Moldován-Szeredai Noémi: Közmunka, kaláka - mindnyájan egy akarattal együtt valának

2012. 05. 30.     Közmunka, kaláka - mindnyájan egy akarattal együtt valának     Moldován-Szeredai Noémi    

Évek óta, ha szóba kerül a közmunka, a kaláka szükségessége a jelenlevő beszélgetők – legyenek lelkészek vagy gyülekezeti tagok –, fejcsóválva és sóhajtozva beszélnek a mai világról: hogy az emberek nagyon elidegenedtek a közösségi segítségadástól, hogy milyen nehéz rávenni őket, hogy a közösség érdekében dolgozzanak, s a régi idők dicséretét zengik.

Valóban, méltán dicsérhetjük a múltbeli helytállást, amikor kis és közepes falvak gyülekezetei az 1800 évek elején és derekán s azután is saját erejükből, saját adományaikból és rengeteg közmunkával építették fel templomaikat, paplakokat, iskolákat vagy kultúrotthonokat. Akkor nem voltak pályázati pénzek, nem a lelkész pályázati ügyességétől vagy kapcsolataitól függött egy építkezés vagy nagyléptékű javítás, hanem kizárólag a gyülekezet életképességén, azon, ahogy „egy akarattal együtt voltak”, egyet akartak és megvalósították azt.

Az idei tavaszon és nyárelőn mindhárom közösség, ahol szolgálok, bebizonyította, hogy amikor a körülmények megkívánják, igenis tudnak áldozatokat hozni, tesznek közösségi célokért, sok és lelkes közmunkára képesek.

„Lelkésznő, hogy tudott ennyi embert összeszedni?” – kérdezte egyik hívem egy szombat reggelen, megszámolva a dolgozó embereket. 24-en dolgoztak három csoportban a csekefalvi unitárius templom udvarán, tetőzetén és a kerítésen.

A válaszom, saját meglepetésemre is, rövid volt. Egyszerűen – mondtam. Tudtam, hogy mit kell elvégezni, elmondtam és megszólítottam az embereket. S ők jöttek. Meghallották és megértették a hívó szót, és mindenki jó kedéllyel, hatékonyan dolgozott.  Ma, sok közmunkás péntek és szombat után elmondhatom, hogy gyülekezetem férfitagjainak 80%-a vett részt, voltak, akik nem is egyszer.

Ugyanez a tapasztalatom Rugonfalván is, ahol falutalálkozóra készülve a kicsiny unitárius és a nagy református gyülekezet tagjai egymás mellett dolgoztak, hogy minden megszépüljön a falu évenkénti nagy eseményére. A kedei unitárius templomnál és kiskedei kultúrotthonnál végzett közmunkán kétszer annyian dolgoztak, mint a falu férfi lakossága – hála az elszármazott és kalákázni hazatérő kedeieknek.

Istennek legyen hála, hogy közösségi életünkben megmutattuk, hogy amikor „mindannyian, egy akarattal, együtt vagyunk” nagy dolgokat tudunk megvalósítani!

Mátéfi Tímea: Mi lett volna, ha…

2012. 05. 29.     Mi lett volna, ha…     Mátéfi Timea    

Mi lett volna, ha József nem úgy tett volna, ahogy az Úr angyala parancsolta neki álmában?

Mi lett volna, ha Heródes embereinek sikerült volna elkapni a menekülő családot?

Mi lett volna, ha Keresztelő János féltékenységében ellene hangolta volna híveit?

Mi lett volna, ha enged a kísértéseknek?

Mi lett volna, ha beérte volna az ácsmesterséggel?

Mi lett volna, ha a megaláztatások, pofonok miatt hátat fordított volna az elesetteknek, betegeknek?

Mi lett volna, ha megházasodott volna, családot alapított volna, és élte volna csendes, családi mindennapjait?

Mi lett volna, ha Jeruzsálembe bevonulva politikai királynak vallotta volna magát?

