Lakatos Sándor: Kutak

2012. 10. 25.     Kutak     Lakatos Sándor    

Székelykeresztúr közelében található Erzsébet kútja. Ez egy hűs vizű forrás, ahova a környékbeliek előszeretettel járnak ki korsókat és pillepalackokat friss vízzel megtölteni. A forrás nemzeti színekkel díszített homlokzata mellett kellemes árnyékos hely van, ahol a padon megpihenő ember arra jártában nyugodt lélekkel élvezheti az erdőszél kellemes hangulatát. A forrás vizének minősége felér bármelyik cégéres bolti „lapos vízzel”, és talán nem szégyen kimondani, hogy bizony egy jelentős anyagi tehertől mentesíti a forrás a családi kincstárat.

Talán azért is szeretek ide járni családommal együtt, mert Erzsébet kútja eszembe juttatja a nagyanyám kertje végében található „Kicsi kutat”. Így nevezik azt az olthévízi forrást, ahonnan gyermekkoromban a dolgozni induló falusi emberek vizet merítettek, hogy a hőség és a munka fáradsága okozta szomjukat oltani tudják a megmunkálandó földeken. Nagyanyámtól sokszor hallottam, hogy nagyapám és a szomszédban lakó férfiak évente takarították a forrás aknáját és környékét, hogy a falunak tiszta legyen a forrása. Ezt becsületbeli kötelességüknek tartották. A forrás tisztítása generációkon keresztül természetes feladata volt a környéken lakóknak. Ma már nem hiszem, hogy bárki feladatának tartaná ezt a munkát, mert ez ugye köztulajdon.

Erzsébet kútjánál nemrég, még alig pár perces megállóval elintéztük a víztartalék beszerzését, mert a forrás bőséggel ontotta magából a természetes kincset, ma már egyre gyakoribb, hogy a húsz-harmincliternyi víz negyven-ötven percig csordogál bele az edényekbe. Hetek óta azt látom, hogy az emberek szinte állandó jelleggel csoportosan üldögélnek a forrás melletti padon, és aggódva nézik, ahogy napról napra elapad a forrás. A forráslátogatók beszélgetnek a napi dolgokról, és közösségben hüledeznek a víztelenség kíméletlen tényén. A mai társadalomban sajnos ennek a közösségteremtő erőnek is örvendeni kell. Az elmúlt napokban többször kimentem a forráshoz, de annyi ember üldögélt a forrás körül, hogy egyszerűen nem volt időm a soromat kivárni.

Nincs ínyemre, de akaratlanul is a védizmus mitikus démonszerű sárkányalakja, Vritra jut eszembe, aki a tunyaság és a rendetlenség megszemélyesítője. Nevének jelentése torlasz, akadály. A hindu mítoszok szerint ő az, aki rabul ejtette az esőt és a folyóvizeket. Vritrának nincs keze és nincs lába, csak sziszegő hangja. Kártékony, gonosz démon, ami a vízben és a sötétségben rejtőzködik, és visszatartja az esőt, hogy szárazságot támasszon a földön.

A Rig-Véda szerint Vritra végül legyőzetett a mindeneket uraló Indra főisten által, de vajon eljön valaha az ideje annak, hogy az ősi mítoszok démonjait felismerjük önmagunkban?

Mert miközben időhiányra hivatkozva a bolti vízvásárt tervezem, elborzadok, ha belegondolok abba, hogy mi történne velünk, ha egy szép napon mindannyian kizárólag a természet forrásainak használatára kényszerülnénk vissza, és például a kutakhoz való kijárás nem „kellemetes” természetjárás, hanem létkérdés lenne. Azt kérdezem magamtól, hogy mi lesz itt, ha egyik napról a másikra az anyatermészethez leszünk kénytelenek térden csúszva és könyörögve visszatérni? Mi lesz velünk, ha hamarosan azzal találjuk szembe magunkat, hogy a forrásaink gondozatlanok, kiszáradtak az esőhiány miatt, és a kutak helyén fertőz a békanyálas szemétdomb?

Lakatos Sándor: Álmos háromperces

 2012. 09. 21.     Álmos háromperces     Lakatos Sándor   

Amikor reggel felébred a család és indulna a nap, gyakran érzem, hogy a függőleges testtartás előtt még szükségem lenne néhány percre, esetleg órára, hogy ébredésem természetesnek mondható legyen. Ismeri ezt az érzést minden későn fekvő „éjjeli bagoly”. Ilyenkor, reggel a kommunikáció is nehezen megy, de megszokásból, vagy családi kedvességből megkérdezzük egymástól, hogy ki mi szépet álmodott az éjszaka.

C. G. Jung és tanítványai szerint az álom az egyén tudattalanjának nélkülözhetetlen kifejeződése. Az álom kizárólag álmodójához szól és kizárólag ő általa megfejthető egy, a minden személy esetében egyedi jelképrendszer alapján. A tudattalan az álmokon keresztül bírálja felül a tudatos rossz döntéseinket. A jungiánusok szerint az álmok iránti fogékonyság tanulható, sőt létfontosságú tudattalan mélységünk üzenetét értelmes gondolatainkkal egybe látni és értelmezni.

Az észak-amerikai indiánok ezt teljesen másképpen gondolták. Ők álomfogókat készítettek fűzfavesszőből és puha hálóból, amit madártollakkal és egyéb tárgyakkal díszítettek. Ezeket a fekvőhely felé helyezték, hogy az, hitük szerint távol tartsa a rossz álmokat. Az álomfogó megszűri az álmokat, a jókat az alvó fele útjukra bocsátja, a rosszakat szétszórja, hogy azok a hold fényénél megsemmisüljenek.

Ibn Isaq A próféta élete c. írásában olvasom, hogy Mohamedet álmában Gábriel angyal látogatta meg és egy brokátféle kendővel majdnem halálra szorongatta, hogy az írástudatlan Mohamed végül elolvassa a kendőre írt isteni üzenetet. Ez volt Mohamed prófétai elhívásának egyik legfontosabb pillanata. Mohamed világában ismeretlen volt az álomfogó hagyománya és ilyen megvilágításban nehéz megítélni, hogy mi számít jó és mi rossz álomnak.

Három és fél éves lányom álmairól szóló beszámolói ma még kiszámíthatóak. Vagy rózsaszín nyuszit álmodott, vagy az előző este olvasott mese valamelyik kedves szereplőjét álmodta meg. Néha irigylésre méltó lehet, hogy milyen kedves dolgokról álmodik egy boldog kisgyermek, de arra a következtetésre kellett jussak, hogy zsenge kora okán még nem tudja értelmezni az álmait. Amint kinyitotta szemét, teljesen eltűnik az álmok világa, és számára csupán reggeli közhely marad a „mit álmodtál kincsem” ásítós kérdésem.

Persze az is lehet, hogy az ágya felett lógó tekintélyes méretű álomfogó tartja távol tőle a rossz álmokat, és ezért olyan egyhangúan édes minden álma. Ezt most még nem tudhatom. Pedig olyan megnyugtató lenne biztosan tudni, hogy gyermekem minden álma édes és ringató. Talán eljön annak is az ideje, hogy elmondjam neki, hogy nincs azzal semmi baj, ha az ember nem mindig rózsaszín nyuszikat álmodik. Addig is maradok a saját álmaim értelmezésének próbálkozásaival és a jungiánus írások böngészésével.

Úristen! Most látom, hogy már megint elmúlt éjfél és reggel megint nehéz lesz az ébredés! Egye fene, ezt még elolvasom...

