Szász Ferenc: Búcsú a rövidnadrágtól

2013. 09. 03.	Búcsú a rövidnadrágtól	Szász Ferenc
Ma reggel, amikor a szekrényből előhalásztam a rövidnadrágom, két 500 eurós bankjegyet találtam a zsebében. Sokáig nézegettem őket, bevallom ilyen pénznemet még sohasem láttam közelebbről. Meglepetés, öröm? Ha igazán hihettem volna, hogy valamilyen jó tündér így akarta eljuttatni hozzám a mindennapi füstölnirevalót, még hagyján. Egyáltalán, vannak jó tündérek, mi ez az anticsempészet, bentről kifele? A nagyobbik baj az, hogy nem lehet elhallgatni a dolgot, az embert mindig és mindenütt körülveszik a megfigyelők és az illetékesek. Eléggé kaffkai a helyzet: az ember egy reggel csak arra ébred, hogy... Csak ez hiányzott az üdvösséghez, mintha nem lett volna eddig is elég bajom a titkokkal, elhallgatásokkal, féligazságokkal, a szabadsággal és annak hiányával. Megkésett és mérgezett ajándék ez az ezer pénz, ez a vágyálom, valóságában olyan provokáció, amely kétségbe ejt: egyszerre elfogadhatatlan és visszautasíthatatlan. És most jön csak a feketeleves. Ki hitte volna, hogy ez az európai izé éghetetlen, ollóval is nehéz apró fecnikre szabdalni, a vízöblítés se akar segíteni rajtam, végső kétségbeesésemben már arra gondolok, hogy annak idején a bűnjeleket egyszerűen bekapta és lenyelte az emberfia. Ki hitte volna ma reggel, amikor olyan boldogan nyúltam a rövidnadrág után, hogy éppen most szegem meg a büntetőtörvénykönyv ki tudja hányadik paragrafusát? Mi mindenbe bele nem keveredhetik az emberfia egy ilyen eseménytelennek induló napon, s mindössze három perc alatt.

Szász Ferenc: Kísértet, házasság

2013. 07. 04.	Kísértet, házasság	Szász Ferenc
Ha valaki házasulatlanul hal meg, elkárhozik-e? Nem egy új kátékérdés ez, hasonló spekulációnak a zsidó-keresztény túlvilági poligámiában sem találjuk konkrét előzményét. Kínai népi hiedelem szerint azonban, ha valaki házasulatlanul hal meg, addig kísérti hozzátartozóit, amíg − post mortem −, hozzáillő társat nem kerítenek, s lakodalmat nem rendeznek neki, egyelőre még kizárólagosan másnemű lélekkel. A két család fogcsikorgatva is összedobja a költségeket, megüli a lakodalmi tort?, s a meg-se születendő keresztgyermek nevében is megtartja és ápolja a komaságot. Lelkük rajta, mármint a vallástörténészeké, s a slájeres hulláké. Engem inkább a formula érdekelne, a holtomiglan-holtáiglannal kezdődő és anti-ámennel végződő esküszöveg, az a bizonyos boldogtalanító igent helyettesítő nem. És egy icipicinyt a túlvilági nászgyászéj titkai. A hasonló frigyekre kirótt gyermekkorlátozási rendeletekről a hírügynökségek nem tudósítanak. Politikai elemzők szerint a hatóságok éberen követik e jelenséget, amelyet a kulturális forradalom idején sem sikerült teljesen megszüntetni, s nemrég több férjet is bíróság elé idézve letöltendő (?) börtönbüntetésre ítéltek a tetemes összegre rugó nászajándék elsikkasztása miatt. Hatalmas ország Kína, a sokszínűsége miatt számunkra továbbra is olyan titokzatos, mint egykoron. A XVIII-ik századvég kolozsvári unitárius prédikátorok gyakran megemlékeztek a kalakúti asszonyok két tzoll szélességű ronda ajkáról. Feltételezésünk szerint Calcuttára utaltak olvasmányaik alapján persze, amely tudvalevőleg Indiában lenne. Mindegy. Csoma Sándor is elindult valamerre, s máshol kötött ki. Arról, hogy házasságot is kötött volna, nem szól a fáma. Mindegy. Mi, erdélyi s csonka anyaországi unitáriusok kicsire nem adunk. Ajándék arának ne nézd az árát, érd be az orczájával.

Szász Ferenc: A Vénasszony, a Macska és a Bazsarózsa

2013. 06. 03.	A Vénasszony, a Macska és a Bazsarózsa	Szász Ferenc
A bazsarózsát kezem vétsége által Bazsarózy-nak pötyögtettem be, eredetileg vagy eredendően. Kijavítottam, a szöveg komolysága ezt követeli meg, bár én még mindig pisolygok. Egyszóval (egy a) a Tornác közelségében szunyókál az asszony, öregecske, majdnem vén. Sütteti magát. Ugyanezt teszi a bazsarózsa árnyékosabb felén a macska is, közben reumatikus tornamutatványait is végzi, hengeredik ide s tova. A rózsa csak nyílik, kövér töve töredezik, gazdag virága porba keveredik illatozódva. (Tamási Áron felszedelőzködik a New-York kávéház teraszáról, s elhúz balra, a francba, Monostor felé). Rövidesen az ég is megdördül, továbbiakban viharos dolgokra számíthatsz, hitfelem. A szentháromság epifániája számomra csak így adatott meg, de nem panaszkodom. Vénasszony, macska, bazsarózsa, amikor másik oldalamra fordulok, vaksi szememből mintha könny is előtünedezne. Becsipáztam, mint a bazsarózsa. Jobb helyeken a kutya se veszi emberszámba gazdiját. Pórázán vezeti, s amikor a Donáth út felé járnak, türelmesen elviseli akár a szöveget is, a mindenkori hárompercest, piros Pünkösd kapcsán. A lét, így csupa kisbetűvel, nagyon szereti, ha bennünk hányázkodhat: Vénasszonyban, Macskában, Bazsarózsában. S különben mi is, vagy se.

