2011. 05. 03. Szabad – nem szabad Mikó Amália
Szabad! – mondjuk udvariasan, ha halljuk, valaki kopogtat házunk ajtaján. Valaki jönni akar, bizonyára akar is valamit tőlünk. Hasznos, fontos lehet az információ, amit közölni óhajt, de lehet felesleges is. Egyelőre nem tudjuk, még az ajtónk előtt áll. Mi azonban megelőlegezett bizalommal mondjuk: Tessék bejönni, szabad!
Korunkat az élet minden vonatkozásában jellemzi a sürgős igyekezet: azonnal különbözetet tenni hasznos és haszontalan, szükséges és a felesleges között. Sok esetben érezzük: mindent szabad mindenkinek, és egyre inkább meg vagyunk győződve arról, hogy nem minden használ, sőt, sok minden nem szolgálja épülésünket, gyarapodásunkat. Éppen ezért igyekszünk minél okosabban megragadni a fontosat, a hasznosat, szükségeset, és elszántan ellökni, kitaszítani életünkből azt, ami nem előrehaladásunkat szolgálja: a feleslegeset.
Egy űrhajóba szigorú gondoskodással kell csomagolni. Gyűszűnyi holt tér sincs benne, felesleges dolgokat nem szállíthat. Vajon a mi életünk nem válik-e sokszor űrhajóhoz hasonlóvá, mikor úgy érezzük, gyermekkorunk korlátlan szabadságot adott nekünk, ahol kedvünk szerint, szabadon élvezhettük mindennapjainkat a felelősség terhe alól felmentve? Cipeltük játékainkat, melyeket már rég kitakarítottunk életünkből. Hittünk „a feleslegben. Abban, ami túl van családon és fajon, abban, ami túl van a meszelt falakon. Elvégre lehet élni meszelt falak között is, mert a fal véd, de zár is. Én képeket akarok látni a falakon, hogy újra kinyissák elém a világot.” (Babits) Szabad! Igen, szabad, bármit szabad!
Örökös selejtezés az életünk. Így rendeli ezt nemcsak a rendelkezésünkre álló tér szűkössége – hiszen telhetetlen vágyaink ellenére lehet, hogy már a magunk csuszatornyát sem tudjuk felépíteni, mert idő előtt kiselejteztük a csuszákat – de így rendeli az életidőnk is, amely, mintha hirtelen megrövidült volna. Hiába tolódott ki az átlagéletkor határa, hiába gyorsult a hírközlés és a közlekedés. Sokszor hasznos, de közben egyre inkább kikopik belőle a lényeg, maga a szabad élet. Kiselejtezzük könyveinket, megporosodva sorakoznak a könyvespolcon – mind őseinktől örököltünk. Lecseréljük őket, helyettük könnyebb, egyszerűbb a világhálón utazgatva információk özönét magunkévá tenni. Valóban félelmetes, ahogy az információ-mennyiség megsokszorozódott, ám az ennek feldolgozására fordítható időnk alig nőtt. Ebből ered örökös félelmünk, szorongatottságunk, a kétségbeesett versenyfutás saját, ijesztőre nőtt árnyékunkkal.
Valóban szabad? – kérdezhetjük. Mindent szabad? Tessék bejönni? És szembejön velünk a bibliai tanítás: Minden szabad, de nem minden használ. Minden szabad, de nem minden épít. Ne keresse senki a maga javát, hanem a másét. Szabad szeretni a felebarátot és Istent!
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Mikó Amália. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Mikó Amália. Összes bejegyzés megjelenítése
2011. május 3., kedd
2011. április 4., hétfő
Mikó Amália: Szegénység – gazdagság
2011. 04. 04. Szegénység – gazdagság Mikó Amália
Lázári szegénységünket cipeljük, mikor sebeinket nyalogatjuk. Panaszzsoltáraink között ott van lelki szegénységünk ezernyi arca, s olykor szeretnénk névtelenek lenni, kiket nem ismer fel senki. Tennénk ezt azért is, hogy ne lássák, hitben milyen törpévé zsugorodhat parányi életét élve az ember.