Mi lett volna, ha az az egy nem árulta volna el?

Mi lett volna, ha elmenekült volna a veszedelem, a kivégzés elől?

Mi lett volna, ha mégsem „Barabást!” kiáltottak volna?

Mi lett volna, ha a tanítványok vezető híján visszatértek volna korábbi életükbe, elfelejtve annak a pár évnek történéseit?

Mi lett volna, ha akkor, ott, nem gyűlt volna ismét össze a 11?

Mi lett volna, ha nem történt volna pünkösdi csoda?

Mi lett volna, ha Péter nem vállalja a tömeg előtti nyilvános felszólalást?

Mi lett volna, ha közömbös maradt volna velük szemben a jeruzsálemi tömeg?

Mi lett volna, ha nem alakul meg a Keresztény Anyaszentegyház?

„Mi lett volna, ha…? Mi lenne, ha…? Mi lesz, ha…?” Hány és hány alkalommal születik meg bennünk a kérdés, sokszor évekkel a meghozott döntés után, vagy épp megelőzve nagy ívben a jövendőt! Valahogy úgy vagyunk, mint az egyszeri emberék, akiknek lányához kérő érkezik, és amikor az apa borért küldi lányát a pincébe, az megpillantja a káposztáskövet, elképzeli, hogy férjhez mehet ő a legényhez, de ha megszületik a kicsi fiúk, és vesznek annak kicsi bundát, a kicsi gyermek pedig lejön a pincébe, ráesik a káposztáskő, odaüti, hát akkor kire marad a kicsi bunda? Sorra az anyja és az apja is lemegy utána a pincébe, a végén még a legény is erre kényszerül, és döbbenten tapasztalja, hogy milyen ostobaság miatt jajveszékel a három ember.

Tétovázunk, feltételezünk, számítunk, játszadozunk a lehetőségekkel, és igyekszünk „jusson is, maradjon is” taktikával meghozni a döntéseket, mert azt hisszük, minden körülöttünk forog, és helyettesíthetetlenek vagyunk.

Ha minden lépés előtt tétováznánk, vajon juthatnánk-e előrébb? Ha a múltban történt eseményeken rágódnánk folyton, vajon tudnánk-e teljes lényünkkel koncentrálni a jelenre? Ha a mát túllépve csak a holnapok lépcsőire igyekeznénk felszaladni, vajon lehetne-e pillanatnyi nyugodalmunk, csöppnyi békénk? Segítsd megtalálni kérdéseinkre a választ, a lépésekhez az erőt és bátorságot, Mindentudó!

Bíró Attila: Gondviselés, hét perc alatt…

2012. 05. 28.     Gondviselés, hét perc alatt…     Bíró Attila    

Ez a nap is úgy kezdődik, akárcsak a többi. Már megint elaludtam – „az a nyamvadt csergőóra” – s alig van hét percem, hogy beérjek az irodámba. Hevesen mentegetőzöm, miközben gyors megszokottsággal gyűrött ingem úját igyekszem begombolni. Számból még kilóg a fogkefe, melyet idegességemben agyonrágtam, azonban az értékes időt folyton a zokni ikertestvére rabolja el. Akárcsak egy bűvészi mutatvány, úgy pörögnek ujjaim a cipőfűzők rengetegében, végül is úgy marad, hadd lógjon! Ah! Beleszédülök…, s már zárnám is az ajtót, amikor kellemes gyöngédséggel friss kávéillat árad szét szobám nyomasztó klímája közt. Nem, most arra nincs idő, rohanok és kész. Az autóban ülők, amikor ismét az órámra pillantok, s szívem heves dobogása a nyelvem alatt, mintha versenyre kelne a motor őrült robogásával. Aztán megcsörren a telefon, s valaki azt kéri, hogy írjam le a pontos címét. „Csak egy perc, ameddig találok valamit, amivel írhatnék”! Az írószert keresve nagy halom szemetet túrok fel: receptek, aprópénz, parkolójegyek, használt papírzsebkendők, „csak egy pillanat, itt kell lennie valahol”.

