Tófalvi Tamás: Az ősi udvaron

2013. 09. 28.	Az ősi udvaron	Tófalvi Tamás
Zokniba bújtatott lábam enyhe kényelemmel tölt el. Még nagyanyám kötötte. Áldott jó asszony, ki ugyanolyan gondoskodóan nevelte unokáit, ahogyan tette gyermekeivel egykoron. Töltött káposzta illatú terített asztalok képe sejlik fel előttem, s az udvar, hol gyermekként szemem a szőlőkacson megpihent… Elvánszorgott az idő. Lassan, kimérten, mély ráncokat szántva nagyanyám madonna arcára, ki a hitvesi ágy helyett már csak sírja széléről beszélhet szeretett urával. Az udvar is változott, a benne s körülötte lakókkal egyaránt; volt ki meghalt, s ki született, s tán még a szőlő íze sem a régi… Ahogyan változik az udvar, s vele változnak az ismert és ismeretlen arcok, úgy tépdesi az idő a falut, az azt ölelő dombokat. A természet együtt öregedik velünk, s avar sírjában megpihen régmúlt idők oly sok lehullott levele, s a nagy mindenség változásában porszemként, de mégiscsak jelen vagyunk. Mulandókként örök értékekké válunk, s amikor öreg fák ráncos kérgének arcát magunkra öltjük, nevetve sóhajt bennünk a meg-megélt múlt. Minden múlik, változik, már a jövő sem a régi… s mégis oly örök az udvar… az a talpalatnyi föld.

Tófalvi Tamás: Egyetlen pillanat

2013. 06. 30.	Egyetlen pillanat	Tófalvi Tamás
Az eső csak pillanatokig esett, s a tikkadt föld mohón szívta magába. Hideg verejtékként futott végig lágyszárú füvek hátán, s mintha a föld is egy mély lélegzettel magához tért volna. A párás levegő halvány sziluetteket rajzolt az égre, s mint botjára támaszkodó juhász pihent meg szemem valahol a távolban. Erdők, mezők horizontig nyúló zöld tengere enyhe hullámokat vert a délutáni szelőben, s a nap egy-egy eltévedt sugara ismét csókot hintett a természet élettől dagadó ajkára. Felgyorsult világunkban van valami, valami, ami úgy tűnik állandó, vagy legalábbis jobban hasonlít az örökkévalósághoz, mint az emberi élet ama néhány mulandó évtizede. Talán sok száz évvel ezelőtt valaki ugyanott állt, ahol most én, s gyermeki tekintete ugyanúgy pihent meg az anyatermészet ölén, mint az enyém. És jönnek még idők, amikor egy-egy kósza lélek leteszi hosszú évekig cipelt életét e helyen, s megpihen az állandóság szemet gyönyörködtető látszatában. Komótosan falják fel az ég tiszta kékjét a lassú emésztésű szürke felhők; úgy tűnik ismét eső lesz. Én hazamegyek, s tán pont te leszel, aki legközelebb ugyanitt megáll, s hozzám hasonlóan egyetlen pillanatra úgy érzi: megállt az idő…

Tófalvi Tamás: Az emlékezés tudathasadása

2013. 05. 30.	Az emlékezés tudathasadása	Tófalvi Tamás
Gazdátlanul kóborló gondolataim között korcs ebként csahol némi emléket tudatomba a jelen, s az itt és most mögött húzódó pókhálós tegnapok nehezen szövik egyé életszagú önmagam. Képek, hangok s mindezek foszlánya néha-néha túl messzinek tűnik, délibábként csal meg a távolság: lehet, hogy nem is az én emlékeim… Nagyapám síron túli hanga s az egykori alma mater roggyant falai, megannyi arc, hang, miknek már csak én vagyok őrizője, és én is már csak önmagamban mélyen valahol. Néha erősnek kell lenni; gyakran fájó, hogy olyan idegen…, mi tegnap távol volt, most közel kerül, s mit ölelgettem, elillan egy pillanat alatt. A Gondolkodó én vagyok, s önmagamat mintha kívülről tekinteném, és nevetek, hogy a másik én-nek milyen jó, s könnyezek, amikor szenvedni látom őt. Termékeny talaj a lelkem, mit apró magokként az élet hint bele, létemmel táplálom, hogy mikor szárba szökken, a Gondolkodó sarlóval tépje le s nevessen munkája örömén. De mit tehetnénk mi, kiknek vállát az emlékezés áldott súlya nyomja? Hisz valahányszor a szép jut eszedbe, később úgyis ostorként csattan arcodon… De istenem, ha megfosztanának tőle, két ennyit szenvednénk, hasztalan, s térden, porban esdekelnénk elvesztett múltunkért, hogy „csak még egyszer emlékezzek s legyek boldog a tegnapok fájó terhe alatt”…

