Moldován Szeredai Noémi: Három templom

2013. 03. 19.	Három templom	Moldován Szeredai Noémi
Három gyülekezet lelkészeként három templomba járok rendszeresen, s e három templom, valamint a közösségek, melyek magukénak vallják őket meghatározó részei életemnek. Az első templom, a csekefalvi unitárius templom, ferde tornyával köszön az út másik oldalán álló, szintén ferde tornyú református templomnak. A falu jellegzetességei. „Csekefalva ferde tornya Kicsit igen ferde: Tántorogván cselekedett, Aki kitervelte…” írja Kovács András Ferenc Csekefalva című versében. A korabeli jegyzőkönyvek megörökítik, hogy már 1845 környékén udvarhelyi építész megállapította, hogy a torony veszélyesen megdőlt, s lebontását tanácsolja. A csekefalviak gondolkodtak, elmélkedtek, majd jöttek az 1848-49-es események, senkinek sem volt ideje a toronnyal foglalkozni, majd rájöttek, hogy az évek teltek, s a torony dőlése megállt. Ahogy kilépek a papilak kapuján, utcahossznyi séta után érek a templomhoz, hozzám csatlakozik néhány templomba jövő, s sietős léptekkel haladnak el a református templomba igyekvők, kiknek messzebb van a templomuk. Templomba belépve gyönyörködöm a padelők régi kazettáiban, megáll a tekintetem a karzat festett szürke kazettáján, melyen feltáró ablak mutatja a régi festés eredeti gyönyörű színeit − restaurálásra várva. Rugonfalvi híveimmel a középkori, Szent László freskó díszes református műemlék templomban találkozunk, s mindig hálát adok Istennek, hogy a református gyülekezet megengedte használnunk azt. Virágvasárnapján közös református - unitárius konfirmálásra kerül sor. A konfirmandusok hitükről saját szertartásuk szerint tesznek bizonyságot, majd közös úrvacsoraosztás következik,az  igazi jézusi szellemiség jegyében. A két Kede közötti dombon fekvő templomhoz vezető út igazi zarándoklat. Megkezdődik, amikor a messze lakó, de hazajáró, templomba készülő beül az autóba, vagy a faluban lakó kilép a kapun. S az út folytatódik, a kanyargós ösvény fel a dombra, a pihenők egy-egy kaptató után, a körülnézés és örömteli találkozás a másik ösvényen jövővel, s a lelki út, melynek részesei vagyunk, ahogy haladunk felfele a kis fatemplomhoz. Az istentisztelet az úttal kezdődik, s folytatódik, mikor belépünk a hangulatos, otthonos templomba, melynek sajnos létét és fennállását veszélyezteti a könnyező házigomba fertőzés. Aki megpihent már a kedei dombtetőn a templomban, s hallotta a kedei harangszó szárnyalását, vagy átélte más templomok meghittségét, lelki békéjét vagy csodáját, érzi a kimondhatatlant.

Moldován-Szeredai Noémi: Őszintén beszélni gondolatainkról, érzéseinkről

2013. 02. 16.	Őszintén beszélni gondolatainkról, érzéseinkről	Moldován Szeredai Noémi
Nyílt órán jártam a step by step előkészítő osztályban. A módszer nem volt ismeretlen, hiszen nagylányom is oda járt, de az egyik tevékenység jó értelemben megdöbbentett és mélyen elgondolkodtatott. A gyerekek körben ültek a tanító nénivel együtt és azt a feladatot kapták, hogy dicsérjék meg egymást, mondjanak valami jót, szépet a jobbra üllő társuknak. A tanító néni kezdte: - Tibi, érdekes történetet mondtál. Tibi folytatta, Enikőre nézve: - Enikő, szép a nadrágod. A dicséretek folytatódtak, míg mindenki sorra került. Csodálkozva, ugyanakkor ujjongva ültem, s mosolyogtam magamban. Azt tudtam, hogy a gyerekeket arra ösztönzik, hogy önállóan kifejezzék gondolataikat, tudjanak beszélni közösség előtt, most azt tapasztaltam, hogy a gyerekeket arra buzdítják, mondjanak egymásról jót, dicsérjenek, keressék meg a másikban a szeretnivalót és fejezzék ki! S ennél a gondolatnál, már elkalandoztam az órán történtekről, s kezdtek eszembe jutni az esetek, mikor azt tapasztaltam, hogy a felnőttek legszívesebben az ajkukba harapnának, mintsem kimondanának egymásnak egy elismerést, dicséretet, s azok, mikor azt tapasztaltam, hogy milyen nehéz egy közösség előtt megnyílni és elmondani érzéseket és gondolatokat. Nemrég megtisztelő felkérésnek eleget téve, egyházközségi világi vezetőkkel, presbiterekkel beszélgettünk arról, hogy mit jelent számukra gondnoknak vagy presbiternek lenni, van-e példaképük, mi a célkitűzésük s milyen egyházat, egyházközséget és hitéletet szeretnének megvalósítani önmaguk és szeretteik számára. A válaszok nehezen fogalmazódtak meg hangosan, bátorság, rutin, világos elképzelés kellett ahhoz, hogy néhányan felvállalják és őszintén elmondják véleményüket. Az elhangzottak elkötelezettségről, lelkesedésről, Isten és közösségszeretetről, dicséretekről szóltak. E beszélgetés után, néhány jelenlevővel boncolgatva a megszólalás nehézségét, elmondták, hogy valószínű, ez a neveltetésnek is köszönhető, hiszen a székely férfit nem arra nevelték, hogy hangosan kimondja gondolatait, érzéseit, s az elmúlt rendszer jó lecke volt arra, hogy őszinte gondolatokkal csínján bánjanak még legbizalmasabb társaságban is. Azóta eltelt 23 év, új generáció nőtt fel, akik számára sem sokkal könnyebb a kommunikáció. „Érdekes módon, legtöbbször az ital segít, feloldja a gátat s közlékenyebbé teszi az embert” − értettek egyet beszélgetőtársaim. Én bízom benne, hogy a jó példa és jó nevelés is segít!

