Sipos László: Adventi ima

2013. 07. 25.	Adventi ima	Sipos László
Napodnak áldott fénye új életre szólítja a teremtett világot, s minden apró részlet, fény, mozgás, hang, téged dicsér. Kezed lágy érintésével öntudatra ébresztesz, eloszlatod szememből a homályt, így újból tiszta tekintettel kémlelhetem a jelent. Tudod, néha szívesen visszahajtanám öledbe fejem, és kérnélek, ringass még, altass még, de most nagyon örülök az ébredésnek. Igen, mert várakozni szeretnék, öntudattal, éberen, s nem Csipkerózsika álomvilágban várni a csodát. Újból rádöbbenek, milyen jó, hogy megáldottál a várakozni tudás képességével. Bölcs teremtőként tudtad jól, hogy ezt a tehetséged is bele kell oltsd embergyermekedbe, másként hamar a sötétség völgyébe vinne utunk, ahonnan nincs menekvés. Elgondolom, mi is lenne velünk, ha nem tudnánk reménykedve várni az esőt a tikkasztó hőségben, a zivatar megszűnését árvíz idején, a gabona beérését ínséges időkben, a szerelmet a nagy csalódások közepette, a társat a magányban, a zenét, a színt a szürke egyhangúságban, a rendet a szörnyű összevisszaságban, háborúságban a lelki békét, betegségben a gyógyulást, örült zuhanásban a felemelkedést. Köszönöm, hogy ez éltető tehetséget mindezidáig megőrizted bennem, s nem fordultál el tőlem akkor sem, amikor agyamra mentek türelem-játékaid. Amikor meg akartam törni a rendet, amikor az adventi utakon a rövidítő csapásokat kerestem, amikor várakozás nélküli, azonnali csodát reméltem, sőt követeltem tőled, vagy valamely földi hatalomtól. Köszönöm, hogy megértetted velem a játékszabályokat, s játszhatok tovább. Kérlek, légy velem adventi készülődésemben, mert most a legszentebb áldásodat várom, az új életet! Segíts, hogy méltóképpen fel tudjak készülni fogadására! És segítsd meg minden gyermekedet, hogy kitartó várakozásuk, az áldott megérkezés, a beteljesülés örömét hozza magával! A forró kánikulában is, ne csak decemberben. Ámen

Sipos László: Hurrá, itthon nyaralunk!

2013. 06. 21.	Hurrá, itthon nyaralunk!	Sipos László
Kiáltott fel gyermeki őszinteséggel a kislány és boldogan apja nyakába borult. Édesapja pedig félig-meddig tettetett mosollyal nyugtázta, hogy ezt a problémát is sikerült lerendeznie. Nem kis erőfeszítésébe került eljuttatni önmagát és gyermekét erre a pontra. Óvatos volt, mert tudta, az olcsó trükkök, a racionális magyarázatok, meg az önámítás is sutba hullnak olykor, s vízbe dobott kavicsként merülnek el a különböző élethelyzetek fekete tengerében. Mégis próbálkozni kellett, hisz előkerült a téma. Természetesen nem csak úgy véletlenül, hanem mert mindketten érezték, nyakukon a nyár, a vakáció, s ezeknek áldott napjait tartalommal kellene megtölteni. Csak a forma, a mód, csak az nem volt világos. Pedig a trend segítségükre sietett, és ihlette őket, hogy ezekben a napokban illik repülőgépre szállni, autóba vagy vonatra ülni, messzi országok szépségei után kutatni, homokos partokon sütkérezni, majd idegen tengerek és óceánok azúrkék vizében lubickolni. Többcsillagos hotelekben pihenni, elegáns éttermekbe járni, s szebbnél szebb fényképeket készíteni. Bár mindkettejüket csábította ez az idilli álomvilág, megállapodtak, hogy idén semmiképp, esetleg jövőben indulnak csak felkeresésére. Ennek okai mindkettejük számára egyértelműek voltak: a gyermek tudomásul vette, hogy az állatkáit nem lehet túl hosszú időre magukra hagyni, valamint a barátai is nagyon hiányolnák őt, az apa pedig, hogy sok a dolga, de anyagilag sem engedhetné meg magának a kéjutazást, s a nagyszülők vén korukra félretett pénzét nem lenne szép még egyszer elpancsolni. Apa és lánya megegyeztek hát, hogy ha valaki megkérdezi: „És ti merre mentek a nyáron?” – büszkén azt válaszolják: „Mi majd jövőben megyünk, az idén itthon nyaralunk.” Aztán az apa azokra az ismerőseire gondolt, akik ugyanezt mondják, talán keserű szájízzel, vagy éppen helyzetükbe belenyugodva, boldogan. Végül pedig sorolni kezdte, mennyi szép dolog vár rájuk itthon is a nyáron. Amikor a strandolást meg a lovaglást említette, gyermeke kitörő örömmel kiáltott fel: „Hurrá, itthon nyaralunk!”

