Fülöp Dezső Alpár: Gyász, gyermekfejjel

2012. 09. 12.     Gyász, gyermekfejjel     Fülöp Dezső Alpár    

A rutinosan változó iskolai évkezdésünkbe belekondult a gyász harangja. Feleségem a nagymamáját veszítette el, a lányom a dédimamát.

Temetésre is készülve „fejvakarva” vártam az ihletet, míg a lányom közbe nem szólt:

– Apu, segíthetek?

Gondoltam, lerázom, no, meg a lelkem mélyén – talán – remélve, hogy éppen innen érkezik a várt szikra, feleltem:

– Igen, segíthetesz. Rajzolj nekem egy szép három percest.

– Jó – mondta, s mire még hozzátettem, hogy „aztán szép legyen, ám”, már került is elő a papir, ceruza.

Elkészült a rajz, mutatja, s mellé szolgáltatja a szakszerű magyarázatot is, hogy a magamfajta felnőttfej is megértse azt:

Ez itt dédi – mutat az egyik emberszerű alakra –, ez meg én vagyok – mutat a másik, az előbbit kézen fogó, kisebbikre.

Hát igen, gondolom magamban, őt is foglalkoztatja a kedves személy elvesztése. Mi mást is rajzolhatna, mint ami a szívében van, ami a családban is napirend. Nézem a rajzot, s látom, hogy az egész háttér valami sötét kék. Meg is jegyzem, hogy „hol van itt a föld?”, mire „na, jó, akkor rajzolok földet is” megalkuvással odahúz valami vékony barna csíkot a lap aljára, ami nekem rögtön a magyar ugart juttatta eszembe. De mintha vigyázna rá, hogy a dédinek nevezett alak ne érje azt – hiszen ő meghalt, magyarázza, mintha mi ezt nem tudnánk.

Általában véve sötét volt az egész alkotás. Lám, gondoltam tovább, tanulás nélkül, ösztönszerűen is a halált, az elmúlást a sötét színárnyalatokkal fejezi ki már a gyerek is. De aztán megakadt a szemem a kép bal felső sarkán, ott a nagy gyászos sötétség ellenére is ragyogott a citromsárga nap. Ha a halál fogalmával találkozott is a lányom, az örökélet gondolatával még nem volt alkalma, és mégis a halálba távozó dédi feje fölött nem az elmúlás sötétsége uralkodik, hanem fény dereng, világosság. Gyermekfejjel ábrázolva vajon ez volna az örökélet tudata, amelynek ismerete a génjeinkben is feldereng?

Fülöp Dezső Alpár: Divatos hétköznapok

2012. 08. 10.     Divatos hétköznapok     Fülöp Dezső Alpár    

Augusztus van, vakációk hava. A nagyvárosok népessége apadni látszik, sokfelé a különböző hivatalokban afféle uborkaszezon uralkodik, a megszokott alkalmazottak mintegy fele védi a barikádot, dacolva a hőséggel. Nem úgy az üdülőtelepeken: a nagyvárosok tömege mintha oda emigrált volna. Így van ez rendjén, hiszen szezonban vagyunk, nyaral a nép.

Elnézem a se-nem-dicső-se-se-nem-szent kisvárosunkat, Dicsőszentmártont. Mintha dacolna a fent leírt, természetesnek nevezhető állapottal. Nincs itt üdülőtelep, mégis a nálunk máskor kihaltabb utcák, üzletek, kávézók ilyenkor megtelnek. Az ember már-már reménykedne, hogy Főnix-madárhoz hasonlóan feléled a város, de a reményt félretesszük, mert hátunk mögött van már néhány hasolnó augusztus tapasztalata. Az utakon E, I, F jelzésű kocsik jelennek meg. Néhány évvel ezelőtt még inkább dívott a H, A, D jelzés. Mindenütt találkozunk  ezekkel a spanyol, olasz, francia kocsikkal. Jellegzetes autók és figurák: az ütött-kopott autók csillognak-villognak, alkalomadtán érdekes ornamentikával díszítve. S ami még jellegzetesebb: legalább kétszeres hangerejű „hazai” zene szól a mindig letekert ablakokból.