Szász Ferenc: Imagyárak

2013. 05. 04.	Imagyárak	Szász Ferenc
Néhai principálisom, Májay Endre szavajárása volt: „gyere, fiam, nyomjuk a papi ipart”, vagyis vágjunk bele a néha unalmas, terhes irodai munkába. Ugyancsak ő becézte tréfásan istenházára nem nagyon emlékeztető templomunkat, amely 1936-ban épülve jócskán magán hordozza kora modernségének külső jeleit: „imagyárnak”. Visszamenőleg is úgy érzem, nem a proletkult fertőzte meg lelkésztársam szavajárását, hanem a finom humor és önirónia nyilvánult meg e megnyilvánulásában. Most ne beszéljünk arról, hányszor éreztem, érzem amolyan lelki favágásnak a nagybetűs szolgálatot, talán csak annyit, nagyra becsülöm a szakmaiságot a lelkészségben is, a dilettantizmus minden megnyilvánulása viszolyogtat. A gyárat, a külváros világát egyenest szeretem, józsefattilásan „az ucca és a föld fia vagyok”. Ami az imagyárat ma, érett fejjel különösen kedvessé teszi szívemnek az az a mód, ahogy többségi ortodox testvéreim viszonyulnak hozzá, különösen amióta tudják, hogy mi az épület rendeltetése. Édesapámtól hazajövet figyelem az autóbusz utasait: nemcsak a saját templomaik előtt vetnek keresztet, ugyanígy megtisztelik a görög- és római katolikus, majd a magyar baptista templomot is, s ha a 22-sel jövök, akkor a mienket is. Szó nélkül, megjegyzés nélkül teszik ezt, s nekem, a keresztet nem vetőnek, ha jutott is rosszalló pillantás (a mi templomunk előtt is), hangos szóval még senki sem szólt, figyelmeztetett látszólagos hitetlenségemre. Ne csodálkozz kedves unitárius testvérem, ha néha rám jön a keresztet-vethetnék. Igen, a templomok puszta létükkel imát generálnak, imagyárak, s hiszem, hogy ezek minden formalizmusok ellenére nincsenek Isten ellenére: ő tudja, mi lakik az emberek lelkében, s hiszem, elfogadja fohászukat. S mert az idén szinte egymásra csúszott május elseje és az ortodox húsvét, ideírom: „Hristos a inviat”. Így szoktam ugyanis köszönteni román ismerőseimet, szomszédjaimat. Mindig felragyogó arccal szokták fogadni, érzik mögötte az őszinteséget. Idén pedig a magyar húsvét előtt kívántak boldog ünnepet. Köszönöm nektek, imagyárak.

Szász Ferenc: Húsvét n-edik napja

2013. 04. 03.	Húsvét n-edik napja	Szász Ferenc
Húsvét másodnapja. Négy beteghez megyek, ennyien kértek úrvacsorát (azaz igényeltek, s én kiszolgáltatom. Ennyit a szavakról s fogalmakról, borzongjunk pongyolaságunktól). Mikor listám végére érek, beugrom apámhoz tíz percre, hála Istennek szundikál, meg se hallja, hogy bemegyek, a tv-készülék valamilyen holland mérkőzést közvetít. Elnézést kér: nem látom már, de legalább hallom. Nocsak. És tovább, mulasztások húsvéti kálváriáján. Igénylés nélkül, bejelentkezés nélkül olyan asszonyhoz csengetek be, aki két felnőtt gyermekét vesztette el, unokái külföldön, egyedül, magányosan él. Fáradt vagyok, húzza a vállam az oldaltáska, örvendek, amikor arca feltűnik az ablakban s beragyogja az öröm. Sokáig beszélgetünk, s amikor teríteni kezdem az úrasztalát, felpattan s imádkozni kezd: „Az Isten áldja meg a tiszteletes urat, hogy eljött hozzám” − s mire befejezem a terítést −, „és áldja meg a drága leányát, unokáit és dédunokáit”. Áhítattal imádkozom magam is, Isten időtlenségéről, s arról, hogy a múlt számára jelen, valahol mind együtt vagyunk az ő színe előtt, s ha meghalunk, találkozunk. Aztán meglátjuk a többit. A magány, a veszteség és a jövő ott van azokon a fényképeken, amelyeket ki tudja hányadszorra, megnézünk együtt. S a történetekben, amelyeket ki tudja hányadszorra, megosztunk egymással. Stóla is van. Nem enyém, a drága leányomé, de mivel elfogyott a cigarettám, hazafelé veszek egy csomaggal a hozományából s rágyújtok. Visszautasíthatatlan, mint az a szál cigaretta is, amellyel soha nem kínáltak meg. Húsvét n-edik napja. Valaki ma dédunokáimért imádkozott, én magam pedig még unokáimig se jutottam el rozsfüzéremen. Kerülök egyet a tavaszi délutánban. Anakronisztikusnak érzem magam ünneplő munkaruhámban hetfű napján. A magyar szóra fel se kapom a fejem, de jól esik, olyan, mint az imádság. Nagyon régen éreztem, hogy létem legitimitása Istentől való. Vagyis azt, hogy pap vagyok, s még egy darabig érdemes is annak maradnom.