Lakatos Sándor: Magyarságtudat a végeken

2012. 08. 20.	Magyarságtudat a végeken	Lakatos Sándor
1083. augusztus 20-án országalapító királyunkat pápai engedéllyel katolikus szentté avatták. Ez a dátum az újkori Magyarország nemzeti és állami ünnepe. Tizenéves koromban brassói fiatalként a nemzeti ünnep kapcsán gyakran vett erőt rajtam az érzés, hogy csak másodlagos magyar vagyok, hiszen a román többségű nagyvárosban nyoma sem volt ünnepi hangulatnak, ráadásul mi közöm lett volna nekem a katolikusok szentjeihez? A tizenéves hajlamos a szélsőséges gondolkodásra is. Ilyenkor a brassói Árpád-szobor történetét emlegettük fel. Hallottuk, hogy 1896 augusztusában állították fel a Cenk tetejére azt a 20,3 méter magas műalkotást, aminek tetején egy 3,5 méter magas szobor, Árpád vezér honfoglaló katonája állott. Azt is mesélték az idősebbek, hogy 1913 szeptemberében két román atyafi dinamittal felrobbantotta a magyar jelképet, a szóbeszéd szerint azért, mert a szobor háttal állt Romániának. Ha akkoriban, felmentünk a Cenkre nem az egyedi panoráma érdekelt, hanem a megmaradt betontalapzat, amire irredenta szövegeket mázoltak magyarul hozzánk hasonló nyugtalanok. Végletek között csapongva kerestem önazonosságomat. Ha augusztus huszadika, akkor eszembe jut áldott emlékű Reiff István színpadi író, folklórgyűjtő, irodalom tanár, a Búzavirág néptánc együttes szíve és lelke, aki több mint fél évszázadon keresztül foglalkozott a brassói magyar fiatalok egészséges öntudatának erősítésével. Pista bácsi mindig arra tanított, hogy legyünk büszkék a viseletre, a táncra, a zenére, mert ha mi nem vagyunk büszkék rá, akkor ki. Azt hiszem nemzeti öntudatom ébredését, a népi hagyomány tiszteletét nagymértékben Pista bácsinak köszönhetem. Sokat mesélt, de soha sem volt uszító, sohasem nevelt arra, hogy idegenkedjünk a többségiektől, pedig esetenként könnyedén megtehette volna. Ő inkább heti rendszerességgel egybegyűjtött minket és kemény munkával színpadképessé edzette a tiritarka csürhét. Színpadra állított valahányszor csak lehetett. Kemény évtizedeken keresztül fiatalok százait vitte a környező falvakba fellépni, oda, ahonnan a betanított táncokat gyűjtötte és igyekezett megmutatni általunk a táncokat, amiket a falubeliek egy generációja már félretettek. Bejártuk Magyarország különböző részeit, „összetáncoltuk” a költséget és a támogatók jóindulatát, hogy mi, a szélekre szakadt fiatalok, láthassuk a magyar alföldet és a főváros minden szépségét. Sokan közülünk így léphettük át életünkben először az ország határát. Az évtizedekig tartó kemény munkájából, meg vagyok győződve, hogy Pista bácsi sohasem szerzett anyagi nyereséget. Ennek az embernek emlékét tisztelem, amikor eszembe jut, hogy 1998-ban a Szent István körmeneten, dédnagyapámtól örökölt kézzel varrott viseletbe öltözve én vittem a tánccsoport előtt a nemzeti lobogót és akkor már fel sem merült bennem, hogy ott-e a helyem vagy van-e közöm a Szent Jobbhoz, még ha szentek nélküli „szűk egyistenhitű” is vagyok, akinek az ereklyetisztelettel szemben hitelvi fenntartásai vannak. A nemzeti hovatartozást egészségesen táplálni szent hivatása minden tiszta érzésű magyar embernek. Számomra példaértékű marad Reiff István életműve. Nemzeti megmaradásunk nem a szélsőségben vagy gyűlölködésben van. Hiszem, hogy egészséges nemzeti öntudatunk ott van bennünk, velünk születik, de mindig kellenek a munkálkodó hétköznapi hősök, akik szélmalomharcnak tűnő megfeszített munkával szüntelen ébresztgetik és táplálják a szunnyadozó, itt-ott lankadó évezredes magyarságunkat.

Lakatos Sándor: Lélek – Légzés

2012. 07. 18.     Lélek – Légzés     Lakatos Sándor    

Az élet legelemibb feltétele a levegő. Az első, vagy utolsó lélegzetvétel misztériuma minden idő emberét lenyűgözte. Nem csak magyar nyelvünkben, hanem sok más nyelvben is megtalálható a közhelyszerű lélek-légzés fogalmak etimológiai egybecsengése, összekapcsolása.

Zsidó-keresztény hagyományunk teremtéstörténetében olvassuk, hogy Isten életnek leheletét lehelte a föld porából megformázott ember orrába, hogy élőlénnyé tegye. A zsidó hagyományban Isten megnevezése és Isten lényege ez az első lélegzetvétel, a kimondhatatlan JHVH. Hagyományos gondolkodásunk szerint pedig, ha utolsó leheletünk ideje elérkezett, azzal együtt a lélek is távozik a testi börtönből. Közismert, hogy az arab világban Allah minden lélegzetvétel ura és minden lélegzetben jelen van az, akit dicsérni kell a létezésért. A teremtménynek pedig emlékezni kell erre a legnagyobb szentségre. Lélegezve imádjuk az Istent, szuszogásunk legyen hálaadó zsoltár.

A japán harcművészetek alapvető témája a Chi, ami az ember legbelsőbb életerejét jelenti, és ez ugyancsak a légzésben keresendő, tehát az ember testi, lelki és szellemi ereje is a légzésben rejlik. Minden erő, mozdulat, vagy gondolat a légzésben összpontosul. A láthatatlan Chi tagadhatatlan létezését a japán ember a rizs főzésével szemlélteti: ha a lobogó tűz fölé helyezett fazékban rizs fő, megláthatjuk, hogy a főzéskor a rizs gőzével olyan erő szabadul fel, ami láthatatlan, mégis „titokzatosan” elmozdítja a fazék fedelét. Valami hasonló az emberben rejlő Chi is – tanítja a Budo bölcselet – ami a test és a lélek harmóniája által végtelen erőforrás az ember számára. Egy lélegzet, ami egyazon mozdulat, és egyazon gondolat: ez a létezés teljes egysége.

Mindkét gyermekem születésekor lélegzetemet elfojtva figyeltem azt a titokzatos pillanatot, amit utópisztikus eszmefuttatásokban felemlegetünk: az első lélegzetvételt. Az apás szülés, mondhatni egyedüli kiváltsága, hogy az apa hamarabb megláthatja az újszülöttet, mint maga a szülő anyja. (A szülés többi része az apa számára nem más, mint lábatlankodás és alázatgyakorlás felsőfokon.) Szóval, fogszorítva lestem azt a titokzatos, első lélegzetvételt, figyeltem, az elképzelésem szerint fájdalmas pillanatot, amikor a megszületett gyermek makulátlan tüdeje először megtelik a szent, életet adó levegővel. Elképzeltem az első lélegzetvétel érzését, valami olyannak, mint amikor téli hajnalon az ember a meleg hajlékból kilépik a csípős mínusz fokos hidegbe, és velejéig kirázza a hideg. Aztán egy erőset, hangosat lehel a semmibe és megnézi magának, hogy a kutyatörő hidegben milyen kegyetlenül mutatkozik a benti meleg és a kinti hideg közötti különbség, majd indul dolgára.