De gazdagságunk maga az életünk, melyből böjtnek idején illő kirázni minden szutykot. Gazdagságunk maguk szeretteink, kiket nem szegényíthetünk le kicsinyességünkkel, pazarlásunkkal, hitetlenségünkkel. S gazdagságunk maga a jó Isten, aki megbocsát, s akinek tartozunk azzal, hogy kiüresítjük szívünk, levetkőzzünk gyarlóságainkat, s az Ő országát gyarapítjuk. Kérj imádságodban – kedves testvérem – ehhez több hitet és reménységet!
Ámen.
Lázári szegénységünket cipeljük, mikor sebeinket nyalogatjuk. Panaszzsoltáraink között ott van lelki szegénységünk ezernyi arca, s olykor szeretnénk névtelenek lenni, kiket nem ismer fel senki. Tennénk ezt azért is, hogy ne lássák, hitben milyen törpévé zsugorodhat parányi életét élve az ember.
De gazdagságunk maga az életünk, melyből böjtnek idején illő kirázni minden szutykot. Gazdagságunk maguk szeretteink, kiket nem szegényíthetünk le kicsinyességünkkel, pazarlásunkkal, hitetlenségünkkel. S gazdagságunk maga a jó Isten, aki megbocsát, s akinek tartozunk azzal, hogy kiüresítjük szívünk, levetkőzzünk gyarlóságainkat, s az Ő országát gyarapítjuk. Kérj imádságodban – kedves testvérem – ehhez több hitet és reménységet!
Ámen.
2011. január 23., vasárnap
Mikó Amália: Imaheti gondolatok
2011. 01. 23. Imaheti gondolatok Mikó Amália
Aki őszinte az igazságban, az életére teszi azt, aki pedig a gonoszt követi, az vesztére míveli azt. (Péld 11,19)
Egy műtőssegéd feladatköri leírását tanulmányoztam, s megállapítottam: azért felel, hogy a műtét körül minden a legnagyobb rendben történjék, tiszta legyen minden. Nem volt ennyire steril régen az emberek élete. Sokan meghaltak gyermekágyi lázban, míg Semmelweis Ignác magyar orvos a 19. század derekán fel nem fedezte: a kórt azok a baktériumok okozzák, melyek a boncolás utáni fertőtlenítetlen kezekről kerülnek a várandós anyákhoz. A 19. századi orvos, aki már addig is a lelkiismeretesség, kötelességtudás, önzetlenség mintaképe volt, az anyák megmentője címet érdemelte, amikor felhívta a figyelmet a fertőtlenítő használatára.
Azóta az ember sterilizálni próbálja életét. Távol tart mindent és mindenkit magától, hogy védje egyedi és megismételhetetlen, féltve őrzött életét. A fertőtlenítésnek, higiéniának köszönhetően nő az átlagéletkor, a gyógyszereknek köszönhetően védelmezni tudjuk testünket a fájdalomtól. Ám semmilyen szer nem tudja gyógyítani az elmagányosodást, a depressziót, az elhidegülést, a bezártság érzését, csak maga az ember.
Mára már az ember sterilizálta nemcsak testét, hanem lelkét is, nem beszélve a vallásos életéről. Védeni szeretnénk azt az ellenségtől, a bántótól, a behatolóktól, a rossztól, a hazugságtól, kellemetlenségtől. Ezért emberközi kapcsolataink szegényesek: ritkán keressük a beszélgető partnert, a társat, ritkán nemesedünk felebaráttá.
Ha testünk, lelkünk sterilizált, az egyházunk is az. Zárt rendszer annak liturgiája, zárt rendszert képeznek annak hitelvei, s hívei is zárt közösséget alkotnak. Mégis szeretjük azt mondani, hogy közösségeinket a nyitottság jellemzi. Egyháztagokként leginkább a külső csomagolás, a külső felület érdekel, amit látunk, amit hallunk. Nem fogunk igazi, mélyreható műtéteket végrehajtani, hiszen ezt a munkát mástól várjuk el. Ettől steril az egyház. Ritkán irányítják azt hívei. Mi mégis valamivel többet kell nyújtsunk, mint a műtőssegédi feladatköri leírásban. Mi, magunk ebben a jól kitalált keretben közösségformáló tagok kell legyünk. Itt mindenkinek – attól függetlenül, hogy milyen szerepet tölt be a közéletben – a munkaköri leírásában ez a lényeg: a közösségformálás.
