Gál Zoltán: Hála

2013. 09. 29.	Hála	Gál Zoltán
A gazda elégedettséggel sétált hátra kertjébe. Ez az év is bőséges volt. A szőlő hordóban, az alma zsákban, a dió ládákban. Utóbbit a derűsebb napokon kiteríti, hadd sütkérezzenek az őszi napsütésben, hogy majd a padláson vagy a gabonásban kihúzzák a telet. Mennyi minden megadatott, panaszra okunk nem lehet – gondolja magában, és csendesen hozzáteszi: köszönöm Istenem! Az asszony a házban sürög-forog. A lekvárok, befőttek, különböző színekben pompáznak az immár szűkössé lett kamrában. Mindenik csalogatja a tekintetet, és a távoli gyermekkor ízvilágát sejteti. A nyári gyümölcsök különféle formában palackozva feszítenek és versengenek, hogy melyikük a szebb, melyiket fogja valamelyik gyerek elsőnek a polcról leemelni. Sok volt bizony a munka, de megérte. Ahány üveg, annyi szeretetteljes sóhaj. És minden sóhaj egy ima. Mikor pedig eljön az este, és elpihen város és falu, imára kulcsolódnak a kezek, és Istenhez száll ismét a fohász. Milyen jó, hogy valakinek gondja van mireánk! Hogy is történhetne meg mindez, ha valakinek odafent, vagy helyesebben: idebent, nem lenne gondja, hogy kellő napfénnyel simogassa, és kellő mennyiségben öntözze a csodálatosan pompázó világot. S ha majd eljön a tél, ugyancsak Ő lágy takaróval borít el mindent, hogy egy új tavaszban új életre keljen Isten csodálatos világa. És ismét felcsendül a hála, mert valakinek mindig gondja van mireánk.

Gál Zoltán: Hová lettél Székely Jeruzsálem?

2013. 07. 01.	Hová lettél Székely Jeruzsálem?	Gál Zoltán
Néhány alkalommal, amikor Marosvásárhelyre hazalátogattam, a tömegközlekedést választottam. Az autóbusz jól haladt, míg kerekei alól elfogyott az aszfalt. Lassan araszoltunk. Az út mentén tábla jelezte az egykor volt falu helyét: Bözödújfalu. A Székely Jeruzsálem. Milyen szép hely is lehetett valamikor. Irma néni mesélte, hogy ide jött férjhez, és olyan boldog összhangra talált ebben a közösségben, amilyen máshol csupán a legendák világában él. Több nemzet, több felekezet alkotta lakóit, akik együtt nevettek, és együtt sírtak, ha kellett. Aztán csak inkább sírtak. Sírtak, amikor kimondta a halálos ítéletet felettük a Kárpátok egykori Géniusza. Sírtak, amikor mindenüket összecsomagolták, és elhagyták örökre a falut. Sírnak ma is, minden év augusztusának első szombatján, amikor találkoznak az egykori szomszédok. Az egykori gyümölcsösökből csupán néhány fa korhadt ága emelkedik ki a vízből, mintegy segítségért kiáltva. Sikolya elnémul a parton épült hétvégi házak körüli üvöltő zenében. Az egykor volt falu csendesen hallgat a mélyben. Már nem hívja imára fiait és leányait a templomok harangja. Csupán egy torony áll, tető nélkül, csupaszon, örök mementóként. A csendben szárnyat bontogat a gondolat: „Áll a templom, dülledt néma jel,/Harangja nem szól már, nem énekel./Bezárt az iskola, az óvoda, a bolt,/Itt minden csak volt, egyre volt./ Széthordtak mindent a nagy szelek,/ Minek ide még buldózerek?” (Magyari Lajos) Talán a fürdőzők nem is gondolják, hogy veteményes kertek felett úsznak el…

Gál Zoltán: Fényképek

2013. 05. 31.	Fényképek	Gál Zoltán
A fotózás történetének legelején az egyszerű emberek féltek az életük egy pillanatát megörökítő masinától, mert úgy gondolták, hogy lelküket is elragadja a csodagépezet. Aztán, az idő múlásával megbarátkoztak vele, és ünneplőbe öltözve foglalt előtte helyet a család apraja és nagyja. Amikor gyermekeinket először fényképészhez vittük, nagyon vegyes érzelmeket váltott ki belőlük az ismeretlen. Kisfiúnk magabiztosan ült és csodálkozva nézett a kamerába, kislányunk idegenkedett az új környezettől, a helytől, az ismeretlen bácsitól. A kezdeti nehézségeken egy séta segített, amely során sikerült őt meggyőzni. És elkészült a kép. Gyerekkoromban szívesen kerestem fel a családi fényképtárat, amely az egyik fiókban lapult. Ismerős és ismeretlen arcokat néztem, kérdezgettem, hogy ki kicsoda. Láttam a megváltozott arcvonásokat, amelyeket a képen szereplőkre rácsókolt az idő, és láttam azokat is, akiket már régen elszólított a gondviselés. A fényképek egy-egy jelentős eseményt örökítenek meg. Feledhetetlen emlékek, élmények fűződnek hozzájuk. Egyesek ott maradnak a filmtekercsen, vagy a számítógép mappájában. De mindenik emlékeztet valamire. Akár a világ csodaszép tájait, akár hétköznapi életünk egy tovatűnő percét örökítik meg, mindig jó visszaemlékezni, és kissé visszautazni az időbe. És akiket megörökítenek, mindig a szívünkben maradnak.