Moldován Szeredai Noémi: Lélekjelenlét

2013. 01. 17.	Lélekjelenlét	Moldován Szeredai Noémi
Az utóbbi időben több olyan történésnek voltam szereplője, melyben gyorsan, nagyon fontos döntéseket kellett hoznom, s később visszagondolva e helyzetekre, elcsodálkoztam reakcióim gyorsaságán és lélekjelenlétemen. Gondolkodni kezdtem és sorra jutottak eszembe az évek folyamán hallott történetek, melyekben elbeszélőjük szerint életüket mentette meg lélekjelenlétük. Lélekjelenlét a köznapi beszédben bátorságot, gyors cselekvőképességet jelent. De a csodás magyar nyelv szolgáltat egy másik jelentést, amelyből következik az előbbi is. Jelen van-e a lélek az emberekben. Lélek-jelenlétet kell teremtenünk. Legyen ereje az embereknek nem félni. A félelemmentes, szabad ember erőt ad a környezetében élőknek. Az egyik legszebb magyar szó a lélekjelenlét. Lélek-jelen-lét. Mindegyik eleme a legmagasabb spiritualitást jelenti. Megőrizni a lélekjelenlétet azt jelenti, hogy történjen bármi a fizikai valóságban, egy magasabb rendű erő vigyáz rád, és amiben benne vagy, az sikerül. Létezik a tudatosságnak egy olyan szintje, amikor folyamatosan a Lélekjelenlét állapotában lehetünk. Sajnos szokás azt gondolni, hogy a lélekjelenlétnek csak bizonyos vész helyzetekben van létjogosultsága és jelentősége. Ez szerintem tévedés, s bizonyára azért alakult ki ez a vélemény a köztudatban, mert az emberek azt gondolják a lélekjelenlét, csak külső “angyali” segítséggel jöhet létre, kivételes körülmények között. Bizonyára arra gondolnak, hogy például vészhelyzetben szinte maguk se tudják, hogy menekültek meg, ki rántotta félre a kormányt a másodperc töredéke alatt egy végzetes autóbaleset elkerülése érdekében. Kétségtelen, a lélek a csődöt mondott test segítségére siet ilyen esetekben. A léleknek nincs szüksége elemzésre, hiszen Ő a biztos tudás maga, mert középen van Istennél.  A lélek tehát haladéktalanul kiadja a parancsot és “csoda” történik. A lélek az emberben az isteni jelenlét.  Ez egy olyan megingathatatlan belső békét és erőt jelent, ami kisugárzik. A Lélekjelenlét állapotában lenni nem olyan kiváltság, aminek csak kevesen lehetnek a birtokában. Ez a képesség folyamatosan fejleszthető, az időtartam, amennyit benne tartózkodunk pedig tágítható. Kívánom, hogy az isteni jelenlét tudatában éljük hétköznapjainkat s legyen erőnk nem félni.

Moldován Szeredai Noémi: Gondolatok

2012. 12. 17.	Gondolatok	Moldován Szeredai Noémi
Figyelem a három égő gyertya lángját, és gondolataimba merülök. Az idei adventben tudatosan törekedtem a csend idejére, amikor az adventi gyertyákat meggyújtva végiggondoltam barátaimat, ismerőseimet, örömben vagy bajban szenvedő embereket és értük imádkoztam, pozitív gondolatokat küldve feléjük. Ma gondolok a barátnőmre, ki élete nehéz döntése után újraértékeli életét, örömeit, erőforrásait s a mindennapok kihívásaiban, lépésről-lépésre halad előre. Gondolok a barátnőre, ki szusszanni sem tud  munkájától, s mégis meg kell találja az ünnepre készülés lelki lehetőségeit. Gondolok a legjobb barátnőmre, akivel, ha keveset is találkozunk, de lélekben egymás rezdüléseit érezzük. Gondolok új barátnőmre, és hálás vagyok Istennek, hogy felnőttkorban is megajándékozott rokon lélekkel való találkozással. Gondolok az egyedül élő, magányos és anyagi nehézségekkel küzdő gyülekezeti tagra, kinek az egyház, az istentisztelet vigasz és erőmerítés is. Gondolok az ismerősre, aki sokrétű munkája, közösségi elkötelezettsége mellett is mindig időt tud szakítani, hogy szűkebb és tágabb családjával együtt legyen. Gondolok a vallásórás gyermekekre, s látom szemük csillogását, mikor átszellemülten mondják szövegüket a betlehemes játék próbáján. Gondolok messze lakó barátokra, akikről tudom, hogy rám gondolnak és közösségemért dolgoznak. Gondolok a nagylányomra, aki hitetlenkedve mondja, hogy az osztályában senki sem mond napi jócselekedetet az adventi kalendárium kibontásánál. Gondolok kislányomra, aki öt évvel ezelőtt - egy hideg, havas hétfőn, december 17-én született. S végtelenül hálás vagyok Istennek, hogy sokan vannak, akikre gondolok, akikért imádkozom, akiket szeretek.

