Orbán Erika: Zenepercek

2013. 09. 04.	Zenepercek	Orbán Erika
Ha úsztál már úgy tengerben, tóban, hogy közben lágy eső hullott, tudod, miről beszélek. Ehhez hasonlatos a szép zene is. A képzelet távolából érkeznek a hangcseppek; egyenként mind ismerősek. Személyesen találkoztál velük; számtalanszor hallottad panaszukat, örömüket, pörgő perlekedésüket. Érezted bőrödön simogatásukat, füled beitta táncoló csengésüket. Most talán nem érted azonnal hangulatukat; szokatlan egymásutánban érkeznek; magasabb a mély, lágyabb az éles, és váratlan a lüktetés. Mégis, az ismerősség barátságával köszöntenek. Mert ami szép, az mindig ismerős. És a szép zene, miként a béke, Isten mosolyának tükre. Ezért a hangok méltósággal öltik magukra csipkézett zeneruhájukat. Selyemkönnyedséggel szaladnak egymás után, s mint a pára, láthatatlanul bújnak be a legparányibb réseken... Te pedig azonnal szívedbe fogadod, hiszen annak dobogását hallod. A szép zene egész lényeddel beszél: sejtjeid fülével, szíved ritmusával, határtalan képzeleteddel; őseid álmával, legjobb tudásoddal, isteni arcoddal. A szép zene szomját oltja vágyaidnak, a remény hullámaira ültet, és elhiteti az igazat: otthon lehetsz életedben! A szép zene mindig ünnep. Ezért is elmaradhatatlan kelléke ünnepeinknek. Nem egyetlen kelléke, de lelkünk húrjait minden bizonnyal a leginkább megérintő. Olyan, mint a fény. És milyen különös, hogy minden élőlényt elvarázsol; még a növények is boldogabban nőnek szép zene társaságában. Víz - zene - ünnep - fény. Hasonló létminőségek. Ezért lehet belemerülni a szép zenébe; és ezért van az ünnepnek fénye és himnusza. Ember számára - és magyar ember számára - eképp utánozható a teremtés: hogy szép zenéjével újra meg újra komponálja ünnepeit. Összeteszi a részeket; olyan rendbe illeszti a darabokat, hogy azok szép egységről zenéljenek. Erdély, Kárpátalja, Felvidék, Délvidék, ugye, fehérbe öltözik ma a ti szívetek (is)?! Csallóköz, Muraköz, Partium, Burgenland szépen zenélnek ma a harangok?! Hangotok, mind ismerős, más felhőből hull, s mégis a magyar szimfóniához. Nyöszörgő tengeredből emelkedj föl, kisember! Halld a magas zenéjét! A jelen polifóniája csitul; a karmesterek változnak. S a bölcs, ezeréves király, ki élni-hallani tanít, mindig születőben. Ugye, várjuk; ugye, szép zenét hallgatunk?! Ha úsztál már úgy tengerben, tóban, hogy közben lágy eső hullott, tudod, miről beszélek. Ilyen a történelem is. Úgy tart meg, amint megtanulsz benne élni. Génjeid is emlékeznek: csatára, győzelemre egyaránt. Komponáld úgy életed, hogy unokáid csak Isten mosolyát hallják; magyar szíved szép zenéjét, az ünnepet!

Orbán Erika: Áradás

2013. 06. 08.	Áradás	Orbán Erika
A görögöknél múzsáknak nevezték a közvetítő istennőket. Miként a szó eredeti jelentése (muszai=hegy) is összeköti az eget a földdel, úgy az ő szerepük is az volt, hogy megérintsék az ember szívét, száját, szemét, szellemét. A költő, a dalnok, aki szépen szólta az igazat, az ő szavait ismételte; nekik köszönhetett mindent. Így válhatott az istenek teremtő munkája az emberben a szépség, a művészet és a tudás áradó patakává. Napok óta a vízzel együtt árad egy hír… Árad. Ered. A hömpölygő folyónál valaminek a forrásánál vagyunk. A múzsák szent helyei leggyakrabban patakok, források közelében álltak. Ezekből képességeket, hangulatokat, érzéseket meríthettek, melyek által alkottak. Az egyik múzsa gyermeke volt Orfeusz, a fény fia, aki elhozta a földre az isteni zenét. Kristálytiszta hárfajátékára a harcosok letették fegyvereiket, a vadállatok megszelídültek, a fák táncra keltek és a sziklák megrepedtek. A parttalan meder szabta híráradat megmozdítja az ember szívét, száját, kezét, szellemét. A szokványos természet megérinti a nyughatatlan, korlátai közé szorult természetembert: határaiba kapaszkodna, szárazba; kitolná, csak védenék; biztosra. De most a kő marad, a kő marad! A hír: az eredet; az isteni forrásánál vagyunk, mely kiárad, hogy életre keltse az emberben ama másik, szellemi hitvilágot, melynek hordozója. És mely felvillant újabb élet-lehetőséget. A múzsák élnek. Biztatnak, hogy összefogtak. Fölépítettek. Megerősítettek. Az emberrel hajdanán egyesült istenség lefegyverzi a félelmet, oldja a határokat; szelídül szívben a vágy, a hit. A gát(lás)ak bomlanak. Orfeusz világokat nyitogat egymás felé; természeteket közelít. Zenéje összefogott a hullámokkal: a létért való küzdelemből a mindennapok szintje fölé emeli az embert. Hogy legyen vágya, magasabbrendű (mint száraz kert); hite-szabadsága nem Euridiké-szerű. Hát, így! Áradjon az Ő akarata!