Szász Ferenc: Fejek és zászlók

2013. 03. 03.	Fejek és zászlók	Szász Ferenc
Nem, erről a témáról (székely zászló) egyáltalán nem volt szándékomban sem beszélni, sem írni. Annyi. És mégis. A székely himnuszt édesanyámtól hallottam először, tőle tanultam meg még kisgyermekkoromban. Apámmal nem is énekeltük, sem szilveszterkor, sem máskor: meghallgattuk becsületesen éjfél után egy órával a magyart. Mégis székelynek neveltek, annak vallom ma is magamat, s életemnek legalább két évtizedét, ifjúságomat és pályaválasztásomat döntő módon határozta meg az identitásommal való viaskodás, néha valóságos küszködés. Aki átélte azt a kort, tudja miről szólt a kisebbségi sors és létezés akkoriban. Azt, hogy székely zászló is van a világon, szégyenszemre, csak néhány éve tudom, s bár nincs ellenére szívemnek, nem is dobogtatja meg különösebben. Punktum, illetve... mégis felkapom a fejem, amikor szép hazánk miniszterelnöke mosolyogva nyilatkozza a zászló történetiségével kapcsolatban, hogy Mihály vitéz s ugye, az ő seregében vitézkedő székelyek. Székely Mózes, folytatom a gondolatsort, a majdnem erdélyi fejedelem, az ő unitáriusságában, aki 1603-ban Brassó közelében esett el, török segédhadakkal tört a trónra, s akinek a csatatéren törzséről leválasztott fejét a brassói szász városbíró temettette el a saját kertjében, azóta is ott porlad koszorútlan. Hogy hadi zászlaját ki ragadta fel a csatatéren, merre hordozta végzete, arról nem szól a fáma, de íme, enyhe változtatásokkal, redivivus: ha Erdélynek nem is, de a „nem létező” Székelyföldnek unitárius zászlaja van, lesz, az Országházára is kitűzték, s a fejedelem teste forog nem létező sírjában. Nicolae Iorga, a nagyhírű történész, aki szerint asszimilált román volnék, is forog: közkézen, az agyonhurbolt egylejeseken. És lengnek a zászlók: a tőszomszédságomban levő Pszichiátriai Klinikán éppen a treiculor-trikolór, illetve nem is lobog, csüng, néha napszíttaságában piros-fehér-zöldül, a sárga ház homlokzatán. Az elején megmosolyogtatott, talán egy nap majd hiányozni fog, ha lekerül helyéről. Mint a bogyók, amelyeket ott írnak fel receptre, ahol a népes seregben, bár indulatos népség-katonaság az odajáró, zászlókról sohasem esett szó, a fej, fejekről annál inkább. És ezekben a fejekben néha ott kísért − az indukált bárgyúság mélyén −, a szép szabadság gondolata is. Mert nagyon belénk nevelték: vagy megszokod, vagy...

Szász Ferenc: Sár a paláston

2013. 02. 01.	Sár a paláston	Szász Ferenc
Idén már másodszor kísértem el úgy utolsó útjára egy-egy atyámfiát, hogy a szülőfalu, illetve nemcsak temetője fogadta be földi maradványait. Az, amiről írni szeretetnék, itthon is előfordul, de akkor nem vált ki belőlem hasonló intenzitású érzést, gondolatot. Bárhogy is vigyáz a lelkész a palástjára a megásott sír közelében,  legtöbbször mindig hazahoz, hazavisz egy kis anyaföldet magával. Néha tudja is ezt, a cipőjét az emberfia már a temetőben elkezdi diszkréten tisztogatni szertartás után, a palást ez alól kivétel. Haza kell vinni, fel kell akasztani a fogasra, hagyni kell megszáradni, aztán alkalomadtán, néha, ha megfeledkezünk róla, csak a következő szolgálat előtt jól kidörzsölhető, kefélhető az a kicsi, szinte észrevehetetlen sárfolt. És száll a levegőben az immár légnemű anyaföld, anyapor, amelyből vétettünk, teremtettünk, amelynek ölére, ahogy oly gyakran hivatkozunk rá, pihenni mindannyian megtérünk. Nem lélek, nem szellemi valóság: közönséges föld, mégis mintha más szubsztanciája volna, mint a temetői közönséges földnek. Vajon kitenne-e egy kisebb urnával az a föld, amelyet élete során palástján a világban meg- és széthordoz a lelkész ? Bizonyára mérhető volna a mennyiség, egy homokórát el tudna működtetni, csak lélekedény szükséges hozzá, amely egybefogja, nem engedi semmibe veszni a palástnyi földet, port. Mert − valljam be −, amíg a palástom takarítgatom, akkor mondom el az utolsó imát azért, akit utolsó útjára kísértem. Nincs kötött szövege, nincs liturgiája, de ima, talán bensőségesebb mindahánynál, amit koporsó fölött hivatalosan elmondtam eddig. És nem is olyan szomorú, és mintha jobban kifejezné azt, amit érzek az elmúlásról. Igen, azt a hegyet, amiről utoljára minden ember szeretne széttekinteni az ígéret túlvilági földje felé, a pap már életében széthordja maga alól egy picikét a palástja aljával. Vagy magasítja? Ki tudja, talán nem is lényeges. S ha már ilyen szentimentálisra fordul a lélek, arra kérlek, hogy majd, amikor arról a bizonyos temetésről, abból a temetőből, amerről még sejtelmem sincs, hazatérsz, te, egyelőre még nevesítetlen szolgatárs, bárki lennél az, viselj majd gondot a palástod aljára. Mindig a következő, soron levő szolgálat a fontosabb. A temetőből kilépve pedig alaposan töröld le sarudról a föld porát. (Ps. Ha rágyújtanál, az egyenesen jólesne. Olyan szellemi...., hogy füst és pára)

Szász Ferenc: Töprengek, tehát...