Moldován-Szeredai Noémi: Félsz? − Ne félj…

2012. 11. 14	Félsz? − Ne félj…	Moldován Szeredai Noémi
Gyermekekkel, lányokkal, asszonyokkal beszélgetve sokszor elérkezünk a félelmeikhez. Mesélnek arról, hogy mitől félnek, rettegnek, hogyan élnek meg különböző élethelyzeteket. Történeteket hallgatva, próbálok beleérezni a lélek rejtelmeibe, s ha időnként elképzelhetetlen számomra az adott helyzetben érzett félelem és tehetetlenség, emlékeztetem magam, én mit éreztem, amikor a félelem belém hasított és megbénított. Különböző korban és élethelyzetben legkülönfélébb dolgoktól félünk: Félek a kutyáktól! Félek este kimenni egyedül az utcára! Félek egyedül elmenni a szomszéd faluba! Félek vizsgázni! Félek elmenni egy újabb állásinterjúra! Félek szembenézni, s vállalni a felelősséget, kimondani, hogy hibáztam! Félek a kockázattól! Félek a magánytól! − a sort mindannyian folytathatjuk gondolatban. Megdöbbenek, mikor azt látom, hogy a félelem mennyire korlátozza az egyén életét, mozgásterét és gondolkodásmódját. NE FÉLJ! – kiáltanám, de tudom, hogy e két szó kimondása nem old meg semmit. 56. Zsoltár szavait idézem: „Ha félek is benned bízom! Istenben, akinek igéjét dicsérem, Istenben bízom, nem félek, ember mit árthat nekem?” − és saját tapasztalatomat. Mit tettem én, mikor a félelem bilincsként szorította szívemet? Imádkozva mentem előre, az imádság által kapaszkodtam Istenbe, míg éreztem, hogy foszlik a félelem. „Istenben bízom, nem félek…”

Moldován-Szeredai Noémi: Segélykiáltás a kedei unitárius templom megmentésére

2012. 10. 12.     Segélykiáltás a kedei unitárius templom megmentésére     Moldován-Szeredai Noémi    

Kis gyülekezetben szolgáló lelkész egyik félelme, hogy csak ő és a harangozó, legrosszabb esetben csak ő érkezik a templomhoz az istentiszteleti alkalomra. Anekdoták is keringenek közszájon ilyen alkalmakról, de valós a félelem a felgyorsult élet és sok esetben közömbössé vált egyháztagok számát látva. Mégsem egy ilyen történetet szeretnék megosztani, hanem egy másikat, mely szintén a lelkész egy félelméről szól.

Évek óta hallok a templomok legnagyobb ellenségéről a könnyező házigombáról. Ez egy távoli veszélynek tűnt, mely ijesztgetésre jó, de soha nem fog megtörténni közvetlen környezetemben. Időnként műemlékvédelmes szakemberek, vagy templomok állagmegőrzésével foglalkozók komoly veszélyként hívták fel a lelkészek figyelmét, s óva intették – mondván − ez a gomba hihetetlen károkat tud okozni. Számomra sokkal valódibb veszélynek tűnt a templomok elnéptelenedése, egészen mostanig.

A tavaszon, nagyjavításra készülve Kis-és Nagykede közös fatemplomában, mely a két falu közötti dombon áll, az összegyűlt közmunkázó hívek, szakértő vezetésével fedezték fel, a bomló vakolat alól kikandikáló könnyező gomba szürkés szálait. Az első megállapítást széleskörű felmérés, szakvélemények, különböző szakértők felmérése követte, mely csak megállapította a gomba jelenlétét és sejtést ad a kár méreteiről.  A baj nagyon nagy, a gomba évtizedek óta pusztítja a faanyagot, mostanra a templom folyamatosan süllyed, mert a fa templom  gerendáinak alsó részei elpusztultak s a padló jelentős része is. A gombafertőzés megállítása és gombamentesítés meghaladja a kis gyülekezet erejét, mely 40 egyházfenntartó személyt számol, s ahol a biztos jövedelem néhány kollektív nyugdíj.

A gyülekezet csupán közmunkázó erővel bír, de ott van mellette egy elkötelezett szakértő csapat, mögötte az elszármazott kedeiek közössége, akik mindig közösséget éreztek és vállaltak a szülőfölddel s a dombon álló templommal.

A próbatétel idején a közösség, a szolidaritás erejében bízva egyetemes gyűjtést hirdet a kedei unitárius templom megmentésére. Aki járt a templomnál, s szétnézett a kedei tájon érezte, hogy Isten áldása van azon. Ez áldás erejével, szívünkben hittel nézzünk e próbatétel elé.

Isten áldása legyen minden adományozó segítő életén!

Moldován-Szeredai Noémi: Adj erőt Uram!

2012. 09. 06.     Adj erőt Uram!     Moldován-Szeredai Noémi    

„De én bízom benned, Uram, vallom: Te vagy Istenem!” 31 Zsoltár 15.

Adj erőt Uram! – sóhajtok fel.

Kiegyenesítem derekam, megtörlöm kezem és kimegyek a tornácra. A fák koronájától alig látom az eget, így lemegyek az udvarra, egész addig, míg felnézhetek az égre. Figyelem a csillagos eget és eltölt a csoda érzése. Megkeresem az ismerős csillagformációkat, körbefordulok, s nem tudok betelni a látvánnyal. Eszembe jut a múlt héten, a hegyekben látott hulló csillag és a kívánságom. Elmosolyodok, köszönetet mondok Istennek, s megyek vissza félbe hagyott munkám végezni. E rövid testi és lelki pihenő, Istenhez való fohász és csodalátás erőt és kitartást nyújtott.

Eszembe jut, milyen jó lenne, ha máskor is, mikor fáradtnak, türelmetlennek érzem magam, mikor panaszkodom, hirtelen ki tudnám szakítani magam abból az állapotból, „kilépni” az élethelyzetből, kívülről nézni és látni önmagamat és a körülöttem levő világot. Most sikerült az imádság és néhány lépés által. Milyen egyszerű, mégis sokszor nehéz.

„De én bízom benned, Uram, vallom: Te vagy Istenem” – erőt, szeretetet és türelmet adó Isten.