Tófalvi Tamás: (nem)normális

2013. 04. 29.	(nem)normális	Tófalvi Tamás
A normálistól eltérő viselkedés okát sokáig a testi adottságokban, avagy hiányosságokban határozták meg; amolyan „ha túl nagy a koponyád sorozatgyilkos leszel, ha túl kicsi, akkor szexuális ragadozó, de igazság szerint fogalmunk sincs, hogy mi az optimális méret” módon. Okosabbnál-okosabb emberek próbálták megfejteni a ferde orr, a kevésbé szimmetrikus arc, vagy a túl hosszú végtagok mögött rejtőző, életünkbe kódolt jövőt. Tudományos munkák egész sora bizonyítja, hogy milyen veszélyforrás volt a genetika, és ősöktől örökölt fejlődési rendellenességekkel bizony nem lehetett könnyű az élet… Egykoron hat újjal táltossá magasztaltak, később már csak valamilyen deviáns szerep jutott… A régmúlt embere még egészben gondolkodott, s rendületlenül hitte, hogy az ember minden testi és lelki porcikája összefüggésben van egymással. Egykor magunkban kerestük a hibát, mára minden elmélet arról szól, hogy a környezet tesz olyanná, amilyenek vagyunk. Lehetek gyilkos, szatír vagy ragadozó, mert a felelősség nem az én vállamat nyomja. A szülők a hibásak, akik elváltak, a szomszéd gyerek, ki régen állandóan csúfolt, egykori osztálytársaim, akik kiközösítettek, s a sor végtelen, mert bűnöst találni mindennél könnyebb feladat. De vajon, ha tükörbe nézek, mit mond rólam a benne látott ember?!

Tófalvi Tamás: A Magvető

2013. 03. 29.	A Magvető	Tófalvi Tamás
„Ímé kiment a Magvető vetni”. Ránctól ékes arcán megpihent a felkelő nap minden sugara, s gyöngéd tisztelettel merítette kezét a tarisznyában pihenő magok közé. Az égre emelte tekintetét, hálát adott, s tán még erőt is kért a munkához, majd lassú, kimért mozdulattal ujjai közül a földre ejtette a magokat. „Vetés közben néhány mag az útfélre esett, aztán jöttek a madarak és felkapkodták.” A Magvető teremtményi alázattal tekintett a gondviselés ez apró pillanatára, s egyetlen percig sem bánta a táplálékmegosztás örömét. „Más magok sziklás helyre estek, ahol kevés volt a föld, és azonnal kihajtottak, mert nem voltak mélyen a földben, de amikor a nap felkelt, megperzselődtek, és mivel nem volt gyökerük, kiszáradtak.” Az isteni törvények nem kijátszhatók – nyugtázta a Magvető, s nem sajgott lelke az elvesztett magvakért, ő maga is szerette a nap forró simogatását. „Mások tövisek közé estek, és amikor a tövisek megnőttek, megfojtották őket.” Várt még egy keveset, amíg igazán nagy és éles töviseket növesztettek a bokrok, majd óvatosan leszedte őket, s kerítést készített belőlük, védelmül a vadállatok ellen. Magvaiért kárpótlásul biztonságot nyújtott neki minden ijesztő tövis, s esténként nyugalommal hajthatta családja mellett álomra a fejét. „A többi meg jó földbe esett és termést hozott”, és lettek számára eledelül, s a Magvető a mindennapi betevő falatban viszont látta önmagát, munkáját, megosztott eledelét, a soha meg nem változtatható isteni törvényeket és családja biztonságát. Ezért formálta szavait imádsággá s adott nap, mint nap hálát az Égnek. Évszázadok teltek el és ímé ismét kiment a Magvető vetni. A gépek zaja elnyomta halk imáját, de tán nem is ima volt, csak csöndes harag, ahogyan látta az útfélre, sziklás helyre, tövisek közé esett magokat. Az esti étkezésnél veszteségeit számolta, s a benne dúló harag elfelejtette imába foglalni a mindennapi táplálék örömét és biztonságát...

Tófalvi Tamás: Megszokások

2013. 02. 26.	Megszokások	Tófalvi Tamás
Kegyetlenül nehéz az embernek leszoknia olyan dolgokról, melyek már szokássá váltak életében. Könnyen alkalmazkodunk, hatványozottan válunk ennek rabjává. Káros, vagy nem káros szenvedély – teljesen lényegtelen. Az életünket meghatározzák az általunk végtelenségig utánzott cselekvési minták, melyek gyakran terhes örökségként szakadnak őseinktől nyakunkba. Többnyire nem emlékezünk a folyamatra, mely szokássá ölt bennünk hétköznapi pillanatokat, de az első alkalmat hűségesen őrzi emlékezetünk. Amikor először gyújtottam rá, amikor első kávémat ízlelgettem, amikor először álltam meg a munkagép mellett, amikor először... Senki sem emlékszik a tizenhetedikre vagy a kilencvenedikre, csak néha kapja fel az ember a fejét: rutinná vált az életem! Csak néha ébred rá az ember, hogy sokszor túl ösztönösen cselekszünk, beszélünk, s éljük meg a megszokás által szokássá vált élethelyzetet. Ennek mindenképpen van egy hátrányos előnye: megszabadít a gondolkodás nehézségétől, kihívásaitól, és elhiteti velünk, hogy a rutin és megszokás rabsága tesz igazán szabaddá bennünket. Már csak azt nem értem, hogy mit képzelt magáról Descartes, amikor bőszen kijelentette: Cogito, ergo sum (gondolkodom, tehát vagyok)!

