Molnár Imola: Ősz

2013. 10. 29.	Ősz	Molnár Imola
Néhány hete rájöttem, hogy eddigi érzéseimmel ellentétben, megszerettem az őszt. Nem csak a hulló faleveleket, az esőillatú szelet, a csípős hajnalt, de ezt a kicsit furcsa, kicsit félelmetes, kicsit vonzó hangulatot, amikor fokozatosan, mint a csiga, otthonába húzódik az ember. Nem csak a falak közé a melegbe, mely az ajtón befordulva fogad, hanem a gondolataim közé burkolózom be, egyre mélyebbre. Különös közelebb kerülni magunkhoz. Félelmetes, mert sokszor gondolunk arra, ami bántó, az év közben elkövetett hibákra, a rosszalló tekintetekre, megvívott harcokra, legyőzött ellenfelekre és az ellenfelek arcára, akik legyőztek… Mégis vonzó, mert a közeledés ígéretét hozza magával. Közelebb bújik az ember szeretteihez, közelebb kerül saját lelkéhez és Istenhez is. Látva, hogy egyre több levél hull le az ágakról egyre jobban tudatosul, mekkora erő kell ahhoz, hogy újra kizöldüljön. Érezve, hogy egyre hűvösebb a levegő, érzi az ember, mekkora szüksége van a melegségre. A gyülekező felhőkre tekintve jut eszünkbe, milyen szép is az a tiszta, felhőtlen kék ég. Az őszi elmúlással mindig megerősödöm az éltető erőbe vetett bizalmamban. Minél gyorsabban, minél inkább látom az elmúlást, annál inkább hiszek az Életre Keltőben, és annál inkább kapaszkodom a reménybe, hogy majd minden újjáéled. Most az elcsendesülésnek, a pihenésnek van itt az ideje. Annak, hogy a fa megszabaduljon egy kicsit terhétől, hogy a világ lassan levesse magáról elnyűtt köntösét és aludjon…aludja ki magát. Ne zöldüljön most, most sárguljon és barnuljon, bízza rá magát a csendességre és arra, aki őrzi, míg pihen, s aki majd leheletével újra pezsgővé teszi. Aludjon az ember is, és bízza rá magát szüleire, párjára, Istenére. Húzódjon vissza Jól van kitalálva az esztendő. Pörögtünk eleget, most szoktassuk szívünket a csendhez… a ködhöz…önmagunkhoz…az istenközelséghez…

Molnár Imola: Furcsa helyzet

2013. 09. 26.	Furcsa helyzet	Molnár Imola
Ebben a három percesben a múltkori román-magyar focimeccs alkalmával kitört „cirkuszra” emlékezve szeretnék írni. Ezt a fellobbanó román-magyar ellentétet egészen különös és személyes szinten „volt szerencsém” megélni. Az történt ugyanis, hogy a meccs előtti éjszaka vonattal utaztam haza egy temetésre. A váradi állomáson várakozva megdöbbenve figyeltem azt a 15-20 fiatalembert, akik lelkesen üvöltözték, hogy Románia az ő országuk, a magyarok menjenek a szemük világába, (vagyis pontosabban, csak ennyit merek megemlíteni a korántsem választékos fogalmazásmódjukból). Nos, megjött a vonat, felszálltunk, hallgattuk a bőgedezésüket, s lassan beállt az éjszaka. A fülkében egyedül maradtam, igyekeztem békében lenni, amikor is két fiatalember bekopogott, bejött, mert aludni akartak, de a többiektől nem lehetett. Nem volt sajátom a fülke, így kénytelen voltam megbékélni a gondolattal. Váltottunk néhány szót, de annyit nem, hogy a hiányos román nyelvtudásomból rájöttek volna, hogy magyar vagyok. Gondolom, azt hitték, valami eldugott vidékről jöttem, s nem volt semmi gond. Elaludtak, én is elszundítottam úgy három óra körül. Mikor megébredek, látom, hogy  egy sötétkék felső van rajtam, ami nem az enyém. Szól az egyik fiatalember, hogy reméli, nem haragszom, de nagyon huzat van az ablaknál (ott ültem és tényleg süvített be a levegő), nem akarta, hogy megfázzak. Hát elfogadtam s haladtunk tovább. Segesváron felszállt egy bácsi és a fiatalemberrel nagy egyetértésben, történelmi adatokkal és nevekkel alátámasztva bizonyították elsőbbségüket s felsőbbségüket. Elmondták, hogy igazából az itteni magyarokkal nincs is baj, csupán annyi kellene, hogy mindegyik szájába tesznek egy gránátot és a fogaikat összecsattintják, (ezt szó szerint idéztem). Hallgattam én s eltűrtem. Amikor Brassóba értem és  készülődtem leszállni, akkor annyit azért megtettem, hogy fogtam a sötétkék felsőt, szépen összefogtam, visszaadtam a fiatalembernek és ékes magyar nyelven megszólaltam: köszönöm szépen. Nem tudom szavakkal leírni, hogy az addig mosolygó és gondoskodó arc milyenre változott, de ha valaha is a pokolra kívánt valaki, azt hiszem, ez volt az a pillanat…. Milyen furcsán-buta az ember: amíg nem tud valamit, békében van vele, de ahogy kiderül, hogy ő azt „hivatalosan” nem szeretni, máris mennyivel másabbak a dolgok… Furcsa…

