Makkai-Ilkei Ildikó: Otthon várnak rád…

2013. 10. 12.	Otthon várnak rád…	Makkai-Ilkei Ildikó
Akármerre indulj, akármi is űz tovább, Hívhat messzi fény – otthon várnak rád. Akármivé lennél – van, ki mindent megbocsájt. Ha elcsüggedsz, ha félsz – otthon várnak rád. Győzz vagy vesztes légy – otthon várnak rád. Ki mondja azt, ha bajban vagy: Fiam, mi bánt? Oly ritkán lát, oly büszke ránk apánk anyánk! Mondd, mit jelent, miért oly szent örökkön át? Ki otthon vár reád... Jó pár hete ezt a Homonyik Sándor dalt dúdolgatom, s különösen az utóbbi napokban, hisz ezzel a dallal készülünk köszönteni vasárnap közösségünk idős tagjait. Otthon várnak rád, s közben haza, az én öregjeimre gondolok, gyermekeimnek dédi-, nekem pedig nagymamámra és nagytatámra. Hála Istennek, szép kort megérve otthon várnak ránk. S nem csak várnak, hihetetlen energiával kelnek minden hajnalban, s a minden évben eladni akart tehenek s lovak gondozására indulnak. Olyan aranyosak, mikor bólogatva fogadkoznak, el kell adjuk a drága lovat, vagy a drága tehenet, mert nem bírjuk tovább. De még azóta is, a megszokott számú tehén ballag haza minden este a Balog utcai régi családi ház udvarára, melyet 1826-ban épített ükapám, s azóta is büszkén áll a kemény kőház. Még azóta is két ló húzza a szekeret, akiket szinte naponta befogva járják a gyönyörű szülőföld dimbes-dombos  tájait, s igazolják egész életükkel, „Van olyan föld, kinek fiává lenni nem kényszer, de jó, de kell...” Egyszerűen feltöltődünk, ha szétnézhetünk erdőn-mezőn, s ha nem mehetnénk bele is halnánk, érezzük meg a ragaszkodás okát. Csak ők lesznek valóban kisebbek, töpörödöttebbek, de szemükben nem fogynak a fények. „Arcukon csöndesség lakik Ülnek az ablakban nézik a forgó földet szikrázó csillagokat Ülnek hány ezer éve és napja mennyi alkonyt néztek végig szótalanul Ráncosodó szemükre pápaszemet valamikor szikrázó már törek-száraz hajukra borítnak szürke főkötőt Ülnek szótalanul kezük ölükben egyre közelebb a földhöz egymáshoz bújnak és nem zavarják a dolga után igyekvő embert Helyükre ismét öregek ülnek nézik az egyforma alkonyokat s az ablak előtt elhaladó nem veszi észre őket.” (Bényei József: Öregek) A héten haza kell mennem, s már látom, ahogy gyermekeim boldogan rajongják körül az istálló állatait, szemem megpihen a változatlan udvar képén.... boldog vagyok, míg otthon várnak ránk.

Makkai-Ilkei Ildikó: Elhull a virág, eliramlik az élet...

2013. 09. 09.	Elhull a virág, eliramlik az élet...	Makkai-Ilkei Ildikó
Igaz, hogy még nincs vége szeptembernek, valahogy mégis egyik napról a másikra őszi hangulat ülte meg a tájat, sárguló falevéllel, érett szilvával, édes illatú körtével, óvodába készülő gyermekeimmel. S ebben az őszi hangulatban a palásttól, szolgálattól búcsúzó lelkésztársunk is e versrészletet idézte tegnap kibúcsúzó istentiszteletén. Elhull a virág, megint ősz van, kisasszony napja is elmúlt, deresedik fejünk, hétről-hétre meg nem állunk, számolgatjuk, hogy már mi is ennyi évesek vagyunk, hogy gyermekeink szemében lassan öregek, hiszen mi is gyermekként öregnek láttunk egy negyvenéves embert. Az már nagyon sok, nyugtáztuk. S most, ahogy iramlik az élet, egyre fiatalabb az öreg. Iramló életünk odalevésében nemrég eszméltem rá arra, hogy talán nincs ember, aki ne fogott volna gyermekként pillangót. Láttam, ahogy az én két kis tündérem is, mérgelődve a pillangó gyorsaságán, de mégis valami igézetben élve csodás szárnyú pillangót kerget. Mi is ugyanezt tettünk, hányszor kergettünk pillangót. S nemrég a világhálón e gondolatomhoz találó történetet olvastam: „Próbáltál valaha lepkét fogni? Nem könnyű, sőt, kifejezetten nehéz. Nagyon gyors a drága, a legváratlanabb pillanatban rebegtet egyet a szárnyain, és már el is repült. Ha követed, mindenféle utakra vezet, és csak rajtad múlik, meddig folytatod a játékot. Néha körbe-körbe futkosol. Vagy hol felfelé nyújtózol, hol lefelé, aggódva, óvatosan. Előfordul, hogy közben elbotlasz, csalán csíp, pocsolyába lépsz, de te kitartasz, mert tudod, hogy megéri a fáradtságot. Türelmesnek kell lenned, és hajlandónak arra, hogy a lepke vezessen. De ha elég ideig vársz, és folyamatosan követed őt, ha hajlandó vagy bármelyik útra rálépni, csak hogy ne kelljen lemondanod a pillangóról, ha nem ijesztgeted hirtelen mozdulatokkal, de őszintén csodálod a könnyedségét, a szabadságát és a szépségét, akkor egyszer csak abbahagyja a repkedést. Ezen a ponton készen áll arra, hogy megpihenjen. Már nem zavarja a jelenléted, és rájön, hogy az nem fenyegető rá nézve, hiszen végig ott voltál, mégsem bántottad. Most egy rövidke ideig egy helyben fog maradni. Ez az a pillanat, amikor a kezedbe veheted a pillangót. Nagyon ügyesnek kell lenni: nem tarthatod túl szorosan, mert akkor összenyomod, nem tarthatod túl lazán, mert akkor újra elillan. Nem érhetsz a szárnyaihoz sem, mert akkor soha többé nem repülhetne, és így pont azt a szépséget veszítenéd el, amiért eddig fáradoztál. Biztos oka van annak, hogy az angolszász vidékeken azt a semmihez sem hasonlítható, bizsergető, izgalmas, aggódó és egyben felemelő érzést, amikor épp beleszeretünk valakibe, így hívják: pillangó.” Ősz van, egyre ritkábban lehet látni színes szárnyú kis pillangót, de bármennyire is iramlanak felnőtt éveim, őrzöm magamban a pillangót kergető gyermeket, s míg az ott van bennem, lehet álmokat kergetni, lehet szeretni, lehet játszani. Vedd hát tenyeredbe emlékeid pillangóját!