Tófalvi Tamás: A teremtés után néhány héttel

2013. 01. 27.	A teremtés után néhány héttel	Tófalvi Tamás
A bűnbak-mechanizmus rendkívül jól működik minden közösségben. Mindannyian tudjuk, hogy a bajnak s még egynémely dolgoknak sosincs gazdája... Alapvető eleme e gondolkodásnak, hogy lennie kell egy gyenge láncszemnek, aki akarva-akaratlanul, de „elviszi a balhét”, s vállain cipeli mások fejetlenségének sokszor kegyetlenül nehéz következményeit. Mindemellett fontos még, hogy olyan személy legyen, aki bár próbálkozhat, de a nála „okosabbakkal”, hatalmasabbakkal szemben igazán sosem tudná megvédeni magát. A bűnbak-kereső történelem első szemérmetes példája az intim testrészét a fügefa levelével eltakaró Ádám, s kiváncsi asszonya, aki a nők természetes érdeklődésével fordul pont egy olyan állat felé, melytől a világ túlnyomó többsége írtózik. Adott tehát egy tökéletes világ, a maga mámorító mezítelenségével, s egy tökéletes emberpár, kiket az Úr a maga képmására teremtett. De a „kutya is jó dolgában vesz meg” alapelvből kiindulva, Ádám és Éva belefáradhatott mindabba, miről kései korok csak eképpen filozófálgattak: a jóból is megárt a sok. Új élményekre vágytak, kihívásra, melyről tán nem is sejtették, hogy ezzel évezredek utódainak ajkára csepegtetik a halandóság fájdalmas mérgét. Az isteni tökéletesbe az ember tökéletlensége keveredett oly súlyos következményeket vonva maga után, melyek vállalásakor mindenki másra mutogatott. Csak önmaguk felé nem hajlott a kezük... Az Úr számon kéri Ádámot, aki férfias kiállással mutat rá asszonyára, leporolva magáról a felelősség legapróbb porszemeit is, s mikor Éva felé fordul a Teremtő arca, csak egy törékeny nőt lát, kit csapdába ejtett a kígyó csalárdsága. Tán a kígyó is mutogatott volna ezt is, meg azt is, de nem lévén keze, s lévén annál több esze, tudta, hogy ő a gyengébbik láncszem, s az emberi kiváncsiságért neki kell megfizetnie jövendő évszázadok gyűlöletének, utálatának árát. A férfi elveszítette a munka és megpróbáltatás nélküli élet áldott nyugalmát, az asszony a fájdalom nélküli szülés örömét, és a kígyó... a kígyó veszített a legtöbbet. Ebben a felállásban ő volt a leggyengébb láncszem...

Tófalvi Tamás: Döntéseink

2012. 12. 27	Döntéseink	Tófalvi Tamás
Vitathatatlan, hogy az élet gyakran sodor olyan döntéshelyzetekbe, melyek után akár napokig is  hajlandóak vagyunk azon gondolkodni, hogy vajon jól döntöttünk-e?! Döntéseink önkéntelenül is teljesen szubjektívek, s mindig a döntéshozó felfogását, habitusát, lelkületét tükrözik. Mert a döntés te magad vagy! Mára már minden döntés bizonytalanságot szül az emberben... Talán sosem rakna fészket bennünk a kételkedés, ha nem lennének olyan útitársak, akik velünk, általunk, bennünk akarnak döntést kovácsolni, s a születő élethelyzetben véleményükkel erősítik vagy gyengítik egyéni álláspontunkat. Ha mindenki kívülállóként elfogadja döntésünket, hamar feledésbe merül, de a kételkedők kételyei kétellyé kovácsolódnak kétkedő önmagunkban is! Ezért nem szeret a ma embere meghatározó kérdésekben véleményt formálni, és konkrét állásponton szilárdan megállni. Mert a környezet mindig lassú erjedésként hiteti el velünk, hogy van létjogosultsága a „vajon...” és a „mi lett volna, ha...” kérdéseknek. Hogyha minden döntésünk egy-egy szoba lenne, melybe belépve bezárulna mögöttünk egy ajtó, bátran kiállnánk összes szavunkért, gondolatunkért, cselekedeteinkért. De ezekhez a szobákhoz sokaknak van tolvajkulcsuk és újra, meg újra benyitanak, elbizonytalanítva az embert. Nos, hogyan tudjunk akkor tényleges, jó döntéseket hozni? Két lehetőségünk van. Az első, hogy engedünk a környezetnek, és szinkretista módon ezernyi véleményből pékmesteri tálentummal gyúrunk egyet, s így mindenki megelégedéssel könyveli el, hogy jó döntést hoztunk. A második  lehetőségünk, hogy csukott fülekkel hallgatunk minden elhangzó szót, s fittyet hányva az emberekre, önmagunk döntünk, és önmagunkat ringatjuk napokig a kétkedés ölén. Állítólag van egy harmadik út is, az aranyközép..., de erről sajnos semmilyen információnk nincs...