Messziről jönnek haza ezek az emberek. Hónapokon keresztül fogukhoz verik a garast, hogy itt lehessenek. Aztán, ha hazaértek, akkor mindjárt büszke emberekké válnak: ők azok, akik pénzt csinálnak, eurót, s maguknak jólétet. Délutánonként látogatják a rokonokat, barátokat, és itt is mindig megbecsült emberek. Tárt karokkal ölelik őket, felnéznek rájuk, egy-egy idősebb hölgy el is pityeredik, amikor megáll az idegen jelzésű kocsi a kapu előtt, s ő összecsapja a két kezét. Az időjárás után a második általános beszédtéma az emberek küzt, hogy ki jött haza, honnan, mennyivel, mit dolgozik, s olyan szépen el lehet erről is csevegni mint a napi politikáról.

Szinte frusztráltnak érzem magam, mert az én kapum előtt nem áll meg ilyen idegen kocsi – esetleg hivatali ügyben, ha jár. Megnyugtatom magam, odakint se kolbász a kerítés, e büszke emberek, ha négyszemközt elbeszélgetünk velük, bizony elsuttogják, hogy keserves az élet. Míg hallgatom őket, eszembe jutnak a móriczi dzsentri-regények, vagy a keservesen dalolt Petőfi vers: „mondjátok, hogy könnyeit ne ontsa”.

A végén összegzem magamnak: megéri?

Fülöp Dezső Alpár: Nyugalom formák

2012. 07. 08.     Nyugalom formák     Fülöp Dezső Alpár    

El-elnézem a kismacskákat, ahogyan játszanak. Hajnalban, amikor a levegő még kellemesen hűvös, semmiféle emberi (mű)zaj nem zavarja a madárcsicsergést, olyan békességgel játszanak. Ha embert látnak, illa-berek, de ha visszatér a nyugalom, ismét előjönnek és folytatják. Ugyanők délben valamely árnyékos szegletben pöttömnyi szőnyeghez hasonlítva pihennek. Ekkor szellő sem rezdül, a távolban is csupán a meleg remegteti a levegőt. Ez a nyugalom másféle, sokszor nyomasztó.

A mindennapnak is megvan a maga nyugalma: mindennap ugyanazt újra és újra, a megszokott, jól begyakorolt módszer alapján. Ez a rutin nyugalma, ami lehet bosszantó, de lehet biztonságot nyújtó is.

Van, amikor az ember hosszú, nehéz munka végén megpihen, nyugalmi állapotba kerül. Pénteken, az utolsó érettségi vizsga után egyik diákunk annyi ’é’ betűvel írta, hogy ’véééééééégre’, hogy abban mind a tizenkét év kiérezhető volt. Most már megpihent.

S ma, amikor eredményre várakoznak sokan? Vajon ez a vihar előtti csend, nyugalom? Amikor a feszültség a tetőfokára hág? Pedig a kocka el van vetve, de az ember szüntelen remél.

Vajon milyen lehetett az a nyugalom – szelíd, halk hang által jellemezve –, amelyben Illés Istent ismerte fel, s eltakarta arcát a palástjával (1Kir 19, 12kk)? Ő életerőt és küldetést nyert a nyugalom e formájából. Mi is nyerhetünk.

Fülöp Dezső Alpár: Elmúlt június 1.

2012. 06. 03.     Elmúlt június 1.     Fülöp Dezső Alpár    

Tavasszal ünnepeltük a nőket, mert szépek. Aztán májusban ünnepeltük az édesanyákat, mert mindannyiunknak ők adtak életet. Most június 1-én ünnepeltük a gyermekeinket, mert a miénkek ők, akiknek életet adtunk, és akiket az életbe elindítunk. A nő számunkra (férfiak számára) az Istentől kapott társ, akit a Fennvaló azért teremt, mert „nem jó az embernek egyedül lenni...” s mi választjuk őt társul egy életre. A mindenkori édesanya a mindenkori gyermek számára igazából az isteni gondviselés megtestesítője: amikor a gyermek tehetetlen, ő vigyáz rá; amikor a gyermeknek védő karokra van szüksége, akkor az anya öleli át. S mit is mondjunk a legnagyobb csodáról, a születésről, amelynek rendjén a teremtés újra és újra, minden gyermek életében megismétlődik! A mindenkori gyermek pedig az ő szülője számára az Istentől kapott áldás, a családnak kiegészítője, akiért élünk, akiért áldozunk, akiért mindent megteszünk.

Ha végiggondoljuk az előbbieket, akkor láthatjuk: a nőben, a szülőben, a gyermekben tulajdonképpen szeretteinket ünnepeljük. Azért ünnepeljük őket, mert a szívünkhöz közel állnak, mert ők a miénkek, s eme birtokviszonyunk a szeretetben mutatkozik meg.