Orbán Erika: Lebegés

2013. 04. 02.	Lebegés	Orbán Erika
Vannak pillanataim, amikor teljesen önkényes módon, elhagynak vágyaim. Céljaim hűtlenül elfordulnak, a munka jelentéktelenné válik, öröm nem kecsegtet. Személyes dolgaimon túlmenően legfontosabb kapcsolataim iránt is teljesen közömbössé válok. A struktúra széthull. És a következő óra láthatatlan távolságba csúszik. Megszűnik a pörgés. Nem készülök, nem indulok, nem tervezek. Nem pakolok, nem akarok, nem beszélek, nem figyelek, nem irányulok, nem fordulok. Nem mozdulok. Egyetlen dolog történik ilyenkor: rácsodálkozom a Létre. E kivételes idő ritka áldása a találkozás. Ilyenkor látogatom meg testemet. Azt, amelyet reggelente felületesen köszöntök a tükörben. Melyről mérlegre állva megállapítom, hogy nocsak, 370 grammal többet nyom, mint legutóbb. Melyet ruhába bugyolálok, hogy védjem a hidegtől. Melyet olykor vízben áztatok, tisztítás gyanánt; melynek enni adok; mellyel orvoshoz sietek, ha jelez a központ; melyet esténként ágyba küldök. És melyről általában olyan szélsőségesen megoszlanak a vélemények: vagy alulkezelik (például a cigisek) vagy túlértékelik (pl. csak akkor szeretik magukat, ha bizonyos paraméterekbe beférnek). És akadnak, nagy ritkán, akik teljesen ignorálják (pl. aszkéták). Szóval, olykor meglátogatom a testemet. A két legkisebb lábujjamat köszöntöm elsőnek; azokat, melyeken olyan szerencsétlenül nő a köröm. Aztán a gyűrűsek, középső, és végig, egyenként, mind az öt párt megbügyürgetem képzeletben. Talpamért, mely naphosszat hordoz, igencsak hálás vagyok! Lábfejemen felidézem a nyári barnaságot, melytől szépen elkülönül a szandál fehér sávja. Bokáimat körbejárva lassan haladok fölfelé lábszáramon. Mire térdeimhez érek, ha illő tempóban és részletességgel követtem alsó lábszáram csontjait és hozzá tapadó izmaimat, már el is lazultam. Combom húsa, csípőm íve, ágyékom – e máskor oly sok izgalmat rejtő testrészek – most a félutat jelzik. Valami más kezdődik. A belső szervek tökéletes rendben működő világa. A kiválasztó- és az emésztő rendszerem, a veséim, a májam, a gyomor- és bélrendszer; a szaporító szervek a petefészek, a méhem – minden a helyén, és isteni precizitással végzik minden másodpercben dolgukat. Tudatom bármiféle erőfeszítése nélkül, szövetektől felfüggesztve, mélyedésekbe ágyazva, illeszkednek egymáshoz, és szolgálják az Életet. E látogatás alkalmával szeretet-sejteket küldök a vérembe. A testemet behálózó, millió apró erecske vigye el legtávolabbi szerveimnek is hálámat és szeretetemet. A „lélek templomában” máskor hatalmas erejű, vad folyóként tomboló elme most langyos szellővé szelídül. Szinte hallom a mennyei zenét, mely lebont, felold, kiválaszt, megfogan és beépít. Belülről érzem a testemet, és ez a jelenben tart. A mostba horgonyozva túljutok minden külső ellentéten, feszültségen. „Az én vezérem bensőmből vezérel!” Ott lüktet szívem kamráiban, és bársonyos pillanataiban kitekint a pitvar ablakán. Életem tavát ekkor nem fodrozza gond. A lélegzet oly selymes, mint a gyermeki csók, és a tüdő legmélyebb pórusaiba áramlik a lét békéje. Szívem bástyája, mellkasom pompás várként őrzi urát. És gerincem tart, hogy a tudat viharos évszakai szét ne zihálják e testet, hanem mindig emlékezzem: van mélység, nemcsak felszín. És kapcsolatban kell maradnom saját mélységemmel, mely tökéletesen nyugodt. Vállaim, karjaim lejtve. Nyakam kehelyként emeli főmet, mely most a legfőbb mellett jár. Bőröm betakar. A mélységtől a magasságig bejárva testem, felszínén apró hidegrázás fut át. A pörgés megszűnt. Nem süllyedtem el. Valójában most tanultam meg igazán lebegni. Mint a jó úszó; csak akkor tanulok meg haladni, ha képes vagyok megállni a vízen.