Tófalvi Tamás: Változó idők

2012. 11. 25.	Változó idők	Tófalvi Tamás
Karanténba zárt gondolataim nehezen szülik papírra vetett önmagamat, s a szürke égbolt alatt kisebbnek érzem magam, mint valaha. Fátyolfüggöny borítja az eget, s nyomasztó súllyal telepszik minden halandó életre. Nem egy vidám látvány a novemberi haldoklás... Még simogatnám a fű zöldjét, s ujjam közt játszana mezők virágainak lédús illata,  helyette mezítelen ágak szótlanul nyögik: itt az idő! Egy kicsit mindannyian meghalunk... Ernyedt karjaival a nap már nem simogat melegen, s a hajnali köd ma is szemfedőként borította harmatba az ébredést. Koszos nyári emlékeket dédelgetek kígyókként keblemen, hogy fájjon marásuk, melyek a múltat élik át bennem újra és újra. Édes szenvedés; ópiumként borítja el elmém, s viharos vért kavar ereimben. Látomások gyötörnek, letűnt, hangos esték, utam egy-egy feledhetetlen állomása, miket szorgos hangyaként gyűjtöttem tarisznyámba, útravalónak a tavaszi érkezésig. Szemem a tájon pihen, szegényes ruháján, s tán most először valami szépet is látok benne. Az embert. Az embert, aki ugyanúgy küzd, ugyanúgy él, ugyanúgy szeret s keresi a holnapokat tavaszban, őszben, télben és nyárban. Mi nem változunk, csak színtelen kaméleonokként éljük meg önmagunkat színben és szürkében. Mindig önmagunkként, mindig változva, de mégis ugyanúgy. Mindannyian azok vagyunk, kik voltunk eddig is, s kik leszünk, míg lehetünk, de az, hogy szürke felhők borítják-e az eget, vagy tiszta kékje néz le ránk, ez már egy nálunk nagyobb hatalom soha meg nem fejthető titka...

Tófalvi Tamás: Kinek mondanak?!

2012. 10. 22.     Kinek mondanak?!     Tófalvi Tamás    

Az ember szereti a stabilitást. Így vagyunk teremtve. Állandó biztos pontot keresünk nap, mint nap, megannyi élethelyzetben.

Amikor az élet instabillá, bizonytalanná  válik, az ember furcsán kezd el viselkedni. Gyakorivá lesz a deviancia előfordulása, megugranak a bűnözési statisztikák, néhol pánikszerű hangulat lesz úrrá, és a létbizonytalanság vergődésében óriási darabokat szakít ki az emberből az embertelenség. Talán az egyik legjobb példa a lassan történelemmé porosodó gazdasági válság, mely rákos sejtekként burjánzott az emberiség nagy testében, s emésztette önmagát és a világot, hogy félelemmel vessük ki hálóinkat a holnapok tengerén.

Lelki szemünkkel símogatva a világot vakokként is nyilvánvaló, hogy kapcsolataink edzett lánca olcsó bizsu lett, s mattszínekkel tündököl magányba sírt emberek nyakában.

Nehéz megjósolni, hogy merre tartunk, és hosszú lesz-e még az út, mely mózesi lélekkel egy jobb jövő felé vezet.

Jézusi szavakkal teszem hát fel az önismeret legbizonytalanabb kérdését: „Kinek mondanak engem az emberek?!”. Van, aki prófétának és mások egyszerű munkásnak. Van, aki barátot lát bennem, s van, akihez érzéstelen valóság köt hozzá. Egyesek jövőt látnak bennem, kettesek múltjukat keresik általam, hármasok, négyesek, kilencvenhetesek... kinek mondanak engem?!

Vajon ez már szerepválság, vagy a pszichológia más definíciót alkalmaz!?

A tudathasadásos mindennapokban egy személyben sok mindenkire van szükség, és létünk legnagyobb bizonytalansága mára már egyértelmű: Az vagyok-e, akinek mondanak az emberek?!

Tófalvi Tamás: Iskolakezdés

2012. 09. 18.     Iskolakezdés     Tófalvi Tamás    

A tegnap évnyitók százait ülték végig csokrotszorongató diákok és szülők, arcukon egyértelmű a keserédes várakozás. Vezetők és vezetettek szólaltak fel, megkövesedett közhelyekkel tarisznyálták fel az unalomtól meggörnyedt hátú tanulókat.

Gondolatom messzire kalandozott, égető kérdés emésztett: mit kellene, mit lehetne mondani, hogy csillogó tekintetek magukba igyák a holnapok tanulságait?! Hogy lehetne megfogalmazni azt az üzenetet, mely célként vési magát létük értékei közé, s tán láthatóvá teszik egykoron szavak, tettek, életutak által?!

A sok bamba, vakációs semmittevéstől üres tekintet között a bábeli tanórákra gondoltam, s a tudat, hogy a tudatlanság földjéről őket kivezetni cél és nagy küzdelem egyben, lassú verejtékként futott le hátamon.

A „bezzeg a mi időnkben” léleknyugtató sóhaja harsonaként csengett bennem, de ezt is túl sokszor mondták már és túl sokan. Maradt belőle egy üres alibi, mely hűen fedi a hitét vesztett, munkáját kínnal végzett emberek mindennapjait.