Molnár Imola: Ima

2013. 07. 31.	Ima	Molnár Imola
Minden alkalommal, amikor Hozzád imádkozunk, mintha egy másik világba kerülnénk. Olyanba, ahol nyugalom van és béke, ahol nincsenek viharok, csak lágyan simogató szellő, ahol nincs kín, csak kedves mosoly, ahol nincs más, csak te és mi. Együtt állunk némán s csak a lelkünk beszél, kedves tiszta, őszinte szavakat, s mind közül a legszebb így hangzik: köszönjük. Köszönjük Isten, hogy itt vagy, mert nem csak mi jöttünk Hozzád, hanem Te is értünk jöttél. Amikor kellett út porából fölemeltél s életünknek új értelmet adtál. Ha kellett segítettél, s nem feledtél a bajban. Köszönjük, hogy már akkor megérezted: szükségünk van Rád, amikor még semmi és senki más nem létezett, csak Te. Köszönjük, hogy erőt adtál, bánatunkban vigasztalsz, és hozzánk mindig türelmes vagy. Mindig önzetlenül elviselsz, lehetetlent sosem kérsz és körül fogsz, mert tudod: szükségünk van Rád. Ki tudja, Nélküled hol lennénk ma már, tán jobb, ha el sem képzeljük, mert egy sivár, kopott világot látnánk, amelyben mint lassuló némafilm kockáin a lebegő csend úgy múlna el életünk, sötéten, homályosan, vibráló csíkoktól és kiégett foltoktól zavartan. Nem akarunk régi némafilm-életet…Hangot adj, Isten, sokat…sokat…hadd szálljon a szélben. A csendből is megárt a sok. Zajt adj, Isten, hadd verje fel a csendet. Esőt adj, hadd ázzunk bőrig s nevessünk csurom vizesen. Hát kiáltva szólj, harsogd túl az esőt, nevess velünk hahotázva.

Molnár Imola: Szép a világ, gyönyörű a világ…

2013. 05. 28.	Szép a világ, gyönyörű a világ…	Molnár Imola
Szép a világ, gyönyörű a világ és nincs hiba benne. És valóban nincs, hiszen pilla mögé bújt szemeink elé idézve e nagyvilág, akár tenyérben is tartható elképzelt, kicsinyített formáját: a gyönyörű kék gyöngyszemet, ki mondja rá, hogy nem szép, nem gyönyörű? És amikor a természetet járva egy kifeszített pillanat erejéig megérezzük a teljes harmóniát a világgal és önmagunkkal, akkor ki mondaná Neked szemrehányóan, hogy itt valami hiba történt? Tudod, a csendes meghittségben érezzük meg igazán, hogy bizony Te is szerves része vagy a világnak. Benne szelíden Te vagy a jóság, meghitten Te vagy a csönd. És mi őszintén bízunk Benned. Benned, aki úgy óvsz gonddal, úgy hajolsz fölénk széttárt szirmokkal, ékes ragyogón, ahogy mi viszonozni nem tudjuk. És e tehetetlenség miatt rosszul is érezzük magunkat, mert bár néha akaratunkból is kihullasz, mégis akarjuk, hogy hited akarjuk. S bár dolgaink elől rejtegetünk, mégis nagyon szeretünk, hisz Te létlenül is leglevőbb vagy, csak tudod, néha mint kenyérbe a kés, úgy hasít belénk a fölismerés, hogy úgy szeretni, ahogy Te minket, nem adatott meg még senkit sem szeretnünk. Igazából talán ez fáj, talán ezért vagyunk néha keserűek, féltékenyek és gyermeki kicsinyességgel emiatt szólunk így vádlón: Mit akarsz velünk Isten? Mért tart magasra nagy tenyered? és milyen éj vize zúg lenn, hol sisteregve kiszenvedünk, ha majd kegyetlen beledobsz,  hogy körmödre ne égjünk, Isten? Pedig dehogy akarsz Te minket a mélybe dobni, és alattunk nem az éj vize zúg, hanem puha-zölden terül a rét, melyre remény-virág-betűkkel írtad a legszebb imát. Kristályvizű patak csörgedez, melynek csengésébe a legszebb szimfóniát szőtted bele, hegyek magaslanak bölcsen, méltóságteljesen, melyeknek oldalára évszázadok szelíd ráncait vésted. Tudod mégis mi a leges-legjobb a világban? Az, hogy Tőled jön. És tudod mi a leges-legjobb bennünk? Az, hogy a Te gyermekeid vagyunk és jobbik felünk önmagát Tebenned ismeri föl.