Orbán Erika: Nyolcadik parancsolat

2013. 01. 31.	Nyolcadik parancsolat	Orbán Erika
A kisfiúk játszanak: Balatont építenek a kanapé és a föld közé. Díszpárnák a csúszda szerepében, pokróc a víz, s néhány papírlap-hajó. A hullámok kedvéért pedig masszív ugrándozás. Utólag azt is gyanítani vélem, hogy hallgatólagos megegyezés szerint volt Áron-csúszda és Samu-csúszda. Az erkölcsi dilemma ott kezdődik, amikor (Áron) „Samu ellopta a csúszdámat!” Merthogy (Samu) „...a csúszda most csónak, (és) ne félj, Áron, kimentelek a cápák elől a viharból”. De Áron hajthatatlan: „Samu tolvaj! Ellopta a csúszdámat!” S miközben átérzem a megfosztott fél azonnali igazságszolgáltató tettre kész dühét, s mintegy szigetként beemelem magam a Balaton felkavart vizének kellős közepébe, a súlyos szavak hatását enyhítendő, gyorsan fölmentem a kis tettest. Ám a kevesebb, mint lopás szintjére bagatellizálva a csúszda-ügyet, persze még nagyobb merényletet követek el. Vág az eszem! Hogy jóvátegyem, s magam számára némi gondolkodási időt nyerjek, még számonkérem Samukámat... Ő már menne is csónakjával. A maga 45 hónapja kevés ahhoz, hogy megfogalmazza: a hallgatólagosság mégsem volt mindkét részről magától értetődő. Hogy mely csúszda kié is; és egyáltalán, ha közösen játszunk, közös eszközökkel, miért baj, ha játszom?! A lopás fogalma abban a pillanatban ennyit jelentett: komoly fájdalommal járhat. De neki ezt, átérezni a másik fájdalmát, még tanulnia kell. Lógó válla, karja lemondóan adja meg magát; szemére, arcára kiül az értetlenség. Arra gondolok, most ébred a lelkiismerete. Ikerbátyjából lassan tovaszáll az indulat. Szeretném, ha azonnal éreznék a különbséget a lopás, a tolvajlás, a rablás, a csenés, a kölcsönvétel, a megosztás között. Helyette tudom, a kisbetűs tolvaj és a nagybetűs meglopott szerepe vár rájuk; a megannyi düh, csalódottság, kétely és lelkifurdalás érzésével, míg megtanulják Mózes parancsát, hogy általuk is jobb legyen a világ.