No, de csalódottan kellett nyugtázzam: semmi szentséges „Szusszanás”-t nem észleltem, egyáltalán nem hallottam sem „Az Ah”, sem "A Ha" nyilvánvalóságát, mondhatom, mindkét alkalommal lemaradtam az első „Chi” tömény erejéről, mely – hogy a képszerűséget megtartsuk - az élet fedelét titokzatosan elmozdítja. De volt mindkét alkalommal orrból, szájból nyálkát, váladékot, trutyát szippantó slag sustorgó hangja, majd ezt követve jött a mindenkit megnyugtató babás üvöltés, ami nőietlen prózaisággal rántott vissza a filozofikus isteni magaslatokból a földhözragadt, halandóemberi, mégis megfizethetetlen valóságba. Alig találva szuflát és hangot, mondhattuk gyermetegül, idétlenül, csuklandozva, könnyeket nyeldesve: Isten hozott gyermekem a világra!

Lakatos Sándor: Ki a király?

2012. 06. 11.     Ki a király?     Lakatos Sándor    

Kislányommal játék közben szerepjátékba is bonyolódunk néha. A játékok, a mesék, a bölcsődei tapasztalatok és persze a rajzfilmek hatására érdekes ötletekkel hozakodik elő. A fantáziája egyre élénkebb és én néha hagyom magam bevezetni a gyermekjátékok világába. Én, a felnőtt, nehezen tudom tartani a lépést, mégis van úgy, hogy sikerül ráhangolódni a játékra. Voltam már farkas, elárusító, szerelő, ló, sofőr és kitudja, hogy még mi nem.

A minap Elvisnek szólított. Határozottan, katonásan magához intett és magyarázni kezdett valamit a játéktenger közepén. Elvis?! – tűnődtem magamban – igaz, hogy gyakran lát gitározni itthon is, meg színpadon is látott már néhányszor, de honnan ismeri három évesen ezt a világsztárt, mert azért annyit nem tévézünk, igyekszünk egészségesen nevelni a gyermekeket... Elvis Presley neve középiskolás diákjaim egy részének sem mond sokat, hogy lehet az, hogy az én három éves kislányom mégis Elvisel azonosít?

Rövidesen fájdalmasan oszlott el a ködhomály: nem a rock királlyal azonosított, hanem egy rajzfilmfigurával. Az én kicsikém arról a kezdő tűzoltóról beszélt, aki a Sam nevű hős-tűzoltó mellett dolgozik a világ megmentésén, és akinek mindig mindent részletesen kell elmagyarázni, mert tapasztalatlan és kiképzésre szorul. Ez a mesebeli Elvis tapasztalatlansága ellenére figyelmes és képes mindent szorgalmasan megtanulni úgy, ahogy az eligazításnál elhangzik. Nesze neked tévelygés! Egyik percen itt állok eltelve magamtól, hogy gyermekem színpadi hőse vagyok, másik percen már egyenesen egy rajzfilmfigurának láttat az élet.

Önérzetemen felülkerekedve, azt hiszem, mégis örülnöm kell, hiszen gyermekem nevelhetőnek, alakíthatónak lát. Játékos perceken elmagyarázza azt, amit nekem meg kell tanulni, és amire oda kellene jobban figyelni. Így esély nyílik, hogy alkalmanként mégis apa legyen a király. Irgalmatlan tükörképet tart elém, de megadja a lehetőséget, hogy újra és újra felismerjem: az apaság is tanulható életforma, csak meg kell látni a tanulás lehetőségét.

Lakatos Sándor: Gyönyörűt láttam

2012.05.10.

Gyönyörűt láttam

Lakatos Sándor

Van, hogy az ember gondolatai elakadnak egy dallamnál, egy versnél, egy különlegesen megfogalmazott mondatnál. Az ilyen „beakadt lemezzel” igazából semmi különös tennivalónk nincs, csak hagyni, hogy újra és újra hallassa magát elménkben, titokzatos belső lejátszónkon. Mindennapi teendőink közepette, talán mikor nem is gondolnánk, új értelmét villanthatja meg a visszatérő szólam. Mert ami bennünk megreked, váratlan pillanatokban bár, de óhatatlanul összeakad azzal, ami körülvesz minket. Szavak, dallamok, pillanatok, megakadhatnak egyik oldalon, vagy a másikon. Olvasd figyelmesen a mester szavait:

Gyönyörűt láttam, édeset,

elképzeltem egy gyenge rózsát.
Elbámészkodtam s rám esett,
mint nagy darab kő, a valóság.

Ám ez a kő is képletes.
A legjobb, ha mindent kimondok.
Így oktatnak ügyeletes
és tanulságos napi gondok.

Lám, ösztönöm helyes nyomon
járt, amikor bejött az ember.
„Kikapcsolja a villanyom” –
ez zúgott bennem, mint a tenger.

A kés ott volt az asztalon
– éppen a ceruzám hegyeztem –
ha ezt az embert leszúrom,
tudom, mindennel kiegyeztem.

El voltam keseredve. Hát.
Minden sötét és szomorú lesz.
Állat védheti otthonát;
hanem másfajta háború ez.

Fegyvert ragadni gyengeség:
megöl az ellenség és megver
s elszáll rólam a kedves ég.
Jogállamban a pénz a fegyver.

A hadviselés itt ma más.
A hős a kardot ki se rántja.
Bankó a bombarobbanás
s mint fillér, száll szét a szilánkja.

Így okoskodtam s jónapot
kívánva elhúzódtam oldalt
s este a nyájas csillagok
rám nevettek a teli holddal.

Pár hete József Atilla 1937-ben megírt sorai kísértenek, amikor sápadt arccal, elkeseredve számlákat tologatok és a családi költségvetést, mint földöntúli valóságot nem bírom összeegyeztetni a hónapvégi egyenleggel. Ez nem panaszkodás, hanem megrekedt tanulságos gondolat. Nem hiszem, hogy gyengeség az őszinteség, az, amit kimondok. József Attila versét szavalni sosem fogom, értelmezni nem akarom és megzenésíteni ma még, úgy érzem, kevés vagyok. Ezért írom ezt a hárompercest, ezt diktálja az ösztönöm.

Az élet titkát pénzel megvenni nem lehet. Lehet, hogy nincs is olyan. Ezzel a gondolattal már én is kiegyeztem. Ezért ízlelgetjük, kóstolgatjuk, tapasztalgatjuk a mindennapokat, amíg lehet. Egyszer jól, egyszer rosszul sül el hadviseléseink sora. Van úgy, hogy sikerül, és van hogy nem sikerül a helyes úton maradni. Sokszor, csupán egy lehelet, vagy egy gondolat választja el az egyik végletet a másiktól. Döntéseink végtelen sorozatából áll minden napunk. Végül is mindkét oldalhoz joga és hozzáférése van az embernek. Ebben rejlik szabad akaratunk szédületes titka. Reményem szerint a Jóisten az a leheletszerű tiszta gondolat, mely megtart a jó oldalon, hogy ne szálljon el rólunk a kedves ég, és hogy mindenek ellenére holnap is ránk nevessenek a csillagok a teliholddal.

Lakatos Sándor: Ökumenikus bibliaismereti verseny Székelykeresztúron

2012. 04. 10 Ökumenikus bibliaismereti verseny Székelykeresztúron Lakatos Sándor

Idén ötödik alkalommal került sor arra a rendezvényre, amely a magyar történelmi egyházak által működtetett teológiai líceumok diákjai számára biztosít országos szintű versenyt bibliaismeretből. Nem véletlenül éppen nagyhéten, az Iskola másként héten került sor erre a versenyre. A megmérettetésre és a hangulatos közös együttlétre jelentkező diákok kizárólag teológiai osztályok diákjai. Az egyházak képviselői által közösen meghatározott tematika szerint készülnek az alkalomra és legjobb tehetségük szerint mérik össze tudásukat, lehetőséget kapva arra, hogy megcsillogtassák bibliai jártasságukat és humán jellegű műveltségüket.

