2010. 09. 03. Csáki Levente Találkozások
A mindennapi életben gyakran hallhatjuk, hogy az emberek találkoznak egymással. Az ember embertársával találkozik a faluban, az utcán, a színházban, a templomban, még az otthonaikban is, ha felkeresik egymást. Bár ezek a találkozások legtöbbször összefutások, én örülök annak, hogy az emberek még találkoznak egymással.
Minap a lelkészi ház előtt találkozott – rövidre szabott beszédjükből ítélve – két régi ismerős. A jól megszokott kérdés indított. Hogy vagy? – s másodpercek töredéke alatt érkezett is a válasz – mintha csak erre várt volna a megkérdezett: Egyáltalán nem jól! Nem volt hosszú a beszélgetés, hiszen a harmadik mondat lezárta eme gyakran tapasztalt találkozást: Az nem jó, de ne haragudj, majd később még beszélgetünk.
Ha egyáltalán kimozdulunk otthonainkból, szinte lehetetlen, hogy ne találkozzunk valakivel. A találkozások elengedhetetlen tartozéka a falu, az utca, a templom, a színház, még otthonaink is, ha felkeresnek, de úgy érzem, ahhoz, hogy találkozhassunk, többre van szükség. Az emberek akkor találkoznak igazán, ha hasonló az érdeklődési körük, az érzéseik, az értékeik, múltjuk, jelenük, a jövőképük, a reményeik…
Miért fontos, hogy találkozzunk időnként egymással? Talán azért, mert az elkötelezettségek a találkozásokban születnek.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Csáki Levente. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Csáki Levente. Összes bejegyzés megjelenítése
2010. szeptember 6., hétfő
2010. augusztus 14., szombat
Csáki Levente: A kérés
| 2010. 08. 14. | A kérés | Csáki Levente | |
| Ahhoz, hogy segítséget kapjunk, nem kell mást tennünk, csak kérni kell. Ugyanezt mondja Jézus is: "Kérjetek és adatik néktek, keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik néktek." (Mt 7,7) A legnehezebb a kérés. Úgy érzem, hogy sokunk aligha tudja, hogyan kell kérni. Sokszor azért, mert gőgösek vagyunk, mert nehezünkre esik, mert lusták vagyunk, vagy mert tudatunk annyira tele van mindenféle megválaszolatlan kérdésekkel, zavarodottsággal, hogy egyszerűen nem jut eszünkbe kérni. Szenvedélybetegek gyógyításában az a fordulópont, amikor elismerik betegségüket, és segítségért folyamodnak. Jóllehet tiltakoznánk, ha bármiféle szenvedélybetegséggel, függőséggel hoznának kapcsolatba. Te csak kérj és megadatik néked! | |||
2010. július 7., szerda
Csáki Levente: A Hullám
2010. 07. 07. A Hullám Csáki Levente
Tengerparton állva gyakran tűnődöm a hullámokon. A hullám láttán a következő szavak jutnak eszembe: kezdet és vég, elindulás és megérkezés, születés és halál… Egyszer csak rádöbbensz, hogy a hullám önmagában nem létezik, csupán a víz viselkedése. A hullám létezését a szél és víz pillanatnyi együttműködése tette lehetővé, s léte egy sor állandó változó függvénye. Minden hullám kapcsolatban van egy másik hullámmal. Az ember… Az ember?
Tengerparton állva gyakran tűnődöm a hullámokon. A hullám láttán a következő szavak jutnak eszembe: kezdet és vég, elindulás és megérkezés, születés és halál… Egyszer csak rádöbbensz, hogy a hullám önmagában nem létezik, csupán a víz viselkedése. A hullám létezését a szél és víz pillanatnyi együttműködése tette lehetővé, s léte egy sor állandó változó függvénye. Minden hullám kapcsolatban van egy másik hullámmal. Az ember… Az ember?
Csáki Levente: Találkozás Imre bácsival
2010. 06. 22 Találkozás Imre bácsival Csáki Levente
Imre bácsi nemrég költözött el. Nem maradt senkije a faluban. Csalódott eddigi gondozói miatt, így elköltözött a faluból.
1918-ban született. Volt már háborúban, szovjet fogságban. Hagyta el már felesége, míg harcolt; gyermeke, míg a földjein dolgozott. Egyedül maradt… Most már az otthona is.