Gál Zoltán: Gyermeki és istengyermeki dolgok

2013. 04. 30.	Gyermeki és istengyermeki dolgok	Gál Zoltán
Gyakran nézegetem a gyerekeimet. Mintha most születtek volna, de már nagyosan próbálnak feladatokat megoldani, kivonni kezüket kezünkből, aztán vidáman futkározni. Öröm nézni, amint napról-napra cseperednek, felfedezik az őket körülvevő világot, büszkén mutatják azt, amit maguktól megvalósítottak. Sokszor attól tartok: túl hamar elrepülnek az évek, és felnőnek. Ma alig várom, hogy kimondják első szavaikat, de holnap vagy holnapután már ők maguk járják az általuk elképzelt utat. Ismerőseim, barátaim gyakran mondogatják: kis gyerek, kis gond, nagy gyerek, nagy gond. És igazuk lehet. Mert amíg itt vannak mellettünk, kezüket fogjuk, mi vigyázunk rájuk. Ma még velük együtt hisszük a meséket, várjuk az angyalt vagy a Mikulást, vagy éppen a hercegeket és hercegnőket. Mert az ember hiszi a meséket, amikor szüleitől hallja, s újból hiszi azokat, amikor gyermekeinek mondja. S hogy ebből a világból mit tesznek tarsolyukba, az rajtunk és rajtuk egyaránt múlik. Így történhetett a kezdet kezdetén is. Isten megalkotta embergyermekét, egyengette lépteit, fogta a kezét. Megmutatta számára azt az irányvonalat, amelyet követnie kell, hogy boldog és kiegyensúlyozott legyen élete. Aztán elengedte kezét, hogy maga járja útját, a saját erejéből. De mindig követte, figyelte, segítette. Ha megbotlott felemelte, ha vidám volt, együtt nevettek. Ha felnőtté is cseperedik a gyermek, szüleinek csak gyermeke marad, amint gyermeke marad élete adójának, a gondviselő Istennek. És ez így van jól…

Gál Zoltán: Nagyszombat

2013. 03. 30.	Nagyszombat	Gál Zoltán
Elnémult a Golgota. Csupán három kereszt jelezte odafent az előző napi tragédiát. A középen levő kereszten még olvasható a felirat: a zsidók királya. Valami hatalmas csend telepedett a városra. Máskor mintha vidámabb lett volna a pihenés napja. Most azonban minden néma. A gyászos csendet néha éppen egy élelmet kereső madár hangja töri meg. A várostól távolabb, egy sziklasír előtt két őr áll zordan, a semmibe tekintve. Parancsot kaptak, hogy ott teljesítsenek szolgálatot, nehogy valaki megkísérelje elvinni azt, akit elnémítottak örökre. Egy háznál keserves zokogás hallatszik tegnap óta. Azt beszélik, vigasztalhatatlan az ott lakó: szeretett fiának kénytelen volt végignézni szenvedését, és könnyeivel áztatta a rögöket, ahová azt a bizonyos keresztet rögzítették. Az ablak alatt elhaladók csendesen súgnak össze: szegény asszony…próféta volt a fia…, azt mondták, talán ő hozza el a szabadulást…, mi lesz ezután? Azonban a némaságon és gyászon túl, a napsugarak csendesen simogatják végig a rétet. A fűszálak és a virágok megújulásról beszélnek. A patak odalent a völgyben csendesen lehel életet az ébredő alkotásba, és csendes szellő dudorászik végig  a fák törzsein. A világ húsvétra készül…

Gál Zoltán: Pálfordulás

2013. 02. 27.	Pálfordulás	Gál Zoltán
Pálfordulás szavunk onnan származik, hogy Saul a damaszkuszi úton átélt látomás hatására a keresztények üldözőjéből, leghívebb pártfogójukká lett, és Pál apostolként vált ismertté. Saul rövid időn belül ellentéte lett addigi önmagának, és ezáltal élete is egy addig elképzelhetetlen fordulatot vett. Többször hallottam már, hogy valaki emberi gyarlóságainak hálójában vergődött, míg egyszer csak hirtelen „rátalált az útra”. Bekerült egy olyan közösségbe, amely erőt adott, és hirtelen képes lett uralkodni káros szenvedélyein. Gyakran láthattunk embereket, akik egyik nap fennhangon igazolták elképzeléseiket, másnap pedig éppen olyan meggyőződéssel beszéltek annak ellenkezőjéről. Pálfordulások ma is léteznek. Szeretnék azonban hinni abban, hogy ez nemcsak ideig-óráig tart, amíg a helyzet megkívánja, hanem képes átformálni az embert, legbelül változásokat előidézni, és jobb istengyermekké formálni. Saul Pál apostolként élte tovább életét, a kereszténység terjedésének kulcsfigurája lett. Pálfordulás egy életben egyszer történhet. Ha azonban többször, vagy időről-időre történik, annak köpönyegforgatás a neve.