Gyermeknap lévén a legközelebb, inkább a gyeremekeket emlegetem. Büszkék vagyunk rájuk és örvendünk, ha látjuk, hogy szépen fejlődnek, gyarapodnak testben, lélekben, szellemben. Pedig tudjuk, hogy nem magunknak neveljük őket. Eljön majd az idő, amikor kiröppennek a családi fészekből...

Most az idén gyermeknap tájékán sokfelé szólal meg utoljára az iskolacsengő. Sok gyermek számára kicsengetnek. Édesanyák könnyes szemmel veszik tudomásul, hogy legalábbis hivatalosan a csemetéjük felnőtt. A virágok sokasága mértékegységgé minősül, s mutatja, mennyire vagyunk szeretettek. Fura, hogy még azok a gyermekek is nosztalgiáznak, akik inkább kerülni szerették a sulit, mintsem látogatni. Mert mindenki érzi és átérzi a helyzet komolyságát: a gyermek felnőtt, a lányból nő, a fiúból férfi lett. Egy pillanat erejéig jó megállni, visszatekinteni, számbavenni, hogy hol vannak a barátok, az életben kire számíthat valaki, s általában összegezni, hogy mi van a tarsolyunkkban ahhoz, hogy megállhassuk a helyünket a továbbiakban.

Gyermekek szomorú arccal éneklik: Ballag már a vén diák... Szülők imádkoznak, hogy a jó Isten megsegítse magzataikat. Tanárok büszkék, mert e gyermekek egy-egy kicsit az övék is, s mindannyian kívánjuk a ballagóknak, hogy Isten áldása legyen velük, adjon nekik mindent, amiben szükséget szenvednének.

Fülöp Dezső Alpár: Az élet

2012. 04. 29. Az élet Fülöp Dezső Alpár

  Nem lenni – erre még Hamlet királyfi is vágyódott. De rájött, hogy nem lehet. Az ember harcra született. Sőt, meggyőződésem, hogy győzelemre. Még akkor is, ha sok csatát és háborút elveszít. (Albert Tímea) Nem olyan rég egy kedves ismerősömet látogattam meg. Szomorú volt, a lelkében gyász uralkodott. Szívéhez közel álló személyt veszített el, s amint az ilyenkor lenni szokott, az elmúlás fájdalma hatványozottan szorongatta őt. Elmesélte, voltak az életében temetések, amelyeken valamilyen minőségben jelen volt, s bizony voltak közöttük nehéz „esetek” is, amikor fiatalt kellett kísérni, majdnem gyermeket, vagy amikor a koporsó lakója önkezével vetett véget életének, eldobta azt magától. Úgy is volt (erre már én is emlékszem), hogy fehér ruhás lányok kísérték a koporsót, akik néhány hét múlva koszorúslányok kellett volna legyenek, s a leendő vőlegényt siratták. Mind-mind szomorú pillanat, gyász. Az ő szerette, mondja az ismerősöm, harcolt, az egész család harcolt mellette, érte. A végén megölelték egymást és beletörődtek abba, hogy „ezt a harcot elvesztettük”. Természetesen, amolyan hangzatos közhelyeket, mint „az élet harcai” meg társai magam is használok néhanapján, de bizony a léthez foggal-körömmel való ragaszkodást, a léleknek minden szeretetét, ami ott van a lemondó sóhajban, mégsem nevezném éppen közhelynek. Jó ideje ott motoszkál gondolataim között az ismerősömnek az elmúlásba való beletörődése. Vajon számunkra mi a győzelem? Hiszen a fentebbi értelemben előbb-utóbb mindenik harcot elveszítjük, vagy az értünk folytatott küzdelmet fogják szeretteink elveszíteni. Az élet mindennapi „harcaiban” vannak ugyan győzedelmes és vannak vereséges „csaták”, de számunkra az életcél nem ez apró küszködésekben kellene fellelhető legyen, mert „nem a csatát kell megnyerjük, hanem a háborút.” (P. Coelho) „Valaki” azt mondta, hogy az életet, ha megtalálni akarjuk, elveszítjük, ha pedig lemondunk róla, megtaláljuk azt.