Moldován-Szeredai Noémi: Köszönet a segítőknek

2012. 08. 06.     Köszönet a segítőknek     Moldován-Szeredai Noémi    

Olvasok, de kavargó gondolataim megálljt kiáltanak az elterelő hadműveletnek, az olvasásnak, s könyvemet becsukva szabadjára engedem őket. Hallgatom az éjszaka neszeit, s a nyitott ablakon keresztül belopakodó hűvös szellő megsimogat, s lassan egymást kergető gondolataim imádsággá szelídülnek. Minden gondolatommal az előttem álló feladatra koncentrálok, ugyanakkor kérdések egész sora vetődik fel bennem, a legtöbbre már sokszor fogalmaztam meg választ az elmúlt évek során, de vannak újak, melyek válaszra várnak.

10 évvel ezelőtt, mikor megálmodtuk az első csekefalvi kézműves és bibliai tábort, csak elvétve lehetett hallani gyermektáborokról. Akkor az átlag falusi gyerek számára elképzelhetetlen és megfizethetetlen volt, hogy elmenjen nyaralni, táborozni. Ha ők nem tudnak menni, jöjjön a tábor hozzájuk alapgondolattal szerveztük meg az első tábort. Oktatók, barátok, ismerősök, segítők a gyülekezet tagjai voltak. Anyagi forrásaink szerények, de elkötelezettségünk nagy volt. Teltek az évek, s a kezdeti félénk kérdést:”Lesz-e tábor az idén?” felváltotta a lelkes mosolygó szemű gyermekfelkiáltás : „ Papnéni, nagyon várom a tábort!”

Most a 10. táborra készülve tudatában vagyok annak, hogy nagyon bőséges táborkínálat csalogatja gyermekeinket. De a legtöbbjük szinte megfizethetetlen. Az elérhető táborok most is az egyházi és civil szervezetek munkájának, közösségvállalásának eredményei. Ezeknek előfeltétele a lelkes önkéntes csapat, adományok és pályázati lehetőségek kihasználása együttesen, s sok munka, együtt tervezés, játszás és öröm. Kétkedő, szkeptikus megnyilatkozásokkal is sokszor találkozom. Miért kell ezt szervezni, ki köszöni meg, mi a fizetség érte? Sok önkéntes munka és jólélekkel végzett önzetlen feladatvállalás és áldozat ajándékká válik, melyet nem csak adunk, de még inkább kapunk.

Köszönöm Istenem, hogy évről évre segítők, alapítványok, gyülekezeti tagok összefogása megmutatja, hogy közösséget építeni csak úgy lehet, ha mindenki odaajándékoz idejéből, pénzéből, tehetségéből, hogy majd megsokszorozódva kapja vissza.

Köszönet mindenkinek, aki Erdélyben gyermektáborok létrejöttében segédkezik!

Lassan pirkad, s hamarosan gyermekzajtól lesz hangos a parókia udvara. Kezdődik a tábor.

Moldován-Szeredai Noémi: A hit dolgai

2012. 07. 04.     A hit dolgai     Moldován-Szeredai Noémi    

Szeretek stoppolni és szeretek stopposokat felvenni. Szeretek emberekkel beszélgetni és figyelni, hogy a társalgás hova alakul. Amikor beszélgetőtársam meghallja, hogy lelkésznő vagyok, főleg, ha olyan vallási kultúrához szokott, ahol nincsenek nőlelkészek, nagyon csodálkozik.

Ezután a bevezető után, legtöbbször a beszélgetés Isten és a hit dolgaira terelődik. Akkor lesz érdekes a beszélgetés, ha az általános megállapítások – egy Isten van, minek kell több vallás, mindenki hisz Istenben – után az egyén saját érzései, hitelvei, vívódásai is felszínre kerülnek. Ekkor látszik, hogy mennyire tudatos egy hívő ember, istenkeresése, hite, hitpróbái mennyire alakítottak ki egy szilárd meggyőződést számára. Azt szoktam mondani, hogy a hit olyan, mint mikor a sportoló edz. Ha edzés nélkül megy el a versenyre, akkor nem tud helytállni. Hogy megpróbáltatásokban hitünk erős legyen, ahhoz az kell, hogy eddzük hitünket a mindennapokban, Istennel való kapcsolatunkat ápoljuk. Ez mindennapos Istenkeresést, imádságot, meditációt feltételez.

Nemrég egy fiatal, vak cigány fiatalemberrel beszélgettünk a hit dolgairól, az istentiszteletről, vallásos közösséghez tartozáshoz. Tudjátok mit mondott?

„Olyan közösségbe járok, ahol érzem a szeretetet. Voltam más istentiszteleteken is, de ott nem éreztem ezt. Úgy szeretném, ha az emberek valóban hinnének Istenben és szeretettel élnének egymás mellett.”

Felteszem a kérdést önmagamnak: mit tehetnék, hogy a közösségben, ahova járok, érződjön a szeretet?

S te?

Moldován-Szeredai Noémi: Közmunka, kaláka - mindnyájan egy akarattal együtt valának

2012. 05. 30.     Közmunka, kaláka - mindnyájan egy akarattal együtt valának     Moldován-Szeredai Noémi    

Évek óta, ha szóba kerül a közmunka, a kaláka szükségessége a jelenlevő beszélgetők – legyenek lelkészek vagy gyülekezeti tagok –, fejcsóválva és sóhajtozva beszélnek a mai világról: hogy az emberek nagyon elidegenedtek a közösségi segítségadástól, hogy milyen nehéz rávenni őket, hogy a közösség érdekében dolgozzanak, s a régi idők dicséretét zengik.

Valóban, méltán dicsérhetjük a múltbeli helytállást, amikor kis és közepes falvak gyülekezetei az 1800 évek elején és derekán s azután is saját erejükből, saját adományaikból és rengeteg közmunkával építették fel templomaikat, paplakokat, iskolákat vagy kultúrotthonokat. Akkor nem voltak pályázati pénzek, nem a lelkész pályázati ügyességétől vagy kapcsolataitól függött egy építkezés vagy nagyléptékű javítás, hanem kizárólag a gyülekezet életképességén, azon, ahogy „egy akarattal együtt voltak”, egyet akartak és megvalósították azt.