Gál Zoltán: A föld, amely nem létezik (?)

2013. 02. 09.	A föld, amely nem létezik (?)	Gál Zoltán
A mindennapi eseményeket valamelyest követő ember számára egyrészt keserű, másrészt pedig szomorú a felismerés, hogy az a része a világnak, amelyen életre hívta a Gondviselő, amely maga a színpompás Tündérország, valójában nem is létezik. Legalábbis egyesek szerint nem. Hiába állítjuk, hogy itt van, jelenvaló, mások csupán holmi ábrándozásnak, vagy lázálomnak tartják, és szentül hiszik, hogy csupán lázítást szítunk, mert el akarjuk venni azt, ami meg sem illet minket. Két évezrede hasonló cipőkben járt egy egyszerű ácsmester fia is. Ő is egy olyan országról beszélt, amiről mások a maihoz hasonló meggyőződéssel állították, hogy nem létezik. Bármennyire is alátámasztotta példázatokkal, az egyszerű ember által is érthető szavakkal világossá tette, mégis voltak, akik úgy vélték, hogy talán titkon királyságról áhítozik. Azonban ez az ország ott volt szívében. Ott épült tetteiben, kézmozdulatai által. Magával vitte, bármerre is vezette sorsa, és nyilvánvalóvá lett azok számára, akiknek fülük volt a hallásra. Igaz, az az ország nem volt térképen behatárolható, népét nem a közös történelem kötötte össze, hanem az emberi jóság és békesség. Történelmének lapjai nem voltak tele vérrel, megaláztatással és keserűséggel, és nem a többség parancsa szabta meg, hogy mit, mikor, miként szabad. Azt az országot a benne munkálkodók tették varázslatossá, és az egymás iránti tisztelet volt a mértékadó. Istenországában, amelyet ez az egyszerű ácsmester fia festett meg tanításainak ecsetvonásaival, mindenki egymásnak felebarátja volt. Nem hordták el falait téglánként, nem kerestek benne folyton egy szolgálatos bűnbakot. Igaz, a székely zászló sem zavarna ott ma sem senkit…

Gál Zoltán: Y generációsok

2013. 01. 28.	Y generációsok	Gál Zoltán
Olvasom, hogy állítólag egy új nemzedék tagja vagyok, amely együtt nőtt fel a technikával, és sokkal nyitottabb a technika irányába, nem tudnak élni számítógép és internet nélkül, könnyen kezelik a multimédiás eszközöket. Egy olyan nemzedék tagja vagyok (ismételten: állítólag), amelyet a szaktudomány Y generáció néven tart számon, vagyis akik 1976 és 1995 között sírták bele magukat Isten csodálatos világába. Kissé kételkedem, mikor ezeket olvasom. Pár évvel fiatalabbak már nem emlékezhetnek, hogy egykor bizony jegyre adták a kenyeret, tejet, olajat, vajat, és ha véletlenül narancsot ettem, akkor azt a Mikulás hozta el nekem. Tízéves is elmúltam, amikor színes televíziót láttam, és középiskolás koromban találkoztam először számítógéppel és az internettel. Nem is beszélve arról, hogy egyetemi éveim vége felé került kezembe az első mobiltelefon. Hol is állok akkor a kilencvenes évek derekán született „kortársaktól”? Persze a szüleim, vagyis a Baby boom generáció, sokkal kevesebb technikai lehetőségnek volt a birtokában, viszont hétvégenként a kertben szorgoskodott, és jól esett a szomszédokkal megbeszélni az ügyes-bajos dolgokat, vagy együtt szurkolni a fehér-fekete tévén közvetített focimeccs valamely csapatának. Nem a közösségi oldalakon, hanem egy kávé mellett beszélgettek egymással, és sokszor várni kellett a vonalat, hogy egy perc erejéig anyaországi ismerőseiket köszönthessék. Mégis boldogok voltak. A világ tényleg rohamosan fejlődött az elmúlt néhány évtizedben, főleg a világ ezen szegletén. Azonban azt szeretném, hogyha gyermekeim majd valamit átmentenének az utókornak azokból az igazi értékekből, amelyek nemzedékről nemzedékre öröklődtek át egy technika nélküli világból. Értékeket, amelyek a Z generációs jelenben, vagy akár jövendőben is, testben és lélekben egyformán egészséges felnőttekké formálják a most felcseperedőket. Értékek, amelyek megtanítanak szeretni, ragaszkodni, nyelvet és kultúrát ápolni. Mert valójában itt keresendők az igazi értékek…