Molnár Imola: Ima

2013. 04. 27.	Ima	Molnár Imola
Istenünk! Új napra ébredtünk… Keserű ízű az ébredés. Álmunk szép volt és hajnal felé elköszönt. De csak az éji álom, mert újra és újra, minden egyes nap álmodunk, ébredünk, várunk rá, hogy felnőttek legyünk. És megyünk az úton tovább…, de azért néha még visszanézünk, és mérlegeljük az elmúlt hetet, hiszen annyi minden történik: szigorú, szomorú szakadt napokat élünk át, ördögöt ölelünk, angyaloknak szánt szerelemmel, megyünk tovább, még ha ugatnak is a kutyák, és néha mélyen vagyunk, de magasra is szállunk. Kérünk, Istenünk add, hogy maradjunk mindig ugyanilyenek, ne is értsük, aki bánt, ragyogjunk így törékenyen, és add, hogy semmi baj ne rontson el, hisz így jó, így szép, könnyű szívvel repülni tovább, és tudva hogyan vigyázzunk egymásra. S bár néha úgy érezzük, hogy a világ visszatart, pedig a vágyaink szabadon szállnak, mégis szabadság szárnyain engedj tovább. Azt mondják, nem tudunk semmit se még, naivak és ártatlanok vagyunk, s azt hisszük közel az ég…, azt mondták, ne álmodozzunk, a földön járjunk. Mit képzelünk, kik vagyunk, tudatlanságunk ad a képzeletünknek szárnyakat, pedig tudhatnánk már, hogy szédülten zuhan vissza, ki túl magasra száll. Ne a felhőkön lovagoljunk, hanem a földön járjunk. Itt, ahol mellettünk néha Reginák sírnak valamiért. Azonban ha a földhöz ragaszkodunk is, itt a világban nem adjuk el a lelkünk senkinek, s akinek kell, csak ingyen kapja meg, de nem az övé, úgy vigyázzon rá, mintha életben ő tartaná. De Te mindig megkapod, mert Nálad van a legnagyobb biztonságban, mert Te tartod életben. Persze itt is kellenek emberek, akik hozzák az igaz álmot, kellenek, akik megbocsátanak, kellenek, akik tudják a holnaputánt. De Nélküled még mellettük is néha hitünk kevés, és riaszt a félelem, hisz olyan szegény ez a túl gazdag világ. Bár ezt nem nagyon szeretjük elismerni, képesnek tartjuk magunkat arra, hogy mindenben egyedül boldoguljunk, mégis az ilyen pillanatokban köszönjük, hogy nem bízod teljesen ránk magunkat, hogy valahogy lássuk, mennyit érünk, mert néha saját magunkat is hamisan ítéljük meg. Te vagy az egyetlen, aki valóban a teljességünkben ismersz. Te látod, hogy mit érzünk, hogyan gondolkodunk, te látod, ha a hétköznapok fogságába esünk, mert a hétköznapok, azokból több van, tudod… De azért mi szárnyakon szédülők, mindig álmokat kergetők, száradók, szétesők, mindig igazat kérdezők próbálunk maradni, álmodunk szebb holnapokat, melyeket szebbeknek láthatunk, vigyázunk a madárra, ha kertünkbe repül, és igyekszünk mindig hálásak lenni Neked az életünkért. Hogy hol van a szó, ami most elmondaná, mit érzünk belül? A szívünkben, és így hangzik: köszönet. Ámen

Molnár Imola: Mikor?