Idén a székelykeresztúri Berde Mózes Unitárius Gimnázium adott otthont ennek az országos versenynek, ahol 19 erélyi (római katolikus, református és unitárius) felekezeti iskola képviseltette magát. Számunkra, házigazdák számára megtiszteltetés volt a szervezési megbízatás. Egy évtizeddel ezelőtt még elképzelhetetlennek látszott egy ilyenszerű színvonalas rendezvényt megvalósítani és állandósítani. A ma is sokszor ártó szándékú előítéletekbe ütköző felekezeti oktatás lassan visszanyeri rég elveszett hitelét és színvonalát. Hitünk és meggyőződésünk szerint ma már a nagy múltú erdélyi felekezeti iskolák képesek komoly eredményeket felmutatni és erős összefogással komolyságról és tudományosságról bizonyságot tenni a teológiai tárgyak vonatkozásában is.

Ma már jól látszik, hogy az egyházi iskolák legtehetségesebb diákjai jelennek meg ezen a versenyen. Az évek tapasztalatai megmutatták, hogy ezen a versenyen nem elég néhány közhelyes bibliai történetet megtanulni és azt írásban visszaadni. Évről évre rácsodálkozunk arra, hogy líceumos diákjaink között mennyi ügyes, jó tollú, jelentős műveltségű diák fordul meg. Ők számunkra a holnap bizodalma, akik a társadalomban a felekezeti értékeket a jézusi szeretetevangélium jegyében képviselik majd egyházi és világi vonalon egyaránt. Azt hiszem, már csak idő kérdése, hogy az erdélyi társadalom újra ráébredjen a felekezeti iskolák által biztosított oktatási alternatívák hiteles értékeire. Ezért volt a rendezvény mottója a közismert bibliai tanítás: „Legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és szelídek mint a galambok.” (Mt 10,16b)

Lakatos Sándor: Óh, tanítómesterem!

2012. 03. 12. Óh, tanítómesterem! Lakatos Sándor

Tanári munkám során, a mindennapi tanórákon a tanításban és a számonkérésben egyaránt következetességre törekszem. Elkeserít, amikor diákjaim szemében feleltetéskor a nyilvánvaló és egyértelművé tett elvárások ellenére is félelmet látok, mert egykori magamat látom bennük. Diákéveim óta megtanultam, hogy a nyomasztó rettegés oka nem a tanár démoni visszaélése volt, hanem az én rendszertelen készülésem vagy inkább készületlenségem. Ezt a felismerést igyekszem is szóvá tenni minden adódó alkalommal. A diák készületlenségét talán nem kellene túlságosan személyes ügyként megélnem, mégsem tudom csupán adminisztratív munkaként végezni a feladatomat.

Nemrégiben vallástörténet órán a buddhizmust tanulmányoztuk. Ott elmondtuk, hogy a buddhizmus tanítja a reinkarnációt, azaz a lélekvándorlást. A keleti testvéreink hite szerint a különösen nagy tudású tanítómesterek haláluk után új testben visszatérnek a földre, hogy tanítói küldetésüknek újra és újra eleget tegyenek. Az asztrológia ősi ismeretei segítségével szerintük konkrétan beazonosíthatóak a nagynevű tanítók reinkarnációi. Így nem ritka, hogy alig pár éves kisgyermeknek nagy rangú szerzetesek egész serege borul a lábaihoz és kéri magára annak áldását. A tanítványnak kötelessége újjászületett mesterét megtalálni, és az ifjút tanítványául fogadni.

Gondoljunk csak bele, micsoda találkozás! A mesterré előlépett, immár öregedő, egykori tanítvány a megtalált ifjú előtt meghajol és így szól: Óh, tanítómesterem, olyan boldog vagyok, hogy végre újra rád találtam! És máris elkezdődhet a tanító nagybetűs vizsgája. A mester tanítványa előtt vizsgázik minden leadott új leckével. Feladata maradéktalanul továbbadni azt, amit jó tanítványként megtanult, sőt hogy az újjászületésnek értelme is legyen, hozzá kell adnia saját tapasztalatát és bölcsességét. Így léphet mindig egyet előre a világ, hiszen mi értelme lenne teljesen elölről kezdeni mindent? A diák már több évtized tapasztalatból szűrheti le a tanulságot, hogy ne kelljen mestere szenvedésteljes útját ismételten bejárni.

Így fordul meg a világ és válik a tanító tanítvánnyá. De a világ rendje nem borul fel, csupán léphet egyet, nagyot előre félelmek és rémálmok nélkül. Nem tudom segít-e ez a bölcselet valamit azon a diákon, akit éppen készületlenül ér a feleltetés, de egy dolog biztos: egy egészséges kölcsönös bizalom nélkül lehetetlen jó gyümölcsöt teremni akár tanítónak, akár tanítványnak.

Lakatos Sándor: Mi lett volna, ha...?

2012. 02. 11. Mi lett volna, ha...? Lakatos Sándor

Az Ószövetség drámai szempontból legteljesebb története tagadhatatlanul az álomlátó József életét bemutató történet. A József-novella a bibliai szövegkörnyezetből kiragadva önálló szövegegységként is egy remekmű, ezért sokszor és sokakat megihletett.

József az Írás szerint Izráel (Jákób) kedvenc fia volt. Apja tarka ruhás kedvence Istentől jövő küldetését és álomfejtő adottságát komolyan vette minden helyzetben. Ellentmondásos módon életének drámája sikertörténet, higgadt kitartása, zsidó-keresztény hagyományunk szerint a választott nép történelmét alapjaiban meghatározta. Nélküle más íze lenne a húsvéti páskabáránynak, ha ugyan annak elrendelésére sor került volna egyáltalán.

Szülei és testvérei ellene fordultak, de száműzetésének kiszáradt kútja egy lépéssel közelebb vitte sorsa beteljesedéséhez a messzi Egyiptom földjén. Potifár házában rabszolgaként igazságát nem bizonyíthatta, de a börtön − mint utólag kiderült − sorsa beteljesedésének dobbantója volt. Álmot fejtett a börtönben, hogy álmot fejthessen a fenséges fáraó megsegítésére. Szolgálta az idegenség urát, hogy majd sorsa rátaláljon testvérei és szülei éhezése révén, és szolgálatával családja életét megmenthesse.

Az „egyszer fent, egyszer lent” ironikus játéka túlmutat egyetlen bibliai szereplőn, hiszen a József jóvoltából Goshen földjén letelepedő zsidó törzsek megszabadultak pillanatnyilag az éhhaláltól, de néhány generációval később olyan súlyos rabszolgai nyomorba lettek taszítva a „szolgaság házában”, hogy kínjaik hangja feljutott Istenhez, a mennybe.

A csipkebokorból megszólaló „Vagyok”-tól Mózes küldetést kapott, hogy vezesse ki a népet a földről, ami korábban menedék volt, de börtönné és pokollá változott. Mózes kapta a küldetést, aki három hónaposan a Níluson útjának eresztett kosár-csónakjában akár a halál torkába is evickélhetett volna, de ő éppen a fáraó lányának ölébe kötött ki. Mózes is a számtalan megölt fiúgyermek sorsára kerülhetett volna, de nyilván nem ez volt Isten akarata.