2012. 12. 31.	Töprengek, tehát...	Szász Ferenc
Ha nagyon régen is, de volt egy-két olyan pillanat életemben, amikor úgy véltem, éreztem, hogy osztályrészemül juthat a lét igazsága és teljessége. Olyan nagy szavak ezek, hogy szinte szégyellem őket így leírva, szolgáljon mentségemül, hogy szigorúan csak a saját létemre gondoltam, világmegváltó álmokat, terveket sohasem dédelgettem magamban. Milyen jó - adok most hálát Istennek -, hogy így volt. Jó, mert az ige után következő fránya  e r g o  most nagyon keserven érinthetne létfogyatékosságomban, fogyó életemben. Ugye ráismertél arra, hogy Descartes-ot parafrazáltam volna a címben, de ha már a vallomásoknál tartunk, elárulom azt is, hogy mostanában nagyon ritkán gondolkodom, legalábbis a szó klasszikus értelmében. Kikopott életemből, lelkemből a gondolat hajdani merészsége, lendülete, íve, szépsége, megfogyatkozott izgalma és öröme. Maradt a töprengés. Nem tudom, honnan ered e szó nyelvünkben, de gondolom a töredék, a törpeség, a törődöttség közeli rokona lehet, s akkor már mindjárt érthetőbb, mire gondolok. Töprengek tehát, apró dolgokon, szinte kerülve az erőfeszítést, előre bevállalva a lemondást, az esetleges kudarcot is. Itt vagyok, jelen vagyok még, és mégsem. Vagyok helyett vagyogatok. A kétségek megmaradtak ugyan, de már nem zavarnak annyira, legalábbis nem annyira, mint a gondolkodót. Töprengőként könnyebb elfogadnom a világot, ha önmagamat nem is minden esetben. Töprengek, tehát... nyertem egy alliterációt, de elvesztettem a szép tömörséget és a folytatást. Pedig folytatás van, csak ezen még gondolkodnom, bocsánat, töprengenem kell még egy kicsit. Középiskolás koromban körülöttem mindenki Szilágyi Domokos rajongó volt. Én is szerettem a verseit, de a szívem igazán Páskándi Gézához vonzódott. Egy alkalommal a végzős brassaisok tőle választottak idézetet ballagási tablójukra, jelesen a következő sorokat: Állok a létben végül mosolyogva. Ha lettem, kelletem. Tehát. Ezt a mosolyt kívánom neked most év végén, év elején töprengéseiben. S mert ma kabaré, nevetés is járja, hadd írjam ide azt a recepciót is, azt a magyarról székelyre való fordítást, amelyet hajdani kollegámból e sorok kiváltottak: Mire az előcsarnokból felért a második emeletre így adta tovább a költői üzenetet: Ha megcsináltatok, itt vagyok. Mesze. Fogadd hát szeretettel év végi, újévi jókívánságaimat, vagyis mesze.

Szász Ferenc: Fej, fejek

2012. 12. 02.	Fej, fejek	Szász Ferenc
Két fejem van. Annak a hátulján, amit nem a nyakamon viselek, ez a felirat található: B.S. 350.1985. Könnyen rekonstruálhatom tehát az emlékezetemben őrzött történetet, amelyet Benczédi Sándor szobrászművészről, Sándor bácsiról őrzök, ha nem is olyan színes, mint a legendák, amelyek róla keringenek azok ajkán, akik jobban ismerték. Az örökéletről prédikáltam húsvét ünnepén, ez hívta fel rám a figyelmét, s így lettem elég gyakori vendége a Bolyai utcai műteremben. Az általam hirdetett örökéletről való sommás ítélete (jó sok marhaságot összehordtál a szószéken) egyáltalán nem zavart, titokban magam is így éreztem, s cserébe óraszám megülhettem magam a műhelyben, hallgathattam eszmefuttatását a halál utáni dolgokról, s töltögethettem időnként hol a fehér, hol a vörös boros korsóból. Ő szinte egy pillanatig se pihent, a keze legalábbis soha. Egy alkalommal így kötöttünk székelyek módjára üzletet. „Ha most abbahagyja ezt a szobrot, fele áron megveszem” − tettem meg puhatolózó ajánlatomat. Megdöbbent, de végül elfogadta, ha nem is szívesen érvelésemet: „Hasonló szobra nagyon sok embernek lesz szerte Erdélyben, de ilyen − befejezetlen −, csak nekem”. Így került fel a polcra a dedikált B.S. 350.1985. És aztán hasonló csevegés közben megszoborintotta a fejünket. A lelkésztársamét percek alatt, s olyan nagy volt a hasonlóság, hogy evett a sárga irigység: magamnak a sajátomért hetekig kellett járnom a műhelyt, sehogy sem sikerült. Vonakodva látta be maga is: „Nem tudlak elkapni, de egyszer majd hasonlítani fogsz rá” − s mehettem volna a szárítóba, de előbb szépen kettévágta az agyagfejet, kikaparta belőle a fölös anyagot, szépen megpökdösött, s ujjaival simogatóan „visszacsinált”. „Drága az agyag” − mondta, „nem fogom reád pazarolni”. Elég ritkán nézek rá a másik fejemre. Leányom is csak annyira méltatta, hogy kicsi bajuszt rajzolt rá annak idején. Az idők folyamán hol hasonlítottam rá, hol nem, s valószínű még fogok, amikor a koponyacsontok jobban előtűnnek a kelleténél a valóságos fejemen. Egy valami nem változik: a sötét űr a koponyákban, habár lehet, a sötétség töménysége néha ugrásszerűen növekszik abban a fejemben, amelyet a nyakamon hordok. Mondott valamit akkor, tréfás kedvében is halál komolyan. Ha ritkán a Bolyai utcában járok, mindig hiányérzetem támad, szívesen betérnék hozzá egy kis csevegésre, pohár borra, egyszer talán a fejemet is elvinném mutatóba hozzá, mint beteg a fájó testrészeit az orvoshoz, hátha akad egy marék felesleges agyag. Nem szoktam ámítani magam: kár kockáztatni a törékeny dolgokat utaztatással, hiszen, ugye, bármikor, bármelyik − elég egy kis baleset −, szilánkjaira eshet szét, s akkor ragaszthatná majd az, akit ez egyáltalán még érint a sötét űr köré a szilánkokat, menteni a menthetetlent. Poén: ha majd a mennyei Bolyai utcába tévedek, műhelye közelébe, mégis betérek hozzá, s kiszámított alamuszisággal messze elkerülöm az örökélet kérdését. Korsóit figyelem, mennyei ambróziák után szimatolva, s aztán csak úgy, mintha véletlenül, a kettős teremtéstörténetet hozom szóba, kihasználva a hazai pálya előnyeit. Attól tartok csak, hogy bár ezt is marhaságnak minősíti, otthonosabbnak bizonyulna ezen a téren is. S ha − Kedves Olvasó s talán Emlékező, tegyük fel Sorstárs, − a te fejedből is kispórolt egy kis agyagot, akkor új munkáihoz is elegendő anyaggal rendelkezik. Utálom, amikor Pál apostol lelki testről beszél. Mi a fenét kezdhetne az emberfia azzal, ami bizonyára törhetetlen, amibe a férgek és az idő foga is belevásik?

