Nagy László: Gyalogosan

2013. 07. 06.	Gyalogosan	Nagy László
Vannak emberek, akik életük egy részét autóban töltik, sokat utaznak. Ha tehetnék, autójukkal behajtanának az irodába, a vendéglőbe, a műhelypad, a számítógép mellé. A minden nap kisebb vagy nagyobb távolságra ingázók, saját gépkocsival vagy tömegközlekedésben órákat töltenek el várakozva vagy utazva. Életük részévé vált az utazás. Automatikussá váltak a mozdulatok. Tudják, hogy hány lépés otthonuktól az autóbusz megálló, hány lépcső vezet a munkahelyig, ismerik a vezetők minden mozdulatát. Mikor lehet és mikor nem véleményt mondani. És talán már hiányzik, ha nem kell reggel korán autóba ülni. Egyik ismerősöm meséli, hogy napok óta gyalog jár a városban. Itt született, itt nőtt fel és csak most, érett fejjel, gyalogosan járva látja, hogy mennyi szépség is van a világban. Még van. Most látja, mert néha megáll, beszélget az ismerősökkel, nézelődik. Látja, hogy minden ismerőse és barátja még nem ment el, látja, hogy milyen szépek az épületek, hogy még vannak régi kapukilincsek, hogy régen milyen szakértelemmel készítették el a kapukat, az ablakokat, és ahol ezeket kicserélik, ordítanak az új ablakok, hogy ők mit keresnek a több száz éves épületen. Igen, érdemes gyalog járni. Nem csak azért mert egészséges, hanem mert sokat látsz és meglátsz. Igen, meg kell látni, be kell fogadni és tenni kell. És ha mást nem tehetsz, akkor szólni kell és tiltakozni. Ezt még szabad.

Nagy László: Gondolatok egy almafa mellett

2013. 06. 06.	Gondolatok egy almafa mellett	Nagy László
„Mert az Isten, aki szólt: sötétségből világosság ragyogjon, ő gyújtott világosságot a mi szívünkben az Isten dicsősége ismeretének a Jézus Krisztus arcán való világoltatása végett. Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy amaz erőnek nagy volta Istené legyen, és nem magunktól való. Mindenütt nyomorgattatunk, de meg nem szoríttatunk; kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe. Üldöztetünk, de el nem hagyatunk; tiportatunk, de el nem veszünk.” 2Kor 4,6-9 A zord időjárás megpróbál mindent ezen a földön. Hatással van ránk, emberekre is. Érzi testünk és lelkünk is a változást. Nagyon sok hatás örömet szerez, sok ellen tiltakozik. A történelem világformáló napjai is úgy hatnak életünkre, mint a napsütés, vagy a fergeteges vihar. Kinek öröm, kinek bánat. Megemlékezők állnak, egy alig egy méteres almafa mellett, amelyet a Nemzeti Összetartozás Napján ültettek. A trianoni diktátumra emlékeznek. Sokatmondó, beszédes az almafa állapota. Távolról szép a koronája, üde zöldek levelei, gyümölcsöt ígérő. Ha közelről megvizsgálod, látod, hogy megtépázottak levelei a nem rég lehullott jégesőtől, a leveleken levéltetvek élősködnek és az ágakon a hangyák végzik mindennapi szorgos munkájukat. A fa megtépázottan, megtámadva ellenségeitől bár, de él, és élni akar. Teheti, mert gyökerei épek és egészségesek és minden nap gondját viselik. Szeretik. Kiszolgáltatott életet élünk. Könnyen megtépáznak az életviharok, és a „levéltetvek” is dolgoznak minden nap. Nyomorgattatunk, szoríttatunk, kétségeskedünk, üldöztetünk és szeretnének eltiporni. De nem arra teremtettünk, hogy elvesszünk. Ránk még feladatok várnak és minden nehézség ellenére tudjuk, hogy el nem hagyatunk. A gyökér táplál, a remény éltet és Isten gondunkat viseli.

Nagy László: Rézkilincs

2013. 02. 04.	Rézkilincs	Nagy László
Nemrég olvastam, hogy egy észak- német laboratóriumi szakcsoport bakteriológiai vizsgálat alá vette a nagy- és kis áruházak előtt sorakozó bevásárló kosarakat. Az eredményt le se kellene írni, azt mindenki gondolhatja: a kosarak fogantyúja olyan piszkos volt, mint egy elhanyagolt, nem takarított WC. Ugyanakkor nagy klinikákon megvizsgálták az ajtó kilincseket is. Erről is gondolom meg van a véleményünk. Jól gondoltuk. Az eredmények nagyon lesújtóak. És akkor gondoljuk el, milyen lenne az eredmény hazai tájainkon, ahol a szappan "fogyasztása" nincs az előkelő helyeken. Van egy jó ajánlat is. Rézkilincset kell az ajtókra szereltetni, mert azon a kórokozók csak néhány perctől két óráig életképesek, míg a rozsdamentes acélon három napig. (Átalvető, 2012.december). E fenti, nem mindennapi kutatások eredményeit olvasva az emberi lélekre tapadó mindennapi szenny mennyiségére és minőségére gondoltam. Lehet-e ezt laboratóriumban mérni? És ha igen, mivel? Nem mosatlan kézzel fogdossák ezt össze, de nem is lehet mosószerrel tisztára mosni. Vagy mégis? E változó időjárásban környezetemben egyik nap olvad a hó és a jég, és látom, hogy mi folyik alá a kanálisokba. Egy pár nap múlva újból minden patyolatfehér. De csak egy pár órára. Utána újból mindent sötétszürke szenny borít. Még a lelkeket is? Hallott-e valaki olyan zárról, amely távol tarthatná az embert ettől a minden nap ránk zúduló szennytől?  Vagy legalábbis rézből kellene lennünk, hogy kevés ideig maradjon bennünk a fertő. Vagy erre még várni kell?