Makkai-Ilkei Ildikó: Néhány aranymondás

2013. 07. 18.	Néhány aranymondás	Makkai-Ilkei Ildikó
Az elmúlt héten a II. Kissolymosi Unitárius Gyermektáborban minden napnak megvolt a maga aranymondása. Fő témánk az egyházi ünnepeink voltak, s ehhez kapcsolódott, hogy karácsony napján a Lk 2, 10-11: „Ne féljetek, mert ímé hirdetek néktek nagy örömet, mely az egész népnek öröme lészen: Mert született néktek ma a Megtartó”, vált aranymondássá, szerdán a pünkösdi történet egy megragadó mondata, csütörtökön, Dávid Ferenc napján, rövidsége miatt is, zengte a gyermeksereg: „A  hit Isten ajándéka”. Az aranymondások mellé bevéstük a záró istentisztelet alkalmával is többször elhangzott mondatot: „Jó volt együtt lenni!” Aztán mindenki elindult hazafele, jómagam is a már ötödik napja nem látott családtagjaim, s a hét elején félbehagyott kinti-benti dolgaim felé. Szombat elrohant, mintha nem is lett volna, s már újra vasárnap reggel, amikor soha sincs semmire idő, már a szószék magaslatán állok, s újra boldogan, sokan eljöttek, de vajon, legalább egy, ha nem is aranymondás, de használható, bátorító, lelkesítő, tartalmas, tanulságos mondás hagyta-e el ajkam, nem tudom. Aztán rohanás a felsőbencédi kicsi templomba, onnan, egyik kollégám kérése, a harmadik szószék felé. Boldogan teszem. Időm sincs gyönyörködni a Nyikó mente lankás dombjaiban, az érlelődő kalászban, a dús sarjúban, a békés csendben, ami átöleli a határt, s amit megtörök egy pillanatra, ahogy rohanok a keskeny kis úton a kölcsönkért autóval, mert késésben vagyok. De visszafelé megteszem, mindegyre lassítok, s elmerülök a tájban. Bár várnak otthon, hisz gyerekeim újra a gondnokéknál (megyebíró, ahogy itt nevezik), férjem munkában, s már késő délután, mire újra egymás karjaiba érünk, s ekkor megszólal nagyobbik lányom: – Mondhatok-e valamit? – kérdezi előzékenyen, amire amúgy nem mindig kér engedélyt, s éreztem, hogy nem akármilyen gondolat hagyja el ajkát. – Persze! – szólt a válaszom. – Szép volt, amit prédikáltál! Oh, egyszeribe eltűnnek, odalesznek kétségeim, egy valakinek már megérte eljönni vasárnap a templomba, s persze nekem is.

Makkai-Ilkei Ildikó: Imapillanat

2013. 06. 13.	Imapillanat	Makkai-Ilkei Ildikó
Vasárnap délelőtt az a napszak, időszak életemben, amelyik olyan, mintha nem is lenne. Az egész délelőtt fél 11-ig, amikor karomra öltöm palástom, kezembe veszem a Bibliám, és elindulok a templom felé, mintha pillanat alatt telne el. Soha nem tudok elég korán kelni, hogy befejezzem a készülődést, még mielőtt megébred a hangyaboly, mert abban a percben vége szakad az áhítatos pillanatoknak, és mozdulataim, cselekedeteim átváltanak anyai teendőim elvégzésére: reggeli készítése, vetkőztetés, öltöztetés, de mindez sietősen, olyannyira, hogy általában elmarad a lányok megfésülése, talán csak simítok egyet kócos kis fejükön, és máris harangoznak, húzzák az elsőt. Magam is felöltözöm, még egyszer ellenőrzöm a textus helyét, átnézem a hirdetéseket, és közben fél szemmel, fél füllel figyelem a kisebbik lányom, aki mostanában abban leli élvezetét, hogy kisszékét az ajtóhoz cipeli, ha zárva is van, kinyitja, és azzal már kint is van az udvaron. Csend honol a lakásban, valamiben biztos settenkedik, végigrohanok a szobákon, sehol nincs, talán már le is lépett, vagy elbújt valahová. Amikor rátalálok, ott áll a bejártai ajtó között, fél lábbal már kint a tornácon, ott van mellette a kicsi szék, mely csínytevésében segítette, de nem szalad el, arcán nyoma sincs a ravasz kis mosolynak, amivel hasonló helyzetekben fogad, ott áll, és hallom, hogy mormol valamit, kicsi keze imára kulcsolva, és igen, imádkozik. Szól az első harangszó, és ő, ahogyan tanította neki a bencédi pótmamája, elmondja a kicsi imát: „Istenkém segíts meg, ne hagyj el, őrizz meg, tűztől, víztől, mindenféle nagy veszedelemtől.” Szidásra görbülő szám, mely fenyíteni akar: „Már megint kiszöktél, mars, gyorsan vissza a házba!” – egyszeribe megszelídül, ölembe kapom, s már én is imádkozom. Aztán gyorsan visszahozom a lakásba, s máris indulnom kell az Isten háza felé, s megyek is boldogan, mert nekem is újra imádkoznom kell...

Makkai-Ilkei Ildikó: Síró kútja

2013. 05. 15.	Síró kútja	Makkai-Ilkei Ildikó
Nemrég a nőszövetségünkkel kirándulást tettünk szülőfalumba, ahol a népi fafaragómester, Máthé Ferenc Ilonka portájára is betértünk. Jó volt újra hallani, és látni a fába vésett halhatatlan mondáinkat, amelyeket évszázadról évszázadra meséltek, szájról szájra adtak elődeink. Valóban ezt a mondát, amit azonnal felidézek, legelőször igen kicsi gyermekként hallottam nagyanyámtól. Az én változatomban így szól a Síró kútja nevezetű, sokszázéves történetet: A tatárok betörtek Vargyas faluba, s egyéb zsákmány mellett egy szép leányt is magukkal vittek. A vigasztalhatatlan, síró édesanya aggódva nézi a fába, szóba vésett történetben, ahogy a lány édesapja, és annak férje a rabló tatár után indul. Röviddel a rablás után beérik a tatárt, és megmentik a leányt. Boldogan vágtatnak vissza a faluba, ahol mind a négyen összeölelkeznek, és örömükben sírva fakadnak. Annyit sírtak, hogy forrás fakadt azon a helyen, ma is ott van, s a neve ma is Síró kútja. A forrás, a víz igen megbecsült lételeme volt a mindenkori embernek, nemhiába, az emberi települések, a legelső kultúráktól kezdve, valamilyen folyó, patak mentén alakultak meg. Nem véletlen az sem, hogy a legtöbb forrásunkhoz a népi fantázia valamilyen legendát, mondát kapcsol. Az elmúlt száraz esztendő és a száraz tavasz elapasztotta kútjainkat, patakjainkat, forrásainkat, és ha két ember valahol összetalálkozott máris adatott volt a beszédtéma: „Nem lesz eső, s nem lesz semmi.” Hallgatom a csendes, éltető, virágoztató esőt, ami végre megérkezett és eszembe jut Jézus figyelmeztetése, amit Jákob kútjánál mondott a szamáriai asszonynak: „Aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjazik, de aki abból a vízből iszik, amit én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrásává lesz benne.” Szomjazom, bár a kutak remélhetőleg újra feltelnek, s a patakok erei újra elindulnak, mégis szomjazom. Abból a vízből akarok inni, amelyet ő ad nekem, abból a vízből, mely örök életre buzgó víz forrásává lesz bennem. Igyekszem feltölteni magamban a lelki kutakat, hisz szükség is van rá és rám, amíg nagyobbik lányom egyik nap azért imádkozott, hogy: „Szorgalmas életetek legyen, és mindig kedvesek legyetek hozzám!” Adj innom Istenem, az örök, az igaz, a helyes életre buzgó víz forrásából, hogy szorgalmas életemmel legyek mindig kedves a számomra oly kedvesekhez.