Legyek szigorú? Erőszakoljam fejükbe a tudást és a hitet?

Gyűlölnének engem is, és Istenemet, ki ezt számomra megengedi...

Legyek „laza”? Olyan, ki tiltja a tudást, és titkon reméli, hogy a gyermeki én még azért is tanulni fog?!

Üresen kongana minden lélek, melynek utat az életben én mutatnék...

Vagy legyek önmagam? De ha megmérettetek és híjjával találtatok, ki bízza rám gyermekét, hogy foghíjas mosollyal tanítsam a holnapok örömére?!

Sosem tudtam eldönteni, hogy a rendszer a hibás, a tanárok vagy a diákok. Csak azt látom, hogy amilyen színesnek álmodjuk meg őket, sokszor pontosan olyan szürkévé válnak..

Mit lehet hát mondani, hogy értő szívek hallgassák, s batyujukba rejtve, kemény pogácsaként ízt vigyenek a mindennapokba?

Tófalvi Tamás: Az emberi fejlődés metamorfózisa

2012. 08. 16.     Az emberi fejlődés metamorfózisa     Tófalvi Tamás    

Valamikor nagyon régen, amikor rég elporladt őseink barlangok falán örökítették meg életük örömeit és félelmeit, amikor az ember örülni tudott a pattintott kőből készült baltájának s nagy áhítattal nyugtázta, hogy ami kerek, az guru, akkor még tisztelték a természetet. Félték és alázattal élték meg a környező világgal való minden kapcsolatukat. Ez volt az egyetlen lehetőség a túlélésre és fajfenntartásra.

Évszázadok, évezredek teltek el és valahol valami megváltozott. Az egykori totemállatok szent húsa gyorséttermi szendviccsé vedlett és erdők, vizek bőséges állományából már csak civilizációs sóhajtások maradtak: „megint elszaporodtak a medvék…”.

A barlang csendjét áramtól átjárt emeletes házak váltották fel, a statikus zajban már nem fél az ember, ha villámlik, vagy ha megdörren az ég. Őrtüzeink fényét erős izzók adják, nem ijeszt az éjszaka sötétje: egyetlen kattintás és szobánk mennyezetén sápadt nap kel életre.

Egykoron a természettel együtt lüktetni volt a cél, ami mára rejtett zsarnoksággá változott. Csúcsragadozókként uralmunk mindenre kiterjed, ami él és mozog, s nomád gyűjtögetésünk megannyi termékének pénz szaga van.

Valahol valami elromlott. Lassan kihal belőlünk a teremtett világ tisztelete, ajkunk nehezen formálja a hála szavait. Sok szépségét, előnyét, kényelmét tapasztaljuk meg a fejlődő mindennapoknak és hiszem, hogy az Isten jó szándéka volt, hogy gyermekének „működő elmét” adott. De vajon tényleg érdemesek vagyunk rá?!

Tófalvi Tamás: Szürreális impresszió

2012. 07. 23.     Szürreális impresszió     Tófalvi Tamás    

Zajlik az élet… Az államfőt le akarják váltani, hogy parasztvakító mindennapokban tovább hülyítsék az agyonnyúzott adófizető polgárt. Sírnak a szülők, meghökkennek a tanárok és mély értetlenséggel könyvelik el a diákok az idei év érettségi sikertelenségét, s kívülállóként is nehéz elfogadni, hogy ivarérett, beoltott, életerős fiatalok nem találtattak elég érettnek a gondolkodásban még tizennyolc esztendő után sem…

Zajlik az élet… Tombol a nyár s gyöngéd harmincöt fokokban olvad testünkről az amúgy is fölöslegesnek elkönyvelt rész, és testszagú mindennapok várnak buszon, irodában s valahányszor egy ajtó, egy ablak becsukódik. Tikkadt virágok esedeznek klórszagú csapvízért, s szinte hallani, ahogy megreccsen a földhözragadt napbarnította fűszál. Száraz a föld s száraz kék az ég is; áldásért még imádkoznia kell az aggódó gazdának.

Zajlik az élet… Üvöltő gyermekek csattogó lábnyomától hangos a strand s bamba turisták fényképeznek minden utcasarkot, ahelyett, hogy megnéznék, ha már itt jártak. A kocsmákból lágy hangzavar folyik ki a járdára, és az utcán járva azt érzed: fölösleges minden szó, ha kimondod, egyszerre el is olvad, s párolgó vízhez hasonlóan egyé válik a jól tapintható semmivel. Mindenki keresi a felüdülést s templomban felejtett imádsággal esőt kér; igaz, amikor esett, napsütésért imádkozott. Valamiért ilyen az ember…

Zajlik az élet… Kifeszült látókörrel, programokkal teleírt naptárok között önmagunkat keressük, s a szent időt, amikorra nincs beírva semmi… s ha rátalálunk, boldogság önt el, hogy van szabadidőnk, ahová valamit beírhatunk…

Tófalvi Tamás: A bátorság illúziója

2012. 06. 10.     A bátorság illúziója     Tófalvi Tamás    

Popper Péter írja A bennünk lévő sötétségről című írásában: „A gyávaság – különösen, ha az ember önmagával szemben gyáva – nagy ideológiaképző. (…) Mert az ember legendákat gyárt magának a kapcsolatairól, a munkájáról, a szexuális életéről, a sikereiről és a kudarcairól. A gyávaság nagy veszélye, hogy az ember elméletekkel fedi le a valóságot.”