Nagy László: Számháború

2013. 01. 03.	Számháború	Nagy László
Iskoláskorunk egyik kedvenc szórakozása a számháború volt. A hely adott volt dombjaival, szikláival és fenyveseivel, no, meg a csapatok felállítása sem okozhatott gondot, mivel minden utcából kikerült egy csapatra való fiú, vagy a küzdést, a harcot szerető lány. Emlékszem napokon át tartott a szervezés, a szervezkedés, a csapatok összeállítása, a homlokra kerülő pántlika elkészítése a jól látható számmal és a zászló. Mindig voltak vezéregyéniségek, akik mellett szerettünk volna felsorakozni, ha másik oldalra kerültünk, akkor ott élt a vágy, az azért is, hogy megmutatjuk. A Várhegy alatt volt a "harctér", ahol a gyepmester háza állt. Jó távol a falutól, hogy a csatazaj ne zavarjon senkit sem. A vezérek a csapatok élére álltak, kiosztották a feladatokat, elmondták a harci stratégiát, a kürtös megfújta a tehénszarvból készült kürtöt: nagy csatazajjal megindult a harc, ami az egyik csapat örömével, a másik oldalon nagyon sokszor sírással fejeződött be. A győztesek örömmámorral ünnepeltek, a vesztesek csendesen haza kullogtak. Otthon talán folytatódott a" harc", amikor anyánk meglátta bakancsunkat, ruhánkat. Az ó- és újévi ünneplések elcsendesedtek. Ma már mindenki próbálja végezni munkáját, várja a szombatot, a vasárnapot, hogy kipihenhesse a fáradalmakat. Megindult a csata, a számháború, a harc a fizetésekért, a megélhetésért. Az egyik oldalon túlerő van. Nincs senki homlokára írva a száma (még?), de a másik legyőzése, legyűrése az örök vágy.  És öröm a siker. Viaskodunk, hogy a számok ne változzanak a benzin árát kijelző táblán, a polcokon levő árukon, a kenyéren, hogy ne csökkenjenek a nyugdíjak, nőjenek a fizetések, kevesebb legyen a tandíj... Vannak, akik örömükben, és nagyon sokan fájdalmukban sírnak a háború után. Úgy érzem, hogy ezt a számháborút csak együtt érdemes megvívni.

Nagy László: Folytassuk

2012. 10. 30     Folytassuk     Nagy László    

„Csak akkor születtek nagy dolgok,/ Ha bátrak voltak, akik mertek / S ha százszor tudtak bátrak lenni, / Százszor bátrak és viharvertek.” Ady

Kertünket valamikor dédnagyapám kerítéssel vette körül. Sok pénzébe, idejébe és munkájába kerülhetett. Egyszerű deszkakerítés volt cserefa sasfákkal. Valahányszor ma új kerítéseket látok, mindig az általam nem ismert dédnagyapám és az az egykori kerítés jut eszembe. Ugyanakkor számomra megfejthetetlen, hogy miért a csihány nő ki először a kerítések mellett. A kerítés óvott, biztonságot adott és tudatta, hogy belül otthon vagyunk, kívül a máséban nincs, amit keresnünk, azt tisztelni és becsülni kell.

„Mi az, hogy Bent? A nagyvilág az, melyet kívülről kerít, és / A Kint szintén a nagyvilág, mit belül kerít a kerítés.” (Székely János: Kerítések)

Tudatosan megtervezte és megvalósította a kert gyümölcsfákkal való betelepítését és ő már az örökkévalóságban kertészkedett, amikor gyermekei, unokái, dédunokái ízlelték kora nyártól késő őszig a finomabbnál finomabb gyümölcsöket. Aztán 1962-ben a kívül és belül megszűnt. Lassan eltűntek a két világot elválasztó deszkák, a jó cserefa saslábak valakiknél tüzek martalékaivá váltak. A minden a miénk jelszó alatt a gyümölcsfákat rendre kivágogatták és elvitték, és elfelejtettek újakat ültetni dédunokáiknak, a jövendőnek. Nekünk csak az jutott, hogy a csűr sarkától nézhettük az új világ és új eszme pusztítását. Ezt a fájdalmat nem tiltották meg, sőt gyakran fokozták.

Mindez akkor jutott újból eszembe, amikor most október végén Szervét Mihályra, Luther Mártonra, a reformáció napjára és szeretteimre gondolok, talán többször, mint az év más időszakában. Alázattal hajtom meg fejem azok előtt, akik vállalták az állandó küzdelmet az ültetésben és az építésben, akik soha nem mondták azt, hogy ennyi volt, ezzel elégedjetek meg, mert tudták, hogy „A kész dolgok jövőtlenekké lesznek./ A kész: halála a tökéletesnek./ A kész: megáll és tovább nem javul.” (Székely János)

Nagy László: Csak türelem! Türelem!