Gál Zoltán: Vízhiány

2012. 11. 30.	Vízhiány	Gál Zoltán
A hosszú, száraz ősz miatt immár kétszer kényszerültünk arra, hogy kutunkba vizet hozassunk a közeli város tűzoltóival. Szerencsésnek neveztek, mikor mondtam, hogy a hat köbméter víz, amit ki tudnak kocsijukkal szállítani, nagyjából három hétre elegendő. Sokszor az is megtörténik, hogy a kiszáradt föld a hirtelen érkező vízmennyiséget rövid idő alatt elnyeli. Mennyire természetesnek veszi az ember, hogy a víz mindennapjai részét alkotja. Mennyire természetesnek tűnik, hogy a Gondviselő megadja, mi meg „hálából” teleszórjuk a patakmedret pillepalackkal és szeméttel, hogy majd a víz elviszi. Melyik víz? Amely csak keskeny érként jelzi, hogy valamikor életet hozott a hegyi forrásból? Vagy amelyből kiöltük az életet és csupán a magunk hasznát láttuk benne? A vizet is, mint sok mást, hiányában tudjuk igazán értékelni. De ha beszennyezzük az utolsó forrást, elpusztítjuk az utolsó halat, mit adunk át gyermekeinknek, vagy unokáinknak? „Víz! Se ízed nincs, se színed, se zamatod, nem lehet meghatározni téged, megízlelnek, anélkül hogy megismernének. Nem szükséges vagy az életben: maga az élet vagy.” (Antoine de Saint-Exupéry) Akkor “válasszuk tehát az életet”, és örvendezzünk minden cseppjének!

Gál Zoltán: Corvin-köziek

2012. 10. 23.     Corvin-köziek     Gál Zoltán    

Az 1956-os Budapest egyik legforrongóbb része a Corvin-köz volt. A forradalom legtovább kitartó pontját akár életük árán is védelmezték azok, akiket megérintett a szabadság eszméje. Ennek a végvárnak az utolsó parancsnoka Pongrátz Gergely volt. Erős jelleme és elkötelezettsége bátor szembenállásra késztette a „szabadság vándorait”, még akkor is, amikor sejtették: ezt a harcot nem ők nyerik meg. Azonban mégis a végsőkig kitartottak.

Nem nyelték le némán a pofonokat, szembenéztek a tankokkal, és életüket adták, hogy elveik igazát bizonyítsák. Amikor „összegyűltek Corvin-közben mind a nagyfiúk”, tudták, hogy történelmet írnak. És nem kényelmes székeken, meleg szobában álmodnak nemzetüknek szebb jövendőt, vagy múltat – mert ilyenre is volt már példa –, hanem fegyverek ropogása és vérük árán.

„Újabb tankok jöttek − súgta szomszéd /nagyfiú, /lőtt árvára újabb árva, folyt a háború, /és a világ sose tudja meg, /kik voltak a Corvin-köziek.”

És a világ megtudta…

És akik a szabadságért harcoltak, szabadságot vesztettek. De bátor kitartásuk példaként szolgál ma is, hogy a szent dolgok mellett bátran elkötelezzük magunkat.

Ne a félelem, a rettegés, hitetlenség szabjon irányt életünknek, hanem érezzük meg azt, amit ők is tudtak: „Isten kezében vagyunk, és ott vagyunk a legbiztosabb helyen.”

Gál Zoltán: Sok és jó

2012. 09. 19.     Sok és jó     Gál Zoltán    

Jóból is megárt a sok! Hallottam sokszor, sokféle helyzetben. Tiltakoztam is az ilyen kijelentések ellen, míg idén meg nem láttam a kertben roskadozó gyümölcsfákat. A sok gyümölcs fürtökben csüngött az ágakon, a fa pedig legbelül mélységeset sóhajtott a nyomasztó, de ugyanakkor áldott teher alatt. Sajnálom a fákat, a letöredező ágakat, és tudom, hogy talán egy évtized is eltelhet, míg ismét ilyen termés lesz. Idő kell, amíg kipiheni a megpróbáltatást, amíg erőre kap és megújul.

Jóból megárthat a sok? Talán a fa nem érezte ennek veszélyét tavasszal, amikor virágok ezrei nyiladoztak rajta. Aztán amikor gyümölccsé nőtték ki magukat, egyre lennebb hajlottak az ágak. A gondos gazdák a kisebb fákat alátámasztották, a nagyobbak viszont már maguk dacoltak a nehézséggel.

Abban olykor mi is hasonlítunk a fákra, hogy a teher alatt egyre roskadunk. Azonban a fákkal ellentétben, számunkra mindig van egy támasz. Ez a támasz láthatatlan, de mindig itt van idebent. Szívünk és lelkünk mélyén adja meg a választ, ha keresnénk az élet értelmét és célját. Ha terhek nyomasztanak, ha gyümölcs húzza le ágainkat, ha erőnk felettinek érezzük, mit ránk mért az élet: támaszt és segítséget nyújt, hitet táplál és reménységgel áraszt el. Mert Ő mindig segítségünkre siet.

Örvendjünk annak, ha sokat kapunk a jóból, mert ez csupán a szerencsések kiváltsága. S ha már ebben sem leljük örömünket, akkor mindennél nagyobb szükség van a támaszra. Szerencsénkre „Isten kezében vagyunk, és ott vagyunk a legbiztosabb helyen.” És a megújulás elkezdődik.

Gál Zoltán: Ki a felelős?

2012. 08. 17.     Ki a felelős?     Gál Zoltán    

Sas József humorista jegyezte meg valamikor a 90-es évek elején, hogy az emberek évszázadok óta űznek egy játékot, melynek a címe: Ki a felelős? A játék a „nem táplálom a tehenemet, vesszen oda a másiké is” módszerére épül. Így sokkal egyszerűbb elterelni a figyelmet, és máshol keresni a hibát, mint ahol az valójában van.