Makkai-Ilkei Ildikó: Elégedettek – elégedetlenek

2013. 04. 14.	Elégedettek – elégedetlenek	Makkai-Ilkei Ildikó
Végigtekintve a tegnapi napomon, nem igazán vagyok elégedett magammal. Éppen azért nem vagyok elégedett, mert elég sokat elégedetlenkedtem: amikor az egyik bevásárlóközpontból kifele jövet belenéztem a kosaramba, és láttam, hogy alig vásároltam valamit, mégis fizetésem 10 százalékát hagytam az üzletben. Amikor hazafele jövet kigyúlt a gyűlölet lámpa (ahogy édesapám nevezi), vagyis tankolni kellett, közben még az olajszint csökkenését mérő lámpa is kigyúlt, olajat is venni kellett. Elégedetlen voltam, hogy 50 lejen alul nem találok magamnak egy kecses, kis cipőt, amivel a hétvégén keresztelőbe mehetek. Szóval elégedetlen és elégedett emberek lakják ezt a földet, és utálom magam, amikor elégedetlen vagyok. Mert ha valóban szétnézek magam körül, akkor észreveszem azt, hogy a jó Isten nap mint nap mennyi mindennel megajándékoz. Igaz, hogy sokszor nem tudom beosztani időmet, pénzemet, nehezen válogatom a lényeges és lényegtelen dolgokat, de ha Istenem gondoskodó szeretetét meg akarom tapasztalni az életemben, nekem is azt kell meglátnom, amim van, és nem azt, amim nincs. Igen, nekem is van 24 órám minden nap ahhoz, hogy észrevegyem az igazán lényeges személyeket, dolgokat, eseményeket az életemben. És elégedett vagyok magammal a mai nap reggelén, amikor a napi három perces írása közben két éves lányom szétdúlja az irodát, papírjaimat, de nem szidom meg őt, nem ütök mérgesen párnás kis kezére, hanem így szólok Istenemhez, köszönöm őket, köszönöm, hogy van, aki után nap mint nap rendbe tegyem a feldúlt irodát, lakást. Köszönöm, hogy van munkám, köszönöm, hogy van ki vár, köszönöm, hogy amikor e sorok olvashatóak lesznek, nővérem kisfiát tarthatom keresztvíz alá. Ady Endre versének címével ismétlem: Köszönöm, köszönöm, köszönöm...

Makkai-Ilkei Ildikó: Édes anyanyelvünk

2013. 03. 14.	Édes anyanyelvünk	Makkai-Ilkei Ildikó
Van annak már egy éve, hogy március idusának egyik estéjén a négy éves Réka lányunk az egy éves gőgicsélő Panna fölé hajolt, magyarázott neki, aztán szembe nézett velem, és a gyermekek óriási, lenyűgöző fantáziájával, nagyotmondó tehetségével komolyan mondta: Anya, megtanítottam Pannát magyarul beszélni. Jó érzés fogott el, örültem, hisz négy éves lányom tudja, hogy magyarul beszél, s ő maga is magyar. De ugyanakkor éreztem a felelősséget, mely ott bujkált kedves szavai mögött, amelyek már engem, mint felnőttet, szülőt, nevelőt terhelnek, mert tőlünk is függ, hogy miként sajátítják el gyermekeink az anyanyelvet, mely Ravasz László szerint még a szülőföldnél is értékesebb, mert: „Nekünk a nyelvünk nagyobb kincs, mint a földünk, mert régibb, s akkor is él, amikor a föld már nem a mienk. Nem nyelvünk olyan, mint mi, hanem mi vagyunk olyanok, mint a nyelvünk.” Március 15-e közelségében elmondhatjuk, hogy a hazáért harcolók 165 évvel ezelőtt azért is éltek-haltak, hogy büszkék és boldogok legyünk ma is, ha van, akit megtanítsunk magyarul beszélni, ha valakit megtaníthatunk magyarul beszélni. Legyünk büszkék és boldogok, ha esetleg néhány népdalt is eldalolunk nekik: Rakjál fészket a sűrűbe Bánat fának tetejébe. Hisz önazonosságtudatunkat veszítjük el, ha gyermekeink nem értik e csodálatos szóképeket, és nem tudják mi a bánat fa, mit jelent a gyönge kar, amely liliom. Mind, akiket e nyelvre tanítottak, legyünk büszkék és boldogok, mert remélem, hogy: „Már életfogytig ezen a nyelven kéklik fölöttem az április, ezen a nyelven ég bronzzal az ősz, szikrázik a tél. Ezen a nyelven beszélek az alkonyattal... Ezen a nyelven hívom a szerelmet. Ezen a nyelven szólítom meg a halált. Ezen a nyelven hallgat majd fölöttem a sír.” (Makay Ida)

Makkai-Ilkei Ildikó: Ébredés

2013. 02. 12.	Ébredés	Makkai-Ilkei Ildikó
„Jákób pedig ottmaradt egyedül. Ekkor Valaki tusakodott vele egészen hajnalhasadtáig. De látta, hogy nem bír vele. (…) Akkor ezt mondta Jákóbnak: Bocsáss el, mert hajnalodik! Ő azt felelte: Nem bocsátalak el, amíg meg nem áldasz engem!” 1 Móz 32, 25-28 Mikor elaludni készül a tél, felébred bennünk a tavasz hozta rajongás, és reggelenként fülledt levegőjű szobáinkat elhagyva lágy vagy csípős szellőd üdvözlése arra figyelmezted, hogy a világ él, mert Te élteted reggeli fénnyel, otthoni harangok zenéjével és a kipattanni karó élet örömével. Lassan lopkodod bele a világba egyszerű jeleit a hosszabbodó nappaloknak, a kedves melegnek és beleülteted életünkbe azt az érzést is, hogy ránk is új élet száll, mely a végtelenbe kifeszülve vár ránk. Köszönjük, hogy a tavasz ünnepet is jelent nekünk, mikor a nagy változásban kicsit ott maradunk egyedül, és magunkkal tusakodunk reggelig, hogy megtudjuk szerepünk: van mely csak a miénk, és ez a szerződés Veled Istenünk. A szerződés, mely csodákat művelhet velünk, hogy minden közömbös, sivár hétköznapba belecsempésszünk valamilyen varázslatos elemet, minden napba beleszőhessünk egy parányi szökdécselő örömöt. Köszönjük, hogy a Veled és önmagunkkal való találkozáskor érlelődik bennünk a felkiáltás: Bocsáss el, mert hajnalodik! Ilyenkor énekelve indulunk el, és közben megcsodáljuk ezerarcú világodat, és mégis megtörténhet velünk, Istenünk, hogy az első esti tűznél úgy érezzük, tűzbe hullanak szemünkből a régi vágyak. Bocsásd meg, hogy ilyenkor gyenge énünk uralkodik bennünk, és engedjük, hogy a látóhatár mögé bújjon lelkünkből formált megálmodott álmunk. Ilyenkor új hegyeket kell kövekből kirakjunk, és ahogy nő a kőrakás, úgy nő bennünk az elhatározás: Bocsáss el, mert hajnalodik, mert zakatolva rohangál az élet az utcán, és nekünk pár perc múlva ott kint kell továbbrakjuk az életköveket. Add, hogy csak a jóság, a szeretet köveit építsük be életünkbe, melyek idővel cseppkövekké változhatnak, és úgy ragyoghatnak.  Bocsáss el, mert bontakozó értelmünkben fényesedik valami nagy és igaz álom. Hasonló imaérzésekkel várjuk a tavaszt a Firtos alatt, amikor szinte naponta megfogalmazza nagyobbik lányom: „Anya, mikor lesz tavasz?” „Nemsokára” – szól a számára nem a legkielégítőbb válasz. Remélem, nem sokáig kell már magyaráznom.