Szász Ferenc: Táj, testrésszel

2012. 10. 27     Táj, testrésszel     Szász Ferenc    

Október, délután. Táj ennél békésebb már nem lehetséges, legalábbis vonatablakból szemlélve.

Egyetlen testrész a gazzal felnőtt töltés oldalában, hívatását tölti be éppen, vagy ki tudja, egyszerűen fiziológiai szükségletét végzi. Ha szív, akkor ver, ha koponya, nyaka szegetten is gondolkodik, bólogat, vagy úgy tűnik. Ennél természetesebb dolog, s így említésre se méltó nem volna a világon, de a test többi része sehol. Kiszállni, alaposabban körülnézni talán lehetne, de nem érdemes. Ez a kép marad meg bennem: táj, testrésszel.

A befejezett művelet végén a kép ki is úszhatna szemből, tudatból: senkihez, semmihez sem tartozik, a természetfelettihez semmiképpen. Persze, jobb volna nevén nevezni a testrészt, de ez sem változtatna a lényegen.

Festő talán ilyenkor rögtönözne, s utolsó pillanatban, a kiállítás előtt döntene a címről. Táj I. vagy Táj II.

Hát valami ilyesmi bízatik itt az olvasó játékos képzeletére, nyelvi leleményességére, kénye-kedvére, szemérmességére. Persze, ehhez el kellene fogadnia ilyen játékszabályokat, hogy a szöveg néha maga a korpusz, néha pedig nem, illetve a korpusz minden esetben szövegként is megpróbálkozik a létezéssel. Néha sikerül, néha torzó marad.

Az emberek többsége, ez tény, egyre ritkábban utazik személyvonaton, főleg vasárnap délután. A tények pedig makacs dolgok.

Szász Ferenc: Róla vagy vele?

2012. 09. 24.     Róla vagy vele?     Szász Ferenc    

Van úgy, hogy kétszer-háromszor is megébredek hajnalonta, reggelente s ez szinte ugyanennyi álmot jelent. Persze, te is tudod, én is tudom: mindenki álmodik, ezt a szót, remélem ékezet nélkül, már az óvódások is ismerik lassan.

Amíg ébredés után kávét főzök, cigarettázom, olyan élesek az álomképek, a gondolatok, a párbeszédek, hogy szinte valóságosak, marasztanám őket, ha tudnám.

Így, álom után, a tudatosság határán tűnödtem el azon, hogy melyik kifejezés helyesebb, magyarosabb: valakiről vagy valakivel álmodni?

Valószínű mindkettő, legalábbis mindkettőt használjuk, mégis, érzékelek köztük egy árnyalatnyi különbséget.

Ha azt mondom, valakiről álmodtam, akkor ő mintha csupán szenvedő tárgyként lett volna jelen az álomképben, kiszolgáltatva nekem, az álmodónak: bármit össze(vissza) álmodhatok bárkiről, mit tehet ellene ?

Ha azonban valakivel álmodom, bár kicsit sérti fülem ez a kifejezés, akkor már nem ilyen egyszerű a dolog: társak leszünk az álomban, ő is autonóm módon nyílvánulhat meg, a régi versre gondolva, lehet, hogy én, az álmodó, csupán az ő álmának részeseként létezem. Annyiféle a virtuális valóság napjainkban, ki tudja?

Nem ez nyugtalanít, nem ezen töprengek: álom s esős idő. Ott tanácstalanodom el, s nem tudom, más hogy van ezzel, hogy még sohasem álmodtam Istenről, pedig – ha nem is minden este –, de néha imaközelben alszom el. Miért nem ébredtem hát még soha úgy, hogy Isten képe maradt volna meg bennem, hogy az ő neve lett volna ajkamon, hogy a kezem össze lett volna kulcsolva ?

És Vele? Egyáltalán jelen volt-e, jelen van-e valamilyen módon Isten álmaimban, amikor nem vagyok teljes tudatomnál? S ha igen, miért tűnik el, amikor visszatérek a túlsó partról?

Nem tudom. Lehet, hogy ez így van rendjén, de azért, ha nem is gyakran, de szeretnék, ha Róla nem is, de Vele álmodni. Talán más íze lenne az első cigarettának, korty kávénak. Talán.

Ne, ne kérdezd, mit vacsoráztam az este, nem tudom így hirtelenjében. Vacsoráztunk valamit, erre emlékszem. És arra is, hogy néhány napja Adyt olvasva eltöprengtem négy során, talán ez feküdte meg a "lelkemet":

„Batyum: a legsúlyosabb Nincsen,

Utam: a nagy Nihil, a Semmi,

A sorsom: menni, menni, menni

S az álmom: az Isten.”

Ma is lesz este, s holnap is reggel, ha megérjük. Álom dolgában még semmi sincs veszve.

Szász Ferenc: Menyhért

2012. 08. 22.     Menyhért     Szász Ferenc    

Ma Menyhért napja van. Senkit se ismerek, akit Menyhértnek hívnának. Nem zavar ez különösebben, csak nincs akire gondolnom, akit magam elé idéznem, s akinek – egy gondolat erejéig bár – boldog napot kívánnom.

Mennyivel másként indul az a nap, amikor ráadásul bejelentik, hogy: Nagyboldogasszony napja, s szép hazánkban milliók hallgatnak a Mária névre és származékaira, többek közt a Máricsikák is. Igen, Máricsikát többé-kevésbé hármat is ismertem. Vajon merre járnak? Megboldogultak-e, s ha igen, a szó melyik értelmében?