Sipos László: Mi marad meg?

2013. 05. 22.	Mi marad meg?	Sipos László
Pünkösd bűvkörének hangulata még mélyen bennem él, és ég, így lelkemnek tiszta, bátor megnyilatkozása e néhány sor. Ünnep nagyszombatján temetési szertartást végeztem Nagymedeséren. Bartalis Elek bácsitól vettünk végbúcsút, aki életének hetvenedik életévében adta vissza lelkét a Teremtőnek. Élhetett volna még! S e fájdalmas sóhaj nemcsak nem csak az életkorra való tekintettel hagyja el ajkamat, hanem mert ő valóban a manapság oly ritka, tiszta, nemes lelkű, önzetlenül élő és másokon is segíteni tudó emberek csoportjába tartozott. Életében soha senkinek nem tudott nemet mondani. A hirtelen érkező halálnak sem. Mélységesen sajnáltam Elek bácsit, annál is inkább, mert tényleg jó ember volt, s ő indított el méhész-pályafutásomon is. Rengeteg dolgot meg akart még tanítani nekem, s álmai, tervei is voltak még az életben, a családban. Bár tudom, rendre mindannyian távozunk, még a jók is, a szertartásról hazafelé menet azért feltettem magamnak és a Jóistennek az ilyenkor megszokott kérdéseket. Még a kérdéseknél tartottam, amikor benyitottam családi hajlékom kapuját. Megnyugtató volt a tudat, hogy várnak rám, hogy van, aki várjon. Fájt viszont, hogy ünnepre készülődve a frissen sült kenyér, meg a tejfölös lepény illata nem terjeng a levegőben, úgy, mint régen. (Már nálunk is hiányzik egy láncszem, a tavaly felbomlott a rend.) De nem volt sok időm nosztalgiázni, hisz a hátsó udvarról jövő ütemes kopácsolás zaja zavarta meg lelkemet. Kicsit csalódott voltam, mert megegyeztünk, ünnep szombatján nem dolgozunk. A következő pillanatban minden bosszúságom szertefoszlott, sőt szeretetté alakult bennem. Nyolcvanegynéhány éves drága nagyapámat, Pétert-apót, a mi kősziklánkat véltem felfedezni, amint az „árnyék alatt” nemes egyhangúsággal, de az idősekhez illő kifinomult, méltóságteljes mozdulatokkal törte a diót. Köszönésemet mosollyal fogadta, és kérdésemre: − Na, kiültél szorgoskodni? csak annyit válaszolt: − Legalább töltöm az időt. Nekem akkor nem volt időm sem reá, sem pedig a helyzetelemzésre. Visszagondolva, hinni akarom, hogy nem csak ennyiről volt szó. Hinni akarom, hogy ő is hozzá akart járulni az ünnepi hangulathoz, hogy még mindig fontosnak érezte és érzi magát a családban, hogy hasznunkra akart lenni, s nem csak az időt próbálta eltölteni valahogy. Hinni akarom, mert nagyapámban egy kicsit magamat is látom, amint Isten tudja hány esztendősen próbálok hasznára lenni a társadalomnak. S annak ellenére, hogy minden temetési szertartás lehangol, mivel ilyenkor egy kicsit magamat is temetem, hinni akarom, erőt ad az Isten, s elérem életem céljait, magvalósítom vágyaim, álmaim. E gondolatok kapcsán Karinthy Frigyes egyik írásának címe jut eszembe: Lógok a szeren. Lógok én is a szeren, s úgy érzem jó nekem ez az állapot. Néha a magasságok világában szállva, az ünnepi lebegésben forgolódva, máskor pedig a földön járva, a realitás talaján két lábbal megállva. Ezért amíg erőm engedi, fel-felkapaszkodok a szerre. De érzem azt is, a fejem tetejére is állhatok, egyelőre nem tudok őszinte választ adni önmagamnak sok-sok kérdésre, többek között arra sem, hogy: Mi marad meg egy-egy emberi életből? Az első pünkösd szereplői, s utánuk még nagyon sokan maradandót alkottak, és hasznára voltak családoknak, egyházaknak, nemzeteknek, társadalmaknak. Izgalmas kérdésnek találom: Belőlem, általam, utánam, vajon mi lesz az, ami majd megmarad?