Makkai-Ilkei Ildikó: Vallásszabadság

2013. 01. 13.	Vallásszabadság	Makkai-Ilkei Ildikó
Legtöbb egyházközségünk gyülekezeti termében ott díszeleg az óriási Kőrösfői-Kriesch Aladár mű reprodukciója, mely A vallásszabadság kihirdetése az 1568-iki tordai országgyűlésen címet viseli. A kivételek közé tartozott a mi frissen alakult egyházközségünk mindaddig, amíg ajándékba kaptunk egyet onnan, ahol kettő volt. És nagyon jó helyre érkezett ez a kép, hiszen vallásórás gyerekeinkkel többször beszélgetünk a rajta látható személyekről, középen álló feltartott kezű férfiról. Dávid Ferenc kiabálják, ha szól feléjük a kérdés, akiről már a legkisebbek is tudják, ő volt az első unitárius pap bácsi. Január 13-án ünnepelünk, beszélünk a vallásszabadságról, büszkén ismételgetjük azt a nagy jelentőségű mondatot a káténkból, hogy a „világon először itt Erdélyben mondották ki, hogy mindenki azt a vallást gyakorolhatja, mely felfogásával megegyezik, mert a hit Isten ajándéka.” A szabadság – tán felemelt fejem A szabadság – hogy szóljak nyelvemen A szabadság – tudni, érteni a szót Tisztességgel indítani az elindulót A szabadság betevő falat Hűs ital, víz a szomjazónak Oh, itass meg, ennünk adjál Hogy belülről nőjön naggyá a holnap. Én szabadságom – igazi szabadság Jogát és hitét csak szabad társak adják A szabadságot én itt hordom Itt a szívemben És nem tépheti ki onnan soha Senki sem. Magyari Lajos sorai jutottak eszembe, melyet a szabadságról írt. Ezekben a sorokban úgy érzem, hogy teljességgel benne van az is, hogy mit jelent a szabad vallásgyakorlat, hogy mit jelentett őseinknek, akiknek nem mindig adatott meg ez. Mert remélem, hogy ma, amikor nem kell harcolnunk érte, mindenkinek a maga vallása, melyet el tud fogadni, mely boldoggá teszi őt, mely hitet tud adni neki, felemelt fej, betevő falat, hűs ital is tud lenni, és akkor nem tépheti ki onnan, soha senki sem.

Makkai-Ilkei Ildikó: Ne féljetek!

2012. 12. 13.	Ne féljetek!	Makkai-Ilkei Ildikó
Az angyal pedig ezt mondta nekik: „Ne féljetek…” Lk 2, 10 Nemrég igen megható élményben volt részem. Kisebbik, kétéves lányommal a szomszédba igyekeztünk, ahova ő nagyon szeret el-ellátogatni, hiszen ott lakik egy kislány, akivel imád játszani. Láncon tartott, ám igen veszélyes kutyájuk miatt a legtöbbször a kapuban állva szoktam kiabálni addig, amíg valaki elénk jön. Akkor is ezt cselekedtem, sorba kiabáltam a családtagok nevét, amikor kézen fogott a két éves aranyos angyalkám, és összerakta élete első mondatát: „Ne félj, anya!”, és ezt párszor megismételte. Csodálatos érzés volt hallgatni ajkairól a bátorító első mondatot. Valami ahhoz hasonló derengett fel bennem, amit a pásztorok érezhettek az első karácsony sötét éjjelén, amikor az angyali sereg e szavakkal biztatta őket: Ne féljetek! Ne féljetek, ez a két szó, ez a rövid mondat jön nekem is csupán ajkamra, mintha én is most tanulnék beszélni, most raknám össze első szavaim, de úgy érzem, ebben a két szóban sokminden benne van. A biztatás, amit adunk és kapunk, a bátorság, ami bennem is megszületett, és elindultam előre a járdán kézen fogva kicsi lányom, nem félve az acsarkodó kutyától, benne van egy kicsit a szégyen is, hogy ő, az a kisember bátrabb volt, mint én, benne van a törődés, ahogyan egymásra nézünk, és igen: a szeretet. Ne féljetek, juttatták eszembe néhány napja az angyali örömüzenetet, ezt üzenem én is az advent fogyó napjaiban. Félelem, félelmek nélküli, bátor, boldog egymással törődős ünnepet kívánok mindannyiunknak.