2012. 09. 27.     Csak türelem! Türelem!     Nagy László    

A türelem rózsát terem. Mondták eleink, mondjuk mi is, és talán utódaink is ezt mondják. A baj csak az, hogy csak mondjuk. A szó elszáll, a türelmetlenség marad. És marad a keserűség, a csalódottság, az érthetetlenség, a sok kérdőjel. Pedig az élet túl rövid ahhoz, hogy türelmetlenségünkben égjünk állandóan. Túl hamar elfogy.

Egy forgalmas útszakaszon egy autó motorja megállt. Hiába indítja, kapcsolja, csapkodja a vezető. A motor nem indul. Pillanatok alatt hosszú sor alakul ki az autó mögött, és hangosan dudálnak. Idegesek az emberek, mert mindenki célba akar érni. A kisautó vezetője is ideges, de tehetetlen. Egyszer kiszáll az autóból, oda megy a következő autóhoz és megkéri a vezetőt, hogy próbáljon segíteni. Indítsa el az autóját. Ő addig nyomja a dudát.

A hosszú, forró nyár után szép, gyümölcsérlelő őszben járunk. A jó Isten egész nyári kétségeskedésünk és türelmetlenségünk ellenére is, gazdagsággal áldott meg. Elegendő lesz mindannyiunknak, minden napra. Ez újból jó lecke lehetett volna kétségeinkre.

E meggyőződésben bizalommal várjuk a holnapot. Csak türelem! Valakinek mindig gondja van ránk. S ha Ő türelmes, akkor mi is jóindulattal és türelemmel várjunk, hogy embertársunk autója is újból elindulhasson közös útjainkon, reményeink eléréséhez. Higgyétek el, csak így érdemes!

Nagy László: Hideg-meleg

2012. 08. 26.     Hideg-meleg     Nagy László    

E forró napokban, amikor nem csak bőrünkön érezzük a nap hevét, hanem életünkben is a sorsformáló politika forrongó napjait,  gyakran jut eszembe az egykori székely gyermek és az édesapja. Igen, ők sokszor fején találták a szeget a különböző helyzetekben kijelentéseikkel, megjegyzéseikkel, amit legtöbbször csak mi értünk, lefordítani más nyelvre nem érdemes, mert nem értik, nem érzik az ízét.

A farkasordító hidegben a gyermek látja, hogy az udvaron dolgozó édesapa néha-néha megáll és markába lehel. Megkérdi a gyermek, hogy miért? Azért, hogy melegítsem a kezeimet, szól az apja. Majd az asztal mellett, evés közben is azt látja a gyermek, hogy az apja levegőt fúj ki a szájából. Miért?

Azért, hogy hűtse az ételt. Csendesen megjegyzi a gyermek: csodálatos szája van édesapámnak. Amikor akar meleget, azután meg hideget fúj. Egy szájból hideg és meleg.

Tudom ismerős a történet, de gondoltam felelevenítem, mert nagyon időszerűvé vált. A kicsi, székely fiú őszinte vallomása ma hatalmas kérdő- és felkiáltó jellé alakult át, és rácsodálkozunk az emberre, akinek száját egyik pillanatban áldás és a másikban átok hagyja el. Meddig lehet ezt tenni? Vagy mindig ilyen volt és ilyen lesz a világ?

Bartis Ferenc Cirkuszi történet című versében ezt olvashatjuk:

"Az állatidomítóra ráparancsolt a

cirkuszigazgató:

szoktassa le a kakasokat a kukorékolásról,

a kutyákat az ugatásról,

a lovakat a galuppolásról,

a kígyókat a simulékonyságról -

minden állat csináljon mást,

mint amire képes!

El kell ámítani a közönséget (...)

S azóta maga az állatidomító

kukorékol,

ugat,

galuppol

és simul ... hol ide, hol oda...

És üres a lelátó..."

Hogy a lelátó mindig tele legyen és hitele legyen életünknek: "... a ti beszédetekben az igen legyen igen, a nem pedig nem, ami túlmegy ezen, az a gonosztól van." (Mt 5,37)

Nagy László: Aki naggyá akar lenni ...

2012. 07. 24.     Aki naggyá akar lenni ...     Nagy László    

Májusban a paradicsompalántákat a szőlő mellé ültettem, így egy kicsit árnyékba kerültek. Talán jobb is, mondta a barátom, mert a szőlő nem engedi, hogy túl hamar kiszáradjon a föld, lehet, hogy nem éri annyi napfény, de talán későbben éri betegség őket, nem ragyásodnak le. Valóban szépen fejlődtek, egészséges zöld színűk volt. Nagyra nőttek. Már az egy métert is meghaladták, karót kellett üssek melléjük, két helyen is megkötöttem. Nagyon kevés volt a virág rajtuk. Csípjem vissza a vezér szálat, jött a jóindulatú, tapasztalt tanács, hogy ne a magasságában nőjjenek, hanem a termésben. Megtettem. Most várom az eredményt.