2013. 03. 27.	Mikor?	Molnár Imola
Van egy kérdés, ami elég rég óta foglalkoztat, és így hangzik: Mikor szeretik az embert igazán? Az biztos, hogy akkor érezzük, hogy szeretve vagyunk, amikor körbezsonganak és figyelmesek velünk, és elmondják, megmutatják, hogy fontosak vagyunk, megnyugtatnak, hogy jól áll a zöld (pedig igazából nem is) és nevetnek a vicceinken (holott már ezerszer hallották).  Elfogadják a „szakvéleményünket” (pedig nem igazán értünk a szóban forgó dologhoz), nem zavarnak, mert láthatóan fáradtak vagyunk, dédelgetnek (pedig igazából rohanniuk kellene), megnézik velünk a kedvenc filmünket (titokban pedig felét átszunnyadják, és amikor a végén áradozunk, hogy milyen szép volt az a rész amikor… akkor mosolyogva bólogatnak, hogy valóban szép volt). És sorolhatnánk tovább. Ilyenkor látható a szeretet, mely felénk irányul. Azonban van az a fajta szeretet, amit nem lát az ember, érezni is csak nagyon ritkán érez. Ez a „távoli” szeretet, az, amely nem bókol és nem is tapasztalható nap mint nap. A távoli szeretet akkor mutatkozik meg, amikor olyasvalaki tesz valamit, akitől nem is igazán számítottál rá. Csak megteszi, és ha ámuló szemedből nyilvánvalóan kiolvasható a kérdés: miért tette? Csak annyit felel: érted. Addig nem hitted, hogy a szeretet szemernyi szikrája is van benne irántad, de akkor, abban a pillanatban megtapasztalod… Szerencsés az, aki legalább egyszer szembesül ezzel. Mert lehet, hogy ez az igazán tiszta szeretet, ami nem ismeretségre, tiszteletre, nem „jópofizásra” és nem genetikára épül, hanem tiszta érzésre, szándékra és talán általad meg sem sejtett alapra. Istené is távoli szeretet, Ő sem rokonod, nem is bókol, egy kávé mellett sem beszélgetsz el Vele, mégis milyen tiszta a szeretete, és soha nem mondja: „azért teszem mert…”, sőt nem is mond semmit, mégis tudod, hogy érted tette… Az embert akkor szeretik igazán, ha azokban a váratlan pillanatokban tárják fel előtte a szeretetet, amelyekből csak kevés jut, de amelyek talán örökre meghatározzák véleményét, érzéseit, gondolatait és örökre bevésik emlékeink kincses bársonyerszényébe AZOKAT a pillanatokat, amikor a legerősebben érezte: szeretve van.

Molnár Imola: Van-e helye?...

2013. 02. 24.	Van-e helye?...	Molnár Imola
Néha napján igenis eljutunk olyan helyzetbe, hogy határozottan állítjuk: vannak dolgok, amiknek csak a szívünkben van helye de (sajnos) az életünkben nincs. Emiatt vannak baba-arcú szende nőszemélyek, akik egyébként élnek-halnak a versenymotrokért...de hát, most hogy néznének, mondjuk például egy huszonéves lelkésznőre, aki egy tűzpiros Ducati999-el száguldozik??? Pedig az a szíve csücske, de az életébe mégsem fér bele...(egyelőre legalábbis nem). És vannak komoly, elismert és közismert politikusok, akiknek talán legnagyobb "kedvencei" a keleti harcművészek kimonói, de azért mégis hogy nézne ki, ha mondjuk, az amerikai elnök "pizsamában" flangálna a Fehér Házban???...(A nyilvános megjelenésekről nem is beszélve) Olyan hosszasan lehetne még folytatni az extrém, vagy kevésbé extrém példasort, de a lényeg ez marad: vannak dolgok, amiknek a szívünkben van hely, de az életünkben nincs. Ez igazából lehet egy személy, egy tárgy, egy állapot, tulajdonképpen mindaz, ami idővel jelenvalóság és meglét híján a képzeletünk, a titkos elméleti világunk részévé válik, és ilyenkor, ha ismerjük, eldúdolásszuk Leonard Cohen In my secret life című dalát: Ebben a titkos világunkban filmhősök, világmegváltók vagyunk, azok, akiknek a szüleink álmodtak, azok, akiknek mi álmodtuk önmagunkat. Azzal vagyunk, akinek mára már nem maradt hely az életünkben, azt tesszük, amit tulajdonképpen soha nem teszünk meg, kimondjuk azt, amit igazából soha nem mondunk ki. Bizonyára nem mindenki, de sokan vagyunk így, így, hogy nem minden "fér bele" az életünkbe abból, ami igazából − amióta csak az eszünket tudjuk − szívünk csücske, amire titkon mindig vágyunk, ami olyan jó lenne, ami kellene, amit szeretnénk. De az életmód, amit választunk, hogy éljünk, tagadhatatlanul kereteket szab, és néha igen: szárnyakat vagdos. Ez néha fájó, néha hasznos. Néha azt érezteti velünk, hogy csak "részleges" életet élünk, néha meg azt, hogy ennyi pont elég... Baj, hogy ez így van? Ki tudná megmondani...