Hirtelen egy látomásom van, „hiszen nekem is lehetne rendes életem”. Arra ébredek, hogy kezembe akadt egy ceruza, de fékeznem kell. A kerekek fülembe hasító nyikorgása lelkemig nyilallik. Az átjárón békés gyerekek röhögnek az ablakon kinyújtott kócos fejemen! Felpörgetem a motort s tovább tépetek, és nocsak, időben megérkeztem. A parkoló végén illedelmesen rám köszön a portás: „Isten hozta uram! A hivatal zárva! Ma ünnepnap van!” „Valóban, az Isten hozott! Tényleg? Ünnep…”

Makkai-Ilkei Ildikó: Pünkösd

2012. 05. 27.     Pünkösd     Makkai-Ilkei Ildikó   

ApCsel 2,46–47: „Napról napra állhatatosan, egy szívvel, egy lélekkel voltak a templomban, és amikor házanként megtörték a kenyeret, örömmel és tiszta szívvel részesültek az ételben, dicsérték az Istent, és kedvelte őket az egész nép. Az Úr pedig napról napra növelte a gyülekezetet az üdvözülőkkel.”

Mit jelentenek ezek a szavak ma nekünk, unitárius keresztényeknek, mi tart ma össze bennünket, mi öleli át közösségeinket, mi vezet?

A közösség legszebb tulajdonsága, amikor tagjai egy szívvel-lélekkel együtt tudnak imádkozni. Napjainkban ez ritkábban történik meg, hiszen istentiszteleti alkalmaink sem mindennaposak, mégis, amikor így néha együtt lehetünk hit-és sorstársainkkal felemelő pillanat az.

A kenyérnek megtörésére sem kerül olyan gyakran sor, mint az őskeresztény gyülekezetekben, ahol találkozások alkalmából együtt étkeztek, és ezeken az alkalmakon kenyeret törtek meg és adtak sorra egymásnak. De így is van varázsa, így is van mondanivalója a kenyér megtörésének, hiszen ünnepkor telve vannak templomaink. Az a darab kenyér mindannyiunknak jelent valamit, mint a népmese szegény legényének, aki elindult szerencsét próbálni. Az utolsó darab kenyeret édesanyja tarisznyába tette, és fiának adta, de ő kettétörte a kenyeret, egyik felét visszaadta édesanyjának, a másikat morzsáira törte, betette a zsebébe, és ezt mondta: minden nap beteszek egyet a nyelvem alá, és ilyenkor édesanyámra gondolok. Az úrvacsorai darab kenyeret is talán így visszük magunkkal az életbe, s az a darab kenyér sokszor ad ennünk, visz haza, gyűjt egybe, vigasztal meg.

Az első gyülekezet tagjai szüntelenül imádkoztak, mi ritkábban tesszük, de nem nélkülözzük. A csendes ima alatt oly sokszor hallom főként idős testvéreim őszinte, egyszerű imáját: segíts meg, drága jó Istenem. Az imádság a lélek kenyere, nem hagyhatjuk táplálék nélkül lelkünket.

Talán elmondható, hogy ami fontos volt az első gyülekezet életében, ma is az, ma is fontos, életünk nélkülözhetetlen része. S ha most életünkből egyszeribe odalennének ezek a fogódzók, sokkal szegényebbek lennénk. Éljünk úgy, hogy minderről még inkább bizonyságot tudjunk tenni. Hogy ettől a szándékunktól semmi és senki ne tudjon eltávolítani. Ha kereszténynek valljuk magunkat, akkor legyen életünk része az imádkozás, az apostoli tanítás, a kenyér megtörése. Ha kereszténynek tartjuk magunkat, érezzünk felelősséget unitárius gyülekezeteinkért. Ha máskor nem is, de a keresztény egyház születésnapján adjunk számára valamilyen ajándékot, kívánjunk számára hosszú életet, és tegyünk azért, hogy így lehessen.