És a szerencsés és szerencsétlen történetek szakadatlan sora folytatódik az én olvasatomban akár napjainkig, napjaimig. Tragédia volt az apai üknagyapámnak és egész családjának, hogy büszke szász létére megélhetési gondok miatt el kellett hagyja a szülőfaluját, és idegenbe kellett munkát vállaljon az olthévízi zsidó birtokosnál, de a nyomorúság nélkül hogy találkozhatott volna üknagyanyámmal, hogy én ma erről írhassak a türelmes olvasónak? Tragédia volt az anyai nagyanyámnak, hogy első férje fiatalon odaveszett a világháborúba, de a szívszaggató gyász nélkül nem történhetett volna meg a csoda: hogy gyászos özvegységéből kiemelhesse szívének második választottja − a nagyapám. Így lehetek ma itt ÉN, aki a sorsot kísérthetem a múltidézéssel.

Nem hiszem az eleve elrendelést, és tudom, a történelem számára ismeretlen a „mi lett volna ha...?” feltevése, de néha aggaszt a gondolat, hogy vajon esetleges saját tragédiámat tudnám-e fentebb dicsért módon elfogadni Istenemtől, aki szerető Atyaként feladattal lát el gyermekként, férjként, apaként, szerény szolgájaként…

Lakatos Sándor: A kezdő lelkesedés

2012. 01. 12. A kezdő lelkesedés Lakatos Sándor

Az aikido mesteremtől hallottam először a Buddhizmusból eredő Shoshin kifejezésről. A keleti filozófiában, de a keleti harcművészeteket gyakorló mesterek tanításában is gyakran esik szó az újonc, a kezdő, a zöldfülű, a tapasztalattal nem rendelkező egyén példaértékű voltáról. A japán nyelvben a „Sho” jelenti a kezdetet, gyakran helyettesíti az egyes számjegyet, a „Shin” szó a japán szív-lélek érzelmi megnevezése.

Shoshin, tehát annyit tesz: kezdő lelkesedés, az első lelkesedés. Minden tapasztalás alapja lehet, mondják a keleti bölcsek. Ők tudják és tanítják, hogy a kezdő lelkesedés gyakran csúfosan megszégyenítheti a megkövesedett, merevvé vált, jól bejáratott, szokványos dolgokat, az önmaguktól eltelt, elkényelmesedett, magukat nagymesternek képzelő egyéneket, akik a kezdő lélek hangját már meg nem hallhatják. Pedig a kezdő gondolataiban rengeteg, szinte végtelen lehetőség rejlik. Egy tapasztalt ember gondolataiban túl sok a sablonos, sematikus, forgatókönyvszerű ismeret, ezért nehezebben látja meg a haladás lehetőségét, könnyebben válik korlátolttá, saját tapasztalatainak rabjává, és talán erősebbek benne az előítéletek is. A kezdő viszont tele van kérdésekkel, érdeklődéssel, lendülettel. A kezdő akarja tudni, érteni, beavatott akar lenni. Ez nem gyerekes naivitás, ez a megértésre, megérzésre való ösztönös vágyakozás, még mielőtt egy vélemény véglegesülne, megmerevedne, megkövesedne.

Egy nagyon kusza paradoxon ez, hiszen örök igazság, hogy a gyakorlat teszi a mestert, mégis a szó nemes értelmében vett mester csak az lehet, aki gyakorlatilag is türelmetlenül nyitott tud maradni mindenre, ami körülötte zajlik. Az igazi feladat ez: úgy lelkesedni valamiért tapasztalt haladóként, mint egy igazi zöldfülű újonc.

Az újesztendő első napjaiban és a tordai országgyűlés által 1568-ban kihirdetett vallásszabadsági ediktum évfordulója közelségében azt hiszem, hogy érdemes a „kezdő lelkesedés” bölcseletét egyházi, nemzeti, közéleti, családi, de akár egyéni életünkre is alkalmazni. Hazai nagymesterünk megerősít e gondolatban:

Ady Endre: Ifjú szívekben élek



Ifjú szívekben élek s mindig tovább,

Hiába törnek életemre

Vén huncutok és gonosz ostobák,

Mert életem millió gyökerű.



Szent lázadások, vágyak s ifjú hitek

Örökös urának maradni:

Nem adatik meg ez mindenkinek,

Csak aki véres, igaz életű.



Igen, én élni s hódítani fogok

Egy fájdalmas, nagy élet jussán,

Nem ér föl már szitkozódás, piszok:

Lyányok s ifjak szívei védenek.



Örök virágzás sorsa már az enyém,

Hiába törnek életemre,

Szent, mint szent sír s mint koporsó, kemény,

De virágzás, de Élet és örök.

Lakatos Sándor: A biztos pont

2011. 12. 15. A biztos pont Lakatos Sándor

A jó öreg Archimédesz az emelőről szóló tételében így bölcselkedett: „Adj nekem egy biztos pontot és egy emelővel az egész világot kifordítom a sarkából.” Ő egész pontosan arról beszélt, hogy az egyenlő távolságban lévő, azonos nagyságú tömegek egyensúlyban vannak, míg különböző távolságba lévő egyenlő tömegek annak a tömegnek az oldalára billennek, amelyik nagyobb távolságban van attól a bizonyos biztos ponttól. Nyilván nem én vagyok az első, aki ennek a híres mondásnak apropóján egyébre gondolok, mint elemi fizikára. Adventi elmélkedésemben arra gondolok, hogy az a cudar „biztos pont” bizony időnként hiányzik ebből a zavaros világból. Időnként meg sem tudnám nevezni, hogy mi az, ami nem változó és örökérvényű az életemben, ami nincs feltételekhez rendelve, mert ha a feltételek változnak, a „biztos pontok” egyenként mind elvesznek, érvényüket veszítik.

11000 méter magasban, repülés közben ez járt a fejemben: száguldani a leszállópályán, ha már a kerekek földet értek, akár 800 km/h sebességgel, óh, áldott biztonság! Az utóbbi tíz évben négy különböző településen, hét különböző lakhelyen éreztem otthon magam. A biztonságos otthonba való megérkezés számomra sohasem volt fizikai valóság.

Van-e biztos pont az emberi életben? Lehet-e az élet biztos pontja az elvégzett munka, a felvállalt hivatás? Lehet-e biztos pont a jogos fizetésem, amire szüntelenül várok, de tíz napja késik? Van-e állandóság szüleimben, testvéremben, házastársamban, gyermekeinkben? Lehet-e közülük akár egy is az életem biztos pontja? Vagy lehetek-e én számukra az elmúlhatatlan biztos pont? Talán egy kicsit mindegyik… Úgy kell az embernek a biztos pont, mint hajósnak az egyértelmű északi irány, vagy mint végtelen utakon járó vándormadaraknak a láthatáron feltűnő templomtorony. Kell, mint vándormadárnak az égitestek fénye, mint járni tanuló kisgyermeknek a nadrágszéle. Kell, mint éjszakai lepkének a lámpa ragyogása, mint légtornásznak a partner biztos, pontos kézfogása.

Talán idén is megtalálom a betlehemi jászol vonzásában, és ha megtaláltam, talán már a világot sem akarom kifordítani a sarkából, és azok a győzhetetlen tömegek is egyensúlyba kerülnek egymással.

„De keressétek először az ő országát és igazságát és ezek is mind ráadásul megadatnak néktek” (Mt 6,33)

Lakatos Sándor: Hebron

2011. 11. 18. Hebron Lakatos Sándor

Hebron városáról, a Szentírásban olvashat elsősorban a keresztény ember. Egy ősi település Kánaán földjén, ahol egyiptomi utazása után Ábrahám sírhelyet vásárol a Hettita őslakosoktól, hogy elhunyt feleségét idegen földön tisztességesen eltemethesse. A Biblia szerint így lett a Mamrétól keletre fekvő machpelai barlang a zsidó közösség első temetkezési helye azon a földön, amit mi, kései keresztények szentírási hagyományainkra alapozva végtelen áhítattal úgy emlegetünk, mint a „Szentírás szülőföldje”, „Szentföld”, „Kánaán”, „a tejjel és mézzel folyó föld”, „az ígéret földje” stb.