Sokkal jobb keresni egy közös célt, vagy közös ellenséget, akit lehet korlátlanul földbe tiporni és megalázni, mert talán az majd elfeledteti velünk, hogy mekkora is valójában a körülöttünk levő sártenger.

Azonban ez sem új keletű. Valamikor régen egy ácsmester fia volt ugyanilyen célkeresztben. Hiába hirdette, hogy „Kérjetek és adatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek.” (Mt 7,7) valamint azt, hogy „amint akarjátok, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is akképpen cselekedjetek azokkal” (Lk 6,31), voltak, akik csak a rosszindulatot feltételezték, és valahol a szívük legmélyén talán féltek is tőle. Ez az ember őszinte és hiteles tudott maradni a végsőkig. Ő nem a mások bemocskolása árán akarta magát tisztára mosni, hanem példájával egy olyan követendő életmódot állított elénk, amely évezredek során is mérföldkő maradt.

Talán változott a világ és sok minden más lett azóta. Másként alakult az élet és fejlődött az emberiség. Azonban megmaradt az ujjal mutogatás, és az örökölt sztereotípia: „aki nincs velünk, az ellenünk van.” Bizony, olykor kísértenek a múlt árnyai!

Tudja-e kedves olvasó, hogy ki a felelős a mohácsi veszedelemért? A Csele-patak.

Gál Zoltán: Múltidéző

2012. 07. 15.     Múltidéző     Gál Zoltán    

Egy régi képen akadt meg a tekintetem az elmúlt időszakban. Egy családi kép, valamikor a 20. század legelejéről. A széken idős férfi ül, mellette a felesége, mögöttük pedig büszke díszmagyarban áll a fiúk.  Mondhatni, semmi különös eddig. Sok hasonló kép készült a történelem során. Azonban, amiért felfigyeltem a képre, azok az arcok voltak.

Tekintetükön nyoma sem volt a testet és lelket felőrlő rohanásnak. Mert felkelt a nap, és telt is rendre egyik a másik után: mindenik saját kihívással és feladattal rendelkezett. A családban mindenki tudta a dolgát, és a fiú nem lett depressziós, ha apja fiatalos világlátásáért megrótta, mert az ellentmondott saját élettapasztalatának. Nem volt telefon, mégis tudták, ami fontos volt számukra, és egy üdvözlőlapon az otthonról hozott kézjegyek mondták el érzéseiket. Nem jártak családterápiára, hanem megbeszélték gondjaikat esténként egy pohár jó bor mellett.

Elképzelhetetlen volt számukra, hogy olyan élelmiszert fogyasszanak, amely nem saját udvarukon látta meg a Napot, vagy amelyet vegyszerek által tesznek piacossá, de ehetetlenné. Nem voltak allergiásak a szénaporra, a virágokra, és ismerték a mező ezer füvének gyógyhatását. Együtt éltek a természettel, és ez így volt jó.

Vasárnap pedig nem úgy voltak, mint az egyszerű atyafi, amikor a pap megkérdezte tőle, hogy találkoznak-e aznap a templomba, azt válaszolta: „Ha Isten megsegít, és egy kicsi jó időnk lesz, akkor nem.” Akkortájt a család apraja-nagyja ünneplőbe öltözött, és a munkát a szorgos hétköznapokra tette félre. Délután pedig kiültek az utca szegletére, és a szomszédokkal megbeszélték, ki mit hogyan végzett az elmúlt héten. És ez így volt jó.

Ma is ilyen világban akarok élni! Ahol létezik tisztesség, nincs bebörtönözve a becsület, és az igazságot nem egyesek szájíze szerint határozzák meg. Ahol az emberek keresik egymás társaságát és közösen tudnak (még) álmodni. A változ(tat)ás rajtunk múlik! És még sosem késő!

Gál Zoltán: A viharról, ami elmúlik

2012. 06. 08.     A viharról, ami elmúlik     Gál Zoltán    

Amikor a nyári égbolton összesereglenek a felhők, vészjóslóan nevetnek, és el akarják hitetni, hogy most elérkezett az országlásuk ideje.  Aki csak feltekint rájuk, szinte összerezzen a komor fekete sereg közeledése láttán. Villámok és mennydörgések közepette érkezik hatalmas robajjal, és belekiáltja a világ fülébe, hogy most új kezdet van kilátásban.  Cikázó villámnyilait lövöldözve feldúl mindent, ami útjába áll. Végigsöpör erdőn, mezőn, hegyeken és völgyeken. Hatalma rettegésben tart, és félelmet kelt.

Mint a csatamezőn, amikor a két ellenséges tábor szembenézett egymással, és a nagy összecsapásra felkészülve várták a vezényszót, úgy tekint alá a felbőszült had a földi terekre. Az első összecsapás előtt egy pillanatra minden elcsendesül.  Aztán felhangzik a szó, és indul a viadal.