Makkai-Ilkei Ildikó: Neveink

2012. 11. 10	Neveink	Makkai-Ilkei Ildikó
Szeretem hallgatni a régi történeteket. Nemrég a bencédi határ dülőneveihez kapcsolódó magyarázatokat gyűjtöttük egybe a vallásórás gyerekekkel. Ez esetben is a név nem a hangok üres egymásutánisága, a név és viselője között valamilyen kapcsolat áll fenn. Események, történések vagy néhány jellemező tulajdonság ihlette a névadót. Sok esetben sajnos már csak találgatni tudunk. Nagyon érzem, hogy az utóbbi években sokan örökre eltávoztak azok közül, akik a régi történetek igazi birtokosai voltak. Az egyre szegényesebb emlékezések ellenére néhány dűlőnév nevének eredetét a ma élő középkorúak, fiatalok, gyermekek is ismerik, kevésbé mesélik. Az egyik legismertebb a KATASZÓ, KATASZÓ FEJE, KATASZÓ “ÓDALA” nevének magyarázata. Néhány emlékezés alább olvasható: Pap Sámuel a Kataszó eredetét a következőképp magyarázta: „A tatárok dúltak, hullámokban jöttek az éhségtől. A falu el kellett meneküljön a falu feletti nagy  kukoricásba s az afölötti gyertyánosba. Kata néma leány volt, a nép, miután a tatárok elmentek, hazakerült, de Katát nem kapták, nem tudta, hogy elmentek-e a tatárok. A falubeliek elindultak, hogy megkeressék Katát. Keresés közben egy ember hallotta: ott szólalt meg Kata” Benczédi Erszébet a következőképp emlékezik: „Egy leányra ráijesztettek a kozákok, ezek keresték a szép leányokat. Kata elbújt a nagy ciheresbe. Többiek keresték. Szólították: Kata szólj! Ez a hely elörökölte a Kataszó nevet.” Pap Juliánna így emlékezik: „A török járás idején egy Kata nevű leány elmenekült az erdőbe, s a falu kiment, hogy keressék meg. Egy hangot hallottak, s mondták: Haj, Kata szó! Innen ered ez a név.” László Domokos 93. évében van, ő egy már régóta halott embertől hallotta: „Egy leány elsüllyedt vót, mocsaras vót a hely. S ezt a leányt Katának hitták.” Izsák Margit így emlékezett: „Hát én így hallottam apósomtól meg az öregöktől, hogy a tatárjárás idején kihúzódtak arra a helyre, arra a határ részre, mert ott volt búvóhely. Volt egy Kata nevű leány, aki bátor volt, s őt küldték ki, hogy nézze meg mi a helyzet, elmöntek-é a tatárok, hogy eléjöhetnek-é? Ha szólt, akkor tiszta volt a hely, jöhettek elő. Kata pedig szólt. Innen a neve, hogy Kataszó.” Mózes Irén mesélte: „Papóm mesélt róla, hogy annak idején a faluból egy Kata nevű leány elveszett, estére sem került elő. Akkor a szülők hívták a falu népét, hogy keressék meg Katát. Kimentek a határra, kezdtek kiabálni, hogy: Kata! Kata! Visszhangzott a hely, s azt mondták, hogy: Haj! Kata szólt! Innen a mai Kataszó neve.” Firtos Áron mesélte: „Kataszó erdőrész vót, egy leánka eltekergett, keresték, a sok nép a faluból kisereglett, s kiábáltak:– Kata hol vagy? Aztán megszólalt: „Haj, Kata szólott!” A szájhagyomány útján terjedő történetek sok változatban élnek ma is. Mégis, arra gondoltam, jobb, ha leírjuk ezeket a kis történeteket. Érdekesek, többszáz évesek, a múlt egy darabkáját őrzik hűségesen. Számomra érték. „A szülőföldnek mindnyájan adósai vagyunk.” – írta Gyallay Pap Domokos, Bencéd nagy szülöttje a Hívó hegyek című regényében. Mi is adósai vagyunk, mindenkori adósai, mert kötelességünk a múltat minél jobban megismerni. Talán ebből az adósságból törlesztettek a mesélők, a hallgatók, a jegyzetelők. Csak még így is igen nagy az adósságunk…

Makkai-Ilkei Ildikó: Itt születtél ezen a tájon

2012. 09. 05.     Itt születtél ezen a tájon     Makkai-Ilkei Ildikó    

„Itt születtél ezen a tájon, itt ringatott az édesanyád

Itt indultál el az útra, s itt jártad ki az iskolát

Itt élnek a barátaid és itt találtad meg szerelmedet

A nagyvilágon e kívül nincs máshol helyed.”
Bródy János és Koncz Zsuzsa dalának kezdősorai váltak a második bencédi falutalálkozó mottójává. Amikor a fiatalokkal az ünnepi műsorra készültünk, akkor találtuk ezt a dalt a világhálón, amelyet semmiképp nem hagyhattunk ki, mert szövege és dallam egyaránt megfogta a szívünket. Eldöntöttük, hogy erősítővel kihangosítjuk ezt a dalt, és mi csupán a refrént daloljuk az előadókkal:

„Ne törődj vele, hogy mit mondanak

Az vagy, akinek tartod magad

Még akkor is, ha szembe fúj a szél.

Ne törődj vele, hogy mit mondanak

Az vagy, akinek tartod magad

Ne feledd el, hogy szabadnak születtél!”

Nem csak énekeltünk, hanem szétszéledtünk a háromszáz lelket számláló tömegben, akik az istentiszteletet követően összegyűltek az ez alkalomra elkészült, felavatandó székelykapu körül.

Sok pillanata felemelő volt ennek a falutalálkozónak, az istentisztelet, amikor a teljesen megtelt templomban szétnézhettem, amikor úrvacsorát oszthattunk, köztük a nemrég konfirmált legifjabb felnőtteknek, felemelő volt a sok ünnepi beszéd, a délután kulturális műsor, de szívemet leginkább az dobogtatta meg, amikor láttam és hallottam elszántan és szívből éneklő ifjaimat, amikor a dal végén megszorítottuk egymás kezét, és bezártuk dalunk. „Sose feledd, hogy szabadnak születtél!”

Hiszem és tudom, hogy a mai fiatalok is akarnak és tudnak szép dolgokat művelni, hogy ezek a dalok őket is fellelkesítik, annyira, hogy aztán ők lelkesítettek másokat. Remélem, hogy még sokszor megismétlődik ez, de nem csak nálunk. Legyen így máshol is!

Makkai-Ilkei Ildikó: Szép gyermekkor, jöjj vissza egy szóra

2012. 08. 03     Szép gyermekkor, jöjj vissza egy szóra     Makkai-Ilkei Ildikó    

Az elmúlt héten megtörtént velem ez a csoda, visszaforgott az idő, és öt napon át részben gyermeknek, részben ifjúnak éreztem magam.

A kissolymosi unitárius gyermektáborba igaz táborszervezőnek érkeztem, de mégis a sok csodálatos gyermek között felnőttségem minden jellemzőjéről el tudtam felejtkezni. Az egész napot kitöltő programok között az ebédszünet perceiben, valamint az esti lecsendesedés után kaptam észbe, hoppá, ma még nem is csengettem meg a gyermekeimre vigyázókat, a férjemet vagy egyházközségem gondnokát, hogy mi hír odahaza.

Magával ragadott az az érdeklődés, tudásszomj, őszinte küzdelem, ami tanulás vagy játék közben ott csillogott e huszonnyolc gyermek szemében. Magával ragadott, ahogyan nyitottak voltak az evangéliumi tanításra, miközben az igazi kincseinket próbáltuk felismerni, megkeresni, értékelni és megosztani. És magával ragadott a játék.

Egyik táborvezető társam, aki moderálta az egyik játékot, engem is beosztott játszani, ami arról szólt, hogy két csapatra voltunk osztva, mindannyiunknak papír élet lógott az oldalán, és akiről azt letépték, mehetett új életért addig, amíg volt, na meg vigyázni kellett a csapatzászlónkra. Rég volt az, amikor ennyire elfelejtkezve önmagamról szaladtam életet szerezni, megvédeni az enyémet, rég volt, amikor minden, de minden lényeges dolog, ami napról napra zakatol, foglalkoztat, bekopog életem ajtóján, most egyszerűen nem talált rám, mert csak a játék volt a fontos, és ahogyan rohantam a huszonnyolc gyermek között, huszonkilencedikként.