Molnár Imola: Kedves Olvasó

2013. 01. 25.	Kedves Olvasó	Molnár Imola
Tudod, van az a tekintet az emberek szemében, amivel sosem tudsz mit kezdeni, és mindig olyankor találkozol vele, amikor a legbénábbnak érzed magad. Tényleg, szó szerint bénának… Azokra a pillanatokra gondolok, amikor olyan kérdőn-várón néz rád valaki, és csak azt szeretné: mond már ki!!!!!!!! Az ég szerelmére: szólalj meg! Érzed is, hogy most kellene megszólalni, és azt is tudod, mit kellene mondani, de mintha egy idétlen nagy bog lenne a torkodban, nem tudod sem lenyelni, sem kiköpni… Bénán állsz vagy ülsz és nézel, s a legrosszabb az a lemondó fejcsóválás, amit kapsz a némaságért cserébe. Aztán hallod néhány tovatűnő lépés koppanását, és tessék: ezt jól megcsináltad… Aztán, ha elég erős vagy, utána szaladsz, és ha szerencséd van, utol is éred, és hebegve-dadogva kimondod. De legtöbbször erőd sincs, utol sem éred, és ki sem mondod. Ezekből van több, nem a filmvégi lassított felvételként ható happy and-ekből, hanem azokból, amikor mindent értesz, csak azt nem, hogy miért így tetted, pedig tudod, hogy egyedül rajtad múlt az egész. Annyival könnyebb lenne néha erőt venni magunkon, és megszólalni. Kimondani, amit várnak, amiért tudod, hogy sok mindent megadnának, ami valakit boldoggá tenne, ami valakinek fontos, ami valaki számára akkor, abban a pillanatban a legtöbbet jelenti, annyival könnyebb lenne… Miért kap el néha a béna-némaság? Az ég tudja, de nincs jól így. Nem arra a len ruhás, faölelgetős, egymás nyakába borulós hippi fajta, lelkizős megoldásra gondolok, hogy ugorjunk egymás nyakába és boci szemekkel, egy két könnycsepp kíséretében boruljunk ki, mondván: de én szeretlek…vagy: sajnálom…vagy amit éppen mondani kellene; hanem arra gondolok, hogy vegyünk erőt az önvédelmi mechanizmusunkon, büszkeségünkön, sértődöttségünkön, és szólaljunk meg. Nem baj, ha halkan tesszük, nem baj, ha közben elszorul a torkunk, nem baj, ha nem vagyunk életünk legméltóságosabb helyzetében, de a lényeg, hogy tegyük meg az első lépést, és legyünk őszinték. Ha a néma-bénaság megszólal és megmozdul, azt az illető is hallja, látja és értékeli…

Molnár Imola: Életképek

2012. 11. 22.	Életképek	Molnár Imola
Egy amerikai hírdetésben olvastam a minap, hogy kutatók olyan nyakláncra fűzhető „fényképező gépet” szándékoznak kifejleszteni, amely egy tetszetős medálba van beépítve, és a nap folyamán fényképeket készít az életről. Több száz képet életünknek megannyi fontos vagy éppen jelentéktelen pillanatáról. A képállományt az ember minden este számítógépre töltheti és visszanézheti, válogathatja, rendezheti. Ami tetszik, megtartja, a többit meg egyszerűen kitörli. Belegondoltam: a képek közt lesz majd egy rakás utcarészlet, sarkok, tárgyak, bútorok a lakásunkból, idegenek, akikkel az utcán szembemegyünk, ismerősök, családtagok, arcok... De milyen arcok? Kik arcai? Idegeneké, ismerősöké, szeretett személyeké és azoké, akiket az ember talán idővel elfelejt. Akikkel egy rövid ideig szemben áll, de aztán talán soha életében nem látja többé...Pedig lehet, hogy megnevettet vagy épp valamilyen fura, kiismerhetetlen módon rádöbbent valamire, vagy épp emlékeztet valakinkre. Vannak olyan emberek, akiknek arca lassan kikopik az emlékezet filmszalagjáról, és csak a halvány tudat marad, hogy egyszer láttam valakit, aki olyan volt, és azt mondta, de a mondatot már nem tudjuk befejezni, és a képet nem tudjuk felidézni, mert valamikor, valahogyan a tartalom kitörlődött, és csak az alkalom rémlik még. Pedig számos olyan „idegen” siklik át néhány perc erejéig életünkön, akik értékesek, akik nem csak „valakinek” számítanak az ismeretlenek sorában, hanem van valami bennük, ami egy adott pillanatban hatással van ránk. Ritkán ugyan, de olyan is akad, hogy „csak egy ember”, mozdulataiból ráismerünk önmagunkra, s ezáltal valamilyen mélyebb és magasabb rendű következtetésre jutunk, minthogy: ő is épp úgy ácsorog egy buszmegállóban, mint én. Néha jó lenne fellapozni egy albumot és végignézni azokat a képeket, amelyek látszólag semmi és senki fontos-közelit nem mutatnak, mert van úgy, hogy pontosan ezek mutatnak meg egyes lényeges dolgokat, egyes fontos embereket. Mert lehet, hogy csak egyetlen percre, de ha valamivel is gazdagítják életünket: emlékezetre méltóak.

Molnár Imola: Mit hagy maga mögött az ember?

2012. 10. 19.     Mit hagy maga mögött az ember?     Molnár Imola    

Kedves olvasó, mindenek előtt, kérlek, indítsd el a videót, dőlj hátra és úgy olvasd tovább.

Bármennyire is próbálom nyugtatni magam, hogy MÉG csak október közepe van, kénytelen vagyok elismerni, hogy ez MÁR október, s a kékes-szürke melankóliában ez lassan az esztendő végével egyenlő. Igaz, hogy még egész hónapok vannak hátra az évkiértékelős, fogadalomtevős, pezsgőpárás újévig, de ebben az időszakban akarva-akaratlanul elkap az érzés, hogy megint eltelik..., megint vége, ...már nem lesz verőfényes napsütés, ...jobb, ha megbarátkozom a csípős mosolyú Szélúrfival,...jobb, ha elkezdek számot adni arról, amit magam mögött hagyok. Talán túl korai,...talán sosem lehet időben elkezdeni...