Alant a templomtornyok csendesen siratják a talán jobb sorsra érdemes népet. Csendesen imát mormolnak, és vigasztalják az idelent élőket. Siralmukra megtorpan a győzhetetlennek vélt erő, és valami változik. Meghallgatásra talál, akárcsak ama belső szobában, csendben és őszintén elrebegett gyermeki fohász. A föld az Eget hívta segítségül, és ezzel a legzordabb vihar sem képes szembeszállni. A felhők lassan oszlanak, és az elcsendesülő mennydörgések visszavonulót fújnak.

A Nap első lágy simogatására „szép szivárvány koszorúzza az eget”, jelezve a szent szövetséget, mely egyszer régen megköttetett. Bármennyire fenyegető és vészjósló is legyen, a vihar elmúlik egyszer. Cikázhatnak a villámok, döröghet úgy, hogy a föld is beleremegjen, de a vihar nem tart örökké.  Az a közelség viszont, amelyet a Teremtő ígért gyermekének élete hajnalán, mindvégig megmarad.

Legyen hát bármilyen zord a vihar, a felhők fölött mindig süt a Nap!

Gál Zoltán: Játsszunk farizeust!

2012. 04. 03. Játsszunk farizeust! Gál Zoltán

Talán ismeretlen számunkra az imént említett játék, pedig évezredek óta játssza az emberiség. Igaz, hol így, hol amúgy nevezték, azonban a lényege semmit nem változott. Előrebocsátom, hogy ez a játék felnőtteknek szól elsősorban. A gyerekek nem is tudnák, nem is akarnák eljátszani, mert lelkiviláguktól iszonyúan távoli. A felnőtt ember inkább otthonosan mozog ebben a világban, jól eligazodik a magamutogatás sokrétűségében, és nem jelent az sem gondot, ha igazi önmagából kellene kivetkőznie… Csak úgy, a játék kedvéért.

A játék legelső lépése, hogy elsősorban magamat tegyem mindenki elé és fölé. Legyek teljesen meggyőződve arról, hogy mindenkinél mindent jobban tudok, mindenhez a legjobban értek, és természetesen én tudok kellő útmutatást adni a körülöttem élő embereknek, függetlenül attól, hogy igénylik-e vagy sem.

Ezt követően, hitessem el mindenkivel, hogy mindazok, akik általam nem befolyásolhatók, és útmutatásaim ellenére sem úgy tesznek úgy, amint kértem tőlük, alapvetően rosszak és a közösséget bomlasztják. A legjobb, hogyha a közbeszédet az általam elhintett méreganyag uralja. Akkor már a helyes úton járok a siker felé.

Mindezt fűszerezzem meg egy kis irigységgel és rosszindulattal, mert attól lesz csak igazán hatásos. De ne feledkezzek meg arról sem, hogy mindig a mosoly és közvetlenség sminkjét mázoljam fel arcomra, és folyton keressem a lehetőséget, hogy minél több embert behálózzak. Így, reményeim szerint, elérhetem célomat, és lassan mindenki azt fogja gondolni, hogy egy út van az igazság felé: az enyém.

És ki nyerhet ebben a játékban, ha nem én magam? Játsszunk hát farizeust!

Vagy talán mégse…

Gál Zoltán: Világvége elhalasztva

2012. 03. 13. Világvége elhalasztva Gál Zoltán

Egyik iskolás gyerek vallásórán megkérdezte, hogy hiszem-e azt, hogy idén decemberben lesz a világvége. Nemleges válaszomon meglepődött, és láttam tekintetében, hogy továbbra is foglalkoztatja ez a kérdés. Nyilván szülei a különféle hírcsatornákon keresztül értesültek az ősi jóslatról, és próbálták magyarázni vagy éppenséggel elfogadni az általuk hallottakat.

Emlékszem, gyermekkoromban sokat meséltek arról, hogy majd egyszer az autók repülni fognak, az egyszerű emberek számára is elérhető lesz az űrutazás, időgépek segítségével majd visszaléphetünk a múltba, és megváltoztathatunk egyes cselekedeteket. Mára azonban csupán a benzinár szökött az égbe, az autók a földön maradtak. Nemhogy űrutazásra, lassan autóbuszbérletre sem futja azoknak, akik nap mind nap ingáznak munkahelyükre. Az időutazás pedig ma is létezik az emlékek világában, ahol visszarévedünk, és elgondoljuk, hogy bizony milyen gyorsan telnek napjaink.

A világvége azoknak jelent bármiféle fenyegetést, akik félelemben élnek. Félnek az elmúlástól, a testi, lelki vagy éppen gazdasági összeomlástól, és úgy érzik, hogy nincs amiben megkapaszkodniuk. Így sodródnak az árral, a kitalált próféciákkal és szüntelenül kutatják életük értelmét. Jézus tanítása pedig ma is figyelmeztet bennünket: „Ezért mondom nektek: ne aggódjatok életetekért, hogy mit egyetek, és mit igyatok, se testetekért, hogy mivel ruházkodjatok. Nem több-e az élet a tápláléknál, és a test a ruházatnál? Nézzétek meg az égi madarakat: nem vetnek, nem is aratnak, csűrbe sem takarnak, és mennyei Atyátok eltartja őket. Nem vagytok-e ti sokkal értékesebbek náluk? Aggódásával pedig ki tudná közületek meghosszabbítani életét csak egy arasznyival is?” (Mt 6,25-27)