Sipos László: Örök szép tavaszok üdvözlete

2013. 04. 20.	Örök szép tavaszok üdvözlete	Sipos László
Amikor tegnap este, a tavaszi munkálatok nyújtotta kellemes fizikai fáradtság mellékhatásait tapasztalva nyugovóra tértem, nem hittem volna, hogy a mai reggel ennyire vidám és derűs lesz. Reggeli morcosságom – akárcsak kávémban a cukor - gyorsan feloldódott a madarak dallamos társalgása hallatán, s a lágy szellő hátán érkező első napsugarak pedig enyhítették lázban égő izmaim fájdalmait. Az elvégzett munka öröme mosolyt csalt arcomra, lelkem pedig ujjongott, mert körülnézve éreztem, láttam: „jó az Úr, örökké tart szeretete és hűsége, nemzedékről nemzedékre, és a természet nagyszerű szépségei, csodái hasonlíthatatlan ékesszólással beszélnek hozzánk” (Zsoltárok könyve). Hogyha valahányan meghalljuk ezt a hangot, hiszem, Isten hangját halljuk meg, aki ezúton is megpróbál segíteni nekünk: egyrészt felüdíti lelkünket, hogy meglássuk életünkben az igazán fontos dolgokat, másrészt figyelmeztet, hogy vigyázzunk erre a Földre! Meglátásom szerint mindkét szempontból nagy szükségünk van erre a segítségre, hisz önmagunktól nem biztos, hogy rájönnénk: az anyagiak hajszolásán túl életünknek van szentebb és nemesebb célja is, valamint, hogy sok esetben túl komolyan, szó szerint értelmezzük az isteni parancsot, és megpróbáljuk uralmunk alá hajtani a Földet. Tisztában vagyok vele, irtó nehéz lesz helyrehozni mindazt, amit valamikor nagyon elrontottunk. Az ózonlyuk befoltozása, a globális felmelegedés megállítása, a vizek, a levegő megtisztítása, az emberiség hozzáállásának megváltoztatása ki tudja, mennyi időt vesz majd igénybe. De én azért megpróbálok környezettudatos életet élni, s környezetünk, Földünk tisztán tartására sarkallni másokat is. Mert szeretném, hogyha évtizedek, évszázadok múlva gyermekeim, unokáim lelkét is megnyugtatná a teremtett világ szépsége, áhítatossága. A Föld napja előtt egy nappal, egy gyönyörű tavaszi reggelen Faludy mester soraival üdvözlöm a jövőt, a távolabbit: Nem kell kétségbe esni. A messze jövő szép lesz. A szélvert pusztaságon ledőlnek a falak, és sírok, műemlékek, acélhidak meg gépek mind elporladnak néhány százezer év alatt. Pár millió esztendő múlva, új csillagképek alatt szelíd fejével kibujik a moszat, ismeretlen virágok nyílnak, mert a természet variál, mikor játszik, nemvárt fenevadak születnek s egy merőben különböző embernem. Vagy a miénk jön ismét? és imádja a szépet, gondolkozik, fúr, farag, szeret, sír, örül, élvez, ír, épít, fest, kutatja: mi a mindenség titka, s nagyon fél a haláltól, de mégis elpusztítja önmagát és a Földet? Merem remélni, hogy nem. (Faludy György, A távolabbi jövő)