A közösségépítő, hívő keresztény ember nem lehet test csupán, hanem lélek is, nem lehet keret csupán, hanem lényeg is, aki a Példabeszédek könyvéből tanulva stratégiát, terveket sző arra, hogy miként válhat a közösség hasznos tagjává.
Mi lenne a jó stratégia, ha egyházszervezésben, gyülekezetépítésben, közösségvállalásban gondolkodunk? A Példabeszédek könyve adja meg számunkra a választ: Aki őszinte az igazságban, az életére teszi azt, aki pedig a gonoszt követi, az vesztére míveli azt.
Adja Isten, hogy az őszinteség vezéreljen az igazságban, amely hitünk által az életre visz!
Aki őszinte az igazságban, az életére teszi azt, aki pedig a gonoszt követi, az vesztére míveli azt. (Péld 11,19)
Egy műtőssegéd feladatköri leírását tanulmányoztam, s megállapítottam: azért felel, hogy a műtét körül minden a legnagyobb rendben történjék, tiszta legyen minden. Nem volt ennyire steril régen az emberek élete. Sokan meghaltak gyermekágyi lázban, míg Semmelweis Ignác magyar orvos a 19. század derekán fel nem fedezte: a kórt azok a baktériumok okozzák, melyek a boncolás utáni fertőtlenítetlen kezekről kerülnek a várandós anyákhoz. A 19. századi orvos, aki már addig is a lelkiismeretesség, kötelességtudás, önzetlenség mintaképe volt, az anyák megmentője címet érdemelte, amikor felhívta a figyelmet a fertőtlenítő használatára.
Azóta az ember sterilizálni próbálja életét. Távol tart mindent és mindenkit magától, hogy védje egyedi és megismételhetetlen, féltve őrzött életét. A fertőtlenítésnek, higiéniának köszönhetően nő az átlagéletkor, a gyógyszereknek köszönhetően védelmezni tudjuk testünket a fájdalomtól. Ám semmilyen szer nem tudja gyógyítani az elmagányosodást, a depressziót, az elhidegülést, a bezártság érzését, csak maga az ember.
Mára már az ember sterilizálta nemcsak testét, hanem lelkét is, nem beszélve a vallásos életéről. Védeni szeretnénk azt az ellenségtől, a bántótól, a behatolóktól, a rossztól, a hazugságtól, kellemetlenségtől. Ezért emberközi kapcsolataink szegényesek: ritkán keressük a beszélgető partnert, a társat, ritkán nemesedünk felebaráttá.
Ha testünk, lelkünk sterilizált, az egyházunk is az. Zárt rendszer annak liturgiája, zárt rendszert képeznek annak hitelvei, s hívei is zárt közösséget alkotnak. Mégis szeretjük azt mondani, hogy közösségeinket a nyitottság jellemzi. Egyháztagokként leginkább a külső csomagolás, a külső felület érdekel, amit látunk, amit hallunk. Nem fogunk igazi, mélyreható műtéteket végrehajtani, hiszen ezt a munkát mástól várjuk el. Ettől steril az egyház. Ritkán irányítják azt hívei. Mi mégis valamivel többet kell nyújtsunk, mint a műtőssegédi feladatköri leírásban. Mi, magunk ebben a jól kitalált keretben közösségformáló tagok kell legyünk. Itt mindenkinek – attól függetlenül, hogy milyen szerepet tölt be a közéletben – a munkaköri leírásában ez a lényeg: a közösségformálás.