És csak ebben a hónapban: Ibolyák és Lászlók, Ilonák és Lenkék. Megvannak-e mindahányan?

István? Mekkora ünnep volt. Sámuel? Őket már fél kezemen megszámoltam, furcsa, mindegyik Sámuel ismerősöm Samu volt, kivéve a kétkönyvest, de ő nem személyes ismerős, nem számít bele.

Itt pedig, Menyhárt kapcsán épp erről van szó, ki számít? Ki személyes ismerősöm még, azok közül, akikével valaha, valahol egybekapcsolódott az életem, akikre érdemes még, nem is emlékezni egy-két percig, csupán rájuk gondolni, ha a szemem a naptárra téved? Akikről jól esik feltételezni, hogy megvannak, jól vannak, talán boldogok, még akkor is, ha nem küldtem lapot, felhívni se szándékozom őket.

Rágondolni valakire. Két-három perc az egész. Öt perc már sok. Talán a három perc a legalkalmasabb időkeret arra, hogy naponta valakire, aki van, aki nincs, de volt, aki úgy személyes ismerős, hogy jelentett, illetve dehogy, ma is jelent valamit még számunkra. Lehet, hogy amikor találkozunk, ezt meg is említjük neki. Lehet, hogy nem, de benne lesz a levegőben, ő mindenképpen tudni fog róla, az ilyesmit érzi az ember.

Egyelőre Menyhért. Mihez kezdjek Menyhérttel? Két Máricsikát odaadnék egy Menyhértért, mert érzem, Menyhérttel, mint olyannal, soha nem fogok találkozni. Nem többé, egyáltalán.

És: mentőötlet, mentő-név: Menyhárt. Olyan kicsi a különbség: majd Menyhárt napján újragondolom ezt az egészet, s Menyhártnak többet kell tudnia Menyhértről.

Minden reményem e tekintetben immár Menyhárt, január 6-ika, immár 2013. S ekkor belém hasít: Menyhártot sem ismerek. Boldizsárt igen, Gáspárt is, Menyhártot nem. Nem ismersz véletlenül valakit, akit így hívnak?

Mert nekem, érzem, most csak ennyi marad: bárhol léteznétek, bárkik lennétek, Menyhártok és Menyhértek, boldog névnapot.

Szász Ferenc: Elena Florea elvtársnő

2012. 07. 20.     Elena Florea elvtársnő     Szász Ferenc    

Valamikor 1984-ben vagy 85-ben hívatott egyik egyháztanácsos urunk s közölte, hogy egyházunknak kell kidolgoznia a lelkészi értekezletek soros előadását, és azt is, hogy erre a feladatra méltónak találtattam. Kilógott a lóláb: továbbhárítás és kitolás. A téma ugyanis ez volt: a nemzetiségi kérdés megoldása a sokoldalúan fejlett szocialista társadalomban.
Természetesen vállaltam és azonnal elrohantam Erdő János főjegyző úrhoz. Annyi eszem már volt akkoriban, hogy közöltem vele a méltóságos, azaz kiválasztott voltomat, és azt, hogy legnagyobb sajnálatomra a közeljövőben nem látogathatom könyvtárát, ugyanis az Egyetemi Könyvtárban leszek foglalatos. Jó munkához idő kell.

Szemrebbenés nélkül adta beleegyezését, én pedig dolgoztam és lógtam becsületesen hetekig.

Hamarosan kiderült, hogy a téma legszakavatottabb szerzője Elena Florea elvtársnő: könyvek és tanulmányok garmadája tett erről bizonyságot. Ínyenckedve olvastam Lenin és a nagy Sztálin idevágó (számunkra akkoriban bizony több jogot biztosító) kinyilatkoztatásait e kérdésben, de a régi brosúrák Szentírást sugalló világából újra és újra visszatértem az én Elenámhoz.

Egy nagy idézet az elvtárstól, még egy idézet Elenától, holmi kenetteljes töltelékszöveg – és haladt a munka, gyűlt a forrásirodalmi jegyzék, s idézőjelek és idézőjelek, még álmaimban is. Közben olajban sütögetett miccset, hal fasírozottat ettem, s hálbás sört ittam.

Remekművem a tanácsossal magyarítottuk, a kolozsvári bemutatót egy vásárhelyi sakkmérkőzés miatt lekéstem, de én voltam a nap és a kor hőse, a reformátusok is megdicsérték munkámat – jött a visszhang.

Miért ver bottal az Isten mégis, ennyi év után? (a plága bot is, mellyel a hajdani diákba beleverték a múzsák és erények tiszteletét). Tán a lelkiismeretem vádol a plagizálás miatt, amelyet nem követtem el, technikailag semmiképpen?

Nocsak. Az bánt csupán, miért nem közöltem előjáróimmal, hogy haladéktalanul Bukarestbe kell utaznom Elena Florea elvtársnőhöz dokumentálódás végett. Összefut a nyálam: hideg ser, igazi miccs a Cismigiu-ban vagy Herastrau-ban, s Elena, a kedves, akivel némi etyepetyézés közben jól megoldottuk volna a nemzetiségi kérdést. Az egyház, ebben biztos vagyok, szemrebbenés nélkül utalta volna ki a dupla napidíjat s én most írhatnám pikáns emlékirataimat.

A kutya se vádolna plágiummal, másként se vádol, csak az emlékezet, mert ugye, hová levél, hová lettél, te, lelkem Elenája?