Pál János: Lehetőség

2012.05.26.     Lehetőség     Pál János    

Hamvas Béla írja, hogy „Mindenki egész lélekkel születik.” (A bor filozófiája) – vagyis az ember születésekor magával hozza mindazon képességeket, lehetőségeket, amelyek az élet teljes értékű kibontakozásához szükségesek. Hasonlóképpen vélekedik Jézus akkor, amikor a magvető példázatában a magról, mint az ember metaforájáról beszél. Ugyanis a mag, akárcsak az ember, magában rejti a kibontakozás, a teljes értékű létezés lehetőségét. Ez a lehetőség azonban megsemmisül, akkor, ha a mag (ember) kedvezőtlen talajba, környezetbe kerül. Másként mondva: környezetünk, nevelésünk könnyen megcsonkolhatja azt az egészet, amit Isten ajándékaként magunkba táplálva hoztunk, könnyen megfoszthat az igazi létezés lehetőségétől.

Felnőtt ismerősöm mesélte nemrég, hogy gyermekkorában őszintén tudott örvendeni minden dolognak, amivel megajándékozták. Ez az tiszta, felhőtlen érzés azonban mára már a múlté. Az élet cáfolhatatlan bizonyítékának tűnik számomra e vallomás: arra, hogy milyen üressé válhat az emberi élet, akkor, ha a léleknek érzései sérülést szenvednek.

„A lélek fogyatékosságaiból mindenki meggyógyulhat.” – mondja Hamvas ugyanott. Ehhez pedig nem kell más, csupán csak annyi, hogy igazi énünkhöz fordulva, a magunkkal hozott adottságokra építsük életünket, hiszen az egész lélek az egész élet lehetőségét rejti magában.

Máthé Sándor: Sose ütni vissza

2012.05.25.     Sose ütni vissza     Máthé Sándor    

Amiről ma szólni szeretnék, azt kérdés formájában fogalmazom meg: Vajon feltétlenül szükséges-e megtorolnunk minden sérelmünket?

Jézus azt mondja: „Tudjátok, hogy megmondatott a régieknek, szemet szemért, fogat fogért, én pedig azt mondom nektek…” Van egy teljesen új lehetőség, egy járható út. Az új lehetőség az, hogy nem kell feltétlenül visszaütni. Erre általában csak azok képesek, akik már megtapasztalták, hogy ők is ütöttek valakin, és az nem ütött vissza. Aki már megtapasztalta azt, hogy Isten nem bottal közeledik hozzánk, hanem megbocsátással. Aki átélte azt, hogy Isten gazdag a megbocsátásban és a szeretetben, – az ilyen embert az Isten jósága töri meg és teszi képessé arra, hogy ő ugyanígy viselkedjék másokkal.

Amikor valaki a szíve mélyéig átéli, hogy Isten neki mi mindent bocsátott meg, ez felszabadítja őt arra, hogy olyan apró dolgokat, amivel naponta megbántják, vagy akár komolyabb sérelmet is, amivel valaki megbántotta, megbocsásson.

Ha Isten éltet, pünkösd ünnepén úrvacsorával élünk. Hogy akarunk az úrasztalához járulni? Úgy, hogy továbbra is hordozunk magunkban sérelmeket, amelyetől nem akarunk szabadulni? Vannak, akiknek ezek a kincsei: a sérelmek, a megaláztatások. Ezekre hivatkoznak, ezekkel hivalkodnak: én több ilyet kaptam, tehát én különb vagyok. Közben elviselhetetlenek, kibírhatatlanok a környezetük számára. Nincs bennük öröm, nem sugárzik belőlük semmi pozitívum.