Orbán Erika: Szeretem-lista

2012. 11. 29.	Szeretem-lista	Orbán Erika
Szemébe tekintek a változó évszaknak: hangulatokat és értelmet látok megcsillanni. Az alászállott szürkeség, a hideg sötétség hatással van érzéseimre. A nagyvárosi utca arctalan tömegében fürkészek. Elkapott mondatfoszlányokat kerekítek történetekké; az öltözék színei mögött egyéniségeket képzelek, és a testek tartását lefordítom magamnak. Ha másokra irányuló, csapongó gondolataimat megunom, egy forró tea mellett listákat készítek. Ezektől lesz megnyugtató rend bennem. Lista. Különleges szókapcsolatokról, meghatározó személyekről, hiányzó tárgyakról, a megunt vagy fölösleges újrahasznosításáról (pl. miképp fogom pulóvereimet szétvagdalni egy textilinstalláció kedvéért). De vannak hétköznapibb, teendőkről, vásárolni valókról, levél- és miegymás-írásról is listáim. Ha hű vagyok hozzájuk, és foglalkozom velük, azok igen hálásak: (át)alakulnak, helyükre kerülnek, beépülnek. Most leírom, mit szeretek. Mi minden fakaszt örömöt. Mert része életemnek. Vagy nem; csak sóvároghatok érte. Késő őszi lelkigyakorlat gyanánt. Kedves vagy, ha érdekel! És rendben, ha most mégsem. Akkor hallgasd a zenét, s írd meg a magadét! ... Leginkább, ha ülünk a fűtött autóban, és megyünk valahová. Sötét van, de nem késő este; látom a Dunát (a „nagy víz” megmagyarázhatatlan misztikumot ébreszt bennem) és a város fényeit. Ez pompás! Nagyon szeretek találkozni nyitott, érdekes emberekkel. Nyitott, aki képes beszélni élete nehézségeiről is. És érdekes (értékes?), ha „más”, kanyargós az élete. Szeretem hallgatni a panaszkodókat. Tökéletlenségük miatt elégtételt érzek (hogy nem tartozom közéjük). Aztán: a forró vízben való fürdést. Ezt csak úgy. Nyár kellős közepén is szeretem! Fölvenni egy szép fehér inget, színes kendővel. Az mindig elegáns. Hozzá a bordó köröm igazán nőies. Hidegek vannak, az édes-fanyar illat fölmelegíti lelkemet. Szeretek várakozni: rengeteg embert megvárakoztattam életem során. Irántuk való hálából. Ahogy a Kedvesem mondja: főtt rizs és murok. A leghálásabb vacsorázó! Szeretem a kisfiúkkal való életet, barátnőimet, s ha kifáradhatok az úszásban. Amint a városnak fölfut a láza, advent közeledtével... Aztán a „hűsülésben” való nyüzsgést. Szeretem látni reggelente a távlatot... Akkor is, ha titkolózó, ködfátyolba bújt. Szeretem a fájdalmat, ami szeretteim közelségének hiányából fakad. Nem jó, de szeretem. Nagyon szeretek terveket szőni; levelet írni; tortát sütni. Gondosan választott ajándékot kapni és álmodni. Szeretem, ha ölelnek és megértenek. Ha szeretnek. Mint ahogy én szeretek élni ilyenkor, november végén.

Orbán Erika: Az Otthon fokozatai

2012. 10. 26.     Az Otthon fokozatai     Orbán Erika    

Vannak emberek, akik úgy nőnek föl, hogy 15-20 éves korukig már sokat költöznek, különböző városokban, országokban, netán földrészeken élnek. Azt gondolnánk, hogy bennük nem alakul ki az „otthon” tudata és érzése. Ilyen személyekkel beszélgetve, valamennyien beszámoltak arról, hogy más-más okok miatt ugyan, de mindannyiukban él egy hely, egy ház, egy utca, város.... ami „az otthonként” vésődött beléjük. Van, aki kamaszévei helyszínére emlékszik ekképp, más egy kedves dadus/személy miatt, megint mások, mert „abból a gyerekszobából lehetett legjobban látni a csillagokat”. És van, aki egyszerűen, mert boldog éveket élt meg egy bizonyos helyen, szüleivel, esetleg nagyszüleivel együtt.

Az otthon mást és mást jelent különböző élethelyzetünkben, és mindannyiunk számára. S, hogy éppen mit, azt nagyban meghatározza, milyen a viszonyunk hozzá; hol vagyunk tágas e világban hozzá képest, és, hogy vagyunk ott, ahol vagyunk.

Sokszor elmondtam, az, hogy hová megyek haza, attól függ, hol vagyok. Amikor más földrészen voltam, és leszállt a gép valamely európai reptéren, már kicsit otthon éreztem magam.

Nem tudom, hogy van a kedves Olvasó, de az én lelkemben az „otthon”nak van egy melléknévi jelentése; s mint ilyen, fokozható. Érzéseimet hidegen hagyja a magyar nyelvtan szabályrendszere, és számomra igenis létezik: otthon, otthonabb és legotthonabb. Mely nem otthonos, és nem otthonias!

