Farkas Dénes: Kalamajka

2013. 11. 14.	Kalamajka	Farkas Dénes
Nem tudom, hogy ez a szó pontosan mit jelent. Kedvem sincs megkeresni az értelmező szótárban, hogy van-e ilyen? Elég, ha arra gondolok, hogy valamikor a gyermekkorban, ha a barátokkal nagy csete-patét rendeztünk (ha van ilyen?) nagyapám mindig így utasított rendre, hogy ne csináljunk akkora kalamajkát. A kalamajkák időszerűséget nyertek az utóbbi időben. Nagyon sok buliról szól a híradás. Ezeknek a történéseknek rengeteg érdekes, találó nevet találtak ki a szervezők. Van forgatag, város-falunapok, sokadalom, villámcsődület, kortárstalálkozó, kézműves bemutató,  borkóstolás,  gulyásfőző-verseny, zsákban futás s még miegymás. Úgy érzem, hogy az évtizedekig visszaszorított élniakarás hangulata tör felszínre elemi erővel   ezekben a kalamajkákban. Azt hiszem, hogy e szóban van valami pejoratív, valami lekicsinylő, pedig erősen távol legyen tőlem, hogy lefumigáljam azokat e rendezvényeket, melyek ezerszám összehozzák a népünket. Az 1970-es évek elején, Kolozsváron, a Múzeum téren dolgoztam, néhány méterre attól az obeliszktől, melyet I Ferenc király és neje Auguszta Karolina kolozsvári 1817 évi látogatása emlékére lepleztek le 1831-ben.Sokat néztem ezt a jó pár méter magas obeliszket, melynek a sarkait ékesítő sasokat ez időben restaurálta egy Szedlacsek nevű híres kőfaragó. Az emlékoszlopot míves vaskerítés övezte. Ehhez a vaskerítéshez kötötték ki a szamaraikat azok az asszonyok, akik a Nádas, Kajántó völgyéből hordták a tejet és annak termékeit a városba. Az asszonyok többnyire irha-lajbit viseltek, melynek vastag kötött  horgolt gyapjú ujja volt, a fejükön színes főre való ruha, farukon ringó rakott-szoknya, lábaikon csizma. Ránézésre megnyerő és tisztaságérzetet sugárzó jelenség volt mindenik tejesasszony. A szamarak felszereltsége egyszerű fanyeregből állt, melyre kétoldalt tejeskannák, tejfölös edények, tehéntúrós kosarak voltak felaggatva. A szamarakra nem ültek fel, mert azok teherbírása a kannák által lefedetett. Zabla nem volt a szamarak szájában, csupán valami zsinegszerű madzag vezető-kötőfék gyanánt, ami csak azért volt fontos, hogy a Karolina vaskerítéséhez odakössék őket az asszonyok, míg a kicsi kantákkal házhoz viszik a tejet. A szamarak ezt a rítust  tökéletesen ismerték és várták a tej szétosztása után a  hazaballagás lehetőségét. Sokszor láttam három-négy szamarat is odakötve a semmit érő zsineggel a vaskerítéshez. Egy napon hatalmas szamárbőgés ugrasztott az egyhangúságból - s lám csodák csodája egy csődör eltépte a madzagját s megérezte a sorban a harmadik szamár menyasszonyrakész hajlamát. Ekkor már két szamár vágtatott a sikátoron át a Mátyás király szülőháza előtt ki a főtér felé. Elől a kanca, mögötte a csődör. Az utca közben földi-tejút lett, a falakon szotyogott a tejföl, tehéntúró, s a kannák, köcsögök csörömpölése hangjelzést adott a bekövetkezendő történetről. Elkezdődött a kalamajka. Mindenki futott a szamarak nyomában, s a főtér sarkán a Mátyás utca felől, ahol egy ruhás bolt volt,  az utca  kellős közepén megtörtént a nász. Ennek a történetnek sok száz kolozsvári asszisztált. Az akkori forgalom ˗nem fogható a maihoz ˗, de minden megállt s türelemmel násznépként viseltettünk, kivéve a két rakott szoknyás asszony, akik ezt a nem várt egybekelést kellő fenntartással kezelték. Ez a  kalamajka, melyet a szamarak szerveztek sok embernek hangulatossá tette ama napot. Nem hozzák már a tejet a szamaras asszonyok. Szamárkalamajkára sincs esély az Óvárban, ergo szórakoztassuk magunkat s egymást, míg áll az obeliszk s még tovább is...

Farkas Dénes: Gondolatok egy „felfordult” szószék mellett...

2013. 09. 27.	Gondolatok egy „felfordult” szószék mellett...	Farkas Dénes
A közelmúltban sokat foglalkoztam II. Rákóczi Ferenc fejedelem életével. Nem tudom miért, de az agyamban minduntalan az a kuruc dallamtöredék fészkelődött, hogy  „Rákóczinak dicső kora, nem jön vissza soha, soha.” Van az úgy, hogy az ember nem tud szabadulni egy gondolattól, egy dallamtól, egy emléktől. Azt játszottuk gyermekkoromban, mondván egymásnak, hogy „te, kérlek, most ne gondolj a tarka tehénre” s máris gondolaton fogtuk egymást, mert  a figyelmeztetés párhuzamában mindenikünknek a tarka tehén jutott az eszébe. Valahogy így voltam a kuruc szöveggel, főleg sokat elméláztam annak dallamtöredékén is. Régi álmom teljesült, midőn megláthattam a dicső fejedelem emlékhelyeinek egy részét. A sárospataki Rákóczi vár után a zarándoklatom a felvidéki Kassára vezetett, ahol a dómban megállhattam a szarkofág mellett, mely őrzi II. Rákóczi Ferenc hamvait. Megnéztem a református templom udvarán a csodálatos szobrát és a rodostói háznak a hasonmását is. Útban Kassa felé a kísérőm elvitt Borsiba, ahol megláthattam a nagy fejedelem szülőházát. Az épület ma is sejteti, hogy micsoda pompa övezhette valamikor. Most romos állapotában is megihletett és főhajtásra ösztönzött. Az épület a magyar kormány támogatásával új fedelet kapott, ablakok nélkül – ugyan – de régi dicsőségről mesél. Előtte van Rákóczinak egy gyönyörű mellszobra, mely sok viszontagság közepette,de áll, melyet darabjaiból raktak újra és újra egybe s minden magyar embernek hirdeti  a nagy fejedelem dicső korának emlékét. A fenti élményemet akárki megélheti. Amiért leültem elmélkedni, annak az az oka, hogy nem megy ki a fejemből a „tarka tehén”, ugyanis a Rákóczi szülőházának az egyik folyosóján láttam egy szószéket, mely – gondolom én –  valamelyik felhagyott magyar templomból lett idemenekítve. „Fejreállított” állapota okán némely turista kandallónak nézte, mások közömbösen elhúztak mellette, mert a régi míves szószék a beszélő terével lefelé, talpazatával fölfelé éktelenkedik a folyosó plafonjának irányába. Úgy nézett ki, mint „az aranyperec a disznó orrában”  – hogy immár bibliai képet használjak. Lehet, majd lesz esély arra, hogy a szlovák sajtóban „fejreállt” magyar pap kerestetik.