A közösségépítő, hívő keresztény ember nem lehet test csupán, hanem lélek is, nem lehet keret csupán, hanem lényeg is, aki a Példabeszédek könyvéből tanulva stratégiát, terveket sző arra, hogy miként válhat a közösség hasznos tagjává.
Mi lenne a jó stratégia, ha egyházszervezésben, gyülekezetépítésben, közösségvállalásban gondolkodunk? A Példabeszédek könyve adja meg számunkra a választ: Aki őszinte az igazságban, az életére teszi azt, aki pedig a gonoszt követi, az vesztére míveli azt.
Adja Isten, hogy az őszinteség vezéreljen az igazságban, amely hitünk által az életre visz!
2010. december 30., csütörtök
Mikó Amália: Karácsony után
2010. 12. 30. Mikó Amália Karácsony után
Karácsony, karácsony, fenyőszagú, szép álom. Lassan halványodik, és megyünk tovább, bármennyire nehéz: kilépünk belőle. Különös karácsony volt. Fenyő és narancsillatú, ünnepi vacsora, családi együttlét, angyalkodni vágyás díszítette és szépítette. Különös karácsonyt élek meg, kétféle érzéssel fűszerezetett. Egyrészt várom, óh, nagyon várom, hogy megszülessen újra bennem a minden keserűséget és csalódást elfelejteni akaró szeretet, másrészt aggódom magamban.
Aggodalmamnak oka van: minden évben nagy ígéret teljesedik be az írás szerint, gyermek születik, amely elhozza a szabadulást. Én mégsem tudok szabadulni, nem hagy nyugodni egy gondolat: mi lesz a megszületettel a következő év karácsonyáig? Mi lesz a sok ígérettel? Mi lesz akkor, amikor már nincsen jászolbölcső és nincsenek napkeleti bölcsek, és a királyok is megbújnak a szent írás sorai mögé. Mi következik a születéstörténet után, mert nincsen vége ott, hogy pásztorok dicsőítik és magasztalják az Istent. Mi is csatlakozunk hozzuk, de mi lesz ezután?
Óh, aggódom, mi lesz akkor, amikor a csillag sem világít életünk ege felett, és a szeretet története is elhalványul, feledésbe merülnek az angyalok karának biztató szavai. Karácsony múltával félelem hat át. Sokan búcsút intenek: viszlát ünnepi hangulat, viszlát karácsonyi szépség és ünnepi szeretet! Lezárult a kép? Nincs folytatás? Hogy folytatni tudjam, felelevenítem újra. Egy képet képzelj magad elé. Rongyos istállót ábrázol. Benne mozdulatlanul rajzolódik ki egy női és egy férfialak kisjászol fölé hajolva. Félhomály van, és valaki ráfestette a Kisjézust is, ő sem mozdul. Szentestét ábrázolja a bibliai kép. Gyermek születése utáni öröm járja át szívedet.
Ma már ennek a képnek kerete is van. Hiszen az idők folyamán jól becsomagoltuk a történetet. Díszes, ragyogó, kisangyalos mintákat festett rá valaki a keretre. Majd angyalok szárnyán érkeztek minden hajlékba a Hargita legtetejéről karácsonyi pompába öltöztetett fenyők. Mindez keret csupán.
Mindenkinek van egy ilyen képe a karácsonyról a szívében. Mert keretek és képek között éljük mindennapjainkat. Vannak fontos dolgok, lényeges dolgok, és vannak teljesen formálisak, keret-jellegűek. Jóllehet mindkettőnek szüksége van egymásra. A képnek a keretre, mert az adja meg a lényeget, de a kompozíciót is le kell zárni, és erre kitűnő találmány a keret. A formák, a szabályok, a törvények, a hitelvek, ünnepek: keretek, meghatározzák életünket, és sokszor bonyolulttá teszik mindennapjainkat. Pedig egyszerű képlet: Jézus az az ember volt, aki mindenkit csak felemelni szeretne. A szeretetről beszél, amely széppé, felemelővé teszi emberi kapcsolatainkat, és megszabadít félelmeinktől.