Az elmúlt napok egyik legszembetűnőbb híre az volt számomra, hogy egy fanatikus, világvégét hirdető prédikátor – aki tanainak terjesztésére dollármilliókat költött – beismerte: az általa időzített világvége „tévedés” volt, így nem kíván újabb időpontot megnevezni. Világvégét már Jézus halála után is vártak az első keresztények, aztán az apokalipszis hite felerősödni látszott az emberi történelem azon időszakaiban, amikor nehézség sújtotta Isten legnemesebb teremtményét. Jövendöltek már világvégét 1914-re, 2000-re, 2011-re, 2012-re, és valamennyit elhalasztották. Talán ideje volna beismerni, hogy vannak olyan dolgok, amelyek emberi képességeinken túlmutatnak, mert „Isten kezében vagyunk, és ott vagyunk a legbiztosabb helyen.” (Bartalis János)

És ez így van jól…

Gál Zoltán: Meseautó adományba

2012. 03. 01. Meseautó adományba Gál Zoltán

Az állam elkobzott autókkal kedveskedik egyházi intézményeknek. Így került sor arra is, hogy a Szeben megyei Körpödön az egyik kolostor apácái is átvehették e csekély „figyelmességet”: egy Audi A6-os személygépkocsit. Persze csupán azért fogadták el a lelkes ajándékot, mert jó állapotban van, és nem is fogyaszt túl sokat. Mert ugye, nálunk felé „szegény az eklézsia, s a pap a harangozó”. Aztán egy ilyen kis csekélység sokat segít majd a rászorult apácákon, akik sokak lelki üdvéért fáradoznak naponta.

Gondolom, hogy majd a rend éber őrei is elcsodálkoznak, amikor egy közúti ellenőrzés alkalmával egy apáca tekeri le a luxuskocsi ablakát, és elmagyarázza, hogy szegény sorsú testvéreihez igyekszik, lelki támaszt nyújtani.

Persze az irigység nem jó tanácsadó. Amúgy sem lenne amiből egy ilyen autót naponta tankolni, vagy éppen adóját és a különféle illetékeket fizetni.

Azonban úgy érzem, hogy Pál apostol szavai mára mintha megkoptak volna kissé: „Nincs zsidó, sem görög; nincs szolga, sem szabad; nincs férfi, sem nő; mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban.” (Gal. 3,28.) Vannak egyenlők és egyenlőbbek, vannak egyházak és egyházak. S ha kis falvainkban a templom összedől, mert nincs miből a javítás árát kikuporgatni, majd megáll a meseautó a romoknál, siető léptekkel kiszáll belőle egy serény apáca, felméri a terepet, és lesz rögtön új templom. Falai a régit olvasztják magukba, teteje hagymakupolás, és egykori falait téglánként hordják ki a régi nyelvet nem értő szorgos építők.

Már láttunk ilyent… S ha nem vagyunk eléggé óvatosak, még fogunk…

Gál Zoltán: Sors és végzet

2012. 01. 19. Sors és végzet Gál Zoltán

Egy orosz meg egy német katonát hantoltak el a templom hűs falai mellé, valamikor a második világháború alatt. Az ellenséges tábor katonái egy székely-magyar faluban látták utoljára Isten csodálatos világát. De nem fegyver végzett velük: balesetek áldozatai voltak. Egyikük éppen a katonaautóra próbált felkapaszkodni, és alája esett. A másik a testvérét akarta üdvözölni egy másik kocsiban, amikor elgázolták. Talán soha nem is találkoztak életük során, azonban végzetük meglehetősen hasonló lett.

A szemtanúk a templom falai mellett biztosítottak nyughelyet az örökre megpihent bakáknak, akiket túl korán szólított el a Gondviselő. Fejfát állítottak, nevüket is rávésték, azonban az utókor már csupán a német katona nevét őrzi emlékezetében: Georg Kraft volt a neve.

Itt pihentek csendesen évekig, egymástól csupán néhány méterre. Itt már nem volt harag és gyűlölet. Itt már a békesség ölelte körül őket, akár ellenségek, akár hősök, akár csak áldozatok voltak. Nem számított már a rang vagy a nyelv. Katonák voltak, közös volt a sorsuk és a végzetük. Idővel az orosz katona ősei földjében talált végső nyughelyre. A német itt maradt, és a templomfal mellett, jeltelen helyen vár talán a feltámadásra.

Köztük és köztünk az a különbség, hogy ők nem választották egymást ellenségnek. Mi azonban saját akaratunkból vívjuk egymás elleni csatáinkat. Talán sokszor nem is emlékszünk, miért haragszunk a szomszédra, csak megszokottá vált köztünk a némaság. Nem is tudjuk, haragszunk-e még egyáltalán, azonban kicsinyes gyarlóságaink meggátolnak abban, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz. Azonban ha megtanulunk élni az Isten és embertárs szeretetének kettős parancsolata szerint, talán élhetőbb lesz emberi világunk. És ez mindenképp megér egy próbát...

Gál Zoltán: Megváltozott...