Fülöp Dezső Alpár: Ünnep felé

2012. 03. 30. Ünnep felé Fülöp Dezső Alpár

A hideg tél után végre megérkezett a tavasz. Öröm nézni, látni és észrevenni, ahogy a tavasz bontogatja rügyeit. A levegő vibrál, madárcsicsergés hallatszik, szinte érezhető, majdnem látható ahogy a fákban elindul a nedv fölfelé, selymesedik a fű a talpunk alatt. Mindenben az élet tapasztalható, az élni akarás. Jóleső érzés az embernek ebben a világban létezni, ezt az erőt magunkba lélegezni. A tavasz ezen erejében az élet öröksége felismerhető, s az Istenben hívő ember lelkében mindez az örök gondviselés bizonyítékává válik. Ekkor már nem rutinosan metsszük a fákat, túrjuk a földet, hanem műveljük az Istentől kapottat, szépítjük, gondozzuk az általa teremtettet.

Csakhogy a húsvétok örökélet-megtapasztalásait általában megelőzik a nagypénteki szenvedések. A 22. zsoltár jut eszünkbe sokszor, amikor az ember tehetetlen féregnek érzi magát, vagy megkörnyékezik ellenségei... Ebben az állapotban megtalálni az egyetlen – még létező – segítséget, s Istenhez imádkozni: valóban azt jelenti, hogy emberként meghajtjuk fejünket az alázat jegyében. De ha az ima erőt ad, akkor a mi állapotunk is sokat javulhat. S e javulásban felismerjük újra Isten szeretetét.

Két külön „világ”: természet és ember, s mégis ugyanaz a folyamat megy végbe mindkettőben. Avagy a téli hó és jég és hideg rideg világában nem-e úgy érezheti magát a természet, mint a 22. zsoltár embere? Vagy fordítva a nyomorúságos ember nem láthatja-e, hogy minden tél után felmosolyog a Nap?

Fülöp Dezső Alpár: Bízhatsz az emberben?

2012. 03. 11. Bízhatsz az emberben? Fülöp Dezső Alpár

A bibliai őstörténet újraolvasása rendjén vettem észre, hogy ez a több ezer éves történetsorozat igazából egy nagyon borúlátó utat tár az olvasó elébe. Külön-külön mindenik történetnek megvan ugyan a maga jelentősége és szépsége, de amennyiben átfogó képet próbálunk alkotni a gyermekcipőben járó emberről, akkor nagyon elszomorodhatunk. Ádámot ugyanis még a saját képére és hasonlatosságára formálja a Teremtő, de már az első emberpár megszegi a tilalmat és vége a paradicsomi állapotnak. A következő nemzedékben már a legyilkolt testvér vére kiált az Úrhoz, Noé idejére pedig már annyira elsokasodott a bűn a világban, hogy Isten elhatározza: véget vet az emberiségnek. Szerencsénk volt, hogy Nóé kiérdemli az Isten megbocsátását. Aztán a bábeli toronyépítés során tetőzik a helyzet, a nyelvek összekavarodnak, s azóta már ember embernek szavát nem érti, még akkor sem, ha egy nyelvet beszélnek. Elveszett az emberbe vetett bizalom.

A kérdésünk tehát az, hogy Ádám és Éva, Kain vagy a bábeliek késői utódaiként mi hihetünk-e az emberben? A felebarátban, s – hogy még inkább szűkítsük a kört – önmagunkban? Képes-e az ember az istenközeli állapotába önerejéből visszakapaszkodni vagy sem? Képesek vagyunk-e arra, hogy a mi „nevünk” Jákóbról (jelentése: csaló) Izráelre (jelentése: „küzdöttél Istennel és emberekkel, és győztél”) változzon? Ez utóbbi példában nem is annyira a küzdelem a lényeg, hanem a győzelem.

Válaszainkon gondolkodva megfigyelhetjük, hogy az Ószövetség lapjain az üdvtörténet tovább halad, s láthatjuk, amint a héber nép múltjában ott vannak a hullámvölgyek vagy éppen a kimagasló, dicsőséges pillanatok; néha van bizalom – akár Istenben, akár emberben –, néha nincs. S aztán következik a Názáreti Jézus, az ő evangéliuma.

Jézus pedig hitt. Nemcsak Istenben, de a bűnös asszonyban is. Leült a szegények asztalához, hitt a leprásokban is, meghívatta magát Zákeushoz, a gyűlölt, meggazdagodott vámszedőhöz, mert biztos volt abban, hogy ez az ember meg tud változni. Fogadta a gazdag Nikodémust is, tanítványaira pedig rá merte bízni istenismeretét, s hitte, hogy azt megtartják és továbbtanítják.

Mi kiben bízunk, kinek hiszünk?