Szász Ferenc: Nyári töprengés a kegyelemről

2012. 06. 22.     Nyári töprengés a kegyelemről     Szász Ferenc    

agonizáló

méhecske áldozata

s gyilkosa egyben


azon töprengek

melyikünk érdemelne

inkább kegyelmet


hisz egyikünknek

tán mégsincs köze bűnhöz

halál mérgéhez


(mint anyatejre

dús kebelből a gyermek

szent oltárképen


csupán az Isten

édes mézére vágytam

ártatlan szívvel


de vélem ő is

királynőjére gondolt

harcos dühében)


a fullánk bennem

övé a zsongó kaptár

bizonyossága


hol hazavárja

szárnyas angyalok serge

méz s viaszsírja


míg én a tömjén

füstjébe burkolózva

foszlok a légbe


és bár túlélem

keserű imák s ízek

szívemben s számban


(2012)

Szász Ferenc: Felütni a Bibliát

2012. 06. 16.     Felütni a Bibliát     Szász Ferenc    

Hajdani matematikatanárunkat, aki nagy irodalomkedvelő volt, azzal döbbentettem meg egy alkalommal, így tanév végén, hogy egy hátizsák verskötettel állítottam be az órájára. Máskülönben rég lemondott rólunk, humán osztályról, illetve arról, hogy valaha is megértjük a szinusz-koszinusz vagy tangens-kotangens, alfa és omega titkait.

Verset olvastunk és értelmeztünk hát matekórán szégyentelenül, s rávettük tanárunkat, hogy minden diákcsíny lehetőségét és gyanúját (ezt a szót, hogy manipuláció nem használtuk akkoriban) eleve kizárandó, ő üsse fel a köteteket sk.

Egy idő után láthatóan élvezni kezdte a dolgot, „nem rossz, nem rossz”, lelkesedett, inkább a módszer, mint a versek kedvéért, aztán bevallotta: „sohasem gondoltam volna, hogy így is lehet verset olvasni”.

Hogyan? – kérdem ma én magamtól. Hát így: szisztematikusan, kötelezően, szükségszerűen (= naponta) és mégis szabadon, felelőtlenül akár (=találomra), abban a reményben, hogy jó versre, sorra, legalább egy olyan költői képre bukkanunk, amely üzen valamit személy szerint (=csak nekünk), megosztja velünk titkát, elgondolkoztat, vagy egyszerűen csak tetszik (=nem is biztos, hogy értékes vagy szép).

Verset ma is olvasok néha, a módszert rég nem gyakorlom. Nem tudom miért, egyszerűen kinőttem, kimaradt az életemből.

Íróasztalomon azonban most is ott van egy könyv, a Biblia. Bevallom, nem vagyok rendszeres olvasója, azt se merném kijelenteni, hogy tudom, mi a rendszeres bibliaolvasás. Remeg egy kicsit a kezem, amikor feléje nyúlok, pedig tudom, hogy valahol a Zsoltárok könyve – Prédikátor tájékán fogom felütni, nem történetet, egyetlen verset keresek, mondjuk baloldalt a harmadikat. Meg szeretném osztani veled azt, amiről egyelőre magam se tudom, hogy mit tartalmaz.

Vajon mond-e neked (is) valamit? Arra kérlek, nehogy válaszolj, ne mondd el akkor se, ha majd találkozunk. Elég, ha mint egykori tanárunk, talán így morfondírozol: „nem is tudom, de nem rossz”.

Hát akkor felütöm: "Te pedig a szívben levő igazságot kedveled, és a bölcsesség titkaira tanítasz engem" (Zsolt 51,8).

  Ps. Ötödik felütésre sikerült kedvemre (kedvedre?) való verset találnom. Szerintem megérte a fáradtságot ez a háromperces. Nem is olyan bűnrossz.
 

Szász Ferenc: Felléptek még...

2012. 04. 12. Felléptek még... Szász Ferenc

Mint minden drámai történetnek, Húsvétnak is megvannak a maga mellékszereplői. Most csak tallózok a satöbbi előttiekből.

Valaki vagy valakik elhengerítette, elhengerítették a követ. Férfi, férfiak? Valaki, gyanúm szerint asszonyszemély szépen összegöngyölítette, fogta a Jézus fejét borító kendőt, és a leplektől távolabb helyezte el. Mi történik, amikor magához tér, feltámad egy ember: fejéről rántja-e le előbb a kendőt a sötétségben, vagy a testét borító lepleket rúgja széjjel? És utána? Mennyi egy automatikus mozdulat hihető tényszerűsége?

Dráma és szereplői: nevesítettek, névtelenek és futottak még kategória. Tanuk: hitelesek és hiteltelenek.

Vastaps Pilátusnak a végén: „a micsoda az igazság?” replikájával egyenest a credo-ba írta be a nevét és származása helyét. Kapásból: hánytól hányig uralkodott Néró, aki állítólag felégette Rómát? Melyik versét idézted utoljára?

S ugye, Pilátus egyenest a szellemtörténetbe...

Vagy az egyik lator, persze, nem tökmindegy a jobb-e vagy a bal? Messze lekörözte mégis: még a feltámadás előtt Jézussal volt a Paradicsomban. Avagy megkérdőjeleznéd az Írást?

És czirénei Simon, az asszonysorfalból kezében kendővel kihajló Veronika, mögötte Ady árnya sötétlik. Vagy Ady nem, mert ugye ő később, s amúgy is.

Katonák, bámészkodók, véletlen s vétlen statiszták.

Valahol én is ott vagyok a tömegben: életem mindenkori mellékszereplője. Hallgatom a sorsot , a kórust. Lassan már csak egyetlen dolog nyugtalanít, ugyanaz, amely meg is nyugtat egyben: az a szépen, akkurátusan összehajtogatott fejkendő, a leplektől távolabb. Az nem lelhető fel a kelléktárban, ki tudja, hogy került oda. Talán az angyalok valamelyike.

Igen, a kendő maga, és nem a rajta esetleg fellelhető arcvonások, s a személyben is csak az a rutinos mozdulat, amely mindennél árulkodóbb, még Júdásnál is. És amelynek nem volt tanúja, legalábbis az Írások szerint a nagyszombatról az első napra virradó hajnalon, reggelen.