Az idei tavaszon és nyárelőn mindhárom közösség, ahol szolgálok, bebizonyította, hogy amikor a körülmények megkívánják, igenis tudnak áldozatokat hozni, tesznek közösségi célokért, sok és lelkes közmunkára képesek.

„Lelkésznő, hogy tudott ennyi embert összeszedni?” – kérdezte egyik hívem egy szombat reggelen, megszámolva a dolgozó embereket. 24-en dolgoztak három csoportban a csekefalvi unitárius templom udvarán, tetőzetén és a kerítésen.

A válaszom, saját meglepetésemre is, rövid volt. Egyszerűen – mondtam. Tudtam, hogy mit kell elvégezni, elmondtam és megszólítottam az embereket. S ők jöttek. Meghallották és megértették a hívó szót, és mindenki jó kedéllyel, hatékonyan dolgozott.  Ma, sok közmunkás péntek és szombat után elmondhatom, hogy gyülekezetem férfitagjainak 80%-a vett részt, voltak, akik nem is egyszer.

Ugyanez a tapasztalatom Rugonfalván is, ahol falutalálkozóra készülve a kicsiny unitárius és a nagy református gyülekezet tagjai egymás mellett dolgoztak, hogy minden megszépüljön a falu évenkénti nagy eseményére. A kedei unitárius templomnál és kiskedei kultúrotthonnál végzett közmunkán kétszer annyian dolgoztak, mint a falu férfi lakossága – hála az elszármazott és kalákázni hazatérő kedeieknek.

Istennek legyen hála, hogy közösségi életünkben megmutattuk, hogy amikor „mindannyian, egy akarattal, együtt vagyunk” nagy dolgokat tudunk megvalósítani!

Moldován-Szeredai Noémi: Egyensúlykeresés változó világunkban

2012. 04. 25. Egyensúlykeresés változó világunkban Moldován-Szeredai Noémi  

„Angolul tudó, unitárius, unitárius univerzalista és más felekezetű haladó gondolkodású nőket várunk Marosvásárhelyre, az október 4–7-. között tartandó Egyensúlykeresés változó világunkban című második világtalálkozóra. Megkezdődött a bejelentkezés a sicuuw2.blogspot.com oldalon. Itt minden érdeklődő eligazítást és bejelentkezési lehetőséget talál.” 

E hirdetés mögött hosszú történet áll. Most csak a személyes történetemet mondom el. Négy évvel ezelőtt, megláttam egy újsághirdetést, mely az első nemzetközi unitárius női konferenciára hívott az Amerikai Egyesült Államokba, Houstonba. Akkor – olvasva a hirdetést –, úgy éreztem, mennem kell, ott a helyem, ahol sok országból, a világon először unitárius nők gyűlnek össze. A találkozás gondolata mellett, a témák is felkeltették érdeklődésemet. Egy évnyi készülődés, pályázás után Erdélyből többedmagammal részt vettünk, tanultunk, csodálkoztunk és feltöltődtünk. Közülünk egy személy lelkében nagy álom körvonalazódott, s mire a hosszú repülőút után hazaért, már a megvalósítás mikéntjét is átgondolta. Megkeresett mindenkit, aki részt vett a konferencián a következő kérdéssel: „Meg tudjuk-e szervezni Erdélyben a második nemzetközi konferenciát?” Sokunk részéről a válasz- igen volt, s 2010 nyarán elkezdődött a munka.

„Változó világunkban folyton egyensúlyoznunk kell, hogy a kihívásoknak megfeleljünk. Egyensúlyra törekszünk, hogy megtaláljuk helyünket, áthidalhassuk nehézségeinket és örömmel élhessük mindennapjainkat. Együtt, közösen, arra törekszünk, hogy ne csak a külső kényszerek befolyásoljanak, hanem lehetőségeink szerint választhassunk- legyen az a család és a munka összehangolása, hitünk megélése, avagy egyházi, közösségi, gazdasági vagy közéleti szerepek vállalása. Csatlakozz a rendezvényhez, mert ez a találkozás rólad is szól: lehetőség arra, hogy megerősítsük hitünket, elmélyítsük kapcsolatainkat hittestvéreinkkel és bátrabban tekintsünk a jövő fele.” – fogalmazta meg a szervezőcsapat.

 Az Erdélyi Unitárius Egyház 444 éves történelme során először találkoznak Erdélyben unitárius nők a világ minden részéről. Eddig az Egyesült Államokból, Japánból, Angliából, Hollandiából, Németországból, Kenyából, Indiából, Magyarországról és Erdélyből jelentkeztek be.

Gyere, jelentkezz, ne sajnálj magadtól három napot, ajándékozd meg önmagad a találkozás, együttgondolkodás és tervezés csodájával!

 Én ott leszek!

Moldován-Szeredai Noémi: Az özvegy

2012. 03. 26. Az özvegy Moldován-Szeredai Noémi

Az özvegy belenézett a gyertya lángjába, majd folytatta:

„Reggel előkészítem a reggelit, megterítek neki is, s leülök reggelizni. Nagyon szerette a napnak ezt a részét. Ekkor beszéltük át a napi programot, terveztünk, s a kivitelezés hogyanját döntöttük el. Most gyertyát gyújtok, s olyan mintha ő is itt lenne. Imádkozom, sírok, de próbálom fájdalmamat határok közé szorítani. Nem szeretném, hogy ne legyen nyugta tőlem, hogy visszarángassam lelkét gyászommal és kétségbeesésemmel. Mert borzasztóan fáj ez a hirtelen halál és mélységesen kétségbe ejt. Visszagondolok a hosszú évtizedekre, milyen biztonságot adott nekem és a családnak, a nehéz időkben is tudtuk, hogy a családon belül biztonság és békesség van. Csodálatra méltó, ahogy az emberekkel bánni tudott. Ahogy meghallgatta, szinte kibeszéltette őket, mindenki nyugodtan elmondta, ami a szívét nyomta, s ő mindenkit meghallgatott és mosolyogva felvidított. Összetartotta a nagy családot is, de a falustársakat és elszármazottakat is.