Farkas Dénes: Sírni volna jó

2013. 09. 19.	Sírni volna jó	Farkas Dénes
Gyermekkoromban Édesanyám nagyon sok verset olvasott nekem. Visszaemlékszem Eötvös József  A megfagyott gyermek című versére, melyet naponta elolvastattam. Azt most itt nem taglalom, hogy pedagógiai szempontból drága jó Édesanyámnak nem a legszerencsésebb választása volt ez a vers, mely engem naponta megríkatott. Olyan jó volt megsiratni a megfagyott gyermeket s aztán anyai ölben nyugovóra térni. Nem is tudom, hogy miért van az a paradox helyzet, miszerint időnként sírni jó. Azt olvastam valahol, hogy a sírás a megnyugvás katalizátora. Az, hogy a sírás okán milyen testi-lelki folyamatok mennek végbe egész lényünkben, az a szakemberek mezeje, melybe én most nem kontárkodom. Kisiskolás koromban Lukácsi Mózes tiszteletes  egyszer a  prédikációjában valami olyasmit mesélt, hogy a vándormadarak a   Földközi-tenger átrepülése közben nagyon elfáradhatnak s vonulásukban  a tenger felett kémlelik a pontot, ahol megpihenhetnének. A hajósok elmesélése szerint a madarak - mondotta a lelkész - megszámlálhatatlan számban szállnak le a tengeri járművekre pihenés céljából. Könnyű  madártestük ellenére is -súlyfelesleget jelentenek a kisebb hajók számára, fokozva ezáltal az elmerülés veszélyét. A matrózok rákényszerülnek ilyenkor leseperni a madarakat a hajók fedélzetéről. Ez, hogy így van vagy nincs, én annak soha nem jártam utána, azt sem tudom, hogy ezzel az illusztrációval mit akart mondani a lelkész, de nekem a tengerbe veszett madarak okán olyan jó volt sírni. Ma 2013. szeptember 15-én reggel 8 órakor jött Erzsébet  a gondozó asszonyom s a köszöntés helyett azt mondta, hogy: Tiszteletes úr! Nézzen ki az ablakán. Erzsébet és a velem szemben lakó állatorvos már percek óta figyelték a fecskék gyülekezését. Ilyent én még nem láttam. A méhek rajzásához hasonlatosan röpködtek a fecskék ég és föld között, majd végeláthatatlan elfoglalták egész utcánk drótjait, úgy hogy a póznák között minden hely elkelt. Csicseregtek s negyedóra múlva eltűntek: azóta egy sem maradt a láthatáromon. Valamiért jött, hogy sírjak. Mint a madarak, keringtek a gondolatok bennem a Földközi-tengertől Eötvös Józsefig s folyamatosan azt éreztem, hogy milyen jó volna sírni. Visszafogtam magam, pedig öldököl a gondolat, hogy kedves fecskéink mekkora hányada járja meg szerencsésen hatalmas vándorútját s vajon hány jön haza s vajon mi itthon leszünk-e még?

Farkas Dénes: Kéregető szamarak

2013. 09. 06.	Kéregető szamarak	Farkas Dénes
Nagyon szép szamárménest láttam, ha van ilyen. Hogy szamarakból lehet-e ménest csinálni vagy nem én azt nem tudom. Természetesen nem a hortobágyi lócsordának a paramétereire gondolok, de hogy sok szamarat láttam csapatban, az biztos. Elgondoltam, hogy ha valaki lóra ül, akkor azt mondjuk, hogy lovagol, majd még azt is hallottam, hogy tevegél az aki az egy vagy két púpú tevét választja jármű gyanánt. Azt, hogy ha valaki szamáron közlekedik, egy szóval kimondani nem tudom. Petőfi sem tudta, mert akkor nem írta volna egy egész  mondatban, hogy „megy a juhász a szamáron”... Szóval... A szamár,  a lovak viszonylatában olyasmi, mint a kecske a tehenek világában. Hasznossági mutatóik – valószínű   –  eltérő szinten vannak Nekem (nekünk) soha nem volt szamarunk. Benedek Apó könyvecskéjéből tanultam, hogy „Ne csúfold a szegény szamarat, amiért a lótól messze marad, Lassan de biztosan mendegél, s lám csak bogáncskóróval is megél”. Mondom, hogy ha Elek Apó is a szamár védelmére kelt, Petőfi is megállapította, hogy aki a szamárra ül, annak „földig ér a lába” s arról nem is szóltam, hogy milyen az, akit a pap szamarához hasonlítanak. Tehát kell egy kis jeruzsálemi hozsánna ahhoz, hogy a szamár elnyerje méltó helyét a teremtmények világában. A napokban  a Páring-hegység félmagasában találkoztam egy csorda szamárral. Elképesztő volt a látvány! Tizenvalamennyi darabot számoltam meg, köztük szoptatós kancákat szamárkáikkal, nemüket fitogtató csődöröket, melyek között volt sötét-színű s „szürke” szamár is. Ezek a szamarak kéregettek! Igen, a szó szoros értelmében kéregettek! Elállták az utat, de olyan technikával, melyet azok is megirigyelhetnének, akik  az útzárlatok feltalálói voltak különböző tiltakozások esetén. Szerettem, mert  a nép nem tiltakozott a szamárbarikád ellen, sőt leálltak az autók és kezdtük etetni a szamarakat. Volt, aki kenyeret dugott a szájukba, láttam keksz és más házi-süteménnyel kedveskedő turistákat is. Meg lehetett simogatni  a kicsi csacsitól a csődörig bármelyiket. Ezek a szamarak a havasi fű fogyasztása mellett berendezkedtek a kéregetésre, mintegy változatossá téve a napi menüt. A Transalpina kanyargós útján a szamarak kiszemeltek maguknak egy egyenes részt, ahol lebonyolíthatják  immár reflexből felpergetett táplálékkiegészítő hajlamukat. Én a  szamaraktól megtanultam ezen a napon azt, hogy a szamár is megtudja  nyergelni az embert, s azt is, hogy kanyarokkal terhelt világunkban a célravezetőbb az egyenes, mert ott lehet, hogy ott lapul egy kis táplálékkiegészítő.