Mosolyra alkalom, ünnep után: Nagypénteken holló mosta a fiát. Bizonyára nem a kifehérítés szándékával tette, mint valamely túlvilági bűnszövetkezet vagy adóhivatal, vagy gyermeke bőre színét hátrányosnak ítélő buzgó fehérszemély.

Csupán a Kozmosz lélegzett mélyebbet a friss, tavaszi levegőből. Tüdőre szívta? Lelke rá.

Szász Ferenc: Fekete-fehér márciuska

2012. 03. 14. Fekete-fehér márciuska Szász Ferenc

újra és újra

számonkéretik rajtam

tavalyi kedvem


japán cseresznyék

hazai hóvirágok

szépségek mérge


de halandóként

nélkülük hogy bírhatnám

józan rútságom


nyelvet országot

tudom már nem kínálgat

ingyen halandó


s jövőért hitért

anyátlan árvaságom

kinek ajánljam


bőrömre vevő

nemhogy balek akadna

gusztusom nincsen


(2010. március)

Szász Ferenc: A HATÁRTALAN HAZÁTLANSÁG ELSŐ ÉS UTOLSÓ VERSE

2012. 01. 26. A HATÁRTALAN HAZÁTLANSÁG ELSŐ ÉS UTOLSÓ VERSE Szász Ferenc

ím itt a havas

sík látszatai alatt

sírhantok szirtje



fejfák vagy fenyők

mérföldkövek a hóban

sejthetetlenek



mért hittem mégis

hogy mélység és magasság

mértéke szívem



átjárhatatlan

tájak vidékek hazák

határhalmaza



s sodorhat még omlás

végtelen égi űrbe

vak völgy ölébe ? -



egyetlen csúcson

cselleng tekintet lélek

nem szabadulhat



mint anyaméhbe

barlangmélybe vágyódik

megtartatásért

izzik a szemben

mózes bokrának lángja

pára és üszök



ez nem a Tető

miniatűr mindenség

utánzatpótlék



fenn a nyeregben

Isten lábnyoma ámít

omega alfa



(Nagykőhavas, 2009. január 1.)

Szász Ferenc: ABSZOLÚT ÉS AUTENTIKUS BÉKEVERS

2012. 01. 16. ABSZOLÚT ÉS AUTENTIKUS BÉKEVERS Szász Ferenc


kertem kapálva fedeztem fel
a golyót amit nekem szántak
nemtői a nemzethalálnak
ép volt
a golyó köpenyét
csak félig rágta szét a rozsda
de lényege az ólommag
alig volt föld-
és kőfodrozta
a rézhüvely a puskaport
száraz hűséggel úgy őrízte
mint rovarka a hangyabolyt
és honvédot áruló tisztje
így tekint rám az én golyóm
míg szemüveggel nagyítóval
gyártmánya titkát faggatom -
hisz
baka volnék magam is
rangrejtett tartalékos káplár
s több évtizede szótlanul
bálványként strázsáltam a vártán
(géppisztolyom a szovjet félrehordó
többmázsás súllyal nyomasztotta vállam
míg napraforgós nyári vérmezőről
csak leszerelni s hazatérni vágytam)
vonalzóm jelzi megcsökött
golyóm hajdani magassága
héthatvankettős lehetett
hála hogy így veszett a sárba
most ceruzával körberajzolom
hogy te is képet alkoss róla
nem szépségverseny mondatja velem
hogy szeretlek sorsom golyója
(Brassó, 2000. június 19–20. Az eredeti íróasztalom fiókjában van. Jutányos áron bárki, bármikor megtekintheti.)



kertem kapálva fedeztem fel

a golyót amit nekem szántak

nemtői a nemzethalálnak



ép volt

a golyó köpenyét

csak félig rágta szét a rozsda

de lényege az ólommag

alig volt föld-

és kőfodrozta



a rézhüvely a puskaport

száraz hűséggel úgy őrízte

mint rovarka a hangyabolyt

és honvédot áruló tisztje



így tekint rám az én golyóm

míg szemüveggel nagyítóval

gyártmánya titkát faggatom -



hisz

baka volnék magam is

rangrejtett tartalékos káplár

s több évtizede szótlanul

bálványként strázsáltam a vártán



(géppisztolyom a szovjet félrehordó

többmázsás súllyal nyomasztotta vállam

míg napraforgós nyári vérmezőről

csak leszerelni s hazatérni vágytam)



vonalzóm jelzi megcsökött

golyóm hajdani magassága

héthatvankettős lehetett

hála hogy így veszett a sárba



most ceruzával körberajzolom

hogy te is képet alkoss róla

nem szépségverseny mondatja velem

hogy szeretlek sorsom golyója



(Brassó, 2000. június 19–20. Az eredeti íróasztalom fiókjában van. Jutányos áron bárki, bármikor megtekintheti.)

Szász Ferenc: ISTENTISZTELET ELŐTT ÉS UTÁN

2012. 01. 14. ISTENTISZTELET ELŐTT ÉS UTÁN Szász Ferenc

TL tiszteletesnek

a templom árnyékának hűvöséből

napfényre lépek elnyomom cigarettám

lassan túlmelegszem

s már szállingóznak is

sarkok mögül lassan kibukkanva

a hűségesek

közben barátom kisétál

csak amúgy civilesen papucsban

ajtót kulcsol

karlendítve üdvözöl

számontart mint pásztor a pásztort

s juhai maradékát

tenyerén hordozva mindannyiunkat



kicsihitlerlaci mosolygok befele

s lassan már a kézfogások felénél járok



jó ez a vasárnap délután

megérte

megéri

gyümölcsötérlelő



fekete öltöny

fehér ing

fekete nyakkendő

fekete palást

kézben biblia

textus a fejben

nyílván a délelőtti

ima

miatyánk

beszéd mindközönségesen

közben zsoltár is

áldás és

kézfogások



röpke egy óra

és újabb cigaretta

mélyen

tüdőre



(Csernátfalu, 2011. augusztus)