Nagyon örvendek, hogy el tudtam búcsúzni tőlle. Mielőtt jöttek, voltak részvétet nyilvánítani, egy kis időre csak mi voltunk, a család és akkor hangos szóval elbúcsúztam, elmondtam neki mindent és megköszöntem neki mindent, amit tőle kaptunk: én, a gyermekeink és az unokák. Együtt imádkoztunk. Ez nagyon megnyugtat. S az, is, hogy a temetőbe kimenve, megfogjuk egymás kezét és úgy tudunk imádkozunk. Jó, hogy tudunk beszélni erről a fájdalomról és gyászról, ezáltal még erősebb lesz közöttünk –gyermekeimmel, unokáimmal, menyeimmel és vejemmel – a kapocs.

Sokat gondolkodom, s akármennyire is fáj, hogy ő távozott hamarabb, nem akartam volna, hogy fordítva történjen. Nagyon fájt volna és sajnáltam volna őt, ha ő marad egyedül a gyásszal és ezzel a mérhetetlen fájdalommal.

De érzem, ahogy Isten ereje segít és vigyáz rám.”

Moldován-Szeredai Noémi: Járvány, melynek neve: „Ha a másik gyerekének van, akkor az enyémnek is legyen!”

2012. 03. 04. Járvány, melynek neve: „Ha a másik gyerekének van, akkor az enyémnek is legyen!” Moldován-Szeredai Noémi

Nagyon sok gondolkodás és barátokkal, ismerősökkel való beszélgetés szülte a címben leírt mondatot, jobban mondva, annak első részét, mert az idézet gyakran elhangzik a szülők szájából. Úgy tapasztalom, ez a „gyermeknevelés” egyik alapvető tételévé vált sok család életében. Nincs azzal semmi baj, ha utánozom a másik szülőt abban, amit megad gyermekének, ha az létfontosságú és testet-lelket örvendeztető. A világ mindig is úgy fejlődött, hogy az emberek egymást utánozták a pozitív dolgokban, egymástól példát vettek.

Napjainkban is a legfontosabb példa a szomszéd, a barát, a gazdagabb szülő, de ez nem mindig a jó példa is. Tudom, hogy sokkal könnyebb a már kitaposott ösvényen járni, nagyon nagy a megfelelni akarás, de kinek? Miért? S könnyebb végső soron, sok kiabálás, esetleges tiltás ellenére mégis meghajolni a gyermek vasakarata előtt, és teljesíteni kívánságát. Szülőként tudom, hogy nem egyformák a gyermekek, másként kell közelíteni hozzájuk, ha megakarjuk értetni magunkat. Ha az egyik gyermekkel megharcoltuk a nehezét, felállítottuk a szabályokat, s ő kezdi megérteni, elfogadni értékrendünket, a következővel már másként működik, más húrokat kell pengetni, mondani, mutatni, hogy számára is érthetővé és elfogadhatóvá váljon. Ez mindennapos küzdelem, már akkor a kortól, amikor általában azt mondják, még kicsi, s úgysem érti. Pedig érti ő, sokszor még azt is, amit a szülő nem.

Ha a szülők abban utánoznák egymást, hogy több odafigyelést ajándékoznak a gyereknek, többször játszanak vele, több minőségi időt töltenek vele, folyamatosan figyelnék az iskolai teljesítményét, hangulatát, valóban tudnának a barátairól, akkor azt mondanám: „nagyszerű, a szülők Istentől való elhivatásuk szerint cselekednek”.

„Beleugrunk a kútba.” Tapasztalatom, hogy szülőként sokszor feladjuk elveinket, meggyőződésünket, még akkor is, ha még hangoztatjuk azokat, de mégis másként cselekszünk. Megvesszük a teljesen fölösleges olcsó és a drága dolgokat (márkás cuccokat, drága kütyüket), melyeket nem is engedhetünk meg maguknak, de a gyermeknek ugye, mindent meg kell adni! Elengedjük olyan társaságba, amelyet nem tartunk megbízhatónak, csak azért, mert a többi szülő is ezt teszi, s gyermekünk ne sérüljön életre szólóan szülői szigorunktól! Mindezek mellett még magyarázzuk is tetteinket, védjük döntéseinket, voltaképpen csak azért, mert lelkünk mélyén tudjuk, hogy rosszul döntöttünk, s egy kis mostani nyugalomért (nem hisztizik a fülünkbe a gyerek) feláldozunk sok mindent.

Szülőként lépkedek az úton, vívom a mindennapok harcát a divatos szlogenekkel, a társadalmi járványokkal s emlékeztetem magam: az Istentől kapott ajándékok – lányaim nevelése, vigyázása, óvása testi-lelki egészségük őrzése nemcsak hivatásom, de kötelességem is.

Moldován-Szeredai Noémi: Családlátogatás

2012. 01. 27. Családlátogatás Moldován-Szeredai Noémi

Évek óta, január elején meglátogatom az egyházközség családjait. E látogatás végén egy rövid áhítatot tartok. Felolvasok a bibliából – minden évben a Zsoltárok könyvéből választok –, majd imádságot mondok, utána közösen elmondjuk a Miatyánkot, majd áldást kérek a család életére.

