné. Akiről beszélek, egy a kevés közül. Nem az bosszant, hogy cserbenhagyott, hogy mondvacsinált konfliktust generált közénk és aztán továbblépett, ó, dehogy... Túlságosan jól ismerem ehhez az embereket... De volt egy barátom... S a volt és a nincs között nem csak a minőségi különbség a szembeötlő, hanem az a gyarlóság, amelyikkel képesek vagyunk elhitetni magunkkal emberi viszonyaink valódiságát, az a kényelem és az az önáltatás, amely meggyőz minket értékítéleteink helyességéről. Amikor egyedül marad az ember, változik a nézőpontja. Hirtelen magára utalt, bizonytalanabb és sebezhetőbb lesz... De tisztábban lát egy kicsit ilyenkor. Magamra haragszom. Nem azért, mert tévedtem, hanem azért mert naiv voltam. Már megint. Erről akartam írni, de mit írhatnék cserbenhagyásról, árulásról, önteltségről, egoizmusról? Könyvtárnyit írtak minderről. A minap hirtelen ötlettől vezérelve kicseréltem a Facebook-on a profilképemet. Egy fotó került a kezembe, amely engem ábrázol négyéves koromban: az előtérben születésnapi torta, rajta gyertyák s a sötét tónusú képen egy komoly és magányos gyermekarc. Nézem, mi közöm magamhoz. Az arcom helyett kitettem ezt az idegent profilképnek. A magány közös. S csak nézem, mennyibe kerül az őszinteség nap mint nap.

Farkas Wellmann Endre: Hajnali kávé

2012. 11. 26.	Hajnali kávé	Farkas Wellmann Endre
Ülünk Istennel. Hajnali kávé vasárnap hatkor. Van úgy, hogy nem tud aludni az ember, van úgy, hogy nem tud aludni az Isten. Amíg fő a kávé, Szörényi Lászlót olvasom, nemrég igen jó könyve jelent meg a Kortárs kiadónál. Gondolkodtam, hogy írnom kellene róla, aztán rájöttem, hogy valamiért túl nehéz lenne ez. Megfőtt a kávé, leültem, megszólítottam Istent, vele megosztandó a gondolataimat. A család alszik, a vendégeim is, jó alkalom ez a csendes beszélgetésekre. Szóval, ülünk Istennel, és arról panaszkodom neki, hogy ott van ez a könyv, és fél éve nem tudok mit kezdeni vele. Az a bajom, hogy egy olyan ember írta, sőt, egy olyan nyelven írta, sőt, olyan dolgokról írta... mit mondhatnék? Talán azt, hogy valamikor volt a magyar értelmiségi embernek egy olyan ideálja, amely nagyon kiveszőfélben van. Olyan értelmiségi-képről van szó, amelyet ugyan nehéz körülírni, de mégis nem túl távoli élményeket ébreszt az emlékezetemben, a nyolcvanas évek értelmiségi-portréját talán, vagy a fene tudja mit, annak a nemzedéknek a műveltségét, tisztánlátását, keserűségét és optimizmusát, cinizmusát és humorát idézi meg, amelyiknek a folytatása vagyunk, sok esetben meglehetősen méltatlan utódai. Emlékszem néhány arcra, akiket gyerekként ismertem: Székely János, Bajor Andor, majd később, akikkel alkalmam volt többet beszélgetni, Faludy, vagy folytatva az itthoniakkal Lászlóffy Aladár, K. Jakab Antal, Cs. Gyímesi Éva, de sorolhatnám kevésbé ismert barátaimat, példaképeimet is, úgy, hogy csak az immár halottakról szólok szándékosan. Sok név maradt ki ebből a felsorolásból, de így, a reggeli kávénál ők jutottak eszembe, akik már Istenhez közelebb vannak, mint hozzánk. Isten bólint, tud róluk és egyetértünk abban, hogy valamikor tényleg így voltak a dolgok és egyetértünk abban, hogy manapság alig van olyan ember, akire azt mondhatjuk, hogy általános műveltséggel bír. Ezt szeretem Szörényiben, hogy ő ilyen. Visszaadta valamelyest a hitemet a kultúrában, az értelmiségi létformában s valamelyest a saját nemzedékemben is. Mert azt gondolom, hogy értem, amit ír. S morfondírozom tovább, és mondom Istennek, ugye, nem veszett el minden...