Ahogy mondani szoktuk, nagyon zajlik az élet körülöttünk. Az ember csak kapkodja a fejét és csodálkozik. Mi történik itt? Mi lesz ezzel a világgal? A vezérágak túlnőtték világunkat. Nagyon magasra emelték fejüket, úgy látom, le se tudnak nézni olyan magasról, nem láthatják és nem hallhatják, „hogy fecseg a felszín, hallgat a mély”. A termés és a gyümölcs itt is elmarad.

Barátom jó tanácsa jut eszembe: vissza kell csipni a vezérágat, nem kell engedni, hogy tovább nőjön. Másként is fogalmazhatnék, úgy, ahogy a legtöbben ismerői vagyunk a szólásnak: le kell törni a szarvukat.

Azt mondják, hogy a történelem csak megismétli önmagát. A jegenyefák nem nőnek, nem nőhetnek az égig. Csak egy járható út maradt. Az az út, amelyet Jézus már nagyon rég megmutatott: „... aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen szolgátok, és aki közöttetek első akar lenni, az legyen rabszolgátok.” (Mt 20,26-27)

Változott e téren azóta is valami e világban?

Nagy László: Levél

2012. 06. 20.     Levél     Nagy László    

Vass Andris sokszor elmondta, hogy Bódi Pista a katonaságból nyirfakéregre írt levelet küldött haza s meg is kapták a szülei. Hittem is, meg nem is, de nagyon meggyőzően mondta.

Nem rég egy idősebb férfi sírva vett elő pénztárcájából egy kis, téglalap alakú nyírfakérget, amelyre édesapja írt családjának a lövészárokból. Igen, tintaceruzával van írva, mint egykor a tábori levél. Búcsúzott tőlük. De Isten hazasegítette. Hazahozta az üzenetet a második világháború testet és lelket megpróbáló kegyetlen világából.

Levelező lapot rég nem láttam, azt sem tudom van-e. Maholnap már a képeslap is múlttá válik. A távíró és a sürgöny sem használatos. Mi maradt hát akkor, amin a kézírás hitelesen vall, ami szívet és lelket simogat, amikor látom a jól ismert személy keze írását?

Néha előveszem a régi leveleket és nosztalgiázom. Minden levélnek története van és lelke. Jól esik olvasni szüleim aggódó, szerető, bátorító, simogató sorait, a katonaságból írt szomorú beszámolóimat, a barátok és barátnők lelkizését.

Igen, tudom, hallom a választ. Itt a számítógép, habár lelketlen, de gyors. Egy pár másodperc alatt célba juttathatom üzenetem. Azzal írok én is most, és azzal írom alá. Megmarad-e ez és azt jelenti-e, mint a reszkető, vagy határozott kézzel írt levél?

Nagy László: Villanypásztor

2012.04.24. Villanypásztor Nagy László 

Sokan sokat írnak és ítélkeznek a modern technika hasznos vagy káros voltáról. Akarva-akaratlan részesei vagyunk mi is e világnak, élvezőinek vagy kárvallottainak mondhatjuk magunkat. Ki-ki ítélje meg saját maga. Nincs szándékomban állást foglalni mellette vagy ellene. Csupán egy pillanat türelmet kérek. Gondoljunk a mobil vagy marok, hordozható vagy érintős vagy bárminek is nevezzem telefonra. A legtöbb ember megítélése szerint nagyon fontos. Annyira, hogy már az óvodásgyermek kis táskájában is ott kell legyen. Na, nem a szilvaízes kenyér vagy az „Eugenia” mellett, hanem valami menő, a gyermekek által nagyon kedvelt, puffasztó, 21. századi tízórai mellett. Ez a kis hasznos műszer ott van az építőmunkás zsebében, a gépkocsivezető kezében, még akkor is, amikor váltani kell, vagy bármilyen manővert végez. Ott van a kirándulóknál, a fürdőzőknél, és milyen nagy gond az, hogy ki vigyáz rá, amíg az ember lubickol a vízben! Ott van a templomban, és néha-néha megszólal még a koporsó mellett is, és ott van... A kérdést talán így érdemes feltenni: hol nincs ott? Telefonfüggőkké váltunk. A minap láttam, hogy az orvosi rendelőből még ki sem lépett egy hölgy, már a telefon a fülénél volt, és beszélt a hozzátartozójával. Mi lenne, ha két-három napra kikapcsolnánk, letennénk, elveszítenénk telefonunkat? Vagy ne adj Isten, hogy több napon át ne legyen villanyszolgáltatás?! Aki többet él, sok mindent megél. Még én is a magam korával emlékszem a kurblis telefonra, amiből a legtöbb faluban csak egy volt a kollektív irodában, vagy jó esetben a postán, és emlékszem a sok hallózásra, a keservesen elsóhajtott „nem hallok semmit”-re, a szitkozódásra vagy a kisimult boldog arcokra, mert „sikerült beszélni a gyermekeimmel”. Emlékszem a postás által hozott telefonhívás értesítőre és az órákig tartó várakozásra. Egyik kedves ismerősöm, aki igyekezett távol tartani magát e technikai vívmánytól és a még modernebb változataitól, egy alkalommal így fakadt ki csodálkozásában: itt mindenki megbolondult! Mennek az utcán és egyedül beszélgetnek, nagyokat kacagnak. Sok mindent sikerült megoldani és elrontani is e világban. Megoldottuk, hogy a telefon által már nincs távolság, de ritkán érezzük a találkozás örömét. Vajon nem ebből kellene több?