Amikor ennek tényleg ideje lenne, akkor nagyjából mindenki azzal foglalkozik, hogy készülni kell az ünnepre, takarítani kell, pénzt kell gyűjteni, dekorációt kell készíteni, kalácsot kell sütni, el kell bújni fát díszíteni, vendéget kell fogadni, pihenni kell, túl kell élni az ünnepi pörgést, jó helyet, jó társaságot kell keresni szilveszterre, s mindezt persze idejében el kell kezdeni. Nos, ez az, amiért talán ilyentájt kell (ha kell?) végiggondolni, hogy mit hagy az ember maga mögött, mit tett vagy mit nem, hogyan élte le egy újabb évi életét.

Hogy mennyi minden belefér egy évbe, azt talán nem is lehet felsorolni egyenként, és valószínűleg nem is kell. De szükséges átgondolni, hogy mit hagyunk magunk mögött.

Ahol az ember egyszer eljár, ott lábnyomai örökre beleégnek a deszkába, betonba, földbe. Nem véletlenül kopnak meg a lépcsők az emberek lábai alatt, nem véletlenül simák az ösvények...

Ahová bemegy, ott otthagyja kedélyét, illatát, hangulatát, nem véletlenül emlékeznek ránk az emberek megnyilvánulásunk s az általunk keltett hangulat alapján...

Amit egyszer kimondunk valakinek, az mindig vele marad, nem véletlenül kezdjük el egymásnak az ilyen mondatokat: „Egyszer azt mondtad nekem, hogy...”

Amit egyszer megérintettél, az magán hordozza nyomodat: a házad, ruháid, két kezed munkája, gyermeked, ajtód kilincse, nem véletlenül mesél rólad szavak nélkül az életed, a mindennapjaid.

Ősz van, október van, tagadhatatlanul közeleg az esztendő vége, tagadhatatlanul lassan ismét végigéltél egy nagyon hosszú, s mégis oly gyorsan tovatűnő rövidke évet. Hogy mi volt benne, tudod, hogy hogyan volt, tudod...Talán túl korai még búcsúztatni, de míg el nem kap az őszi depi, s már előre bele nem fáradsz az évvégi hajtásba, áldozz néhány percet a tetteidnek, eredményeidnek, még magukra várató elképzeléseidnek, szavaidnak, mosolyoknak és összevont szemöldököknek, melyeket te csaltál elő, áldozz néhány percet a világtörténetben hagyott újabb nyomaidnak...

Molnár Imola: Mai legjobb? Legrosszabb?

2012. 09. 15.     Mai legjobb? Legrosszabb?     Molnár Imola    

Már lassan fél éve, hogy bevezettem magamnak a szokást: minden este, mielőtt imádkozni kezdek, megkérdezem magamtól mi volt a mai nap legjobb illetve legrosszabb eseménye. Végigpörgetem a napot, kezdve az első fénysugártól, mely bevilágítja szobámat, mikor reggel elhúzom a sötétítőt s befejezem azzal a szóval, amit utoljára mondtam el mielőtt lefeküdtem…Így kétszer élem meg ugyanazt a napot: egyszer a maga természetességében, mint “szereplő”, egyszer pedig, mintha egy regény részletét olvasnám, mely rólam szól.

Hogy miért teszek így? Azért, mert számon szeretném tartani, hogyan is élek? Megkeresve, hogy mi a legjobb s megkeresve, hogy mi a legrosszabb látom, hogy miért volt érdemes felkelnem, s min kell javítanom… Néha nehéz bevallanom: elrontottam… Néha nagyon jól esik mosolyognom: sikerült…

Mindig megkeresem a legjobbat és a legrosszabbat is, mert az egész csak e két részből állhat össze, s ha megtaláltam őket, esti imámban megköszönöm Istennek, amit kell s erőt kérek ahhoz, ami nem jó. Nevezhetném ezt egyfajta “terápiának” is, melyet azért gyakorlok, hogy ne csak elsuhanjanak mellettem a napok, hanem értelmüket is lássam. Nevezhetném egyszerű szokásnak is, mellyel egyrészt önmagam értékelem, másrészt pedig a környezetemet, másokat, az eseményeket…

Most, hogy e sorokat leírtam, magam sem tudom honnan, de eszembe jutott a gondolat: vajon, ha Istennek tenném fel ugyanezt a két kérdést, mit felelne. A legjobbat biztosan könnyen meg találná – nem nehéz azok közül válogatni, hogy újszülöttek jöttek a világra, emberek gyógyultak meg, ki tudja hányan élték át ma életük legszebb pillanatát, sok millió emberrel valami jó, valami szép történt, valakik kedvesek voltak másokhoz, mindenki szeret valakit. A legrosszabbat viszont nehéz lenne kiválasztania. Meg lehet könnyen válaszolni, hogy egyetlen nap alatt mi az a világban megtörtént esemény, amely a legrosszabbnak számít?