Beszélgetéseink során gyakran véltem felfedezni rajongását az otthona iránt. Egy részét ő építette, s mit nem, örökölte őseitől. Büszkeség töltötte el, mikor felfedeztük háza omló vakolata alól az 1607-es bevésést. „Ez az Élet már akkor is létezett!”
Legutóbbi találkozásunkkor sóhajtotta el, hogy messze lakik. Azóta sokat gondolkodom: mi az otthon?
Egy tér, mely nagyon közel áll az emberhez. Első kipillantásunkat a világ felé az otthonunk ablakából tesszük. Házára mutat az, akitől megkérdezzük, hogy honnan jött?! Fészek, hol világra jön a gyermek, hol érlelődik az első közösség rendjéért érzett felelősség, a dolgok –ajtó, ablak, kanál – legfőbb titkainak megismerése, itt örül, szenved, innen tér végső nyugalomra. Az otthon falai védik az embert. Lehetővé teszik az életet és a felnőtté válást. Az otthonunkban otthon érezhetjük magunkat, önmagunkat adhatjuk. Józef Tischner szerint ez az érzés „az értelmes szabadság megtapasztalása.” Itt nincs szabadosság, de a rabság gondolata az otthon falain kívül telepszik le. Házat építeni azt jelenti: otthonra lelni.
Hátha csak Imre bácsinak mondom: magányban nem lehet otthont teremteni! Börtönét, celláját építi a magányos, esetleg rejtekhelyét, ahol meghúzódhat egy ideig.
1607-ben egy férfi és egy nő elültette a kölcsönösség gyümölcsfáját, mert az otthon a férfi és a nő közötti kölcsönösség gyümölcse. Sem a nőnek, sem a férfinak külön-külön nincs otthona, s mégis mindketten otthont ajánlanak egymásnak. Így nyer értelmet a kölcsönösség: valami olyant ajánlani a másiknak, ami úgy válik lehetségessé, ha mindketten együtt vannak. A nőből anya lesz, a férfiból apa. Ennek a kölcsönösségnek a gyümölcse lesz a gyermek. A gyermek ad értelmet az otthonnak. Üres az az otthon, ahol nincs gyermek!
Imre bácsi – bár elköltözött – kötődik otthonához. Szinte tapintható, amint túlnő tudatán. A kötődés mélységét bizonyítja. Amikor az ember távol kerül otthonától, akár elveszíti azt, fájdalmában az otthonosság elvesztését érzi. Nem ismeretlen érzés, hiszen a szovjet fogság alatt is érezte. Otthonának sorsa saját sorsának része.
Emlékszik még arra, amikor úgy érezte, hogy asszonyát az Úr neki teremtette, s fordítva: egymásnak teremtették őket! A gyermek megszületésekor felébredt a hit, hogy itt, ebben a házban, a már a padláson porosodó bölcsőben, ebben a már öreg gyümölcsös kertben jött el számukra az ígéret földje. A földnek ez a darabkája, mely neki adatott őérte van, általa nyert értelmet, Istentől van! Az ember afelé hajlik, ami az emberért van, s ahhoz kötődik. Ebből merít életerőt. Imre bácsi bizton mondhatta, hogy idevalósi, ebből a házból származik.
Hosszasan majszoltuk a csendet hálaadásnak napján, szeptember utolsó vasárnapján. Közben mindketten arra gondoltunk, hogy az otthonok egyszer elhalnak. Az élet logikája ma már, hogy a gyerekek elköltöznek, saját otthont építenek maguknak. A jegyesek meghalnak, a kölcsönösség felbomlik: meghalnak az anyák, az apák. Meghalnak az otthonok.
Egy-egy legördülő könnycsepp tisztára mossa érzéseinket, tudatunkat, s ráébredünk arra, hogy az otthon csupán az otthon ígérete volt. Valami elkezdődött egykor, felcsendült valamiféle hang, felvillant valamiféle fény, de ez nem az volt, aminek igazából lennie kellett volna. Az otthonra lelést úgy tűnik, hogy magasabb mércével mérik, s észrevétlenül egy hosszú út áll előttünk a transzcendens felé. A leélt idő homályos nyomot hagy a lélekben, egy másmilyen otthon eszméjét. Ez az eszmény mindannyiunk lelkében ott van.
Imre bácsi nemrég költözött el. Nem maradt senkije a faluban. Csalódott eddigi gondozói miatt, így elköltözött a faluból.