Amikor először olvastam el e néhány sort, rögtön eszembe jutott, hogy ma is hányszor voltam és még hányszor leszek „rejtőző gyáva”, aki elképzelt helyzetek sokszor hirdetett hőse; aki oly jól tudja, hogy mit tenne, ha őt jelölték volna idén polgármesternek; aki biztos abban, hogy szédítő gólokkal ünnepelné válogatottságát a nagy európai megmérettetésen (feltéve, hogy valaha kijutna).

A minap arról beszélgettünk, hogy hogyan lehetne gyorsan, sok erőfeszítés nélkül meggazdagodni. A bankrablás tűnt a legjobb ötletnek. Természetesen mindenkinek megvolt a maga elmélete arra, hogy hogyan is kivitelezné, mégis mindannyian tudjuk, hogy a törvénytisztelet gyávasága sosem engedné meg, hogy ezt megtegyük…

Rengeteg dolgot feltételezünk magunkról, hogy adott élethelyzetekben így, meg úgy cselekednénk; szinte lelki szemeink előtt látjuk önmagunkat, ahogyan hihetetlen furfangossággal, leleményességgel, rafináltsággal, erővel vagy akár ésszel a legkutyaszorítóbb helyzetekből is kivágjuk magunkat…, aztán eljön a helyzet, és már nem ugyanazok vagyunk. Ránk köszön az „agyonidealizált” pillanat és felsikolt a hős ruhájába öltöztetett gyávaság.

Mindannyiunknak vannak hős-eposzaink, történeteink, melyek mögé rejtőzve a kisember nagy szavakkal dobálózhat. Mind tudjuk, hogyan kell háborúból élve hazatérni, medve elől menekülni vagy természeti katasztrófa során életeket menteni. Már csak arra vagyok kíváncsi, hogy színes, sokszor fantasztikus elemekkel díszített történeteink mögé hány és milyen félelmünket, komplexusunkat, vágyunkat, milyen önmagunkat rejtettük el…!?

Tófalvi Tamás: Titkaink őrizői

2012. 05. 05.     Titkaink őrizői     Tófalvi Tamás    

A szocializáció az a folyamat, amelynek során az idősebb nemzedék az általuk és őseik által felhalmozott tudást átadja a fiataloknak. Ez a folyamat mindig személyre szabott és hosszú; fárasztó éveket vesz igénybe. Az átadott „őstudás” roppant összetett, sokrétű és rengeteg összetevőt tartalmaz: lexikális tudás, élettapasztalat, s akár azt is mondhatnánk, hogy az angol vécé használatától a szőlőmetszés precizitásáig, a földrajzi behatárolástól a csillagok állásáig, a történelem mérföldköveitől a hétköznapok erkölcsi valóságáig terjed. Röviden: minden benne van, ami egy teljes élet megéléséhez útravalóul szolgálhat.

De mint mindennek az életben, ennek a folyamatnak is vannak „rejtett”, mindenki által ismert, de senki által ki nem mondott pikantériái.

E nagy fejlődési, ismeretszerzési és ismeretátadási zűrzavarból egyetlen ínyenc falatot emelnék ki: a néha rejtőzködő, észrevétlen, de mindenhol jelenlévő, máskor exkluzív, látható és a nyilvánosság előtt is bizonyságot tévő „csoportot”. Ők a sok élettapasztalattal, bölcsességgel és elég rafináltsággal rendelkező „titkos ügynökei” a településnek. Ők a Titkaink Őrizői. Grál lovagok, akiknek tekintete mindenhová elér, mindenről tudnak, de e tudásukat sokszor véka alá rejtik és csak egymással osztják meg. Partizánok, földalatti harcosai az erkölcsös élet mindennapjainak, s bár nap mint nap találkozunk velük, mégis a kellő időben láthatatlanok. Ők az estéknek azon árnyai, akik óvatosan meglebbenő függönyök mögül meglátnak minden rejtőzködőt, és egyetlen halk kapunyitásból már tudják, hogy kihez ki és mikor érkezett.

Minden településnek megvannak a maga titkai, s minden kornak megvoltak az Őrizői, kik e titkokkal sáfárkodtak. Sosem tanították a következő nemzedéknek, nem tartottak hosszú felkészítőket a „rejtőzés” és „jó hallás” technikáiról. Nem bonyolódtak nehéz tanítási módszerekbe, mert tudták: az idő mindent megold. A múló idő gondoskodik arról, hogy ha ők megpihennek az örök csendben, legyenek majd újabb és újabb Őrizők, kik szürke estéken és nótás hajnalokon tovább írják a falu íratlan, senki által nem ismert, mégis mindenki által tudott történetét.