Hebronban található a pátriárkák sírhelye, ami ma elméletileg zarándokhely – zsidók, muszlimok és keresztények számára egyaránt. A hagyomány szerint ez a hely Ádám és Éva, Ábrahám és Sára, Izsák és Rebeka, valamint Jákob és Lea örök nyugvóhelye. Muszlim hagyományok szerint még Józsefet (az álomfejtőt) is ide temették. Nagy Heródes király egy műemléket is építtetett uralkodása idején istentiszteleti célokra.

1948-ban a független Izráel állam létrejöttekor a jordániai Arab Légió megszállta Hebron városát, így az amúgy is kisebbségben élő zsidók menekülni kényszerültek a környékről. Ma ez a terület Ciszjordánia legnagyobb palesztin városa. Hebron a nagyjából 2500 évnyi „ideiglenes megszállás” után az 1948-ban újraalapított zsidó állam szomszédságában, idegen földön rekedt, mindössze harminc kilométerre Jeruzsálemtől, Izráel fővárosától. Összesen 170.000 fő lakik ma Hebronban, amiből mindössze 600 zsidó telepest számlálnak. Ők a város központjában egy katonailag zárolt területen élnek az izraeli hadsereg állandó védelme alatt. Hajthatatlanok a pátriárkától örökölt tulajdon ügyében.

Tekintettel arra, hogy a zarándokhely mégis csak palesztin területen található, a zsidóknak az épület sírtermeibe, a konfliktusok elkerülése okán évente csak tíz napon szabad a bejárás. Az év többi napján az ősellenség-rokonok, vagyis a palesztinok kegyhelye az épület. A pátriárkák örök nyugvóhelyét állandó katonai ellenőrzés alatt tartja az állam hadserege, ugyanis bár arabok és zsidók egyaránt zarándokolni mennek ide, Hebron állandó vallási és etnikai konfliktusok színhelye. Szokványos történés arrafelé, hogy a tüntetők kövekkel, üres üvegekkel dobálják a katonákat, míg azok könnygázzal védekeznek.


„Még húsz év, tíz, talán harminc, esetleg ötven;

s tetszik, nem tetszik, látni kell:

ellenségünkkel is közösebb sors köt össze,

mint azután majd bárkivel.

Még húsz év, tíz, talán harminc, esetleg ötven;

Béke, mért vagy csak a halottaké a földben!”


Szabó Lőrinc: Kortársak (részlet)

Lakatos Sándor: Az írás

2011. 10. 09. Az írás Lakatos Sándor

Reggeliben felmentünk Csíkba. Telefonon hívtak pár nappal ezelőtt, hogy eljött az ideje annak, hogy tiszteletünket tegyük. Nyakkendőt kötöttem a fényes alkalomra, előkészítettem a személyi igazolványt, és igyekeztem úgy hajtani, hogy időben megérkezzünk a kijelölt helyszínre. Szokványos bürokrácia fogadott. Ami más volt, az a hivatal belső dekorációja. Nem ehhez a hivatali stílushoz szoktunk itthon. Mindezeken túl itt is iratot kellett felmutatni, hogy azonosak vagyunk önmagunkkal, papírt írtunk alá, hogy számba vehetőek legyünk, és álldogáltunk egy darabig, amíg bevonultunk az ünnepélyes terembe.

Zászló, címer, pulpitus és kellemes zene andalított a kényelmes székben. Kérték, hogy a telefonokat kapcsoljuk ki (ez legtöbbünknek sikerült) és figyelmeztettek arra, hogy fényképezni vagy filmezni tilos. Aztán a hivatalos asszony jogilag pontosan megfogalmazott gondolatokkal eskütételre vagy fogadalomtételre szólított fel. Én az esküt választottam, és az Isten engem úgy segéljen terminussal jogilag megbékélve megpecsételtem a lényegi gondolatot.

Közben volt egyetlen röpke pillanat, ami más volt, mint a többi hivatali formaság. Ebben a röpke pillanatban sajdult meg dédnagyapám golyó szegte combján a sebhely, és dobbant meg tizenéves leventekatona-nagyapám szíve. Ebben a röpke pillanatban mosolyodott el dédnagyanyám szépiás arcképe, aki kilencven évesen is azt hajtogatta, hogy egész egyszerűen nem hajlandó meghalni, amíg nem lesz újra magyar világ. És ebben a pillanatban fintorodtam bele annak a néhány helyzetnek az emlékébe, amikor gyermekként tarkón ütöttek, mert a többséget zavaró nyelven hablatyoltam nyilvános helyen.

Hazajöttünk. Az írást, amin feleségem és elsőszülöttem nevének nem elég hosszú lajstromát az én nevem vezeti be, mint majdani Pater Familias, eltesszük a szekrénybe. Még egy pár név hiányzik az iratról, azoké, akiknek ezt egyáltalán köszönhetem. A napokban várjuk a másodszülött érkezését. Azt mondták, ő már nem kell felesküdjön, hiszen ő már hivatalból magyarnak születik.

Talán így remélhetem, hogy zsenge harminc évem mégsem telt el hiába.

Lakatos Sándor: Sebesült angyal

2011. 09. 12. Sebesült angyal Lakatos Sándor

Hugo Simberg festőművész mintegy száz évvel ezelőtt Finnországban festette a Sebesült angyal című olajfestményét. Simberg, mint szimbolista művész hitte, hogy a művészet segítségével láthatóvá tehető az az érzéki világ amiről minden ember tud, mégis olyan nehezen megfogalmazható.

A képen két gyermekarcú fiú látható, amint komoly ábrázattal menetel egy kopár partvidéken és egy fából készült hordágyat visznek, amelyen egy angyal ül. Az angyalnak láthatóan megsérült a szárnya, vérzik és be van kötve a szeme. Az angyal magába roskadva ül a hordágyon. Hosszú, fehér ruhája leér a kopár földre.

A jelképes értelmű képet a művész nem kívánta értelmezni. Kezdetben címet sem adott a festménynek, hadd lásson mindenki azt benne, amit az első benyomás diktál lelke mélyéről. Azt azonban tudjuk, hogy a festményt ihlető helyszín Helsinkiben van, egy parti úton, egy olyan városrészen, ami a festő idejében a nyomorékok telepe és a vak lányok iskolájának környékeként volt ismeretes.

Megdöbbentő gondolat, ahogy ezek a földhözragadt, komor arcú, de mégis egészséges fiúk hordágyon visznek egy sérült, szárnyaszegett angyalt, éppen a Nyomorékok telepe és a Vak lányok iskolája fele igyekezve. Nekem ez a kép azt sugallja, hogy a mindenkori gyermekeknek és fiataloknak ösztönszerűen fontos, hogy a jóság, a gondoskodás, a törődés, a szeretet és a béke angyala menedéket találjon és megmaradjon a holnapnak. Hogy a szárnyaszegett béke és a megvakított igazság gyógyírra leljen, hiszen a holnapot ezek nélkül nem lehet elképzelni.

Azt hiszem, hogy erre az alapvető igazságra nem a túlélés ösztöne kellene rádöbbentse gyermekeinket, hanem nekünk felnőtteknek kell megtanítani ezt nekik. Ez a mindenkori szülők, nagyszülők és nevelők legszentebb küldetése.