Sipos László: Lélekplasztika

2013. 03. 20.	Lélekplasztika	Sipos László
Az, aki szép, az reggel is szép…  - dúdolom  reggelente a jól ismert dallamot, de csak nagyon csendben, halkan, nehogy látszathiúságommal megbotránkoztassak egyet is a kicsinyek, avagy nagyok közül. Teszem ezt elsősorban saját hangulatom javítása, reggeli morcosságom enyhítése végett, mert meggyőződéssel vallom: aki elfogadja önmagát, külsejét, s nem frusztrálják szerfelett hiányosságai, annak könnyebb a mindennapi útja, boldogabb az élete. Mindig is annak a híve voltam, hogy adjunk magunkra! Külsőnkre, öltözetünkre, megjelenésünkre.  Csakhogy sokan átesnek a ló túlsó oldalára, s ebből kifolyólag nap, mint nap láthatunk a hiúságtól túlfűtött, túlöltözött, túlkozmetikázott, túlerős emberkéket és asszonykákat. Talán még ennél is jobban zavarnak az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő sebészeti beavatkozások, persze nem az életmentők, hanem azok, melyekkel mintapéldányokat faragnak az emberből. Az utóbbi időben a csapból is az folyik, hogy melyik celeb mijét szabatta át, varratta fel, simíttatta ki, foltoztatta meg stb. Értem én, hogy ez a trendi, de azt már nem, miért kell egyik kiköpött hasonmása legyen a másiknak, vagy miért akar a legeslegszebb lenni a világon? Na, mindegy! Lényeg, hogy jó esetben a kliens örülhet szépségének, dicsekedhet barátainak, s dudorászhat a tükörnek reggel mosakodás, fésülködés közben. De van rá eset, hogy nem a legjobban sikerülnek ezek a szépészeti beavatkozások, s így egyre gyakrabban láthatunk fura zombie-barbie babákat, alvajáró Csipkerózsikákat, kiselejtezett szupermeneket, vagy más hőseit az emberi hiúságnak, bolondságnak. De szerencsénkre az ember nemcsak test, hanem lélek is! A zord külső így takarhat szép lelket, és fordítva. Erről azonban a párválasztás időszakában érdekesebb filozofálgatni, töprengeni. Hála Istennek, most már tényleg itt van a tavasz, még a hegyvidéken is érezni langyos illatát. Remélhetőleg gyorsan felmelegszik az idő, s ahogyan lenni szokott, a vastag göncök helyébe a teremtés koronája bájaiból többet látni engedő ruhadarabok kerülnek testünkre. Szóval mindenki megmutathatja, amije van. Milyen jó, hogy belsőnket, lelkünket, senki más nem láthatja, csak egy, az Isten! Nem tudhatom, hogy a kedves Olvasó hogy van vele, de én mindenképpen időpontot kérek Tőle, a nagy Lélekplasztikustól. Elmondom Neki, hogy mivel nem vagyok megelégedve, min szeretnék javíttatni, változtatni. Hiszem, hogy mellém áll, kisimítja lélek-ráncaimat, s mosolyt farag télzúzott arcomra. Bízom benne, hogy belső világomat az Ő segítségével szebbé téve elégedettebb leszek teljes önmagammal, és vidám lélekkel, szép élettel, büszkén mutogathatom másoknak is lélekplasztikám megnyugtató eredményeit.