2011. 11. 20. Megváltozott... Gál Zoltán

Azt tartották eleink, hogy az adott szó kötelez. Elég volt valamit kimondani, megígérni, és az szent volt. Nem kellett írásos papír, kisbetűs rész vagy éppen hátsó kiskapu. Mert aki a szavának nem tett eleget, hitvány embernek tekintették, és a becsülete semmit nem ért azután. A szónak súlya volt.

Igaz azonban az is, hogy a világ napról napra változik, és az ember csak kapkodja a fejét, hogy mi minden megvalósul, létrejön, felépül körülötte. Rácsodálkozik a valóságra, és megdöbbenve tapasztalja, hogy lemarad, ha nem képes lépést tartani a technika fejlődésével, ha nem tudja kezelni a legfrissebb programokat, vagy éppen nem a legújabb típusú mobiltelefont húzza elő a zsebéből. Mert ez a világ már teljesen másról szól. A régi eltűnt, megváltozott, nincs többé. A szó helyett az írás a hiteles, az ígéret a kampányok világába szorult, és a becsület pedig magára maradt ismeretlenként egy idegen világban.

Akárcsak a székely bácsi, aki a háború után ment fel Budapestre. Mivel utoljára a háború előtt járt ott, nehezen tudott eligazodni. Gondolt egyet, és megszólított egy járókelőt:

– Tessék mondani, merre van a Horthy Miklós utca?

– Jaj, bácsika, ne mondjon ilyet, mert rögtön elviszik! – válaszolta a járókelő. – Horthy Miklós utca már nincsen! Helyette Vlagyimir Iljics Lenin utca van.

Józsi bácsi elballagott, majd megkérdezte a következő embert:

– Tessék mondani, merre van a Mussolini tér?

– Hallgasson, mert csúnyán megütheti a bokáját! – hördült fel a kérdezett. – Már nincs Mussolini tér, Moszkva tér van helyette.

Józsi bácsi elcsodálkozott, ment tovább, és megint megszólított valakit:

– Tessék mondani, merre van az Adolf Hitler utca?

– Megőrült, öreg? – sápadt el a járókelő – Már nincsen Adolf Hitler utca, helyette Vörös Hadsereg utca van.

Józsi bácsi nagyon elkenődött, és továbbmenve elérkezett a Dunához, ahol szomorúan leült az egyik lépcsőre. Arra járt egy rendőr, és megkérdezte:

– Mit csinál itt, bácsika?

– Nézem a Volgát! – válaszolta szomorúan az öreg.

És sokszor mi is nézzük, hogy mivé lett a mi világunk, amely másabb és élhetőbb volt valamikor. Mára nagyon megváltozott, és sokszor mi is eltévedünk benne.

Kell ez nekünk?

Gál Zoltán: Memento

2011. 11. 02. Memento Gál Zoltán

Memento mori! Emlékezz a halálra! – szólít meg mindnyájunkat a jól ismert mondás, és fülünkbe súgja, hogy életünk véges, és az elmúlás része annak a csodálatos ajándéknak, amelyet a gondviselő és teremtő Isten adott számunkra. És a hívő ember, a saját elmúlása tudatában, talán ilyenkor tudja legjobban értékelni az életet. Azt, amit Isten gondjainkra bízott, amelyet mi képességeink vagy életfelfogásunk szerint értékelünk, vagy minden perccel lassan eldobunk magunktól.

Az elmúlásra való emlékezés élettel tölti meg a temetőket. Virágok és gyertyák jelzik, hogy a hant, amely szerető szívet takar, ugyanakkor hatalmas keserűség forrása is. Jelzi, hogy aki ott pihen, egy másik létformát öltött magára és Isten szerető és gondviselő oltalmában él tovább. Emléke a szerető szíveket melengeti, és bár láthatatlan messzeségbe távozott, mégis itt van, közel van, mibennünk él tovább.

Itt egy hosszú életet megélt édesapa és nagyapa alussza örök álmát. Népes családja áll meg örök nyughelye mellett, és a sírkövet olvasva könnyek csillannak meg szemükben. Amott korán elveszített édesanyjukat siratják gyermekeik, és hiánya ma is pótolhatatlan…és az is lesz. Egy édesanya ma sem nyugvó fájdalommal teszi csokrát leánya sírjára, és csendesen átöleli az unokát, akinek szeme ragyogásában ott van, akit elveszített. Távolabb halk hegedűszó emlékezik fájdalommal arra, ki egykor húrjain muzsikált.

A jeltelen sírokat, amelyen egy-egy magról nőtt virág jelzi, hogy ott is nyugszik valaki, csendes őszi szellő simogatja végig, jelezve, hogy azt sem felejtette el a gondviselés, aki alatta lelte meg nyugalmát. Isten senkit nem felejt el! Mindenkit számon tart, és csendesen őrködik nyughelyük fölött.

Az emlékezés fájdalmában Isten szólít meg bennünket, és vigasztal az evangélista szavaival: Isten nem a holtak Istene, hanem az élőké: mert az ő számára mindenki él. (Lk 20,38) Isten adjon csendes pihenést a hantok alatt pihenőknek, és biztosítson vigasztalást a gyászolóknak, hogy tudjunk őszintén hálát mondani mindazokért, akik előttünk jártak és életük által mindennapjainkat tették csodálatosabbá!

Isten legyen velük, Isten maradjon mivelünk!