1918-ban született. Volt már háborúban, szovjet fogságban. Hagyta el már felesége, míg harcolt; gyermeke, míg a földjein dolgozott. Egyedül maradt… Most már az otthona is.
Beszélgetéseink során gyakran véltem felfedezni rajongását az otthona iránt. Egy részét ő építette, s mit nem, örökölte őseitől. Büszkeség töltötte el, mikor felfedeztük háza omló vakolata alól az 1607-es bevésést. „Ez az Élet már akkor is létezett!”
Legutóbbi találkozásunkkor sóhajtotta el, hogy messze lakik. Azóta sokat gondolkodom: mi az otthon?
Egy tér, mely nagyon közel áll az emberhez. Első kipillantásunkat a világ felé az otthonunk ablakából tesszük. Házára mutat az, akitől megkérdezzük, hogy honnan jött?! Fészek, hol világra jön a gyermek, hol érlelődik az első közösség rendjéért érzett felelősség, a dolgok –ajtó, ablak, kanál – legfőbb titkainak megismerése, itt örül, szenved, innen tér végső nyugalomra. Az otthon falai védik az embert. Lehetővé teszik az életet és a felnőtté válást. Az otthonunkban otthon érezhetjük magunkat, önmagunkat adhatjuk. Józef Tischner szerint ez az érzés „az értelmes szabadság megtapasztalása.” Itt nincs szabadosság, de a rabság gondolata az otthon falain kívül telepszik le. Házat építeni azt jelenti: otthonra lelni.
Hátha csak Imre bácsinak mondom: magányban nem lehet otthont teremteni! Börtönét, celláját építi a magányos, esetleg rejtekhelyét, ahol meghúzódhat egy ideig.
1607-ben egy férfi és egy nő elültette a kölcsönösség gyümölcsfáját, mert az otthon a férfi és a nő közötti kölcsönösség gyümölcse. Sem a nőnek, sem a férfinak külön-külön nincs otthona, s mégis mindketten otthont ajánlanak egymásnak. Így nyer értelmet a kölcsönösség: valami olyant ajánlani a másiknak, ami úgy válik lehetségessé, ha mindketten együtt vannak. A nőből anya lesz, a férfiból apa. Ennek a kölcsönösségnek a gyümölcse lesz a gyermek. A gyermek ad értelmet az otthonnak. Üres az az otthon, ahol nincs gyermek!
Imre bácsi – bár elköltözött – kötődik otthonához. Szinte tapintható, amint túlnő tudatán. A kötődés mélységét bizonyítja. Amikor az ember távol kerül otthonától, akár elveszíti azt, fájdalmában az otthonosság elvesztését érzi. Nem ismeretlen érzés, hiszen a szovjet fogság alatt is érezte. Otthonának sorsa saját sorsának része.
Emlékszik még arra, amikor úgy érezte, hogy asszonyát az Úr neki teremtette, s fordítva: egymásnak teremtették őket! A gyermek megszületésekor felébredt a hit, hogy itt, ebben a házban, a már a padláson porosodó bölcsőben, ebben a már öreg gyümölcsös kertben jött el számukra az ígéret földje. A földnek ez a darabkája, mely neki adatott őérte van, általa nyert értelmet, Istentől van! Az ember afelé hajlik, ami az emberért van, s ahhoz kötődik. Ebből merít életerőt. Imre bácsi bizton mondhatta, hogy idevalósi, ebből a házból származik.
Hosszasan majszoltuk a csendet hálaadásnak napján, szeptember utolsó vasárnapján. Közben mindketten arra gondoltunk, hogy az otthonok egyszer elhalnak. Az élet logikája ma már, hogy a gyerekek elköltöznek, saját otthont építenek maguknak. A jegyesek meghalnak, a kölcsönösség felbomlik: meghalnak az anyák, az apák. Meghalnak az otthonok.
Egy-egy legördülő könnycsepp tisztára mossa érzéseinket, tudatunkat, s ráébredünk arra, hogy az otthon csupán az otthon ígérete volt. Valami elkezdődött egykor, felcsendült valamiféle hang, felvillant valamiféle fény, de ez nem az volt, aminek igazából lennie kellett volna. Az otthonra lelést úgy tűnik, hogy magasabb mércével mérik, s észrevétlenül egy hosszú út áll előttünk a transzcendens felé. A leélt idő homályos nyomot hagy a lélekben, egy másmilyen otthon eszméjét. Ez az eszmény mindannyiunk lelkében ott van.