Isten azt a képességet kínálja nekünk szüntelen, hogy tudjunk megbocsátani, hogy mindig ne vegyünk elégtételt, hanem azt hagyjuk Őreá, az igazságosan ítélőre. Aki rosszat mondott rólunk, arról jót mondjunk, aki átkozott, arra áldást mondjunk, aki kárt okozott nekünk, azért imádkozzunk, vagy éppen segítsük valami bajában. Ezt akkor is tegyük meg, ha bolondnak tart a világ. Így próbáljunk élni, hogy kevesebb legyen a bántás, az egymásnak okozott fájdalom.

„Mikor nagyokat ütnek rajtunk,

Milyen jó lenne nem ütni vissza

Se kézzel, se szóval,

Világítni a napvilággal,

Elaltatni az éjszakával,

Szólni a gyávaság szavával,

De sose ütni vissza.”

(József Attila)

Mikó Ferenc: Megváltoztathatatlan

2012. 05. 21.     Megváltoztathatatlan     Mikó Ferenc    

Vannak mondásaink, melyek mély nyomot hagynak másokban. Még akkor is, ha ezek közhelyesek, és mi messze nem tulajdonítunk akkora hangsúlyt neki, mint az, aki abba kapaszkodik.

Egy ismerősömmel több év után találkoztunk ismét. Amikor még egy helyen munkálkodtunk, egy beszélgetésünk során azt mondtam, hogy az ember mindent túl tud élni. Nem volt ez az ars poeticám, de meggyőződésből mondtam. Nem sokkal az után már jelezte ismerősöm, hogy ezt ő nagyon komolyan vette, és sok élethelyzetén ez által jutott túl. Több évig nem találkoztunk, majd ismét összefutottunk. Öt percet tartott a beszélgetés, melyből a kötelező hogyavagyköszönömjóléste után elmondta, hogy még mindig emlékszik a mondásomra.

Az ember mindent túlél. Ma is így gondolom. Kevés olyan élőlény van, mely mindenféle körülmények között fenn tud maradni kerek e szép bolygónkon. De még a lelki vívódásainkat, nehéz helyzeteinket is túl tudjuk élni. Csupán erősnek kell lennünk. És tudnunk kell alkalmazkodni, változni.

Ha ki is mondom ezeket a szavakat, mégis mindegyre abba ütközöm, hogy az ember nehezen változtat környezetén, de legfőképp saját magán. Habár képesek vagyunk, mégsem vállaljuk, nem fektetünk bele elég energiát. És csak gyűrűzik a kellemetlenség, az elégedetlenség. Pedig milyen könnyű túllépni. Hiszen az ember mindent túlél…

Saját élethelyzetemben most ismét tudatosult ez bennem: kislányunk rossz alvó volt. Többször megébredt. Bizonyos, hogy jólesett neki az anyai gondoskodás az éjszaka közepén is, de az is biztos, hogy neki sem volt pihentető az éjszakája 4–5 felkeléssel. Ez egy rossz szokás. Több hónapnak kellett eltelnie, amíg mi vettünk erőt magunkon, és megtanítottuk neki, hogy az éjszakát jobb végigaludni. Legnagyobb meglepetésünkre nagyon könnyen ment a szoktatás. Most mind jól alszunk. Könnyebb így.

Miért nem tettük meg korábban? Mert az ember nehezen tud változtatni. Legboldogabb lenne, ha soha nem kéne változzon.

De Jézus is a tökéletesedésre szólít, úgy, ahogy belső ösztönünk is. Ne sajnáljuk erőnket a megváltozásra. Főleg, amikor saját rossz szokásainkat kell levedlenünk. Ha nehéz is, de biztos sikerülni fog! És jobb lesz. Mert az ember mindent túlél.

Ifj. Szombatfalvi József: Mit keresek?

2012. 05. 19.     Mit keresek?     Ifj. Szombatfalvi József    

Mit keresek?

Jó érzéseket, felemelő gondolatokat, igaz barátokat, becsületes ellenfeleket.