A szocializáció az a folyamat… amelynek során, amíg fiatalok vagyunk, minden bölcs tanítástól menekülünk, aztán amikor a bölcsesség korába lépünk, azokat kívánjuk tanítani, akik minden bölcs tanítástól menekülnek…

Tófalvi Tamás: „Szevassz”

2012. 04. 06. „Szevassz” Tófalvi Tamás

A köszönés a társas érintkezés alapvető eleme. Rendkívül sokat elárul az, hogy hogyan köszönsz rá valakire. Ahogyan megformálod a szavakat, akarva-akaratlanul lelked belelopja őszinte vagy rejtett érzelmeidet is; amikor az üdvözlés testet ölt, te magad vagy benne minden köszöntő szóban. Az embertársad által érzett szereteted, undorod, gyűlöleted, boldogságod mind-mind arcod apró mozdulataival mezítelenre vetkőzteti a köszönés mögött rejtőző embert.

Mindemellett a kialakult köszönési formák mindig fenntartottak egy bizonyos hierarchiát. Jól emlékszem nagyszüleim történeteire, amikor arról meséltek, hogy a „nagyságos urakat” biza nem lehetett akárhogy megszólítani, de az egykoron a városban szolgáló fiatal leányok erről többet tudnának mesélni. A „nem jól való köszönés”-nek gyakran volt hozadéka egy-egy nagy pofon, ugyanakkor a hierarchia csúcsán élők gyakran még a „héj, paraszt, melyik út vezet Budára” köszönést is megengedhették maguknak.

Valamikor a köszönés státust is jelölt, vagy az „elvtárs” bűvöletében megpróbálta elhitetni, hogy mi mind egyformák vagyunk.

Ma már ezek szinte mind kikoptak a köztudatból, s az utcán találkozó két ember üdvözlése kimerül a személytelen „helló, cső, szevasz, pá” kvartettben. Ezek az érzésmentes, kissé szlengesen távolságtartó köszönések pedig csak egyetlen dolgot árulnak el rólunk: szüleink megtanították, hogy ha ismerőssel találkozol, köszönj!

A valamikori „Hozsánna, áldott, aki az Úr nevében jön” ma már csak úgy képzelhető el, hogy „Szia, Jézus, jó, hogy jöttél”, a „Békesség néktek” pedig profán „szevasztokká” vedlett át.

Keserédes a valóság, s ahogyan önmagunkat veszítjük el benne, keresztre feszítjük nyelvünk szépségeit, de az, hogy hogyan formáljuk köszönéssé elménk, szívünk szavait végül is csak rajtunk áll…

Tófalvi Tamás: Hétköznapi „politikatudomány”

2012. 02. 23. Hétköznapi „politikatudomány” Tófalvi Tamás

Sosem szerettem politizálni. Füstös kocsmák félhomályos baráti társaságaiban néha kérdőre vontuk a vezető elit és politikum bőrlenyúzó döntéseit, de sosem engedtem volna meg magamnak, hogy nyilvános politizálásba kezdjek.

Bármennyire is hátat fordítottam az élet eme szegmensének, arra kellett ráébrednem, hogy akarva-akaratlanul mégis belerángat a mindennapok valósága. Képtelen vagyok nem véleményt formálni akkor, amikor nagyanyám az alacsony nyugdíjra panaszkodik, melyért évtizedeket küzdött, s most ha néhány apróval elszámolja magát, akkor vagy a villanyt vágják le vagy vajas-lekváros kenyér lesz az ünnepi menü. Nem hagyhatom figyelmen kívül barátaim dühtől átitatott szavait sem, amikor az ellen lázadnak, hogy lassan az általunk kibocsátott széndioxidot is megadózzák. Megalázott nevetőgörcs tör rám, ha arra gondolok, hány meg hány magyar gyermek fogja a hétfő reggelt himnuszfoszlányok árnyékában kezdeni, s zengve dicsőíti tágabb értelemben vett pátriánk kérdőjelekkel tarkított múltját. Még ma sem tudom, hogy sírjak-e vagy nevessek, amikor örömittas politikusok dicsérik a népet, mely ismét átment a „vizsgán”, és megérdemli az újabb nagyszabású banki kölcsönt… S a mosoly mögött látni vélem degeszre tömött zsebüket s utódomat, kit a kizsákmányolás nincstelensége újabb és újabb nyomorba hajt.

A „válság” szót szinte ajkunkra tetoválta az élet, s néha az, az érzésem, hogy lassan már csak arra használjuk, hogy mögé rejtőzve levetkőzzük a közösségi szolidaritás és felelősség tudatát… Egyetlen, embereket akár negatívan befolyásoló döntésünkért sem kell felelősséget vállalnunk…, elvégre válság van!

Sosem szerettem politizálni, és ezzel nem vagyok egyedül. Így marad az egyetlen megoldás: a remete, önfenntartó életmód valamely távoli erdő kicsiny barlangjában. De tudom, hogy előbb vagy utóbb ott is rám talál az adóhivatal, felmérik a barlangom területét, megállapítják az árát és az utána fizetendő évi adót. Mindezt csak azért, mert fontos vagyok az államnak. Számítanak rám… Adófizető vagyok.