Csáki Levente: Az örökség
2010. 06. 06 Az örökség Csáki Levente
Alig fél éve, hogy temetőgondozót alkalmaztunk. Jól végzi a dolgát, s elhanyagolt „szent helyünk” egyre szépül. Örömmel nyugtázom a változást.
Temetőnket megcsodálni voltam a múlt héten. Haladva a szűk, kanyargós úton, azon gondolkodtam, hogy mennyire a mi világunk része.
Gyakran – helytelenül – az elválás helyeként is emlegetik. Az elválás helye az otthon, a temető a holtakkal való találkozás helye. Találkozunk azokkal, akik művelték a földet, felépítették a falut, akik örökséget hagytak ránk. Temetőt, sírt kialakítani, azt ápolni annyi, mint az örökséget vállalni, valami fontosat tovább vinni.
Megállok egy sírnál. Itt egy népes család feje nyugszik. Itt pedig egy tanító. Ez az időnap előtt elhunyt gyermek a szülei reménysége volt. A holtak beszélnek. Minél többet állsz meg egy sírnál, annál többet hallasz a halottaktól. Időnként érezni lehet a kötelességet, mert a holtak van úgy, hogy jobban köteleznek, mint az élők. Talán itt tudatosul az élőben, hogy örökössé vált. Mit jelent, hogy örökösök vagyunk? Talán azt, hogy részesülünk azok méltóságából, akik előttünk jártak. A méltóságot örököljük.
Hazafele jövet egyre inkább az otthonra gondolok. Arra, hogy alig fél éve annak, hogy temetőgondozót alkalmaztunk, s ennek eredményét máris örömmel nyugtáztuk.
Alig fél éve, hogy temetőgondozót alkalmaztunk. Jól végzi a dolgát, s elhanyagolt „szent helyünk” egyre szépül. Örömmel nyugtázom a változást.
Temetőnket megcsodálni voltam a múlt héten. Haladva a szűk, kanyargós úton, azon gondolkodtam, hogy mennyire a mi világunk része.
Gyakran – helytelenül – az elválás helyeként is emlegetik. Az elválás helye az otthon, a temető a holtakkal való találkozás helye. Találkozunk azokkal, akik művelték a földet, felépítették a falut, akik örökséget hagytak ránk. Temetőt, sírt kialakítani, azt ápolni annyi, mint az örökséget vállalni, valami fontosat tovább vinni.
Megállok egy sírnál. Itt egy népes család feje nyugszik. Itt pedig egy tanító. Ez az időnap előtt elhunyt gyermek a szülei reménysége volt. A holtak beszélnek. Minél többet állsz meg egy sírnál, annál többet hallasz a halottaktól. Időnként érezni lehet a kötelességet, mert a holtak van úgy, hogy jobban köteleznek, mint az élők. Talán itt tudatosul az élőben, hogy örökössé vált. Mit jelent, hogy örökösök vagyunk? Talán azt, hogy részesülünk azok méltóságából, akik előttünk jártak. A méltóságot örököljük.
Hazafele jövet egyre inkább az otthonra gondolok. Arra, hogy alig fél éve annak, hogy temetőgondozót alkalmaztunk, s ennek eredményét máris örömmel nyugtáztuk.
Csáki Levente: Az elengedés képessége
Az elengedés képessége Csáki Levente
Az elmúlt napok egyikén egykori szolgálati helyem mellett autóztunk el a családdal. Legkisebb lányom kivételével mindannyiunk szemében valami fájdalmas csillogott. Hosszú percekig elmélkedtem azon, hogy mennyire tudunk ragaszkodni olykor-olykor egy helyhez, egy tárgyhoz, akár egy személyhez. Ezt a szorongató érzést éreztem akkor is, amikor elveszítettem hét évesen édesanyámat, vagy éppen amikor elképzelem egy szeretetteljes embertársam elvesztését.
Talán éppen ez a ragaszkodás minden baj gyökere. Miért ragaszkodunk görcsösen mulandó „dolgainkhoz”? Minden változik, minden elmúlik. Rettegünk attól, hogy valamit is elengedjünk, rettegünk az élet mulandóságától, az élettől.