Lakatos Sándor: Az Érett és a Béres

2011. 07. 03 Az Érett és a Béres Lakatos Sándor

Korán reggel sorshúzás és kedves konfúzió egy kávé mellett. Közel egy óra készülődés, majd további három óra négy fal között. Még szerencse, hogy van ablak, ahonnan a város magasba nyúló tornyait lehet szemlélni, ha más nem adódna. Ha megszólalhatnak, eljön a szabadulás. Addig is természetesen megtiszteltetés, hogyne lenne az! A sekélyes bérre nem gondol senki. Csak pozitívan uraim, ha lehet! Kóstolgatjuk egymást, amíg a szabályzat engedi, de hamarosan jön a boríték, oszt’ bemerevedik a dolog.

Névsor szerint, egyesével, tessék helyet foglalni! Egyéni munka, nem forgolódik, nem beszélget! Írd a neved, pontosítsd a származásod! Kékkel! Nagy nyomtatottal édes fiam, figyelj oda! A szabályzat értelmében, a Béres kezében az Érettség záloga. No, no, csak a saját lapod van versenyben! A piszkozat marad! Reggeliztél? Nehogy kiájuljál nekem! Hallod! Egészségügyiek, jegyzőkönyv, bizottság… Snassz lenne. Munkaidő van! Írni a fejesek által felköhögött Utópiáról. Mire jó ez? Kinek kell ez? Az élet odakint vár, csak a harangok, ha megszólalnának…

Kettő a közellenség. Egyik nő, a másik nem. Kukkantani, sussantani, kézzel-lábbal, meta-para-pszicho-akármivel, csak meg ne lássa a Béres. Jegyzőkönyv, bizottság, az ősök, kinek kell a balhé? Mire jó ez? Kinek kell ez? Az élet odakint vár, csak a harangok, meg ne szólaljanak. Még ne, az istenért, még sehol semmi! Szabályos, nem szabályos, hogyne lenne az! Muszáj neki az legyen! Mégis csak az Érettség forog kockán! Háromszor hatvan perc. Mire elég ez, ha négy év úgy elröppent? Mindenesetre fele idő a kötelező. „Segíts magadon, s az Isten is megsegít.” Ezt is tanítják, ha nem tévedek.

Számozás, szignó, pecsét, meglazítani a nyakkendőt, kivenni a mobilt a raktárból, miénk a világ! Szignó alatt illedelmesen kérdez a Béres: Mi leszel, ha nagy leszel, édes fiam? Gondolkodás nélkül jön az Érett válasza: Jogász, az jobban fizet.

Lakatos Sándor: Biztató

2011. 03. 25. Biztató Lakatos Sándor

Ezt mondja a Seregek Ura, Izráel Istene mindama foglyoknak, a kiket Jeruzsálemből Babilonba vitettem: Építsetek házakat és lakjatok azokban, plántáljatok kerteket és egyétek azoknak gyümölcseit. Vegyetek magatoknak feleségeket és szüljetek fiakat és leányokat, és a fiaitokat is házasítsátok meg, a leányaitokat pedig adjátok férjhez, és szüljenek fiakat és leányokat, és szaporodjatok meg ott, és meg ne kevesedjetek. És igyekezzetek a városnak jólétén, a melybe fogságra küldöttelek titeket, és könyörögjetek érette az Úrnak; mert annak jóléte lesz a ti jólétetek. (Jeremiás 29,4-7)

Két és fél évezreddel ezelőtt Nebukadneccar király, Babilon uralkodója, foglaló hadjárata következtében egész Palesztina babiloni fennhatóság alá került. Az ország vezetőit a messzi Babilon földjére, fogságba hurcolták. Az otthonmaradt, reményvesztett és darabjaiban szétesett közösségben találjuk Jeremiás prófétát is, aki fontos szerepet töltött be népe reménytelenségének idején. A babiloniak Jeruzsálemet a templommal együtt földig rombolták. A templom megsemmisülésével a korábban ítéletet hirdető próféta számára egyértelművé vált új küldetése: szenvedő népe lelki megerősítésén kezdett fáradozni. A fogságban sínylődőkhöz szóló prófétai biztatásból ragadtam ki a fenti idézetet.

Mindennapjaink egyik alapvető problémája a jólét kérdése. Hol keressük a boldogulásunkat? Jeremiás próféta üzenete egyszerű és egyértelmű: ott kell fáradozni a közösségért, ahova az Úristen az életünk útját vezérli. Függetlenül az élet nehézségeitől, az ellenséges környezettől, az idegen földön töltött rabságtól, ott kell a holnapért fáradozni, ahova Ő rendeli életünket, azon feltételek között, amiket Ő rendel számunkra. Az ember fáradozzon annak a közösségnek a javán, ahol él, ahová született, mert a szolgált közösség békességétől, előrehaladásától, jólététől függ az ember személyes békessége, előrehaladása és jóléte is.

Lakatos Sándor: Kinek szól a harang?

2011.03.03. Kinek szól a harang? Lakatos Sándor

Jánosfalvi Sándor István (1804–1879) unitárius egyházköri jegyző, író, utazó beszédeinek egy része kéziratos formában maradt ránk. A bámulatos műveltségű, nagyszerű szónok olvasmányos beszédei egyikében a harangok bibliai eredetéről értekezik. Leírja, hogy a harangok eredetét a Biblia szerint Mózes idejéig vezethetjük vissza, mert neki parancsolta meg az Úristen, hogy az Áron főpapi köntösének felső prémére, köröskörül csengettyűket rakjon. A Írás szerint ez azért lenne fontos, hogy ha a főpap bemenne a Szentek Szentjébe, jelezni tudja a csengők hangjával belépési szándékát, hogy nehogy meghaljon. (2Móz 28,35)

Az ókori társadalmakban szokás volt, hogy mikor valaki a király vagy más főember elé akart járulni jelt adott, zörgetett vagy csengetett, hogy ezáltal a bennlévő nagyúrnak tudtára adja érkezését, hogy az uraságot nehogy készületlenül, neglizsében találja. Az Ószövetség népe ezen illemszabályt és szokást az Istenre is alkalmazta, ezért kötötték a csengettyűket a főpap ruhájára, hogy mikor a papi méltóság be akart menni Istenhez, a Szentek Szentjébe, ne érkezzen szemtelenül és tiszteletlenül a mindenható Isten elejébe.

Jánosfalvi gondolatait továbbgördítve kérdezem magamtól, hogy vajon meglephetjük-e még valamivel a Teremtőnket? Okozhatunk-e bármivel is számára meglepetést? Ugye összeférhetetlen Istent, az örök tökéletességet a neglizsé fogalmával kapcsolatba hozni? Mennyivel inkább emberi ismérv a készületlenség és az illetlenkedés!

Gyakran elhangzik, hogy a harangok a híveket hívogatják a templomba, az idő telését jelzik, egyházi ünnepről, halálesetről vagy katasztrófáról adnak hangos jelzést, azonban azt hiszem, hogy a harangok kondulása, a felsoroltak mellett, egyben intik a mindenkori szolgálatra készülő papot is. Figyelmeztetik az Úristen jámbor szolgáját, Áron mindenkori utódját, hogy illetlen dolog, készületlenül az Úr elé járulni.

Lakatos Sándor: Egyszer, kétszer, hányszor?

2011. 02. 04. Egyszer, kétszer, hányszor? Lakatos Sándor

Vita az írás kapcsán az erdely.ma oldalon, a szöveg alatt.

A székelyföldi középiskolások körében egyre gyakrabban lehet találkozni szélsőjobboldali nézeteket valló fiatalokkal. Rendszerint értelmes, jó tanulmányi teljesítményt mutató, diákéletben tevékeny, tehetséges, művészetek és tudományok iránt érdeklődő fiatalokról beszélünk. Jellemző a fekete színű ruházat, bakancs, nadrágtartó, valamint a kopaszság, ritkább esetben a hosszú haj. A hungarista mozgalom elkötelezettjeinek vallják magukat. Tizenhat, tizenhét évesen többet tudnak Horthyról, a nyilasokról, a vasgárdáról, a világháborúkról, az SS-ről és a Gestapo-ról, mint amennyit én valaha is szerettem volna megtudni.