Az ember talán meg sem tudja ezt válaszolni. Isten talán az egyetlen, aki megtudja...

De visszatérve magamhoz, azért kérdezem meg önmagamat minden este, mert úgy vélem, mivel az emberen múlik, hogyan él, mérlegelnie kell. Amit én teszek, ahogyan én teszem, az másra is hatással van s meglehet, nem eget rengető dolog, de köze van a világhoz, s ha egyetlen láthatatlan pontocska is, de a világmindenség része vagyok én is, akárcsak a szavaim és a tetteim. Ha tudom, mit teszek rosszul, azt kijavíthatom. Ha tudom, mit teszek jól, azt erősíthetem. Ezért kérdezem meg minden egyes nap magamtól: Mai legjobb? Legrosszabb?...

Molnár Imola: Idézet

2012. 08. 13.     Idézet     Molnár Imola    

Az én hűtőszekrényem ajtaján is számos cédula fityeg feladatokkal, telefonszámokkal, teendőkkel, azokkal az idézetekkel, melyek egy csendes októberi délutánon a legszebbeknek tűntek. Az egyik Talmudból vett idézet így szól: “Úgy szeresd az Örökkévalót, a te Istenedet, hogy mások rajtad keresztül szeretni tudják.”

Olyan szépen egyszerűnek tűntek a szavak, amikor leírtam őket, de igazi tartalmukra és súlyukra idővel döbbentem csak rá. Idő kellett, míg e szavak ismételten a szemem elé kerültek és lassan belopták magukat a fejembe. Egy ideje azon vettem észre magam, hogy ezt az idézetet is feladatként tartom számon. Egy örökérvényű teendőként, melyet minden egyes nap szakadatlanul kell végeznem, minden egyes napra érvényes és minden egyes napon meg akarom tenni…Nem teher, nem más szabta ki nekem: én akarom, én szeretném, én törekszem.

Azért akarom elvégezni, mert ebben látom munkám és életem egyik legnehezebb, de legszebb megvalósítását, ebben látom az egyik célját életemnek. Tudom, hogy soha nem fogom megváltani a világot, soha nem fogok évezredekig álló építményt emelni, szavaimat nem fogják egész iskolák skandálni, a rólam megmintázott szoborhoz sem fog senki elzarándokolni, mert nem lesz, s ezek közül igazából egyik megvalósítás sem célom vagy szándékom, vagy csendes estéken dédelgetett titkos vágyam.

De szándékom továbbra is szeretni Istent, és nem csak a “magam módján”, hanem úgy, hogy mások rajtam keresztül szeretni tudják. Hogy ezt hogyan tegyem, nap mint nap tanulom, hogy ezt hogyan teszem, arra életem a lejegyzett szakirodalom…

Molnár Imola: A folyékony idő

2012. 07. 11.     A folyékony idő     Molnár Imola    

Minden ember kerül élete folyamán olyan helyzetbe, hogy határozottan úgy véli: az idő a legnagyobb úr az életében. Az idő uralkodik minden felett, mert birtokolhatatlan és kezelhetetlen. Még ha azt is mondjuk, hogy az én időm most jött el, vagy a saját időmmel azt teszek, amit akarok, akkor is érezzük, hogy valójában nem a miénk, hanem mintha olyan valami lenne, amit mindenki bérmentesen élvezhet, de mégis rajtunk kívülálló, tőlünk független marad. Végtelenül folyékony, mely, ha akarjuk, ha nem: halad, és nincs hatalmunk fölötte.

Tetszik vagy sem, telik, múlik könyörtelenül, és vissza sohasem fordul.

Biztosan volt mindenki életében legalább egy olyan pillanat, amikor úgy vélte, helyzetére csupán egyetlen megoldás létezhet: az idő kerekének visszafordítása. Ha még egyszer ott lehetnénk valahol, másképp cselekednénk. Ha még egyszer beszélnénk vele, nem mondanánk ki azt a szót. Ha ismét visszamehetnék, bizony megtenném. Ha újrakezdhetném, jobban meggondolnám. Ha még egyszer visszajönne az a perc, most nem itt lennék, de a perc, ami elmúlt, nem jön vissza.

Abban is biztos vagyok, hogy nem csak azt szerettük volna, hogy visszafele pörögjön az idő, hanem azt is, hogy megálljon, hogy kifeszíthessünk egy pillanatot, hogy a végtelen idő homokórájában megfagyjon az épp lehulló pillanat homokszeme. És az a perc örökké tartson, ott legyünk benne mi, vele vagy velük, ott, akkor, abban a helyzetben csak azt a csillogó szempárt lássuk, csak azt a szót halljuk, csak azt érezzük, azt a békét, nyugalmat, de a perc, ami elmúlóban van, nem áll meg örökre.