Mielőtt bárki is félreértené, úgy gondolom, hogy a ragaszkodás mögött rejlő szándék nem feltétlenül rossz. Nem baj az, ha valaki vágyik a boldogságra, azonban amit meg akarunk ragadni, az természeténél fogva megragadhatatlan. A tibetiek mondják, hogy „nem moshatod meg kétszer a koszos kezedet ugyanabban az eliramló folyóban.”
Az elmúlt napok egyikén egykori szolgálati helyem mellett autóztunk el a családdal. Legkisebb lányom kivételével mindannyiunk szemében valami fájdalmas csillogott. Hosszú percekig elmélkedtem azon, hogy mennyire tudunk ragaszkodni olykor-olykor egy helyhez, egy tárgyhoz, akár egy személyhez. Ezt a szorongató érzést éreztem akkor is, amikor elveszítettem hét évesen édesanyámat, vagy éppen amikor elképzelem egy szeretetteljes embertársam elvesztését.
Talán éppen ez a ragaszkodás minden baj gyökere. Miért ragaszkodunk görcsösen mulandó „dolgainkhoz”? Minden változik, minden elmúlik. Rettegünk attól, hogy valamit is elengedjünk, rettegünk az élet mulandóságától, az élettől.
Mielőtt bárki is félreértené, úgy gondolom, hogy a ragaszkodás mögött rejlő szándék nem feltétlenül rossz. Nem baj az, ha valaki vágyik a boldogságra, azonban amit meg akarunk ragadni, az természeténél fogva megragadhatatlan. A tibetiek mondják, hogy „nem moshatod meg kétszer a koszos kezedet ugyanabban az eliramló folyóban.”
Csáki Levente: Mosást és vasalást vállalunk!
Mosást és vasalást vállalunk! Csáki Levente
Egy nagyon jópofa, ugyanakkor mélyen elgondolkodtató történetet olvastam az este Soren Kierkegaardról.
Egy alkalommal szennyes fehérneműivel a hóna alatt Koppenhága utcáit rótta, keresve a tisztítót. Több helyre is betért, de mégsem találta azt a helyet, ahol tisztába tehetné dolgait. Egyszercsak nagy örömére az egyik kirakatban olvassa, hogy „Fehérneműmosást és vasalást vállalunk!” Rögtön betér szennyes kupacával az ajtón, s boldogan lecsapva érdeklődik, hogy mikor jöhet a kitisztított cuccok után. A pult mögül egy fiatal hölgy szólal meg: „Bocsásson meg, azt hiszem félreértés van, ugyanis mi nem vállalunk fehérnemű mosást és vasalást!” Kierkegaard elképedve fakad ki: „ de hát ki van írva, hogy fehérneműmosást és vasalást vállalunk!” Erre azt mondja az ifjú hölgy: „Ó, hát kérem szépen, mi táblákat gyártunk, nagyon sokfélét, és az egyikre éppen azt írtuk rá, hogy fehérneműmosást és vasalást vállalunk”.
Mindezek után mi az elgondolkodtató a történetben? Talán az, hogy hozzánk is olykor-olykor bekopognak. Van a kirakatunkban egy vagy éppen több tábla. Amikor belépnek hozzánk, nem biztos, hogy nem „küldjük el” a kopogtatót, hogy mi csak a táblát gyártottuk le, de mosást-vasalást nem vállalunk.
Egy nagyon jópofa, ugyanakkor mélyen elgondolkodtató történetet olvastam az este Soren Kierkegaardról.
Egy alkalommal szennyes fehérneműivel a hóna alatt Koppenhága utcáit rótta, keresve a tisztítót. Több helyre is betért, de mégsem találta azt a helyet, ahol tisztába tehetné dolgait. Egyszercsak nagy örömére az egyik kirakatban olvassa, hogy „Fehérneműmosást és vasalást vállalunk!” Rögtön betér szennyes kupacával az ajtón, s boldogan lecsapva érdeklődik, hogy mikor jöhet a kitisztított cuccok után. A pult mögül egy fiatal hölgy szólal meg: „Bocsásson meg, azt hiszem félreértés van, ugyanis mi nem vállalunk fehérnemű mosást és vasalást!” Kierkegaard elképedve fakad ki: „ de hát ki van írva, hogy fehérneműmosást és vasalást vállalunk!” Erre azt mondja az ifjú hölgy: „Ó, hát kérem szépen, mi táblákat gyártunk, nagyon sokfélét, és az egyikre éppen azt írtuk rá, hogy fehérneműmosást és vasalást vállalunk”.