Etika óra keretében a háborúk kapcsán a népirtások kérdésével, a szélsőséges mozgalmak morális megítélésével is foglalkozunk. Természetesen akad, akivel „ütközetet” kell lebonyolítani a fentiekben elmondottak okán. Megtanultam felkötni a gatyát, ha már úgy akarok tanítani, hogy a diák hozzászólhasson a dologhoz. Különben mi értelme lenne?

A minap diákjaim egyéni dolgozatokat mutattak be. Ez alkalommal a dolgozat elkészítésének formai szempontjait és a téma bemutatásának mikéntjét tettük az értékelés tárgyává. Az egyéni munkákról közösen mondtunk véleményt. Az egyik kiselőadás során megtudtuk, idén nyolcvannyolc éve annak, hogy Adolf Hitler Németország kancellárja lett, illetve hatvanhat esztendeje történt, hogy a berlini Führerbunkerben a diktátor öngyilkosságot követett el. A dolgozat központi témája a Hitler ellen elkövetett merényletek összegzése volt. Megtudtuk, hogy a történészeknek összesen negyvenkét Hitler elleni merényletről van tudomásuk. Másfél évtizeden keresztül próbálkoztak méreggel, pisztollyal, kisebb nagyobb időzített bombával, de minden próbálkozás kudarcba fulladt. A legsúlyosabb sérülés 1944-ben, a von Stauffenberg féle merénylet során érte a vezért, de ez is csak egy dobhártyarepedést és néhány karcolást okozott.

Az előadó diák végső megállapítása valahogy így hangzott: vagy a merénylők voltak „pancserek”, vagy nem is akarták igazán a vezért megállítani, vagy lehet, hogy valami isteni csoda mentette meg Hitlert a haláltól. Enyhén szólva ironikus, hogy végül Adolf, a Führer önkezével vetett véget életének. A bemutatás elemzésénél fanyar mosollyal emeltük ki az előadó nagy mondatát is, ami így hangzott: „Egyszer, kétszer lehet, de negyvenkétszer…?!”

Lakatos Sándor: Megvan az ideje

2011. 01. 14. Megvan az ideje Lakatos Sándor


Eldöntöttük, hogy megszabadulunk tőle. Pár napig megtűrtként még elfért volna a szoba sarkában, de most alkalmas az idő, hiszen a lányunk a bölcsődében van. Reméljük, hogy nem veszi majd rossznéven, ha hazajön, és nem lesz a sarokban.

Az első elmozdítandó alkatrész a tetején lévő fődísz. Ez nem szokványos darab, mert nálunk a csúcsa mindig behajlik egy kicsit mennyezetnél. Ez családi hagyomány. A második egy mézeskalács. Gondban állunk, hogy vajon ez még ehető-e. Mindenesetre túl szép a szemetes kosárhoz. Néhány üres csokis papír már nem részesülhet hasonló kegyelemben. A hiányzó szaloncukornak nincs gazdája, csak egy diszkrét mosoly utal arra, hogy a ház lakóinak köze lehet az eltűnéshez. Előkerülnek a tároló cipődobozok, hogy elnyeljék egyenként a piros gömböket, aztán az ezüstöseket is. Ezeket még tavalyelőtt hozta az angyal. Letekeredik a körbe kígyózó angyalhaj, ez az idei bővítés hozadéka. A piros pillogó is megtalálja az elnyűtt gyári dobozát. Utolsó percen szerelte le a kirakatból az elárusító, mert nekem csakis és kizárólag piros kellett. Ha akkor nem adja ide, talán jövőig nézhette volna a kirakatban. Pénzért mindent megkaphat az ember, még a karácsonyi kirakatot is. Néhány leégett csillagszóró maradványa haszontalan csüng az ágak szélén, már lejárt az ideje a szórásnak. Egyszer használatos luxus, pillanatnyi látvány.

Valami zenét kellene kapcsolni, mert olyan gyászos ez a munka. Belekezdenek a zenészek a lejátszóban, de az érzés nem nagyon változik. Csengők, bongók, díszangyalok úgy helyezkedjetek, hogy a kötők ne bogozódjanak össze! Jövőre újraforgatjuk az egész ribilliót! Kioldom a biztonsági kötőt, majd jöhet a tizenhármas kulcs, hogy a vastalpat is leszereljük. Prózai, de fontos elem, apám keze munkája. A januári délutánban a szobafény most már tisztán láttatja, hogy az ágak megereszkedtek, és bőségesen hullnak a tüskelevelek. Segítségül hívjuk a porszívót, mert az bár zajos, de igen hatékony tud lenni ilyen ügyekben.

Hazajött az örökös. Meglep. Ügyet sem vet a dologra. Neki olyan természetes a hiánya, minta soha ott sem lett volna. Mintha már értené a népi bölcsességet, miszerint mindennek megvan az ideje, mint a szalmakalapnak. Remélem a sok gonddal előkészített szentesti élmény, azért nem múlik ilyen könnyen.

Lakatos Sándor: Veled vagy nélküled!

2010. 12. 21. Lakatos Sándor Veled vagy nélküled!

Vasárnap meggyújtottuk a negyedik gyertyát az adventi koszorún. Óriáslépésekkel, alig négyet léptünk, és hipp-hopp itt vagyunk immár a cél előtt. Gyermekkoromban a családunk sohasem tett adventi koszorút az asztalra. „Szász szokás” – mondták az idősebbek. Lehet, hogy a mostanság felkutatott felméri szász evangélikus Welther üknagyapám szelleme, de az is lehet, hogy csupán a gyertyafényben ragyogó lányom arca láttatja velem csodálatosnak ezt a hagyományt. Az én otthonomban ma már helye van az adventi koszorúnak.

Egy német evangélikus lelkész 1839-ben egyenesen huszonhárom gyertyát erősített egy szekérkerékre, és karácsonyig minden nap eggyel többet gyújtott meg. A „gyertyáskerék” látványa talán felaprózza az adventi óriáslépteket. Int, hogy apró lépésekkel, szinte óvatosan közeledjen az emberfia az ünnephez, nehogy elijesszük a titokban ajándékozó angyalokat.Adventi koszorú

Ma, december 21-én van a téli napforduló, naptárrendszerünk egyik tartópillére. A csillagászok szerint ilyenkor a Föld forgástengelye a legnagyobb szögben hajlik el a Nap sugaraitól. A Nap az északi féltekén a téli napfordulóig északról délre halad, utána pedig ellenkező irányba mozdul el. Így lehet december 21. az év legrövidebb nappala, illetve leghosszabb éjszakája. A napfordulóig az éjszaka fokozatosan elhatalmasodik a nappal felett. Ez a jelenség minden népet megihletett a történelemben. A fény és sötétség harcát, a születés és az elmúlás viaskodását látták benne. Az emberiség évezredek óta tudja, hogy ma, december 21-én, megáll a sötétség birodalmának terjeszkedése és egy döbbenetes három napos „szünet” után, 25-én, ez a folyamat ellentétes irányt vesz. Bámulatos, ahogy még a Nap is „megpihen”, hogy az ünnepben majd új erőre leljen!

Ember, állj meg! Gyújtsd meg várakozásod gyertyáit! Vedd apróra óriáslépéseidet! Csendesedj el, és nagyon figyelj, mert veled vagy nélküled hamarosan elkezdődik a fény diadala a sötétség felett!