Néha fájdalmas, néha keserű visszahozhatatlannak tudni az elmúlt időt, de semmi nincs véletlenül. Nem véletlen, hogy elsuhannak melletünk az órák, esztendők, és nem véletlen, hogy nem hozhatjuk vissza őket, nem állíthatjuk meg. Isten így tervezte meg, örökmozgónak alkotta az idő kerekét, mely csak egy irányba, előre halad. És ez egyáltalán nem baj, mert minden újabb perc újabb csodát rejt magában, s ha megfordulna vagy megállna az idő, sosem tapasztalnánk meg azt a szépséget, amit csak a jövő nyújthat nekünk.

Molnár Imola: Boldogság, gyere haza

2012. 06. 06.     Boldogság, gyere haza     Molnár Imola    

Gyakran úgy érzi az ember, hogy messze van a boldogság, sőt csak máshoz tartozik, mert az más privilégiuma. Az én boldogságom másnál lakik, nem az én ajtómon jön be minden reggel mosolyogva, nem az én párnámra hullat álomport.

Vagy talán mégis? Igen, mégiscsak itt kell lennie valahol. Talán egy régi boríték mélyén lapul, vagy a kávé ízében rejtezik, esetleg inkább a régi kabátom zsebében kellene keresnem? Inkább az ösztöneimre hagyatkozom...leülök csendben, lehunyom a szemem és akkor biztosan megjelenik egy hely, ahol megláthatom...Igen, megvan. De csak akkor látom, ha nem a nap fényénél keresem, hanem lehunyt szemem csendes sötétjében, mert lassan szertefoszlik a sötétség és megjelensz Te, aki mosolyogva nézel rám. Egy szót sem szólsz, csak tekinteted beszél. Elmondja, hogy jól vagy, minden rendben veled, és leülsz mellém.

Emlékszel? – kérdezed, és én válaszolok: igen, és egy mosoly kíséretében elbeszéljük azt, ami mindkettőnkben nyomot hagyott, ami jó volt neked, és nekem is...és boldog vagyok, mert itt vagy, hisz mindegy, hogy barátsággal rázunk-e kezet, vagy hosszasan öleljük át egymást, a lényeg, hogy valami összeköt kettőnket: barátság, szeretet, szerelem, egy közös emlék, vagy együtt megélt fájdalom. Nem számít mi az, csupán az lényeges, hogy a tudat: vagy nekem, boldoggá tesz.

Már egyértelmű, hogy nem kell várnom sem rád, sem a meghitt boldogság állapotára, hogy egy napon majd „betoppantok” hozzám, hiszen itt vagytok, velem vagytok, bennem vagytok, a részem lettetek...

Molnár Imola: Minden falevélen

2012. 05. 02.     Minden falevélen     Molnár Imola    

Serkenő tavaszban, ott felejtve tekintetemet a kert sarkában zöldellő orgonafán, eszembe jutott, hogy vajon miért nem nőnek olyan fák, melyeknek levelei nem oxigént, hanem egy-egy érzést, érzelmet lehelnek a világba? Minden levél valami mást. Ha odalépnénk közel egy-egy levélhez, magunkba szívhatnánk a boldogságot, jókedvet, reményt, bátorságot, ragaszkodást, megnyugvást. Szétáradna bensőnkben, amire vágyunk... Feltöltődnénk. Ha pedig egy levelet elrejtenénk a szamárfülesre lapozott határidőnaplónk fekete betűs, tennivalóktól terhes lapjai közé, amint kinyitnánk, a kicsi levél hatása ismét hatalmába kerítene. Mennyivel könnyebb lenne: ott egy fa, hopp..., boldog vagyok.

De nem így van. Az érzelmek nem ágakon csüngenek, szellőben játszadozva. Hogy miért nem? Ki tudja... De miért is kellene? Hisz az érzelmeket nem lehet és nem is szabad „kintről szerezni”, aztán meg győzködni önmagunkat, hogy valóban a miénk. Ha nem bennünk születnek meg, nem igaziak s nincs értelmük. Mindenkinek olyan az érzelmi élete, amilyet akar. Ha nem akarok boldog lenni, összejárhatok ugyan számtalan „érzelemfás” erdőt, úgy se fogom a nekem való levelet megtalálni, holott majd’ kiüti a szemem. Ha pedig úgy akarok élni, hogy boldog vagyok azzal, amim van, akim van, jókedvem van az életem miatt, reménykedem abban, ami remélhető, bátorságom van a magam életét élni, ragaszkodom ahhoz, ami nekem szép, jó, megnyugszom a saját érzéseimben, akkor én magam töltöm fel önmagamat... A leveleket pedig hagyom nyugodni gondolatom ágain.