Makkai-Ilkei Ildikó: Nagy utazás

2012. 07. 01.     Nagy utazás     Makkai-Ilkei Ildikó    

Karinthy Frigyes a Találkozás egy fiatalemberrel című novellájában csodálatosan leírja azt a pillanatot, amikor negyvenévesen találkozik kamaszkori önmagával: egy másik ember szól hozzá.

Egy szép egy csúnyához, egy hívő egy hitetlenhez, egy tiszta, bátor, lázadó ifjú egy gyáva férfihoz. Egy zseniális kamasz egy megalkuvó, közepes íróhoz.

„Úgy nem lehetett, ahogy te akartad" - mondja neki keserűen az öreg.

Hogy akarta? Szépen. Tisztán. Nemesen. Nagyszerűen.

Csak csúnyábban lehetett! Koszosabban és kisszerűen.

Meg vagyok győződve, hogy ilyen találkozások bennünk is sokszor mennek végbe, velünk is megtörténnek, legyünk zseniális kamaszok, akik jövőnkön gondolkodunk, vagy legyünk idősebbek, akik életutunkra tekintünk vissza, és meglepődünk önmagunkon, valamikor mi is ujjongó, boldog, örülni, ragaszkodni, érdeklődni tudó gyermekek voltunk.

Fáradtnak tűnsz, mintha nem a régi volnál,
Hol van a tűz, hol van az a mindig sóvár régi láz,
Az a régi égi láz, amivel beléptél, s megszerettelek?

Nagy utazás, azt mondtad, hogy ez az élet, s nem halunk meg,
Az ember soha el nem téved, égi láz, a bizonyos égi láz,

„Megőrizni az ifjúságunkat nem élettanilag nehéz, hanem lelkileg. Mert elromlunk. Alkalmazkodunk a hitványhoz, a méltatlanhoz. Magunkba szívjuk a világ és a történelem minden szennyét, és elkoszolódunk (...) Az istenhit azt jelenti, hogy az ember nem felejti el a valódi arcát. Amikor még szép volt. Üde és tiszta.” (Müller Péter)

Nagy utazás, a vonatunk újra indul,
Nagy utazás, most a vágyunk már megint új útra visz,
induljunk el hát megint,
Gyere velem most az ígéret szerint!

Igen, indul is tovább életem, életed vonata, de remélem egy pillanatra felvillant benned is az a nem is olyan régi zseniális kamasz, aki voltál.

Makkai-Ilkei Ildikó: Pünkösd

2012. 05. 27.     Pünkösd     Makkai-Ilkei Ildikó   

ApCsel 2,46–47: „Napról napra állhatatosan, egy szívvel, egy lélekkel voltak a templomban, és amikor házanként megtörték a kenyeret, örömmel és tiszta szívvel részesültek az ételben, dicsérték az Istent, és kedvelte őket az egész nép. Az Úr pedig napról napra növelte a gyülekezetet az üdvözülőkkel.”

Mit jelentenek ezek a szavak ma nekünk, unitárius keresztényeknek, mi tart ma össze bennünket, mi öleli át közösségeinket, mi vezet?

A közösség legszebb tulajdonsága, amikor tagjai egy szívvel-lélekkel együtt tudnak imádkozni. Napjainkban ez ritkábban történik meg, hiszen istentiszteleti alkalmaink sem mindennaposak, mégis, amikor így néha együtt lehetünk hit-és sorstársainkkal felemelő pillanat az.

A kenyérnek megtörésére sem kerül olyan gyakran sor, mint az őskeresztény gyülekezetekben, ahol találkozások alkalmából együtt étkeztek, és ezeken az alkalmakon kenyeret törtek meg és adtak sorra egymásnak. De így is van varázsa, így is van mondanivalója a kenyér megtörésének, hiszen ünnepkor telve vannak templomaink. Az a darab kenyér mindannyiunknak jelent valamit, mint a népmese szegény legényének, aki elindult szerencsét próbálni. Az utolsó darab kenyeret édesanyja tarisznyába tette, és fiának adta, de ő kettétörte a kenyeret, egyik felét visszaadta édesanyjának, a másikat morzsáira törte, betette a zsebébe, és ezt mondta: minden nap beteszek egyet a nyelvem alá, és ilyenkor édesanyámra gondolok. Az úrvacsorai darab kenyeret is talán így visszük magunkkal az életbe, s az a darab kenyér sokszor ad ennünk, visz haza, gyűjt egybe, vigasztal meg.

Az első gyülekezet tagjai szüntelenül imádkoztak, mi ritkábban tesszük, de nem nélkülözzük. A csendes ima alatt oly sokszor hallom főként idős testvéreim őszinte, egyszerű imáját: segíts meg, drága jó Istenem. Az imádság a lélek kenyere, nem hagyhatjuk táplálék nélkül lelkünket.

Talán elmondható, hogy ami fontos volt az első gyülekezet életében, ma is az, ma is fontos, életünk nélkülözhetetlen része. S ha most életünkből egyszeribe odalennének ezek a fogódzók, sokkal szegényebbek lennénk. Éljünk úgy, hogy minderről még inkább bizonyságot tudjunk tenni. Hogy ettől a szándékunktól semmi és senki ne tudjon eltávolítani. Ha kereszténynek valljuk magunkat, akkor legyen életünk része az imádkozás, az apostoli tanítás, a kenyér megtörése. Ha kereszténynek tartjuk magunkat, érezzünk felelősséget unitárius gyülekezeteinkért. Ha máskor nem is, de a keresztény egyház születésnapján adjunk számára valamilyen ajándékot, kívánjunk számára hosszú életet, és tegyünk azért, hogy így lehessen.

Makkai-Ilkei Ildikó: A Föld napja

2012. 04. 22. A Föld napja Makkai-Ilkei Ildikó

 1Móz 1, 1-13: 1Kezdetben teremtette Isten a mennyet és a földet. 2A föld még kietlen és puszta volt, a mélység fölött sötétség volt, de Isten Lelke lebegett a vizek fölött.3Akkor ezt mondta Isten: Legyen világosság! És lett világosság. 4Látta Isten, hogy a világosság jó, elválasztotta tehát Isten a világosságot a sötétségtől. 5És elnevezte Isten a világosságot nappalnak, a sötétséget pedig éjszakának nevezte. Így lett este, és lett reggel: első nap. 6Azután ezt mondta Isten: Legyen boltozat a vizek között, hogy elválassza egymástól a vizeket. 7Megalkotta tehát Isten a boltozatot, és elválasztotta a boltozat alatt levő vizeket a boltozat felett levő vizektől. És úgy történt. 8Azután elnevezte Isten a boltozatot égnek. Így lett este, és lett reggel: második nap. 9Azután ezt mondta Isten: Gyűljenek össze az ég alatt levő vizek egy helyre, hogy láthatóvá váljék a száraz. És úgy történt. 10Azután elnevezte Isten a szárazat földnek, az összegyűlt vizeket pedig tengernek nevezte. És látta Isten, hogy ez jó. 11Azután ezt mondta Isten: Növesszen a föld növényeket: füvet, amely magvakat hoz, gyümölcsfát, amely fajtájának megfelelő gyümölcsöt terem, amelyben magva lesz a földön. És úgy történt.12Hajtott tehát a föld növényeket: füvet, amely fajtájának megfelelő magvakat hoz, és gyümölcstermő fát, amelynek ugyancsak fajtájának megfelelő magva van. És látta Isten, hogy ez jó.13Így lett este, és lett reggel: harmadik nap. 