Mindezek után mi az elgondolkodtató a történetben? Talán az, hogy hozzánk is olykor-olykor bekopognak. Van a kirakatunkban egy vagy éppen több tábla. Amikor belépnek hozzánk, nem biztos, hogy nem „küldjük el” a kopogtatót, hogy mi csak a táblát gyártottuk le, de mosást-vasalást nem vállalunk.
Csáki Levente: Bevásárlás közben
2010. 04. 20 Bevásárlás közben Csáki Levente
Pénteken, bevásárlás közben lettem figyelmes két idősödő asszony beszélgetésére. Az egyik heves panaszkodás között mesélte legutóbbi esetét lányával, akiről úgy érzi, hogy nem szereti, pedig „fél vagyonát” ráköltötte, s lám ez a hála!
Ismerős érzés. Bevallom, gyakran éreztem hasonlót valahányszor jót tettem valakivel, s nem a várt „eredményt” kaptam. Hányszor bosszankodtam hálátlan koldusok, pimasz cigányok, akár hozzám közelállók, szeretetemet nem kellő mértékben viszonzók miatt?!
„Szerető embernek lenni egészen mást jelent, mint jótét léleknek lenni…” – mondta egyszer Udvarhelyen egy jezsuita ismerős. A „jótét lelkek” csupán használnak másokat azért, hogy bemutathassák rajtuk erényeiket, amelyeket pontosan számon is tartanak. A szerető ember gondoskodása, figyelme önmagáról a másikra helyeződik. Önvizsgálatot tartva, gyakran érzem magam „jótét léleknek”, bár nagyon szeretnék szeretni.
Érzem a kettő közötti különbséget, hát hogyne érezném! Hasonlatos az élet színpadi bemutatása és az élet szeretetben való megélése közti különbséghez. Az igazi szeretetet nem lehet bemutatni, megvásárolni, beváltani, csak őszintén megélni… leginkább akkor, ha éppen a gyermekedről van szó!
Pénteken, bevásárlás közben lettem figyelmes két idősödő asszony beszélgetésére. Az egyik heves panaszkodás között mesélte legutóbbi esetét lányával, akiről úgy érzi, hogy nem szereti, pedig „fél vagyonát” ráköltötte, s lám ez a hála!
Ismerős érzés. Bevallom, gyakran éreztem hasonlót valahányszor jót tettem valakivel, s nem a várt „eredményt” kaptam. Hányszor bosszankodtam hálátlan koldusok, pimasz cigányok, akár hozzám közelállók, szeretetemet nem kellő mértékben viszonzók miatt?!
„Szerető embernek lenni egészen mást jelent, mint jótét léleknek lenni…” – mondta egyszer Udvarhelyen egy jezsuita ismerős. A „jótét lelkek” csupán használnak másokat azért, hogy bemutathassák rajtuk erényeiket, amelyeket pontosan számon is tartanak. A szerető ember gondoskodása, figyelme önmagáról a másikra helyeződik. Önvizsgálatot tartva, gyakran érzem magam „jótét léleknek”, bár nagyon szeretnék szeretni.
Érzem a kettő közötti különbséget, hát hogyne érezném! Hasonlatos az élet színpadi bemutatása és az élet szeretetben való megélése közti különbséghez. Az igazi szeretetet nem lehet bemutatni, megvásárolni, beváltani, csak őszintén megélni… leginkább akkor, ha éppen a gyermekedről van szó!
Csáki Levente : Kiért?