És kezdődik minden elölről…

Tófalvi Tamás: Ajándékok

2011. 12. 25. Ajándékok Tófalvi Tamás

A karácsonyfa alá rejtett ajándékok katonás sorrendben pihennek a tűlevelek között, s valahányszor rájuk nézek, mindig az, az érzésem, hogy visszanéznek belém. Egészen a szívem mélyéig, talán a lelkemet fürkészik; keresik, kutatják, hogy őszinte volt-e a mozdulat, mely tegnap az ünnep részévé tette őket.

Eszembe jut, hogy milyen nehéz volt választani, hisz óriási a kínálat, s néha eltévedtem az árak, áruk útvesztőjében; vásárlók tömegével küzdöttem, hogy végre az én választottaimat csipogja a kasszagép; számoltam és spekuláltam, hogy mire futja, és mit rejt majd csak jövőre a díszes csomagolás.

Harc volt ez, komoly küzdelem, embert és ideget megpróbáló csata a karácsony villogó harcmezején.

Láttalak téged is. Rohantál, mint én, de az arctalan tömeg elválasztott minket egymástól. És másokat is láttam, ismerőst, barátot, tán még egy-egy rokon is akadt közöttük, de a kirakatok és a cél által szentesített eszköz arcunk előtt lebegése vakká tett a köszönésre…

A karácsonyfa alá rejtett ajándékok még mindig engem bámulnak. Elfordultam, de hátamon érzem tekintetüket, s e pillantás elmúlt napok minden mozdulatát őrzi. Nem véletlenül az ünnep részei ők: mosolyt csalnak szeretteim arcára, s ha mindez fáradozásba is került, nincs ennél fontosabb!

Tófalvi Tamás: Az érintés csodája

2011. 11. 27. Az érintés csodája Tófalvi Tamás

Mióta felegyenesedtünk és két karunkat a járás helyett magasztosabb célok szolgálatába helyeztük, azóta tudja minden halandó, mekkora értéke van egy-egy szerető ölelésnek, egy baráti kézfogásnak.

Mélyen belénk ivódott születésünk pillanatától az édesanya simogató gondoskodásának mézédes érintése s az atyai pofon néhai szigora. Bár lázadtunk, tudatta velünk: neki van igaza!

Kezeimet nézem: már nem borítja gyermeki puhaság, de a kenyér küzdelme sem törte még kérgesre… Kezeimet, melyekkel oly sokszor szerettem, s tettem ezt érintéssel láthatóvá; kezeimet, melyekkel legalább annyiszor gyűlölködtem is…

E kezek építették múltamat megannyi színes téglából, s romboltak le szerelmet, örömöt, bánatot, fájdalmat. Elrejtették könnyeim, amikor hangtalanul sírtam, és léha táncot jártak a remegő nevetésben.

E két kéz a mindenem, s nyitott könyv, mely neked is mesél. Nem jóslatokról, babonákról, megannyi „tudós” tenyérolvasóról – csak az életről. Az életemről. A tiédről. Azokról az emlékekről, melyek mai napig is közösek veled.

Mesél, és elárul engem, elárulja ki voltam, s tán ki lehetek most. Titkokat fed fel, régmúlt, pókhálós pillanatait a nagy örökkévalóságnak.

Csak el ne feledj találkozásunkkor a szemembe nézni… A többi titkot a szemem rejti el…

Tófalvi Tamás: Novemberi gondolatok

2011. 11. 10. Novemberi gondolatok Tófalvi Tamás

Apró, leheletfinom fátyolként borult rám minap a gondolat: november van, az enyészet hava. És ilyenkor a természet ráncos korú tükrébe nézve önmagam látom viszont. Az embert, a halandót, a teremtményt, kinek mulandósága mások szívében mindig fájdalmat okoz.

S ahogyan magamba ittam az ősz színes illatát, a várost ölelő sárgásbarna dombokban nagyapám hajlott hátát véltem felfedezni; az ég szürkéjében szemének halovány világát, s régmúlt szavait suttogta fázó füleimbe az enyhe délutáni szellő.

Egykoron őt temettük, most a természet van mulandóban. Mindkettőt újra és újra megsiratnám…

Az ember fél az elmúlástól, retteg elszakadni e tán néha biztonságot nyújtó kétkezi valóságtól. Ezért oly bánatos a szem, mely a lehulló levelek táncát figyeli, s könnyes a gondolat, ahogyan mezítelen fákat, szürke égboltot ölel át.

November van, enyészet hava, egy pillanatnyi változása a nagy világegyetemnek, mely a teremtés koronáját mindig gondolkodásra készteti. Az a nap van ma, amikor azt érzem, hogy kezeim között haldoklik az élet, hogy néhány hónapig havas domboldalak magányában tetszhalottá váljék.

És most, amikor letűnt nyarak napfényes emlékeit hantolom, mégsem fáj a búcsú; s tán még a zöld levelet, a fecskét, gólyát, nárciszt és rózsákat sem siratom. Mind vissza fognak jönni.

Majd ha napsugarak simogatására itt is meg ott is megmozdul a rög, rügyet fakaszt a picus, és színekbe öltözik a táj, jó lesz majd nevetni és arra gondolni: „én balga, hát persze, hogy ismét lesz tavasz”, és lesz élet, és lesz virág…