 A természet minden eleme valóban csodálatos, jó. Elbűvöl a földből magától feltörő tiszta forrás. Megdöbbentő, hogy völgyeinkben, dombjaink aljában milyen sok forrás található, és megdöbbentő, hogy ma már mennyire nem ismerjük, hogy hol is vannak ezek a helyek, amelyeket nem is kései elődeink még oly nagy becsben tartottak, tisztítottak és használtak. Ma, ha a természetben járunk, flakonban visszük magunkkal a vizet, nem keressük fel a tiszta forrásokat. Maga az Isten szó is tiszta forrást jelent. „Isten szó az ŐS szóból származik. ÖS-TEN. Az „ős” nem azt jelenti, hogy nagyon öreg, szakállas, vén – hanem a tiszta forrást, ahonnan jöttünk. ŐS az eredetünk. Belőle származtunk. Belőle eredtünk – és eredünk ma is, mert folyó sem lenne, ha a forrása elapad. Az szüntelenül működik. Az ŐS-ünkből születtünk. Ő indított el minket Önmagából, Ő súgta az első, tiszta üzenetet a fülünkbe, mi csak jövünk, mint forrásból a patak, patakból a folyó – áramlunk és változunk az időben, de ott az ŐS-ünkben van a tiszta, eredeti mondat, amit nem szabad eltorzítanunk. Innen hoztuk magunkkal mind, a tiszta forrásból, ahol még tudtuk, hogy miért mondtuk rá, hogy ŐS. Ma már nem tudjuk. Ma már csak azt hisszük, hogy „nagyon-nagyon öreg". Vagy: „vénségesen vén – rég nem él már".(Müller Péter) Föld napjának nevezett április 22-ei dátumon legyen alkalmunk visszatérni, visszalátni a tiszta forrásokhoz, ahonnan eredtünk, s remélem, hogyha meg is éltük az idő drámáját, az eredet tisztaságához vissza tudunk találni, mert „Bekoszolódni s megtisztulni, elesni és fölkelni, elveszteni és újra megtalálni – elhagyni, mint a tékozló gyermek, s visszatérni Hozzá – ez az élet menete.” (Müller Péter)

Makkai-Ilkei Ildikó: Mártírok

2012. 03. 15. Mártírok Makkai-Ilkei Ildikó

2012. március 15-én a székelyszentmihályi négy ifjú vértanú sírja mellett állok meg. Három unitárius és egy református hősi halott, kiket 1848. november 6-án a Szentmihályon állomásozó császáriak, s a nekik behódolt románok végeztek ki.

Sebestyén József, a Kolozsvári Unitárius Kollégium szeniora, lelkészjelölt.

Bedő Ferenc, a Székelykeresztúri Unitárius Gimnázium, később a Kolozsvári Unitárius Kollégium diákja.

Barabás János, a Székelykeresztúri Unitárius Gimnázium szeniora, lelkészjelölt.

Bántó Sándor gazdatiszt.

„Íme, én elküldelek titeket, mint juhokat a farkasok közé: legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok. Amit a sötétségben mondok nektek, azt a világosságban mondjátok el; amit fülbe súgva hallotok, azt a háztetőkről hirdessétek. Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket meg nem ölhetik. Inkább attól féljetek, aki a lelket is, meg a testet is el tudja pusztítani a gyehennában.”– olvashatjuk Máté evangéliumában, mely szavakkal Jézus kiküldi tizenkét tanítványát.

1848–'49-ben maroknyi népünk hasonló feladatot kapott. Mint a juhok küldettek ki a császári, valamint román behódolók, később az egyesített császári, cári seregek közé. De ők nem rettentek meg az ellenségtől. Amit azelőtt fülbe súgva mertek egymásnak elmondani, a szabadságharc idején a háztetőkről, a terekről kiabálták hangosan: Rabok legyünk vagy szabadok? Ez a kérdés, válasszatok! (Petőfi Sándor: Nemzeti dal) Zászlójukon az igazsággal, a szabadság vágyával, a haza szeretetével indultak harcba.

Elveszett a forrdalom, és mégis győzött. Áldozatokká váltak, és mégis diadalmaskodtak, mert csak a testet ölték meg, de a lelket el nem pusztíthatták. „Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket meg nem ölhetik.”

Ma nem a test, a lélek elpusztításáért folyik a harc. S talán soha nem volt oly sok a „farkas”, mely népünket, kultúránkat, gyermekeinket, otthonainkat, nyelvünket veszélyeztette volna, mint napjainkban. Tehát a forradalom ma is tart, de tart ám a kiküldetés, az elküldetés is Mesterünk, Jézus által. „Legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok.”

Makkai-Ilkei Ildikó: Hamvazószerda

2012. 02. 22. Hamvazószerda Makkai-Ilkei Ildikó

Gyökössy Endre boldogmondásokról írt könyvében olvastam a következő történetet. Egy alkalommal arra kérte bibliaórás növendékeit, hogy töltsenek ki egy kérdőivet. Szerette volna jobban megismerni őket, és a feltett kérdések közül az egyik így szólt: mi akarsz lenni? Valami élethelyzetre, munkára gondolt, de a válaszok több mint fele így szólt: BOLDOG. Mindegy, hogy milyen pályán, csak boldog.

A hamvazószerda keresztény ünnep, a farsangi időszak utáni első nap, a húsvét ünnepét megelőző 40 napos nagyböjt kezdete. Volt-e farsangunk, volt-e örömünk, voltunk-e boldogabbak egy icipicit ebben a farsangban? Merengek ezen a kérdésen. Látszólag volt a mi közösségünknek is farsangja, hiszen mind ifjainkkal, mind a házasokkal színdarabokat tanultunk, és két egymást követő hétvégén bált szervezett a két korosztály.

De közben leégett egy családi ház, és a kárban, az élet munkájának megsemmisülésében számomra megható volt az az öröm, ahogy a házastársak elkeseredettségükben is hálát adtak Istennek, hogy mindez nem éjszaka történt, mert az is lehet, hogy akkor ők már nem élnének. Hálát adtak a megmaradt javaiknak, és egymást szeretettel, szép szavakkal becézték, s én láttam, hogy megmaradt az az erő, amellyel sikerül újrakezdeni mindent, és megmaradni így is boldognak.