010. 04. 08 Kiért? Csáki Levente
Jolánné szeret templomba járni. Amikor csak teheti, s egészsége engedi, ott ül a család baloldali oszlop második padjában. Jogos örökségként megkapott hely. Foggal, körömmel őrzött hely. Egyszer elkésett. Helyét elfoglalták. Puszta tekintetével értette meg helyét bitorlójával a „takarodj” fogalmát. Bevallom, mosolyogtam is az eseten, s talán boldognak is éreztem magam, hogy még vannak ragaszkodó emberek. Még akkor is, ha úgy véltem, most az egyszer Jolánné nem tudott lélekből, igazán imádkozni. Tévedtem. Jolánné ilyenkor tud a legjobban imádkozni. Ilyenkor van, amiért imádkozni. Egy hitvány, elfajzott világban, hol még a szent helyeket sem tisztelik kellően… Elkel az imádság, mert Isten erőt ad a harchoz. Az ember a templomban nyer erőt és igazolást ahhoz, hogy mások fölé kerekedjék. Most már tudom, hogy miért szeret Jolánné templomba járni. Betér a templomba abban a hitben, hogy ő szentebb, mint azok, akik nem térnek be, de még azoknál is, akik ott vannak mellette. Azért jön be a templomba, hogy harcoljon a másik ember és az elfajzott világ ellen. Istenbe vetett hitét a másik emberrel szemben táplált mélységes hitetlenségére építi. „Én nem vagyok olyan, mint ők” – mondja imádkozása rendjén, s mintha mellveregető farizeusunkat hallanám a jézusi példázatból… A templomba viszi sérelmét és fájdalmát, s a csend új lehetőség arra, hogy fájdalmára hangolódjon. Az elfajzott világ elleni harca, pusztítása bűntudatlanságát bontogatja, s fájdalmamat, hogy sokan vannak, kik száműzetésüket élik meg mindennapjaikban itt a földön. Azt hiszem, én is szeretek a templomba járni. Találkozom az emberrel, az Istennel. Találkozások helye. A templom azért van, hogy kihozza az emberből a jót. Jól esik az ember közelsége, Isten közelsége. Jól esik az orgonaszó, a zene, amely értemét veszti, ha senki sem hallgatja. Az ember is értelmét veszti, ha önmagáért él. Gyakran nem tudjuk, hogy kiért élünk, gyakran a hit által érezzük meg, hogy miért élünk. Csak annyit tudunk, hogy …ért. Az ember nem vész el az értben, éppen a Valakiért való létben válik önmagává.
Jolánné szeret templomba járni. Amikor csak teheti, s egészsége engedi, ott ül a család baloldali oszlop második padjában. Jogos örökségként megkapott hely. Foggal, körömmel őrzött hely. Egyszer elkésett. Helyét elfoglalták. Puszta tekintetével értette meg helyét bitorlójával a „takarodj” fogalmát. Bevallom, mosolyogtam is az eseten, s talán boldognak is éreztem magam, hogy még vannak ragaszkodó emberek. Még akkor is, ha úgy véltem, most az egyszer Jolánné nem tudott lélekből, igazán imádkozni. Tévedtem. Jolánné ilyenkor tud a legjobban imádkozni. Ilyenkor van, amiért imádkozni. Egy hitvány, elfajzott világban, hol még a szent helyeket sem tisztelik kellően… Elkel az imádság, mert Isten erőt ad a harchoz. Az ember a templomban nyer erőt és igazolást ahhoz, hogy mások fölé kerekedjék. Most már tudom, hogy miért szeret Jolánné templomba járni. Betér a templomba abban a hitben, hogy ő szentebb, mint azok, akik nem térnek be, de még azoknál is, akik ott vannak mellette. Azért jön be a templomba, hogy harcoljon a másik ember és az elfajzott világ ellen. Istenbe vetett hitét a másik emberrel szemben táplált mélységes hitetlenségére építi. „Én nem vagyok olyan, mint ők” – mondja imádkozása rendjén, s mintha mellveregető farizeusunkat hallanám a jézusi példázatból… A templomba viszi sérelmét és fájdalmát, s a csend új lehetőség arra, hogy fájdalmára hangolódjon. Az elfajzott világ elleni harca, pusztítása bűntudatlanságát bontogatja, s fájdalmamat, hogy sokan vannak, kik száműzetésüket élik meg mindennapjaikban itt a földön. Azt hiszem, én is szeretek a templomba járni. Találkozom az emberrel, az Istennel. Találkozások helye. A templom azért van, hogy kihozza az emberből a jót. Jól esik az ember közelsége, Isten közelsége. Jól esik az orgonaszó, a zene, amely értemét veszti, ha senki sem hallgatja. Az ember is értelmét veszti, ha önmagáért él. Gyakran nem tudjuk, hogy kiért élünk, gyakran a hit által érezzük meg, hogy miért élünk. Csak annyit tudunk, hogy …ért. Az ember nem vész el az értben, éppen a Valakiért való létben válik önmagává.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)