Farkas Dénes: Politikai pajkosság a múltból

2013. 08. 01.	Politikai pajkosság a múltból	Farkas Dénes
Egy megelőző jegyzetemben említettem az egykori Szovjetunió első emberét, akit Nyikita Szergejevics Hruscsov néven tömtek bele  az akkori kisdiák agyunkba. Még a fényképét sem szerettük  látni, mert apró termetével, akarnok megjelenésével, kopaszságával, elálló füleivel malacra emlékeztetett. Az ENSZ-ben azt mondta, hogy: akkora bombája van, melyet, ha ledobna  az ellenségei földjére, akkor a saját ablakai is betörnének. Ezért nem kezd el bombázni. Nem is dobta le a nagy bombáit, de a világot rettegésben tartotta. Kulturáltságáról csak annyit említek, hogy az akkori ENSZ egyik gyűlésén a levetett lábbelijével verte az asztalt, melyet a világ diplomatái ültek körben. Neje, ha nem csal az emlékezetem, Nyina Hruscsova volt, akinek a megjelenése muzsik parasztasszonyra emlékeztetett, tetemes testtel, hasig csüngő mellkasával hatalmas esztétikai kontrasztot jelentve a Kennedy házaspárral összevetve. Hruscsov és Kennedy politikai pályatársak voltak teljesen elütő két világban. Kennedy, Hruscsovval ellentétben egy nagyon közkedvelt politikus volt, akit 1963-ban Texas államban meggyilkoltak. Nem megyek bele a részletekbe, mert ez nem lényeges a mondandóm szempontjából. Elég az hozza, hogy Kennedy amerikai elnöknek volt egy gyönyörű felesége Jacqueline, akire alább még visszatérek. Diákkoromban, ˗ amikor a nevezett két államférfi uralta a világot ˗ az a vicc járta, hogy : Mi a különbség Nyina és Jaqueline között? Az, hogy míg Kennedy-né csupa csipke s csupa báj, addig Hruscsovné csupa segg és csupa háj! Később jött a hír, hogy Aristotle Onassis feleségül vette az immáron özvegyen maradt Kennedynét. Onassis nagyon gazdag ember volt, görög hajómágnásként emlegette a világ. Azt hiszem, hogy a szép asszonyok fűzére vette körül hiszen a letett feleségei közt ott volt Maria Callas is ,aki szintén nem volt egy hétköznapi jelenség. Az akkori világ meglepetten vette tudomásul, hogy az egykori first lady hogyan mehetett hozzá a már öregedő s nem igazán Adonisz-megjelenésű göröghöz? Hát ezek a kérdések megválaszolatlanok maradtak a világ számára. Ebben az időben lehetett hallani, hogy olyan számítógépet fedeztek fel, amelyik sok ember munkáját elvégzi ˗ pillanatok alatt. A mi világunkban a számítógépnek csak a híre volt jelen. Én magam először a '70 -es években láttam számítógépet a kolozsvári számító-központban, melyek kisebb szekrényméretűek voltak, s valami lyukasztott karton szalaggal működtek. Szóval a jelenlegi PC kalkulátoroknak még a képét sem ismertük, hiszen ezek itt csak a rendszerváltozás után jelentek meg. Ezért értem meg most már, hogy '90-ben miért küldtek segély címen nekünk annyi írógépet. Azért, mert Nyugat már akkor lomtalanított. A mindent-tudó számítógépek híre már kezdett elterjedni és azt is hallani lehetett, hogy ha jól van betáplálva az adat, akkor a számítógép mindenre pontos választ ad. Ekkor keletkezett az a vicc, hogy: Amikor Kennedyt egy bérgyilkos megölte, ha egy másik megölte volna Hruscsovot is, mi történt volna a világpolitikával? A betáplált kérdésre a számítógép egy kevés idő után azt válaszolta, hogy nem lehet tudni a pontos feleletet, az azonban biztos, hogy Onassis nem vette volna feleségül Nyiná  Hruscsovát. Míg e sorokat írtam ˗ s elméláztam a múltszázad hatvanas éveinek a humorán, elgondolkoztam, hogy vajon Onassis vőlegényi ruhája, Jaqueline csipkéi, Hruscsov cipője és Nyina Hruscsova melltartója merre van..., ha volt neki?

Farkas Dénes: Visszatekintés

2013. 06. 29.	Visszatekintés	Farkas Dénes
Eredetileg ebben a néhány soros jegyzetemben a mértékegységekkel szándékoztam foglalkozni. Nem a kilogramm, liter vagy méter fogalmával, hiszen azt már elvégezték vagy elvégzik tudományos szinten szakavatott emberek, tanárok, tudósok. Nekem nagyon felkeltették a figyelmemet az olyan fajta mértékegységek, melyek csak úgy alakultak ki a nép ajkán, melyek lehet, hogy csak egy vidéken érthetőek, másutt pedig lehetnek groteszkek, vagy egyenesen megbotránkoztatóak. Hallottam anyóst, aki a menyét így reklámozta: „annyi hozománya sem volt, mint a légy szárnya. Máris megszületett egy mennyiséghatározó, nevezetesen a légy szárnya. a köröm feketéje sem egy esztétikus mennyiséghatározó, de a mindennapi székely szólásmondásban gyakorta fellelhető. Bizonyos helyzetben „jobbacska” körökben valaminek a meghatározásakor ilyent is hallottam, hogy lepkefing − hogy ez milyen és mekkora, azt sem én, sem a megfogalmazója nem tudjuk, csak sejteti a kifejezés, hogy az a valami nagyon gyenge vagy egyenesen semmit érő. Már nagyocska diák voltam, mikor a fizika keretén belül foglalkoztunk elektromossággal. A volt, watt, amper stb. ... mértékegységek a tankönyvben ott voltak napirenden, s azt is megtanították, hogy ezen mértékegységek a feltalálójuk neve után vonultak be a fizika történetébe. Az áram erősségét, feszültségét stb... ezekkel a paraméterekkel fejezik ki. (egy amper, egy watt stb..) 1953-ban (?) meghalt a nagy Sztálin. A templomokban harangoztak és temetési szertartás végzésére kényszerítették a papokat. Szülőfalumban néhai Lukácsi Mózes tiszteletes beszédéből arra emlékszem, midőn mondotta, hogy temetünk, de nincs koporsó... (A kényszerű beszéd többi része elmosódott, de azt tudom, hogy mi, kicsi pionírok erősen gyászoltuk a nagy Sztálint! Kellett is gyászolni, mert ha nem, akkor apáinkat felkereste a fekete autó. Így ment apám testvére, Kálmán és anyám testvére, Sanyi a Duna csatornázási néhány éves kirándulásra.) A nagy Sztálin után jött egy dugóalakú, kicsi, rusnya KOPASZ, aki a nagy Szovjetunió vezére lett, akit úgy hívtak, hogy Nyikoláj Szergejevics Hruscsov.  Sebtében „kicsinálta” a már halott Sztálint. Felesége Nyina Hruscsova volt, aki alkatilag lecsüngő kövér vénasszony képével még utálatosabbá tette a Nagyvezért családostól. Az akkori kor hangulatára majdani jegyzeteimben még visszatérek. Egy fizika óra után valamelyik osztálytársam kitalálta a találós kérdést, nevezetesen azt, hogy ki tudná megmondani, hogy a kopaszságnak mi a mértékegysége? Szinte gondolkodás nélkül válaszolt az osztályközösség, hogy 1 Nyikit − gondolom, a fizikatanár is értette, hogy nem Szentgyörgyi Albertről van szó! Csendben várom, hogy minek lesz a mértékegysége 1 ponta?