Nagy László: Tedd le terhedet

2012. 03. 25. Tedd le terhedet Nagy László

Múltunk, emlékeink, mint nyáron az árnyék, kísérnek. Hiába erőlteted, tőlük szabadulni nagyon nehéz, vagy épp lehetetlen. Akkor jönnek elő, jelennek meg, amikor nem is gondolnánk, és meghatározzák napjainkat. Egy-egy kedves emlék mosolyt, derűt fakaszt, a fájdalmas meg keserű könnyeket.

Befolyásolhatjuk-e emlékeink megjelenését, hogy csak a szépek jelenjenek meg? Azt gondolom, hogy nem. Környezetünk valós, rideg világa tesz annak érdekében, hogy kevesebb legyen a mosoly és több a fájdalom. És mégis: a fájdalmas emlékektől szabadulni kell. Cipelni, keresztként hordozni a bántást és csalódást, a rossz szándékú megjegyzéseket és minősítéseket nem érdemes. Jó példa erre a következő történet.

Két zen szerzetes, Tanzan és Ekidu olyan úton lépdeltek, amely a heves esőzés hatására rendkívül sárossá vált. Egy falu közelében találkoztak egy fiatalasszonnyal, aki éppen az úton próbált átkelni, ám a sár olyan mély volt, hogy az tönkretette volna selyem kimonóját. Tanzan azonnal a karjaiba kapta a hölgyet, és átvitte az út másik oldalára.

A szerzetesek csendben folytatták útjukat. Öt órával később, amint közeledtek a számukra szállásul szolgáló templomhoz, Ekidu nem tudta tovább visszatartani magát, és kifakadt:

- Miért cipelted át azt a lányt az úton? Nekünk szerzeteseknek nem szabad ilyesmit tennünk.

- A lányt én már több órája letettem – felelte Tanzan. Te még mindig cipeled? (Eckhart Tolle)

Épp ennyire könnyű lenne?

Nagy László: Karácsonyi kaktusz

2011. 12. 23. Karácsonyi kaktusz Nagy László

Már azt sem tudom, hogy mióta van ott azon a helyen, a két ablak között, a karácsonyi kaktusz. Az év legnagyobb részében csak ápolgatjuk és zöldellnek levelei. Egyszerű növény, de most virágba borult. Rózsaszín, pirosas virágai mindenki figyelmét felkeltik, és senki nem hagyja szó nélkül, aki a lelkészi hivatalba belép: milyen szép, és szemükkel megsimogatják. Minden nap szemeimmel én is megsimogatom, és megkérdezem, hogy honnan tudja ez a Kelet-Brazíliából, az őserdőből származó virág, hogy most karácsony közeledik, és most kell ő is szépségével szebbé tegye az ünnepet. És nemcsak most ez évben borult virágba: ezt teszi évek óta. Kérdésemre nem válaszol, de érzem, hogy boldog, hogy virágaival ott lehet, ahol a szeretet ünnepét várják. Bár kaktusz, nincs tövise, nem ejt sebet, ha hozzányúlsz. Várja, hogy szeressék. Tudom, hogy Isten ezt a világot bölcsen megtervezte, és abban mindennek helye és értelme van. Így a karácsonyi kaktusznak is.

Karácsony előtt „virágba borul” a keresztény világ is. Ünnepre készül. Jézus születését várjuk. Sokan nagy szeretettel, mások csak szokásból. Kisimulnak az arcok, megnyugszanak a zaklatott lelkek, végre egy pár napra együtt van a család, csillognak és villognak a feldíszített karácsonyfák, hangos, boldog gyermekek játszadoznak, örömkönnyeket ejtenek a szülők, látván boldog gyermeküket, s talán arra gondolnak, hogy letudnak nagyon sok adósságot egy csekély ajándékkal. Vagy épp, nagyon sokan, a fájdalom könnyeivel emlékeznek régi karácsonyok szépségére.

A karácsonyi kaktusz szépségét megcsodáljuk, virágainkat ápolgatjuk, családunkra oda figyelünk, ajándékainkat szépen becsomagolva átadjuk. Legalább egy nap szeretnénk jól érezni magunkat.

Ezt adja meg Mindnyájunknak Isten a megszülető gyermek, Jézus közelségében!

Nagy László: Szárnyalás és zuhanás

2011. 11. 14. Szárnyalás és zuhanás Nagy László

Egy vallomást olvasok. Egy vélt vallomást. Egy férfi vélt vallomását, aki 4000 méter magasságból kiugrott a repülőből, és az ejtőernyő testet tartó rögzítése engedett, vagy elszakadt: „Félelem semmi, csak a teljes visszavonhatatlan kiszolgáltatottság. A süvítés egyre erősebb. Vág. A lelkem is összetörik? ‒ kérdezte ekkor, és életében talán nem először, de minden esetre a legkomolyabban az Úrhoz fordult: Vedd ki belőlem a lelkem, ami a Tiéd, Uram. A föld most már száguldva közeledett...”

Mélységek és magasságok között lebegve telnek mindennapjaink.