Mikor legelőször látogattam végig a híveimet, és ajánlottam fel nekik az áhítat, a közös imádkozás lehetőségét, sokan csodálkoztak, hiszen unitárius gyülekezetekben – néhány példától eltekintve – nem volt szokás az újesztendei családlátogatás, áhítattal. A csodálkozás csak addig tartott, amíg megkezdődött az áhítat, s ennek helyét átvette az imádságra való figyelés és a közös ima ereje. Ez lelkészi szolgálatom fontos része, hiszen minden imában a jelenlevők gondjait és örömeit tolmácsolom. Ezek személyre szabott imádságok. Azért is fontos ez számomra, mert látom, hogy majdnem minden esetben azok számára is fontos ajándék ez az együttlét, akik soha nem járnak templomba, vagy nem veszik ki részüket a közösségi tevékenységből.

A látogatások elsőrendű célja, hogy a jelenlevők elmondják örömeiket és bánataikat, beszéljennek arról, ami foglalkoztatja őket. Mint lelkész és lelkigondozó szinte háttérbe húzódom és figyelek. Nem én vagyok a központban, nem én beszélek magamról és családomról, nem mesélek érdekes történeteket vagy vicceket. Nem beszélek az egyház anyagi helyzetéről, soha nem gyűjtök adományokat. Természetesen válaszolok a személyes vagy a gyülekezetet érintő kérdésekre, de ilyenkor elsősorban az emberre vagyok kíváncsi, s arra amit elmond, vagy éppen elhallgat.

Az idén különösképpen a sztereotípiákra figyeltem fel. A beszélgetések sokszínűségéből kitűnik néhány ismétlődő magatartás. Vannak, akik saját ügyességüket, okosságukat hangoztatják, bizonygatják, mondván, hogy ők mindig csak jót tesznek, de rosszat kapnak viszonzásként. Vannak, akik végig valaki másról beszélnek, rokonról, szomszédról, s annak természetét vagy tetteit taglalják, nem a dicséret hangján. Másokkal lelkigondozói beszélgetés tud kialakulni.

Ahogy hazaérkeztem, elgondolkodtam: ha hozzám jönne a lelkészem, én miről mesélnék? És te?

Évek óta, január elején meglátogatom az egyházközség családjait. E látogatás végén egy rövid áhítatot tartok. Felolvasok a Bibliából – minden évben a Zsoltárok könyvéből választok –, majd imádságot mondok, utána közösen elmondjuk a Miatyánkot, majd áldást kérek a család életére.

Mikor legelőször látogattam végig a híveimet, és ajánlottam fel nekik az áhítat, a közös imádkozás lehetőségét, sokan csodálkoztak, hiszen unitárius gyülekezetekben – néhány példától eltekintve – nem volt szokás az újesztendei családlátogatás, áhítattal. A csodálkozás csak addig tartott, amíg megkezdődött az áhítat, s ennek helyét átvette az imádságra való figyelés és a közös ima ereje. Ez lelkészi szolgálatom fontos része, hiszen minden imában a jelenlevők gondjait és örömeit tolmácsolom. Ezek személyre szabott imádságok. Azért is fontos ez számomra, mert látom, hogy majdnem minden esetben azok számára is fontos ajándék ez az együttlét, akik soha nem járnak templomba, vagy nem veszik ki részüket a közösségi tevékenységből.

A látogatások elsőrendű célja, hogy a jelenlevők elmondják örömeiket és bánataikat, beszéljennek arról, ami foglalkoztatja őket. Mint lelkész és lelkigondozó szinte háttérbe húzódom és figyelek. Nem én vagyok a központban, nem én beszélek magamról és családomról, nem mesélek érdekes történeteket vagy vicceket. Nem beszélek az egyház anyagi helyzetéről, soha nem gyűjtök adományokat. Természetesen válaszolok a személyes vagy a gyülekezetet érintő kérdésekre, de ilyenkor elsősorban az emberre vagyok kíváncsi, s arra amit elmond, vagy éppen elhallgat.

Az idén különösképpen a sztereotípiákra figyeltem fel. A beszélgetések sokszínűségéből kitűnik néhány ismétlődő magatartás. Vannak, akik saját ügyességüket, okosságukat hangoztatják, bizonygatják, mondván, hogy ők mindig csak jót tesznek, de rosszat kapnak viszonzásként. Vannak, akik végig valaki másról beszélnek, rokonról, szomszédról, s annak természetét vagy tetteit taglalják, nem a dicséret hangján. Másokkal lelkigondozói beszélgetés tud kialakulni.

Ahogy hazaérkeztem, elgondolkodtam: ha hozzám jönne a lelkészem, én miről mesélnék? És te?

Moldován-Szeredai Noémi: Ajándék

2011. 12. 28. Ajándék Moldován-Szeredai Noémi

Karácsony előtt néhány nappal amerikai lelkészbarátom megosztotta velem minden reggeli imádságos, meditációs félórás gyakorlatát, melynek bevezető mozzanata, hogy néhány percet a tőlem kapott magyar nyelvű biblián tartja kezét, imádkozik értünk és pozitív gondolatokat, erőt küld nekünk. Nagyon meghatott ez a gesztus, s arra gondoltam, hogy ez az egyik legszebb karácsonyi ajándék, amit kaptam. Elgondolkodtam életem nagyon fontos karácsonyi ajándékain. A következő lista körvonalazódott: eljegyzésünk megható pillanata, nagylányom Szenteste kezdett először olvasni a mesekönyvből, kicsi lányommal Szentestére érkeztünk haza a szülészetről. Néhány fontos pillanat, karácsonyi ajándék, és egyik sem kötődik anyagi javakhoz.

Az ajándékozásnál a legfontosabb a lelkület: hogy milyennel adok és viszonyulok a kapott ajándékokhoz.