Farkas Dénes: Érettségi találkozó

2013. 05. 29.	Érettségi találkozó	Farkas Dénes
Találkozó a volt osztálytársakkal. Fele a baráti társaságnak már elevezett olyan vizekre, ahonnan nincsen visszaút. Aki még tehette, eljött az ötvenévesre, de az élők jó hányada már öreg, és alig cipeli az eltelt esztendők batyuját. Néhányan összejöttünk, osztályfőnök és tanáraink természetszerűen alusszák örök álmukat. Pihenésük legyen csendes, emlékük áldott! Moderátor nélkül – egymásnak − mondtuk fel a leckét. Mindenki beszámolt arról, hogy miként sáfárkodott az élet és a Kölcsey Ferenc Gimnázium adta talentumokkal. Sorban, ahogy ültünk, mondtuk a magunkét. Meglepett, hogy középszerű osztálytársam milyen hatalmas karriert csinált az életben. Arra is akadt példa, hogy nagy tehetségű ígéretes osztálytársunk csak „kisemberként” élte le eddigi esztendeit. Karriert csinálni az ötvenéves érettségi találkozó után − szerintem − kizárt. Mindenki mondta az élete legértékesebb mozzanatait. Hallgatva a baráti beszámolókat Móricka jutott eszembe, akitől azt kérdezték, hogy mire vitte az életben? Azt válaszolta, hogy egyetlen dolog, amit elértem: ez a budilánc! Folytatva a helyzetjelentést a találkozó nem volt mentes dicsekvésektől, ágálásoktól, mellveregetésektől, sőt még a pénz, az anyagi rongyrázás is helyet keresett magának a lecke felmondás közepette. Én úgy mondanám, hogy „körbegargalizáltuk” magunkat s egymást. Hallgatva a nagy pukkantásokat, elhatároztam, hogy akkorát mondok, hogy mindenki szájtátva marad! Fel is emelkedtem szólásra és kellő pátosszal bejelentettem, hogy én az Erdélyi Unitárius Egyház külkapcsolatait koordinálom. Gondolom, hogy elég érdeklődésfelkeltő volt a felvezetőm, mert figyelmüket nyugtázhattam. Szatmáron az unitárius szó is már önmagában érdekes, mert a nép nagy-többsége semmit nem tud az unitáriusokról. Mondom nagy hévvel, hogy ez a megtisztelő munka abból áll, hogy a repterekről felültetek 6-8 amerikai vénasszonyt a mikrobuszba, és viszem őket két héten át szálláshelyeikre, hová megérkezvén felhordom a tíz-tizenöt bőröndöt, hajó-kuffert a negyedik emeletre. Nem kerültem helyezett státuszba a karriereink lajstromán, de némi sajnálkozó mosolyt sikerült begyűjtenem. Fiú-osztály voltunk, s mi a „vénemberek” kocsmázni indultunk. Nagy zaj és zene szorításában beszélgetni is alig tudtunk, s ezt még tetőzte az egyik barátunk bőbeszédűsége, akinek két témája volt, nevezetesen az unokái és a sok házinyula, mely teljességében kitölti és meghatározza jelenlegi létét. Odafigyeléssel ültem mellette éjjel fél tizenkettőig. Megismertem a kajlafülű nagy belga bak nyulakat, a csincsillákat, a piros szemű angórákat, s hála a kocsmásnak éjfél előtt kirúgtak! Hazafelé vezetgettem az autómat, elfogott a radar is, s közben elhatároztam, hogy a százéves érettségi találkozóra nem fogok elmenni!

Farkas Dénes: Anyák napja

2013. 05. 05.	Anyák napja	Farkas Dénes
Május... Rengeteg virág mindenfelé... Ez a hónap (a virágok segítségével is) tisztelgés a szeretet, a szerelem, az anyaság (s egyáltalában az ember testi-lelki ölelkezésének) gyönyörűsége előtt. Hallható Kovács Kati: „úgy szeretném meghálálni” − anyáink köszöntése a zene segítségével... A számítógépen ömlenek a képeslapok, nagy mély üzeneteket hordozva (telítetten Donát úti orgonákkal, s még miegymással). Figyelem, hogy a sajtó, a média s a prédikációk figyelmét is lekötötte az anyák-napi tisztelgés kedves kötelezettsége. Ez így van jól, mert Isten után Édesanyánknak köszönhetjük azt, hogy gyötrelmesen szép és megpróbáló kilenc hónapon át testével fedezte világrajövetelünk előtti lényünk sérülékenységét. Hallom a televízióban, hogy egy nő a megszületett gyermekének magzati időszakáról így beszél: „míg a pocakomban volt”... Abban a rövidke megszólalásában négyszer „pocakozott”... Annyira zavart, hogy elfelejtettem az anyaság iránti szentségérzetemet s még az is megvillant a gondolatomban, hogy kár nyílni a Donát úti orgonáknak. Mi lenne, ha a katolikus testvérek az Üdvözlégyet úgy mondanák, hogy „áldott vagy te az asszonyok között és a te POCAKOD gyümölcse”? Pontosan olyan groteszk lenne, mintha a protestáns pap a testvéreim szó helyett „tesóim” kifejezést használná. Hogy festene a templomi, szószéki megszólítás: „Kedves keresztény tesóim!”? Divatossá lett szleng-szavakat használni a mindennapi beszédben, de szerintem mindennek meg van a maga helye és ideje. A „pocak” azt hiszem, hogy nem szleng, de akkor is valami kiábrándító kifejezés anyák napján. Elképzelhetőnek tartom, hogy nem véletlenül született az áldott állapotban levés jelzője gyanánt: „Szíve alatt hordja, vagy hordta áldott magzatát”. Senki nem várja el a ma emberétől, hogy papi szófűzésekben szövegezzen, de a „pocakozás” azért – szerintem − lekicsinylő az embrióra és az édesanyára nézve egyaránt. Ma én is immáron rég pihenő Édesanyámra gondolok, kinek soha nem tudtam meghálálni, hogy testével fedezett, világra hozott, táplált s szűkös, nehéz időkben mindenét ide adta, hogy tömhessem a pocakomat!

Farkas Dénes: Rendcsinálás

2013. 04. 28.	Rendcsinálás	Farkas Dénes
Ilyenkor tavasz kezdetén a rendcsinálás kötelezettsége megérinti az embereket. Ezt megtapasztaltam magamon is, környezetemben, falumban, városomban, tömbház-lakóként, a parókiákon, a parkokban, a legelőkön s többé-kevésbé a mezőkön is. Egy kis tisztogatás, átrendezés, egy csokor virág a vázában, mintha fokozná az ember életkedvét. Rendcsinálás! De hogyan? Életem egy jó szakaszát világi pályán töltöttem s a lassú kapaszkodás rendjén főnököcske lett belőlem. Fennhatóságom alá tartoztak az anyagok és a kész termékek (nyilvántartóinak) raktárai, annak személyzete, az áruforgalom minden irányú vezetése. Volt a raktárnokok között egy a kezem alatt, akinek az agya szakaszosan dolgozott. Mesteri szinten sakkozott, de egy épkézláb mondatot nem tudott semmilyen nyelven megfogalmazni. Schneider úr, mert így nevezték, hiánytalanul vigyázta a rábízott értékeket, csak soha semmi nem volt a helyén. Ez nagyon nagy gondot jelentett egy alkatrészeket, paszománt-anyagokat tároló raktárban. A varrógéptűtől a csipkék és gombok, cérnák sokfélesége több ezer anyag kartotékot ölelt fel s abban az időben még tintaceruzával írtunk s a számítógép sehol!!!/ A hétfői szokásos reggeli munkaértekezleten a termelési osztályvezető jelenti, hogy nem lesz meg a terv, mert áll egy termelési lánc, hiányzanak az automatizált kötőgépekhez a kötőtűk, parafin s miegymás. Tudtam, hogy azelőtt egy héttel hoztam Bukarestből, de Schneider ezeket úgy eltette, hogy hetek után kerültek elő, mikor már késő volt. Lementem a raktárba s lehordtam Schneider urat a fekete földig, kilátásba helyeztem, hogy amennyiben nem csinál rendet: le is út: fel is út, le is út! Megszeppent a raktárnok hallva a főnöki fellépésem nem a megszokott oktávban való dallamát és eltűnt a tároló polcok között. Mérgemben én is bevágtam az ajtót és otthagytam. Elmentem a kötöttáru gyárba, elég nehézkesen sikerült szereznem pótalkatrészeket, hogy ne álljon a termelés. Másnap Schneider úr nagyon tiszteletteljes alázattal arra kért, hogy szíveskedjek lemenni a raktárba, mert rendet csinált. Megtalálta az eltett anyagokat − gondoltam én, s erre csodák-csodája, mit látok? Az íróasztalán sztaniol karikákból (melyeket a tejes üvegek lefedésére használtak, ezüst, kék, arany) kisimított néhány példányt, melyeket szétpettyegetett, s az egészet letakarta egy átlátszó nejlon fóliával. Tessék megnézni, hogy milyen szép rendet csináltam − mondta nekem diadalittasan. Azt hittem, hogy „eldobom magam”, s halkan megjegyeztem, hogy a karácsonyfa hiányzik! Természetesen nem értette meg, s nem is erőltettem, mert félő volt, hogy a párt-büróban bepanaszol, hogy karácsonyfát követeltem tőle. Rendcsinálás, − de hogyan? Mindenki maga tudja − igénye szerint. Én nem szeretem a téli gumikat, biciklit, kotlóstyúkot, favágófejszét stb. az irodában, sem a Közlönyt a budiban! Esendő „rendszeretetemmel” áldott tavaszt kívánok a jó Istentől!