Őrizzük ezt a képet, és próbáljunk hasonlóak lenni őhozzá: szeressük az Istent és felebarátainkat, mi – e világ és az unitárius vallásunk keretei között élő emberek. Így lehetünk mi is Isten legjobb gyermekei, akiket felismer, és akiket megszabadít félelmeinktől. S akkor nem zárul le a karácsonyi történet, hanem az év minden egyes napján egyre csak teljesedni tud.
Karácsony, karácsony, fenyőszagú, szép álom. Lassan halványodik, és megyünk tovább, bármennyire nehéz: kilépünk belőle. Különös karácsony volt. Fenyő és narancsillatú, ünnepi vacsora, családi együttlét, angyalkodni vágyás díszítette és szépítette. Különös karácsonyt élek meg, kétféle érzéssel fűszerezetett. Egyrészt várom, óh, nagyon várom, hogy megszülessen újra bennem a minden keserűséget és csalódást elfelejteni akaró szeretet, másrészt aggódom magamban.
Aggodalmamnak oka van: minden évben nagy ígéret teljesedik be az írás szerint, gyermek születik, amely elhozza a szabadulást. Én mégsem tudok szabadulni, nem hagy nyugodni egy gondolat: mi lesz a megszületettel a következő év karácsonyáig? Mi lesz a sok ígérettel? Mi lesz akkor, amikor már nincsen jászolbölcső és nincsenek napkeleti bölcsek, és a királyok is megbújnak a szent írás sorai mögé. Mi következik a születéstörténet után, mert nincsen vége ott, hogy pásztorok dicsőítik és magasztalják az Istent. Mi is csatlakozunk hozzuk, de mi lesz ezután?
Óh, aggódom, mi lesz akkor, amikor a csillag sem világít életünk ege felett, és a szeretet története is elhalványul, feledésbe merülnek az angyalok karának biztató szavai. Karácsony múltával félelem hat át. Sokan búcsút intenek: viszlát ünnepi hangulat, viszlát karácsonyi szépség és ünnepi szeretet! Lezárult a kép? Nincs folytatás? Hogy folytatni tudjam, felelevenítem újra. Egy képet képzelj magad elé. Rongyos istállót ábrázol. Benne mozdulatlanul rajzolódik ki egy női és egy férfialak kisjászol fölé hajolva. Félhomály van, és valaki ráfestette a Kisjézust is, ő sem mozdul. Szentestét ábrázolja a bibliai kép. Gyermek születése utáni öröm járja át szívedet.
Ma már ennek a képnek kerete is van. Hiszen az idők folyamán jól becsomagoltuk a történetet. Díszes, ragyogó, kisangyalos mintákat festett rá valaki a keretre. Majd angyalok szárnyán érkeztek minden hajlékba a Hargita legtetejéről karácsonyi pompába öltöztetett fenyők. Mindez keret csupán.
Mindenkinek van egy ilyen képe a karácsonyról a szívében. Mert keretek és képek között éljük mindennapjainkat. Vannak fontos dolgok, lényeges dolgok, és vannak teljesen formálisak, keret-jellegűek. Jóllehet mindkettőnek szüksége van egymásra. A képnek a keretre, mert az adja meg a lényeget, de a kompozíciót is le kell zárni, és erre kitűnő találmány a keret. A formák, a szabályok, a törvények, a hitelvek, ünnepek: keretek, meghatározzák életünket, és sokszor bonyolulttá teszik mindennapjainkat. Pedig egyszerű képlet: Jézus az az ember volt, aki mindenkit csak felemelni szeretne. A szeretetről beszél, amely széppé, felemelővé teszi emberi kapcsolatainkat, és megszabadít félelmeinktől.
Őrizzük ezt a képet, és próbáljunk hasonlóak lenni őhozzá: szeressük az Istent és felebarátainkat, mi – e világ és az unitárius vallásunk keretei között élő emberek. Így lehetünk mi is Isten legjobb gyermekei, akiket felismer, és akiket megszabadít félelmeinktől. S akkor nem zárul le a karácsonyi történet, hanem az év minden egyes napján egyre csak teljesedni tud.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)