Mi az, amit megosztunk egymással? Milyen érzést, gondolatot kívánunk a ránk figyelő félben felkelteni? Nagyon megfontolandó kérdések, melyeket egyáltalán nem vesz fontolóra a legtöbb ember, legalábbis ez a mindennapi tapasztalat.
Ám, ha ennek ellenkezőjével találkozunk, bizony derűsebb lesz a napunk és egész életünk is.
Legtöbbünk, ha megkérdezik, az első mondatban megfogalmazottakat szeretné, de tettek szintjén bizony sokminden elmarad.

Mit keresek?
Leginkább azt, ami valamiért hiányzik az életemből: jó érzéseket, felemelő gondolatokat, igaz barátokat, becsületes ellenfeleket.
Mindez elérhető? Igen, ha nem maradok az áhítozás állapotában, hanem cselekedve s minden nap célratörően élve teszem dolgomat.
Természetesen egyedül kevés vagyok ehhez, ezért keresem azon emberek társaságát, akik hasonló elveket vallva, a fenti jókért cselekedve élnek.
Nagy szükség van rájuk egy olyan világban, ahol a jó hír ritkán hír, s a becsületesség fénye is kopottá kezd válni.

Keresek:

Jó érzéseket, felemelő gondolatokat, hogy a kapott információk, hírek ne szorongást, lehangoltságot keltsenek bennem, hanem megerősítsenek annak tudatában, hogy az élet s annak minden napja remek eszköz, kiváló alkalom a teremtésre, az építésre.

Igaz barátokat, akikkel együtt gondolkodhatunk, dolgozhatunk, és örvendezhetünk az áldás felett.

És becsületes ellenfeleket, hogy a küzdelem és a küzdő is visszanyerhesse méltóságát.

Jó érzéseket, felemelő gondolatokat, igaz barátokat, becsületes ellenfeleket adjon Isten mindenkinek, s adja, hogy mindenki megkapja mindazt a jót, amit keres.

Székely Kinga Réka: Csillagok és lelkészek

2012. 05. 18.     Csillagok és lelkészek     Székely Kinga Réka    

A Szent Anna tónál sátoroztunk egy nyári napon. Fennséges táj ölelt át a ragyogó napsütésben, s nyugodt volt minden, mint a boldog gyermek álma. Estére azonban viharfelhők gyűltek az égre, aztán dördült egyet, villámok hasították a sötétséget, erős szél tépázta, nyikorgatta a fákat, s hirtelen eleredt a zápor. Egy épület tornácára menekültünk és vártunk. A vihar végét, a hajnal elérkeztét egy csillag jelezte a kitisztult égen.

Mivel Isten úgy teremtett, hogy részei vagyunk ennek a világmindenségnek, nem meglepő, hogy a csillagos ég nyugtatólag hat ránk, emberekre. Tulajdonképpen minden fényforrás reménységet sugall a sötétségben.

Minden ember, aki Istennek tetsző életet él, vagyis az az ember, aki tetteiben és beszédében a szeretetet, a becsületességet, az igazságosságot és az irgalmasságot létfontosságú értéknek tartja, az fényforrás, csillag az életüket kilátástalannak tartó emberek tömegében.

A lelkész hiszi, hogy ő csillagként kell éljen, még akkor is, ha sokszor fellegek, záporok takarják. Mert a lelkésznek nemcsak az a feladata, hogy a templomban ülve imádkozzon. A szerzetesek teszik ezt, a remeték, azok, akik kivonulnak a világból, mert egyedül Istennel akarnak lenni, legalábbis egy ideig.

A lelkészt Isten küldi a szolgálatra, de a szolgálat meghatározatlan helyen van, magyarán mindenütt: a templomokban, az iskolákban, a börtönökben, a temetőkben, a kórházakban, a harctéreken, a termőföldeken, a kínzókamrákban, a hatalmat gyakorlók között és a kizsákmányolt, megalázott emberek között.