Farkas Dénes: Napszám

2013. 04. 18.	Napszám	Farkas Dénes
Valamikor azzal próbáltak rávenni az iskolába járásra,h ogy ha nem tanulok, akkor napszámos leszek. Ezt nem kell szégyelleni – gondoltam én, hiszen sokan járnak napszámba. Nagyapám rendszeresen fogadott malomfalvi lányokat lent nyőni, akik ugyancsak napszámba jöttek. Egy heti munka után Apó elővette a nagy lapos bugyellárisát s szépen kifizette a lányokat, kik megelégedetten hazasétáltak Nyikómalomfalvára. A kinyőtt lent elterítve szárították, majd kévékbe szedték s szekerekkel beszállították a keresztúri lengyárba, hol Pasca ortodox tiszteletes osztályozta, s a len árából engem és testvéremet iskolába járattak. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy az ortodox pap másodállásban dolgozott a len gyárnak. Nem lett volna, miből taníttassa a gyermekeit. Cristina-val, Toni-val együtt jártam iskolába, nem is lehetett észrevenni, hogy nem magyarok. Érdekes, hogy abban az időben ez nekünk nem is volt kérdés! Visszatérve a napszámos munkára, én ebben az időben még nem láttam azt, hogy mi az összefüggés az iskola − tanulás −és a napszámosság között. Sokszor hallottam, hogy ha nem tanulsz,akkor napszámos leszel! Na és ? − gondoltam magamban! Székelyföldön divat volt − nevelési szándékkal − a gyermeket riogatni. Csak néhányat említsek: A templomban, ha nem vagy csendben, akkor a pap kivágja a nyelved,vagy a nagy könyvével meghajít. Ne menj közel a kúthoz, mert a béka beléhúz, ne edd meg az éretlen gyümölcsöt, mert béka lesz a hasadban. Ha nem viseled jól magad, akkor jön a zsákos ember s elvisz. Sorolhatnám tovább, hogy a falumban milyen rémisztő dolgok kilátásba helyezésével ment a nevelés. Az, hogy ha valakinek valamijéhez hozzányúlunk az ő tudta nélkül, akkor, ha megtudja: kiherél stb, hogy ne menjek el a rézfaszúbagolyig, mely ha megfog, akkor megreszel !...És így tovább. A falusi bölcselet más formáival is találkoztam, melyek a napszámossá válásom körülményeit befolyásolták. Íme: óvakodjál a fanyelű szerszámoktól (ásó, lapát, kapa, fejsze stb.),mert ezek használatával az ember csak púposodik!Ezek pedig a napszámosok eszközei. Kipróbáltam s a mai is veszek kezembe ilyen eszközt, de arra rájöttem, hogy azért jó, hogy nem a napszámos szakmát választottam a szó fanyeles értelmében. Ha nem tévedek Szabó Dezső után a tanítót, a papot a nemzet napszámosaként szokták emlegetni. Fanyelű eszköz nem tett tönkre, sőt jó hogy valamicskét taníttattak, de most visszagondolva a megtett életre, mégis úgy értékelem, hogy az napszámban telt el. Várom a nagy lapos bugyellárist s utána elballagok...

Farkas Dénes: Héberóra

2013. 03. 28.	Héberóra	Farkas Dénes
1959-ben néhai Dr. Nagy András Professzor Úr bejött az első héber-nyelv órára, és óra előtt felolvasott egy bibliai verset, majd elmondta a szokásos „A kegyelem Istene tegye áldottá” stb... szabványszöveget, és az Ámen után leültetett. Nagyjából a következő szöveggel indított: Hányan vagytok gyermekeim ezen az évfolyamon 12-en, mondta valamelyik bátrabb fiú, hiszen volt közöttünk két professzornak is és több papnak is gyermeke, kik bennünket (parasztpártiakat) bátorságban és egész látkörüket illetően simán leköröztek. Együtt fogjuk tanulni a héber nyelvet, mely nagyon nehéz. Ennek is az un. arámi változatát, melynek írásjelei a képírások időszakára tehető. Rajzolt is azonnal a táblára egy szálkás betűt, és azt mondta, hogy ez az alef, a héber ABC első betűje, mely azt jelenti, hogy ökörfej, s ez így megy tovább... Ebből a 12 hallgatóból 7-8 meg fog bukni, de semmi baj, mert később azok is megtanulják, mert Kecskeméti professzor azt mondta (az elődje), hogy héber nyelvtudás nélkül lehettek fiaim akár püspökök is, de másodéves teológus nálam egyik sem! Azt is mondta, hogy ha nem tudjuk elvégezni a teológiát, ha pap nem is, de egy jó presbiter még válhat belőlünk. Ilyen hangulatban vezetett be a teológiába a Nagyméltóságú Professzor Úr. Hatalmas egyéniségekből állt az akkori református teológia. Maksay, Borbáth, Juhász, Nagy József, Geréb Pál és nem is sorolom tovább, mert félő lenne, hogy valakit kifelejtek. Mindenikük persze doktorátussal rendelkezett, s nem is akármilyennel, szinte mind külföldön szerezték. Az unitárius, evangélikus teológiát szétverték, de a reformátusok közt nem találtak „kiszivárogtató” embert, Kelemen István főtitkár kivételével megszabadultak a börtöntől. Az imént emlegetett professzorok közül Nagy Andrást és Maksay Albertet nyugdíjba kényszerítették, úgyhogy második félévre megszabadultunk az un.”begátkefát” betűktől. Horváth István nagyelméjű embert tették oda, hogy kínlódjék velünk. Félszeg- ember volt tizenvalahány dioptriával, s mi a hallgatók egyáltalán nem vettük komolyan. Szegénykém csak tejet ivott, s azt is mértékkel! Szívatták is a hallgatók végeláthatatlanul. Pál apostol volt a kedvence, s állandóan idézgettük a páli szavakat: Bolond vagy te Pál stb.... Vagy élj egy kevés borral és így tovább...(ezeket a páli részeket a papok tudják.) A héber igeragozásban az igei gyök a ragozás rendjén mind dagad, de az utolsó igei alak a legrövidebb −mintha elvágták volna. Valamelyiknek kiadta, hogy ragozza a káfar igét (menni). Az meg elkezdte: káfar, kúfer, hátizsák, átalvető,necc! Mire vége lett az igeragozásnak, a professzor úr (Pistuka) egy marék hajat tépett ki az amúgy is gyér fejdíszéből. Ha Isten éltet jövőre lesz ötven éve, hogy el − ki − végeztük a teológiát. Szerény jegyzetem legyen vezeklés és kegyelet a nagynevű professzoraink emlékének!