Az ünnepet megelőzően egy németországi alapítvány kérésére cipősdoboz-ajándékok szétosztásában segédkeztem a falubeli, különböző felekezetű gyermekek részére. Láttam az alapítvány munkatársainak igyekezetét, hogy a legjobb állapotban levő csomagokat tegyék le, s hogy minden rendben legyen az ajándékok körül. Elgondolkodtam, hogy milyen hosszú erőfeszítés árán jut el egy cipősdodoz csomag idáig. Mennyit kell hirdessék, gyűjtsék, tárolják, csomagolják, szállítsák, amíg elérkezik egy kis erdélyi faluba. S lehet, hogy ha a gyerek vagy a szülei kibontják, azt mondják: ez nem is korban megfelelő az én gyerekemnek, csak ennyi van benne –, de lehet, hogy hálás szívvel gondolnak arra a sok névtelen önkéntesre, akiknek nagyon sok munkájukba került az ajándék célba juttatása, és akkor örömteli szívvel fogadják azt.

Ha tiszta szívvel várjuk az ajándékot, akkor mindenik öröm és boldogság.

Moldován-Szeredai Noémi: Gyermekek és szüleik

2011. 11. 30. Gyermekek és szüleik Moldován-Szeredai Noémi

Időnk nagy részét töltjük el azzal, hogy szüleinkkel perelünk, gondolatban vagy kimondva. S most nem a serdülőkorú vagy a fiatal lázongására gondolok, hanem a felnőtt, családos nőkre és férfiakra. Mielőtt az olvasó felfortyanna, hogy „én már bizony nem, én tisztelem és szeretem szüleimet, soha nem szólnék ellenük semmit!” – hozzáteszem: akinek nem inge, az ne vegye magára.

Tehát, tiszteljük és szeretjük szüleinket, de: felnőtt emberekként sok mindent felróvunk nekik: hogy túl szigorúan neveltek, nem voltak mellettünk, mikor szükségünk lett volna rájuk, csak saját életükkel, betegségükkel törődtek, nem úgy szerettek, ahogyan kellett volna, nem álltak ki mellettünk, nem védtek meg, alkoholisták voltak, állandóan veszekedtek, megvertek, nem értettek meg, nem segítettek eleget, megkeserítették életünket, elhagytak, meghaltak… S a sort a végtelenségig lehet folytatni.

Sokszor folytatjuk és panaszkodunk rájuk. Felrójuk nekik gondolatban, ha már meghaltak, vagy nem merjük a szemükbe mondani, esetleg többé-kevésbé nyíltan a tudtukra is adjuk érzéseinket vagy csak frusztrációinkat. S mi haszna? Azt hiszük, hogy megváltoztatjuk őket? Azt gondoljuk, könnyebb lesz a lelkünk, ha kipanaszkodtuk magunkat? Másabb lesz, ha kiabálunk velük? Vagy eltűrjük, hogy ők kiabáljanak velünk?

Megfogadjuk, mi majd másként csináljuk! Ha ezen az úton járunk – a felrovás, panaszkodás, lázongás útján –, biztos, hogy ugyanúgy fogunk tenni, mint szüleink, mert ez az a viselkedési minta, melyet akaratlanul is megtanultunk. Megkérdezted édesanyádat és édesapádat, hogy miért így nevelt téged? Ha választ kaptál, szinte biztos, hogy a következő volt: Azért fiam, mert A LEGJOBBAT AKARTAM NEKED.

Elérkezett az ideje, hogy letegyük szüleink miatti frusztrációinkat, gyötrődéseinket és elfogadjuk őket olyannak, amilyenek, jó és rossz tulajdonságaikkal együtt, és egyszerűen szeressük őket.

Ürítsd ki lelkedet, édesapád és édesanyád iránt csak a szeretet és hála érzése legyen benned. Legyen ez a karácsonyi ajándékod számukra! Ha ez megtörtént, hirtelen megváltoznak, lelki szemeiddel másnak fogod látni őket, felfedezed a sok áldást és ajándékot, melyet általuk Istentől kaptál! Megváltozol te magad is! Igazán felnősz, s egyre több szeretetet tudsz szétosztani, esélyed lesz, hogy gyermekeid számára olyan legyél, amilyennek Isten lát téged.

Moldován-Szeredai Noémi: A temetőben

2011. 10. 31. A temetőben Moldován-Szeredai Noémi

Édes Istenem!

Temetőben sétálgatva, a fákról lehulló faleveleket arcomba fújja a szél. Emlékek, érzések kavarognak lelkemben, s kicsi lányom hangja minduntalan megszakítja elmélkedésem fonalát, mindig ugyanazt kérdezve: anya, itt ki van meghalva? Válaszolok, mindig ugyanazt felelve, majd menekülök vissza gondolataim megszakított fonalához, mert jól esik az emlékezés.

Igen, furcsa ezt kimondani, de jól esik emlékezni, gyermekkorom sok-sok temetőlátogatására, a sétákra, édesanyám családi történeteire, az általam nem ismert rokonokról, az ősz szépségére a temetőben, vagy a sokszor csúszós, hideg, havas világításokra. S most én mesélek lányaimnak a nem ismert nagyapáról, a titokzatos dédszülőkről, kiknek tárgyi örökségei életünk részei. Sok mindenről nem is mesélek. Mert ami nagyon fáj, akiknek hiánya összeszorítja torkomat, arról nem tudok mesélni. Mesélni nem tudok, csak a könnyek peregnek alá az arcomon, fittyet hányva visszaszorítási kísérleteimnek. Ez is természetes. Mint az is, hogy kint a temetőben, gyertyát gyújtva, emlékezve elsuttogok néhány szót, csak nekik, akik túl korán elmentek, s akiknek hiányuk még midig belém vág.

Szeretlek.

Hiányzol.

Nyugodj békében.

Elmondjuk hangosan a Miatyánkot, majd hazafele sétálunk, játszva a sárguló falevelekkel, vadgesztenyével és örvendünk egymásnak. Hálát adunk minden percért, melyet együtt töltünk.

Legyen meg a Te akaratod.

Ámen.