Amikor egy lelkész arra biztatja híveit, hogy ne csak elszenvedői, hanem kovácsai is legyenek sorsuknak, akkor felvilágosítja őket. Rávezeti őket az emberi méltóság kőszikláira, elhiteti velük azt, hogy van egyenlőség, mert Isten előtt minden ember egyforma eséllyel indul neki az életnek.

A politika a közügyek intézése. A lelkésznek szava van a közügyekben, a lelkésznek szót kell emelnie a tisztességes megmérettetés és az általános esélyegyenlőség érdekében.

Amikor a Szent Anna tó fölött láttam a csillagot, még diák voltam. Ma már gyermekeimmel ülünk ki az akácillatú éjszakába, s bár a napokban sokat esett, azért mégis láttunk csillagot az égen, s szívdobbanásunk ritmusával szótagoltuk kicsi leányunk visítását, melyet az első csillag meglátása váltott ki belőle: Kívánj valamit, de csak akkor mondd el, ha beteljesült!

Orbán Erika: Húsz év a lelki közösségben

2012. 05. 16.     Húsz év a lelki közösségben     Orbán Erika    

Letűnt az éj, és ott álltam, ünnepi fényben, fekete-piros szőttes-csipkés gúnyámban, ötvenegynéhányad magammal a zsúfolásig telt ház piacán. Komoly- és komolytalanságunk az átmenetek megélőinek belső feszültségéből adódott. A beavatás tétje, hogy az újonc közösségbe és a spirituális értékek világába történő bevezetése fog-e integrálódni későbbi életébe; valamint a rítusok és szóbeli tanítások mássá tudják-e tenni. Én ezt akkor egyszerűbben gondoltam; életembe természetesen simult a pillanat, és létezésem minőségi változását sem tapasztaltam még az alkony beálltával.

A megszentelt pompától meghatottan bíztam: el tudom ismételni a történetet, a sokszor hallottat, mely épp most lesz az enyém is, hisz az isteni történelem mindannyiunké. Kelettel szemben ültem. Egy távoli földrészről Mózes, Jézus, Mohamed szelleme kísértett. Az íves ablakokon túl Isten arca tiszta volt. És a padokba szorult őseim fölé fölsorakoztak Ábrahám nemzetségei. Egy falatnyi derűs ég ma is visszalopja első nyilvános imám ízét. Isten békéjének örök lakása legyen bennem!

„Hiszek az Unitárius Egyház hivatásában.” Húsz éve. Ünnepnap lett május 17-e, mert megvallottam hitemet. Emlékszel, Levente, együtt voltunk?! Aztán az évek árnyalták hitünket. A mi templomunk méhéből megszületve szüntelenül, nyugtalanul kérdezzük „hogyan épülhetnénk együtt Isten hajlékává a Lélek által?” (Ef 2,22) Mert csillaghitünkhöz kötöttük szekerünk és a dévai vár kötelez.

Ha összetartozunk, a Teremtő gonddal rendelt egymásnak. A házasság metaforája villan elő. Mindazt, amit elmondtam a Fogadalomban, szeretném. Vágyom arra, hogy vallásomhoz halálomig hű maradjak. És nem tudom, mit hoz a holnap, valóban képes leszek-e a templomba buzgón járni, minden munkámban helyt állni. És igen, ígért sok biztonságot, érzelmi menedéket, hogy nem maradok egyedül, mindig lesz közösség, meleg mosoly. Két évtizednyi frigyünk folyton festi a képet. A tartósság nem minden; kapcsolatunk minősége sérülékeny és változó. Állandó munkát, lankadatlan figyelmet, időt igényel. A Mindenható a garanciát szívembe ülteti. S amikor elbizonytalanodom, jó lesz-e nekünk együtt a következő évtizedekben, olyankor virrad rám áldozócsütörtök. Emlékeztet az első tanítványokra. Ők erősítenek öntudatomban és felelősségemben, hogy évszázadok múlva is éljen a tiszta, jézusi kereszténység.