Farkas Dénes: Pajkos egyházi történetek V. (Radikális megoldás, értetlenség, félreértés vagy félre-fantázia)

2013. 03. 09.	Pajkos egyházi történetek V. (Radikális megoldás, értetlenség, félreértés vagy félre-fantázia)	Farkas Dénes
Ez elmúlt rendszer mindent elkövetett azért, hogy a gyermekek Isten nélküli nevelésben részesüljenek. 1948-ban a papokat kiszorították az iskolákból, vallásórákat tartani csak nagyon nehéz körülmények között lehetett. Nem lehetett jelenléti naplót vezetni, jegyet vagy csillagocskákat osztogatni, tantervet készíteni. Az egyházközösségek alkalmi megoldásokat foganatosítottak, hiszen a hitükből kirázni a szülőket nem volt éppen egyszerű eset. Márpedig a normális székely család megkeresztelte és megkonfirmáltatta a gyermekeit. Volt számos eset, hogy ezek a dolgok rejtve történtek, de a papok hozzáállása azért hárította a tönkretétel szándékát. Az ateizmus szószólói a tantestületiek voltak, kik közül sokan igencsak túllihegték magukat − tisztelet a kivételnek! A teológián volt egy prorektorunk, ki meggyőződéses embere volt annak a rendszernek. Azt, hogy miként tudta egyeztetni az istenhitét a kommunizmussal, ez nekem örök rejtély marad. Egyébként kedves modorú, sakkozó professzor volt, aki a radikális megoldásokat űzte. Szókimondó természete volt, s esetenként megengedte magának a pajzánabb kifejezéseket is. Egy nap bejött egy vidéki pap és panaszolta, hogy nem tud vallásórát tartani, mert ott van a faluban egy fiatal tanítónő, és minden vallásóra időszakára vagy kirándulást szervez, vagy pionírfoglalkozással vonja el a gyermekeket. Mit tudjak csinálni? − kérdezte a fiatal lelkész. Tudja mit, kolléga: .....izélje meg! Erre egy másik végtelen komoly professzor megjegyezte: De Béla ???.....  izélje meg kolléga! Öt éven át folytattuk a teológián, ha kényes kérdés merült fel. „Tudjátok mit mondott B. tanár úr?  Na, azt csináld kolléga!Az 1960-as években temetési szertartást végeztem Gyepesben. Egy drága szív-lélek nénit kísértem utolsó útjára, akit nagy családja gyászolt. Kezembe került egy vers-töredék, a homoródmenti papok gyűjtéséből, mely valami ilyenszerű szöveget hordozott: „Egy asszony halt meg itt az éjjel,  szólt a közömbös idegen... az orvos azt mondta, hogy nehéz betegem!”  A férj a koporsó fölé hajolva csak annyit mondott: Mindenem!(?). Beidéztem e versikét a temetési beszédembe, és hetek múltán megjegyezte az egyik fia, hogy tiszteletes úr ! Nem volt szép magától, hogy Édesanyámat közömbös idegennek nevezte, mert sokszor asztalhoz ültette magát! Egy félreértést soha többet nem sikerült helyére tenni, mert maradt a feszültség, s a családnak nem volt annyi kultúrája, hogy meghallja a vers záradékát is „Mindenem”. Egy másik baki valamelyik pap temetési beszédéből: Ecsetelte a család veszteségét, midőn utolsó útjára kísérte a családfőt, a férjet. A kolléga valahogy imigyen fogalmazott: „Csak te tudod drága özvegyen maradt asszonytestvérem, hogy most férjed eltávozása után mekkora űr marad betöltetlenül.” Némelyek fantáziája messze szaladt, a szívatásoktól a pap soha nem szabadult meg, annak ellenére,hogy „félre fantázia” áldozata lett. Reményiknek igaza van, mikor azt mondja, hogy gondolja meg mindenki ki mit beszél magyarul!

Farkas Dénes: Hirdetőtábla

2013. 03. 05.	Hirdetőtábla - In memoriam Nagy Ödön	Farkas Dénes
In memoriam Nagy Ödön   1959-ben kérdeztük meg egymást: téged minek hívnak? Te Ödön voltál, én Dénes. A jelzett esztendő őszétől 2013. március 3-ig az Élet nagy katalógusában kenyeres pajtásként egy azon hirdetőtáblán szerepeltünk. A hirdetőtábla a hajdani Egyetemi Fokú Protestáns Theologiai Intézetet (mi csak teológiának mondtuk és írtuk) folyosóján volt, a főtitkárság és a rektori hivatal előtti falon. Ide függesztették ki a tudnivalókat, melyeket a tiszteletes ifjúság esetenként jól, esetenként ellenszenvvel vett tudomásul. Olyan is volt, hogy a nem tetsző közleményeket a diákok karikatúra rajzokkal, vagy csúfondáros megjegyzésekkel tették éktelenné. Azért, hogy ez elkerülendő legyen, egy lakattal ellátott dróthálós ajtót tettek a hirdetőtábla elé olyan távolságra, hogy ceruzával ne érjük el a szövegeket. 1963 tavaszán, − ha nem csal az emlékezetem − ez egész teológián (három felekezet) 12 hallgatója álltunk államvizsgára, amit kispapinak neveztek a berken belül. Unitáriusok ketten voltunk: Te meg én. A hirdetőtáblára névsor szerint tüntettek fel. Erősdi volt az első, s az F-betűvel kezdődő nevemmel én voltam a második. A többiek később Geréb, Juhász Jánosi, Kallós, Kovács és így tovább...Te valahol ezek után Nagy előneveddel hátrább szerepeltél. Mindnyájunk neve után odaírta a gépírónő, hogy IV éves theol. hallgató. A jelzett sorrendben mentünk be a szorítóba, egy-két óra gyötrelme után közölték, hogy a szigorlatot elfogadták. Szorongtunk a folyosón fekete ruhában, nyirkos tenyérrel, vacogva s mégis verejtékesen. Sikeresen „átestem” a szigorlaton s odamentem a hirdető táblához,s  lám csodák csodája nem volt lelakatolva. Azonnal vettem egy színes ceruzát, s a nevem mellett e IV éves theol.hallgató szót kihúztam s rögvest odaírtam, hogy unitárius lelkész. Stréberségem ma is szégyenem, mert a vizsgázás lázában odamentem hozzád, és azt kérdeztem, hogy te még diák vagy? A válaszod, mely nekem útirányt sugallt, már elveszett az idők tengerében. Pár óra eltolódással Te is unitárius lelkész lettél, s az Élet nagy hirdetőtábláján soha többet nem „szívattuk” egymást. A hirdetőtábla szószékké minősült s fekete palástban végig vacogtuk, nyirkos tenyérrel, verejtékesen az életet, s most a Nagy Szigorlaton Te már átestél. Drága Kenyeres pajtásom! Te már nem olvashatod el ezt a pár soromat, pedig mennék leütni a drótozott ajtó lakatját és az Élet Hirdetőtáblájára szép nagy betűkkel írnám Nagy Ödön neve után, hogy ISTEN VELED!