A szárnyalás öröm és mosoly, a zuhanás kegyetlen és fáj. Mind a kettőből van részünk bőven. És közben azt bizonygatjuk, hogy élünk, és ide vagy oda tartozunk. Közben jók és kiállhatatlanok vagyunk. És eközben mi lesz a lélekkel?

Nagy László: És ha mégis...

2011. 10. 20. És ha mégis... Nagy László

Szép kort megérni nem ügyesség, hanem a Gondviselés műve. Ha egészségben élheted meg, az adomány. Valakitől, aki – ha elfogadod, ha nem – létezik és munkálkodik.

Ha ritkán is, de előfordul, még környezetünkben is, hogy száz éves, vagy még nagyobb korú embereket köszöntenek. Kattognak és villognak a fényképezőgépek, beindulnak a hangrögzítők, mert ki tudja, lesz-e még egy ilyen alkalom. Talán a mi életünkben nem. Gondoljuk. Elhangzanak okosabbnál okosabb kérdések, és jönnek a szelíd, őszinte válaszok. Mi a hosszú élet titka? Cigarettázott, szerette-e a pálinkát, mennyit ivott naponta, mennyi szalonnát evett stb.? És ha újra kezdhetné az életét, mit tenne másként? A válasz egyszerű: én csak éltem, végeztem a dolgom, igyekeztem, örültem és kínlódtam. Életemet, sorsomat Valaki így intézte. És jól intézte. Köszönöm Neki.

Egy sportolótól megkérdezték, hogy mi a sikereinek a titka? „A tervszerű elhanyagolás. Amíg a felkészülési idő tartott, én csak arra összpontosítottam. Semmi más nem érdekelt.”

Azt mondják, hogy a történelemben nincs „ha”. Alkalmak és lehetőségek vannak, amelyeket igaz lelkiismerettel meg kell élni, ki kell használni. Érezni és tudni kell, hogy van Gondviselés.

És ha mégis megérnénk azt a kort, vajon mit mondhatnánk...?

Nagy László: A régi mozi

2011. 07. 01 A régi mozi Nagy László

A mozigépet a tánccsoport nyerte szülőfalumban. Mondhatom összetáncolták. Abba a kultúrotthonba helyezték el, amit még nagyapámék építettek, megalkották a működési szabályzatát, s amely hosszú évtizedekig szolgálta nemcsak a kulturát, hanem helyet adott lakodalmak alkalmával hajnalban a menyasszonyi táncnak is.

Sajátos, nehéz olajillat fogadta a belépőt. Éppen olyan, mint egykor az osztálytermekben. Itt láttunk először filmet, s talán akkor többet, mint most, az utóbbi húsz esztendőben. Vasárnap délelőtt 11 órakor, amikor a harmadikat húzták, s a felnőttek a templomba mentek (talán nekünk is ott lett volna a helyünk), akkor volt a mozi. 50 baniért. Boriska néni is ugyanennyiért adta a kakast. A híradó ráadásként volt. Kemény szocialista propaganda. A földművesek és gyári munkások fényes jövőjéről. Így neveltek jó pioníroknak és KISZ-tagoknak. Egyházellenesnek.

A mozigépet Józsa Miska bácsi kezelte nagy hozzáértéssel több évtizedig. Ha nem gyermekeknek való képsor következett a filmen – az akkori meggyőződés szerint –, akkor kezét a film elé tette, és elsötétült egy pár másodpercre minden. Az esti vetítésen természetesen mindent megmutattak a felnőtteknek. Aztán felépült az új kulturotthon, és nemcsak Miska bácsi, hanem a mozigép is nyugdíjba vonult. Végleg. Néha-néha még megjelent a karaván, hozott egy amerikai vagy indiai érzelmekre ható filmet, amiről hónapok múlva is sírva beszéltek az asszonyok, de lassan elnémult minden. A televízió elsöpörte a múltat. Örökre meghalt a mozi a faluban.

Mindez akkor jutott eszembe, amikor egyik kedves hívem megbotránkozva arról beszélt, hogy a televízió csatornáin át árad minden nap a népbutító szennyáradat, és nincs aki és ami gátat vessen ennek. Néha egy kezet oda kellene tenni, hogy egy pár pillanatra elsötétüljön a világ, elgondolkozzon az ember, és azután csak fény áradjon szét a világba.

Nagy László: Útravaló

2011. 06. 09. Útravaló Nagy László

Már nagyon rég várta ezt a napot. Imádságában sokszor elmondta, hogy talán soha nem éri meg, hogy vége legyen. Unta már. Minden nap felkelni, elindulni, átizgulni a napot, otthon a szokásos mindennapi kérdések, este pedig... unalom. És most mégis valami olyan történt vele, amit soha el nem hitt volna. Elérzékenyült. Sőt. Könnyezett. Nem szégyellte, mert társai szemében is könny csillogott. Miért? Nem tudja. Amikor megszólalt a csengő, és felhangzott a jól ismert dallam, amely betöltötte az ősi iskolát, összeszorult a torka. Valóban vége? Erre vártam? Ezt a szabadságot akartam? Az út olyan lesz-e, amilyennek megálmodtam? Álmodozásában kedvenc tanárának szavait hallotta: „A Ben-Hur című film forgatásakor Charlton Heston hosszú órákon át gyakorolta a fogathajtást. Nagyszerű eredményeket ért el, de nem volt megelégedve a teljesítményével. Ezért odament a rendezőhöz, és azt mondta: Keményen dolgoztam azért, hogy beletanuljak a fogathajtásba. Azt hiszem tudok úgy hajtani, hogy meggyőző legyen a jelenet, de nem hiszem, hogy meg tudom nyerni a versenyt. A rendező elmosolyodott és azt mondta: Te csak hajts, én majd rendezek.”