Mit válaszolnék a kérdésre, ha pályaválasztó diák lennék? Nem tudom, lennék-e annyira bölcs, mint annak a bizonyos osztálynak több mint fele, de csak azt szeretném, hogy életem bajaiban olyannyira legyek bölcs, mint a fent említett házaspár.

Makkai-Ilkei Ildikó: Hóember

2012.01.23. Hóember Makkai-Ilkei Ildikó

Végre megérkezett a tél. Sok hó hullott, és teljesülhetett gyermekeink álma: szánkózás, síelés, hóember-készítés. Találkoztam is néhány hóemberrel, nemcsak az udvarunkon, amelyet apa és nagylánya készített, hanem a falu utcáin, a templom dombján is, amelyet a falu gyermekei együtt hancúrozva készítettek el.

Ahogy megpillantottam ezeket a hóembereket, és rohantam tovább a falun dolgom után, gondolatom egy pillanatra visszarepített gyermekkoromba, és megéreztem azt a nagy örömöt, amit én is átéltem valahányszor önerőből vagy édesapai segítséggel sikerült embert faragni a hóból. És ugyancsak a tél, a hó hozta elő belőlem egyik legkedvesebb történetem, Móra Ferenc Hogyan tanultam meg írni című írását, melyben a nagy hó miatt az édesanya nem engedi iskolába a gyermekét, hanem inkább maga tanítja meg írni. „Olyan fortélyt eszelt ki, amilyen csak anyaszívektől telik. Akárhogy fűtötték a búbost, a malomszoba ablaka egész télen át ki nem engedett. S az a befagyott ablak volt az én szobatáblám, édesanyám gyűrűs ujja rajta a palavessző. Lesz-e valaha a világon gyémántból faragott íróvessző, mely drágább lehetne a munkában megbarnult, jeges vizekben megvörösödött, éles szelektől reszelősre fújt vézna ujjnál, mely sütés, főzés, mosás, mosogatás után fáradhatatlanul kopogott a jégvirágos üvegen? És lesz-e valaha a világon szépírómester, aki utánozni tudná azokat az ide-oda csúszkáló, hol hanyattvágódó, hol orrabukó furcsa ákom-bákomokat, melyek korcsolyázó tündérkék szeszélyes lábnyomához hasonlítanak.

Azon az estén ezt a szót kapartam bele a jégvirágok mezejébe:

KINCs

Édesapám odaállt mögém a mécsessel, hogy jobban lássa, mit dolgozom. A betűk árnyéka óriássá nyúlva vetődött ki a hóra, s úgy reszketett a mécs lobogásában, mint valami varázsírás.

– Te, az S-et megfordítva írtad – kacagott édesapám –, nézd, így kell azt írni.

Azzal a körmével egy rendes S betűt hasított az ablak jegébe. De én ravaszul csóváltam a fejemet, hogy engem nem lehet bolonddá tenni. Tudom én, hogy az az igazi, amire szülém tanított.

S ha gyorsan írok, most is sokszor megesik velem, hogy megfordítva írom az S-et, mint ahogy falusi, szabók cégtábláján látni. S mikor észreveszem a hibát, mindig teleszalad a szemem könnyel, és megcsókolom a szívemmel a ráncos öreg kezet, mely a kígyóbetűt először mutatta meg nekem.”

Havazik, s miközben nézem a hópelyheket, sok minden kavarog fejemben, múltam és jövendőm, emberfaragás hóból és lélekből..., betűvetés lapon és jégvirágokon. És igen, az is eszembe jut, milyen rég nem láttam jégvirágot.

Makkai-Ilkei Ildikó : Karácsony

2011. 12. 24. Karácsony Makkai-Ilkei Ildikó

Egyik barátnőm mesélte el a következő történetet.

„Nagyon szegény családból származó, úgymond szociális árvákat nevelünk az Alapítványunk keretében. Vakációkor – hiába szegények – ők is hazavágynak. Így volt három gyermekünkkel is egy családból, ahol az apuka, anyuka élt, de tudtam, hogy egy garázsban, hajléktalanok, teljesen lecsúszott egzisztenciák. Nem erőst akartam hazaengedni őket, de kérleltek. Gondoltam, elviszem, és este visszahozom őket. Délután 3–4 óra körül értük mentem, mert korán sötétedett. Már félhomály volt. Nem volt bevezetve a garázsba a villany. Két nagy vasajtó, középen egy szerelőgödör, egy ágy, az ágyban a három gyerek az anyukához bújva. A plafonon a lehelet kicsapódott a hideg betonra, a vízcseppek mint egy-egy gyémánt, csillogtak. Nem láttam semmi nyomát annak, hogy karácsonyra vagy szilveszterre készülődnének.

Az apuka állt az ágy mellett, tördelte a kalapját, az anyuka nyakában csüngött a három gyerek. Szóltam, hogy „Gyerekek, gyertek, öltözzetek, megyünk vissza az otthonba!” Ők persze tudták, hogy várja őket a meleg fürdő, a szép ruha, a kölyökpezsgő, a csillagszórók, minden, ami ilyenkor belefér egy ilyen intézeti karácsonyba. És akkor az egyik kisfiú azt mondta: „Pap bácsi, mi nem ünnepelhetnénk itthon, anyukámékkal?” Éreztem, hogy megáll bennem valami. A gyereknek nem arra van szüksége, hogy egy csomó kütyüt odavigyenek neki talicskában, hanem arra, hogy átölelje a nyakadat, hogy megpusziljad, hogy érezze azt a jóságot, ami egy szülőből árad. Egyfelől egy csomó limlom, másfelől az édesanya meleg nyaka és semmi más. És messzemenően az édesanya volt a nyerő!

És akkor én azt gondoltam, hogyha Isten segít, ezt minden szülőnek elmondom...”



Amikor ezt a történetet hallgattam, én is hasonlóan éreztem. Ezt meg akarom osztani sokakkal, hogy érezhessük, milyen jó, ha van akinek a nyakát átöleljük, és a szegény család példáján elindulva megérezzük, hogy az a legfontosabb az ünnepben, hogy szeretni tudjunk mindenek felett.

Tudom, nehéz leállni, megállni az ünnepnapokon, hisz annyit rohanunk egész évben. Karácsonyra készülve maradt-e időnk egymásra is figyelni?

Vajon ünnepre készültünkben, nagytakarítás, bevásárlás, sütés-főzés közben, buzgó ajándékvásárlási lázban jutott-e időnk arra, hogy megfogjuk hitvestársunk kezét, hogy szemébe nézve felfedezzük a betlehemi csillagot? Volt-e időnk lehajolni gyermekünk, unokánk fölé, és meséltünk-e neki karácsonyról, Jézus születésének fontosságáról?

Hiszem, hogy igen, hogy az ünnep nem ér felkészületlenül, és megértjük, mit üzen: „Ne féljetek, mert íme, hirdetek nektek nagy örömet, amely az egész nép öröme lesz.” (Lk 2, 10)