Farkas Dénes: Testcsel

2013. 02. 25.	Testcsel	Farkas Dénes
1961-ben a karácsonyi vakációban egy zsúrt követő időben − akkor így nevezték a bulit − éreztem, hogy a nyakam olyan furcsa fájdalommal idegenkedik a fejem alatt. Nem tulajdonítottam ennek különösebb jelentőséget, majd néhány nap múlva a vakáció végeztével mentem vissza Kolozsvárra a tanulmányi év folytatására. Segesváron többedmagammal vonatra szálltam s ott összeverődött a sok diáktársból álló csapat. Az utasok között volt Molnár Attila, erdővidéki barátom és az ő édesanyja is. A néni, azt hiszem, egészségügyi szakember lehetett, mert reám nézett, és azt mondta, hogy: Dénes! magának mumsza van. Megijedtem, mert éreztem, hogy valami nem stimmel, mert a fülem mögött tojásnyi daganat képződött, mely kegyetlenül fájt s lázam is lett. Elkülönítettek már a vonaton s Tövisről (ahol sokáig vesztegelt a személyvonat) telefonáltak a mentőknek és a vonatérkezésre, a kolozsvári állomásra mentőautó jött értem. A lázam eszméletvesztésig emelkedett s − ahogy mondani szokták − számomra a film megszakadt. A kolozsvári járványkórházban, az akkori Bezerédy utcában, találtam magamra. Ez egy elég primitív, barakkszerű intézet volt, melyben vaságyakon cementes padlóval képzett ridegségben feküdtünk egy ún. „mumszos” kórteremben. Négyen-ötön voltunk a cellának nevezhető szobában, s a betegek nagy hozzáértéssel tanácskozták meg a mumsz okozta lehető és lehetetlen következményeket. Borzongva hallgattam 19 évesen, hogy a férfiak esetében ennek a betegségnek szövődményei lehetnek, s megtámadhatja a hasnyálmirigyet, a heréket s még nem tudom, hogy miket, de azt észbe tartottam, hogy oda lesz a férfiúság... A lappangási idő pedig több napig eltart. A zsúrozás emléke kegyetlenül rázós lett, s ezt fokozta az is , hogy az ajtó melletti első ágyban feküdt egy Cenan Ioan nevű középkorú vasutas, kinek elképesztő heregyulladást okozott a rút kór. Egy Marina nevű kedves orvosprofesszor tartotta a napi viziteket s hozta magával a velem egykorú hallgatóit, kikkel tanulmányozták a mumsz lefolyásának tüneteit. Hála Istennek megúsztam szövődmények nélkül, hiszen szép gyermekein ezt nyugtázzák. Elég az hozzá, hogy minden nap jött a professzorral a nyolc-tíz orvostanhallgató, akik végigtapogatták Cenan bácsi heréit, majd jöttek a következő ágyhoz, s kézmosás nélkül nekiestek az én nyakam inának, s gyönyörködtek a fülem hátmögöttiségében, melyet ugyancsak mindnyájan végigtapogattak. Azt hiszem, hogy kezdtem lábadozni, mert eszembe jutott, hogy ez a sorrend ez nekem nem konveniál. Testcselhez folyamodtam − bebeszéltem Cenan bácsinak, hogy az ajtó mellett húzat van, s cseréljünk helyet, mert én azt szeretem, s neki is jobb lesz. Be is vette a testcselemet Cenan bácsi, s másnap örömmel nyugtáztam, hogy a nyakam ina megelőzte a vasutas bácsi heréit. Marina professzornak, amikor elmondtam a turpisságot, mosolygott, akárcsak én is, mikor ezt a fogalmat hallom, hogy testcsel...

Farkas Dénes: Pajkos egyházi történetek. IV. Bakik... Dr Kiss Elek püspök úrnál

2013. 01. 26.	Pajkos egyházi történetek. IV. Bakik... Dr. Kiss Elek püspök úrnál	Farkas Dénes
Magamat sem kímélhetem, mert első éves teológus koromban olyan bakit követtem el, mely kortársaim (fájdalom: elmúltak) körében sokáig emlékezetes maradt, s gyakorta meg is cikiztek az alábbi történettel. Mielőtt a bakimra térek, dr. Kiss Elek hajdani unitárius püspökkel kell kezdjem. Azon kevés kiváltságos személy vagyok, ki öt püspöknek volt papként a szolgálatában. Ez azért érdekes, mert régebb a püspököket életfogytáig választották. Az emlegetett püspökök közül hármat valóban én is elkísértem amaz utolsó úton, sőt a harmincadik egyházfőt is, aki idejekorán hagyta el a földi pályát! Kiss Elek püspök úr kemény ember volt! Alkatában és határozataiban is egyaránt! Öregkorában, hogy merre vitték tanácsosai azt most nem taglalom. Nagy lelke volt, és annyira szerette az egyházát, hogy − bátran megreszkírozom − életét adta volna érte. Sötét ruhában járt, és nejével Milike nénivel, Főtisztelendő Asszonyával, amikor végigmentek a Szamos parton vagy a Sétatéren, akkor alig volt fején a kalap, mert lépésenként kellett emelgetnie. Mindenki tudta, hogy az unitárius püspök sétál, s őt illik köszönteni. Igaz, akkoriban még Kolozsvár egészen más volt. Élt a Hóstát, nem voltak tömbház-negyedek s egyetlen blokkot kezdtek akkor építeni a Malom-árok partján, a Széchenyi téren. Nem is sejtettük akkor azt, hogy hová fejlődik a tömbház-világ, s hogy alakulnak ki a XX. század beton nyomor-tanyái, s azt sem érzékeltük, hogy hova jut a város arculata! Kiss Elek püspök segítette a sok letartóztatott pap feleségét, gyermekeit és a teológusokat is nagyon kedvelte. Megkérdezett előmenetelünk dolgairól, minden évben meghívott egy-egy vacsorára.  A meglepő az volt, hogy a Milike néni Főtisztelendő Asszony finom húslevesét csuporban kaptuk, és tea-szerűen ittuk meg. Ez teljesen szokatlan volt a székely rendtartás szerint. Annyira szerette a szülőföldjét, hogy a szeme annak a kemény embernek mindig könnyekben úszott, mikor Nagymedesért kiejtette a száján. Fiatal korában sportolt, birkózott, mely sportot ő székelyesen „küzsdölődésnek” nevezett. Egyszer − mondta Ő − egy kihívómat úgy földhöz vágtam, hogy kórházba került, s akkor elhatároztam, hogy abbahagyom a „küzsdölődést.”  Volt egy szerkezete, mely az ember markát erősítette. Én a térdeim közt alig tudtam a rugós szerkezetet összeszorítani, míg ő a tenyerében simán kattogtatta azt. Kipróbálta a vegetáriánus életvitelt is, melyből azonban időben kiszállt orvosi tanácsra. Azt hiszem, hogy jól tette. Most jövök rá,hogy igen elkalandoztam az emlékezés mezején, de azt meg kell még jegyezzem, hogy igen gyors beszédű volt, szinte hadart ! Mire elkezdte a Miatyánkot már rögtön el is ért az Ámenhez. Főpapi státusza előtt Ószövetséget tanított s „hadarta” a paradicsomi történetet, nevezetesen a kiűzetést az Édenből! Az anekdota szerint kellő hévvel idézte az Úristen szavát − a bűnbeesés után − Ádám! Ádám! Hol vagy? Erre a padból Ádám Dénes, későbbi homoródkeményfalvi lelkész felállt, és azt mondta, hogy itt vagyok főjegyző úr! Szamár! − jött Kiss Elek válasza − foglaljon helyet! Amiért előszedtem emlékeimből a hajdani nagy püspököt, az azért történt, mert egy születésnapjára mentünk köszönteni. Én első éves voltam 1959-ben, egészen új a teológián. Nem is sejtettem, hogy a püspök név szerint tudja, hogy kik és mik vagyunk. Az első évről én kaptam megbízatást a Főtisztelendő köszöntésére. Ez abból állt, hogy a legfiatalabb kellett töltse a fiúknak az italt, amivel megkínáltak. Bal kézzel fogtam meg az üveget s erre a püspök kétszer jó hangosan azt kérdezi tőlem, hogy: maga balog-balog ? Én nem, mondom, hogy én Farkas Dénes vagyok! Akkora lett a kacagás, hogy ötven s valamennyi esztendő után is, ha Darkó Bélával találkozom Marosvásárhelyen, a balog...ságom esete kilocsog a régmúlt emlékek partjaira.