Így, e biztatással már mosolyogva lépett ki az iskola kapuján. Tudta, hogy számára a „hajtás” a fontos, mellette pedig van Valaki, aki rendezi az életét. Áldozócsütörtökön az életcéljukat megtalált, és ezért a küzdelmet is vállaló tanítványok eme meggyőződéssel lehettek együtt. Jövőt álmodtak a jézusi evangéliumnak, és tudták, hogy pünkösdkor az álom valósággá válik, mert ők „hajtanak”, mert ők is akarják. És akarja Isten is.

Nagy László: Zöldágazás

2011. 04. 30. Zöldágazás Nagy László

Talán nincs olyan nap, amikor ne hallanánk az erőszakról. Az írott és beszélt sajtóból minden nap ezzel árasztják el a világot. Egy ámokfutó egy iskolában több diákot és tanárt meggyilkolt, a féltékeny férj megölte feleségét, a feleség a férjét, idős asszonyokra támadtak, bandák rettegésben tartják a közösséget. A minap egy gyermekét megölő és önmagával is végző férfi levelét olvasták fel, aki a vendégmunkásként dolgozó, és több hónapja a családjáról nem érdeklődő feleségének a következőket írta: szenvedj te is, ahogy mi is szenvedtünk nélküled. Megdöbbentő, hogy milyen mélyre süllyedt az ember, a teremtés koronája. A rend és közbiztonság megtartására a rendőrség és csendőrség mellett biztonsági cégek ígérik jó pénzért a békesség megőrzését, de ez még sem sikerül. Már csak álom, és sokak számára hihetetlen, hogy valamikor egy, az ajtóban keresztbe tett seprű helyettesítette a páncélajtót, a hét lakatot és a biztonsági céget. Az emberek éjszaka nyugodtan aludhattak, mert álmukat nem husángokkal, feszítővassal zavarták meg az arcukat harisnyával eltakaró emberek, hanem talán csak az ablak előtt hazafelé ballagó éjszakázók halk dudorászása, mely őket is mosolyra fakasztotta. Hisz, hogyne telne meg örömmel az emberi lélek, ha szépet hall, ha szívéhez szól a simogató vallomás: Tele van a város akácfa virággal...

Újból gyermek- és ifjúkorom egyik szép emléke jut eszembe: a zöldágazás, a májusfa állítás. Nagy izgalomban voltunk május elseje előtt. Azon tanakodtunk, hogy kik és honnan hozzák a nyírfát a leányoknak. Aztán április 30-án délután a jó barátokkal végig csatangoltuk a közeli erdőt, hogy megtaláljuk minden közeli barátnőnek a neki megfelelő zöld ágat, amiért akkor nem bor és pálinka, hanem szép, hímzett zsebkendő járt. Ezen az éjszakán nem aludt sem fiú, sem leány. Amikor beesteledett, végigjártuk a falut, és a szeretett leány kapujába elhelyeztük a legszebb és legnagyobb nyírfát. Itt-ott egy -egy férjhez készülő vagy nagyobbacska leány ablaka alatt felhangzott az éjjelizene. Hajnalban vidám és boldog fiatalok tértek nyugovóra. Reggel a leányok és anyák kíváncsian vizsgálták a nyírfák törzsét, ahova tintaceruzával írták fel a legények a nevüket.

Ezen az éjszakán nem kellett az erőszaktól félni. Másnap az újságok nem gyilkosságról és idős, özvegyasszonyok panaszáról tudósítottak, hanem a népszokás megőrzésének és továbbadásának szépségéről.

Nagy László: Ünnepvárás a böjtben

2011. 03. 14. Ünnepvárás a böjtben Nagy László

Székely János Télutó című versében így ír a közelgő tavaszról:

Valahol jön már. Biztosan elindult.

Fiatal herceg hószínű fogakkal!

Mögötte mezők színesülnek,

És felragyog a nappal.



Erős, szilárd és milyen fiatal!

Az égre villan gyönyörű szeme!

Fehér felhők kísérik észrevétlen,

S visszhangzik éneke.



Jön már, hisz hallom lelkem dalát,

Mely édes és vidám, és – sújtson bármi –

Megtanít végre oltatlan derűvel

Örök télből örök tavaszra várni. (1949)

Kétségtelen, hogy közel van a kikelet, s míg gondolatban bár március 15-e ünnepi érzéseit ízlelgetem, unitárius szívem elzarándokol Gyulafehérvárra, hogy alázattal megálljon nagy fejedelmünk, János Zsigmond koporsója mellett, aki ezen a napon adta vissza lelkét Teremtőjének 1571-ben.

Ahogy a tavasz illatát belélegzem, s látom életre kelni a rügyet a magnóliafán, amely alatt a hóvirágok már két hónapja fehérlenek, úgy érzem, hogy a húsvét is megérkezik a böjti időszak után. Csupán oda kell figyelni. Készülni kell, hallani lelkünk dalát.