Farkas Dénes: Szerenád

2013. 01. 05.	Szerenád	Farkas Dénes
Ünnepek alkalmával a kolozsi cigányzenészek mindig megtiszteltek a parókiámon. Ennek a megtiszteltetésnek a természetes velejárója volt az a pénzecske, melyet ilyenkor adni illett a prímásnak, aki majd a bandában lerendezte a borravaló egy főre jutó részleteit. Kolozs valamikor ontotta magából a híres cigányprímásokat,ugyanis hajdanában nagy élet volt a fürdő vendéglőiben, szállodájában, ahol több banda húzta rendelésre a kivilágos kivirradtig tartó zenét. Ezek a zenészek azt muzsikáltak, amit kértek. Mindent tudtak. Végeztem temetési szertartást úgy, hogy a sírnál a beszédem után a banda rázendített a kéknefelejcsre. Mára ezek a művészek elfogytak, talán Cuki maradt a régi dinasztiából. A polgárosodás magával hozta a műdalok elterjedését. Igen, egy időben a műdalok lekörözték a tiszta forrásból merítkező népdalokat, mert egy kancsó bor mellett igen csak kapóra − szájra, akarom írni − jött az Akácos út, Deres már a határ, Erdő szélén nagy a zsivaj ..., akár Volt egyszer egy hadnagyocska, és így tovább, se szeri, se száma a palettának. Zeneileg antitalentummal ruháztattam fel. Nekem mindegy, nem is tudom, nem is értem − szóval csak annyit tudok, amit mások mondanak. Például azt is mondják, hogy a ”kívánságkosár egy nagy szirup”, melyből csöpög az idétlenség. Van, aki halottainak üzen, a másik embrió állagú unokájának küldi a nótát. Szóval, nem tudom, nem az én reszortom. Csak azt tudom, hogy ez az adás a legnézettebb, s akkor, ha a közvélemény kultúrszintje ezt szavatolja, akkor azt hiszem, hogy nekem is tetszik, hiszen Édesapám nem dalol már, Édesanyám sem ír a falunkról. Néhány éve pünkösdkor eltemettük drága Édesanyámat. Alig értem haza a számomra igen szomorú eseményről, s hallom, hogy a tornácon valaki mintha zenét „nyiszitelne”. Kinéztem az ajtón, látom, hogy ott van a vén cigány − Gyuszi − a nyűt vonóval s két szál dróttal a hegedűjén köszönteni akarván a pünkösd harmadnapját. Soha ilyent nem tettem, de a gyászomban mélyen felindulva Gyuszit pénz nélkül elkergettem... Néhány nap elteltével hallom a faluban, hogy Gyuszi, az öreg prímás eltávozott az élők sorából! Olyan mélyen megrázott a halála, hogy azóta sem feledem, mert egy az egyben végigéltem A vén cigány szirupos, de meghökkentő tragédiáját:  „nem muzsikál soha sem már ...” Most karácsony, újév időszakában Cuki megjelent. Megtisztelt! Leültettem! Megtiszteltem, Gyula emlékére elmuzsikálta nekem a Vén cigányt. Ha az örökkévalóság világában a lelkek találkoznak, akkor édesanyám, amíg jövök, mondd el Gyuszinak, hogy nem akartam rossz lenni...

Farkas Dénes: Pajkos egyházi történetek III. - Papi bakik

2013. 01. 01.	Pajkos egyházi történetek III. - Papi bakik	Farkas Dénes
Kis- és Nagykede földrajzilag − tudtommal − a Fehér-Nyikó völgyéhez tartozik. Két kicsi falucska, mely mára azt hiszem a teljes elnéptelenedéstől csak arasznyi távolságra van. Zömében unitáriusok lakják, helyesebben lakták, de Nagykedében volt egy kis református közösség is. Gyermekkoromban Siménfalváról járt fel Dani pap, mindig a házunk előtt sántikált, mert egyik lába rövidebb volt, mint a másik, melynek okát nem ismerem. Kedves ember volt, mindig beköszönt, mikor a szüleim háza előtt baktatott Nagykede felé. Kúria is volt Kedében, mert a Borbáth család a nagybirtokosok közé tartozott, és ezt a családot „urazta” mindenki a vidéken. A két falu szegény lehetett a múltban is, mert csak együtt tudtak egy közös unitárius templomot építeni, s azt is olyan szerencsétlen helyre, hogy mindkét falu híveinek egy nagy hegyre kellett felkapaszkodni ahhoz, hogy az istentiszteleten részt vehessen. Utolsó berendezetten ott lakó papjuk Szathmári Géza volt, kinek elvonulása után csak toldozva-foltozva oldották meg a papi munkát. Előbb filia, majd társegyházközség státusban volt a két Kede. A mai helyzetét kevésbé ismerem. Az én gyermekkoromban egy Dudi nevű cigányember volt a harangozó. Nagyon szép ácsolt fatorony tartozott a templomhoz, mely néhány méterre délre állt a templomhajóhoz képest. Ilyen-jellegű unitárius tornyunk csak Magyarsároson, Kálnokon, és amint említettem,  Kedékben van. A baj tehát Kedében a templom megközelíthetőségével van, s ez akkor is így volt, mikor még volt aki megközelíthette volna. Dudi, a harangozó, mindig vasárnap összehúzta a harangokat, majd intett a toronyból a papnak, hogy ne mássza meg az agyagos hegyet, mert sem egyik, sem másik Kedéből senki nem kapaszkodott fel a két falu közös hegyére prédikációhallgatás végett. Ilyenkor a pap is visszafordult, s mindenki maradt a csendes imádkozás lehetőségével. Idős Báró József, már rég nyugdíjas pap bácsi jelentkezett valamelyik beszolgáló lelkésznél − Kedébe minden irányból volt már beszolgáló, körbe-körbe a Zsidó dombot Medesértől Csekefalváig – hogy ő tartana egy anyáknapját a kedeieknek. A szolgálata ajánlatát természetesen örömmel fogadta a beszolgáló lelkész, és a drága Öreg abban az irdatlan sárban felgyalogolt a kedeiek Sion-hegyére, majd visszafordult, s keserűséggel újságolta Jakab Dénes szentábrahámi lelkésznek midőn az megkérdezte, Na, Józsi bácsi, hogy sikerült Kedében az Anyáknapja?, Nem volt fiam sem kicsi gyermek, sem édesanya. Eszembe jutott Arany János néhány sora: Egy hang, mely csilingel az égi madárban, Hogy lerombolt fészkét rakja késő nyárban; Mely a pók fonalát százszor megfonatja, Noha füstbe százszor menjen áldozatja; S mely, hatalmasb szóval, a költőben riad: "Ha későn, ha csonkán, ha senkinek: írjad!" Rám ront a kérdés: hova lettek az Édesanyák, s hát a kicsi gyermekek? S hát az agyagot is elszenvedő szolgák?

2012. 12. 31.

Töprengek, tehát...