Ha egy homokszem bemegy a szánkba vagy netán a szemünkbe, mindent megteszünk, hogy eltávolítsuk onnan, mert sért, kellemetlen, mert fáj a szúrása. Sokszor ki- és megmossuk szánkat, szemünket, hogy tiszta legyen. E tisztálkodással nem késünk, nem várunk holnapig. Ha kell, orvoshoz megyünk. Azonnal intézkedünk. De hogyan is állunk gyengeségeink gyógyításával? Az még várhat, arra még ráérünk! Ezt tesszük évtizedek óta. Holnap, holnap majd megteszem, ma még alszom, iszom, eszem. Hallom szólásunkat. Igen, idő még van, alig telt el egy hét a böjti időszakból. Van még idő húsvétig. Ad még időt számunkra Isten „ki- és megmosni” lelkünket, életünket. A lehetőséggel pedig élni kell.

Nagy László: Aránylag tisztán

2011. 01. 26. Aránylag tisztán Nagy László

Papi ember bármilyen kérdést próbál körüljárni, bármiről értekezik, ritkán történik meg, hogy ki tudjon lépni abból világból, amelyben él, ami meghatározza életét, mindennapjait. Így vagyok, vagyunk a fogalmak megközelítésével, magyarázásával is. Ha mondjuk a tisztaságról értekezünk, a jézusi megállapítás is ott cseng a fülünkben: „Nem vagytok mindnyájan tiszták.” (Jn 13,11). Valóban nem vagyunk mindnyájan tiszták. És jó, ha e felismerés megszületik. Hogy most e sorok olvasásakor ki mire gondol, azt nem tudhatom, de sejtem. Van, aki a külső tisztaságot vizsgálja, szétnéz környezetében, van, aki mer „bennebb” is menni. Van, aki azt kérdezi, hogy miért is kell ezzel foglalkozni, vagy épp okoskodásnak véli e kérdés felvetését.

A tisztaság kérdése sokszor felmerült bennem és mostanában egyre gyakrabban. Főként azért, mert látom, hallom mindazt, ami a környezetemben történik. Mindenki patyolat-tisztának érzi magát, embertársa pedig a világ legrosszabb embere. Szerintem a tisztaságot nem bizonygatni kell, hanem meg kell élni. Ez is jézusi.

Egy történet jut eszembe: Arról érdeklődik egyik testvér a másiktól, tudván, hogy nemrég tért haza egy rokonlátogatásról, hogy az unokahúguk, aki a közelmúltban ment férjhez, hogy érzi magát, hogy is él. A testvér válasza ez volt: Mit mondjak? A kilincs körül az ajtó nagyon zsíros.

Próbáljunk meg ebben a nagyon sok kihívást tartogató világban aránylag tisztának megmaradni. Ne csak a kilincs csillogjon!

Nagy László: Gombos doboz

2011.01.02. Nagy László Gombos doboz


Írásaim után többen megjegyezték, hogy a legtöbb a gyermekkorból „táplálkozik”. Igen, így van, és a mai is egy múltidézés lesz. Számomra kedves és felejthetetlen.

Egy korondi kis kékkel díszített cseréptálban voltak a gombok, cérnák és a tűk. Nem tudom miért, de mindig vonzott ez a kis tál, amely a kredencen volt és ma is megvan. Sokszor kiborítottam tartalmát az asztalra, számolgattam, rendeztem. Féltve őrzött emlékként vigyázunk rá. A legtöbb fehér vagy átlátszó inggomb volt benne, de nagyon sok színes is. Az ingről, ha már végső esetben el kellett dobni, levágta édesanyám a gombokat és eltette. Majd később szükség lehet rájuk. Így tett a nadrág- és kabátgombokkal is. Így gyarapodott a kis agyagtál tartalma. Történt ez mindaddig, amíg szülőfalumat is el nem érte a gombfoci-láz. A gomboknak még inkább megnőtt az értéke. Főként a nagy méretű gomboknak, mert azok nagyszerűek voltak kapusnak és bekkeknek. Így aztán néha-néha „véletlenül” leesett egy gomb a szülők nagykabátjáról, amit az asztalra felfestett futballpályán egy-egy megtermett „játékosban” láttak viszont. E játékszenvedélynek hordozom ma is a nyomát a balkezem kisujján, mert a forró szurok rácseppent, amikor ragasztottam össze a gombokat.

A nyáron otthon voltam. Csendes a ház. A gombokkal teli, pléh sárgás-feketés doboz, ami már régebb túlnőtte a kis korondi cseréptálat, ott van a kis szekrényen. A gombok nyugalmát nem zavarja senki, és veszély sincs arra, hogy csatár, bekk vagy kapus lesz belőlük. Pedig jó lenne még néha-néha önfeledten belegabalyodni a játékba!

Isten egy új esztendő első napját is megadta, és hisszük, hogy még sokat ad január 1-jéhez. Mint a gombos dobozban a gombok, úgy vannak és lehetnek egymás mellett a napok is. Fehérek, színesek, feketék. Szeretem, és nem szeretem napok. Mind a mieink lehetnek. A játéklehetőség megadatott. Kérjük Istent, hogy legyen velünk e nagyon komoly életjátékban!