Szóval, én otthon vagyok Európában. De, ha Romániát, mondjuk, nyugat felől közelítem meg, és átlépem az országhatárt, akkor még „otthonabb” vagyok Erdélyben. Éveken át szintén „otthonabb” voltam Székelyudvarhelyen, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön; azokban a városokban, ahol éltem. És természetesen Székelykeresztúron, ahol fölnőttem, és ahol szüleim is élnek. A legotthonabb helyem pedig Magyarzsákod; egy mákszemnyi falu, valahol a Kis-Küküllő folyásának bal partján, ahogy neve meséli, mint egy zsák alján, egy völgy fenekén.

Az én Otthon-gyökereim oda nyúlnak. Két élő nagyanyám pumpálja sejtjeimbe az erőt, hogy messzire nyúlt (vágy)ágaimban/ álmaimban is (meg)emlékezzek létükre és a belőlük fakadó Otthonok Otthonára. És, ha már nem lesznek, akkor is tudjam, hogy vannak; ott vannak, hiszen csak oda térnek meg, a templomdomb oldalába, az örök hazába...

Orbán Erika: Shana tova 5773!

2012. 09. 28.     Shana tova 5773!     Orbán Erika    
Hat évvel ezelőtt, amikor a Starr Kingen (Starr King School for the Ministry, Berkeley, CA, USA) életemben először részt vettem egy Rosh Hashanah (újév ünnepe; a teremtés kezdete, az év „feje”) ünnepségen, a zsidó vallási hagyományban való teljes járatlanságomról tanúskodott, hogy a taslech szertartás során, közösségileg hátravonulva az iskola udvarán levő, boldog aranyhalak otthonát képező díszkúthoz, a drága barchesz-„morzsa” (valójában jókora darab ünnepi fonott kalács) nagy részét mi – hasonlóan tudatlan öcsémmel és palesztin barátommal – szépen felcsipegettük. Már nem emlékszem, kollégáim akkor felvilágosítottak-e a rítus mögöttes jelentéséről, de így, utólag (olcsó vigasz) csak az enyhíti szégyenérzetem, hogy tudatlanságom bűnében nem voltam egyedül.

Erről az esetről két dolog jut eszembe: egyrészt az a szociálpszichológiai igazság, hogy az egyénnek könnyebb elviselnie külső (társadalmi) és belső (lelki) folyamatokat, ha nincs egyedül. Ez természetesen semmiféle értékítéletet, -választást nem tükröz. Másrészt emlékeztet a taslech mélyebb tartalmára, mely bizony megszívlelendő tanítás (vallásos) életvezetésünkre nézve. Mikeás próféta szavait ismételve (Mik 7, 19 „… a tenger mélyére dobja minden vétkünket” Rosh Hashanah napján elmennek a zsidók egy folyó/patak/tó partjára, és az ünnepi asztalon maradt, bűneiket szimbolizáló barchesz-morzsát a vízbe szórják; süllyedjenek el, tisztuljanak meg tőlük. Juhász Gyula a máramarosi zsidókat látva, A kis Tisza című versében örökít meg egy (főképp közép- és kelet-európai eredetű) taslechot:

„A hídon bús, kaftános raj mozog,

Ünnepi estén itt imádkozók,

Monoton dallam zsong a víz felett,

Kopottan, fázón ünnepel Kelet!”

Szoktuk mondani: a butaság nem szégyen, csak kellemetlen. Már, ha rendelkezik annyi önkritikával az ember, hogy fölismeri azt, és ezáltal tudatlansággá „szelídül”. Különben eheti mézeskalácsát, s ahelyett, hogy vízbe szórná, elengedné, elkerülné, újra meg újra beleszalad ugyanazon bűnökbe. A tudatlanság akkor válik szégyenné, butasággá, ha kizárólagosságot hirdető igazság (ál)arcába burkolózik; ha tagadja az emberségből fakadó vétkezés lehetőségét; ha hiányzik mellőle a megismerés kíváncsisága. Ha az elkövetett hibák, zsákutcák nem szolgálnak tanulságul. És ez már értékválasztás, és nem ment föl, ha (csordában csináljuk) nem vagyunk egyedül. Hiszen, ahogy Abraham Joshua Heschel tanítja: „Néhányan bűnösek, de mindannyian felelősek vagyunk.” A különbség látására segítsen a Mindenható, és mindnyájunkat egy jó évre írjon be és pecsételjen be! Boldog újévet – Shana tova 5773!

Orbán Erika: A hit biztonsága

2012. 08. 21.     A hit biztonsága     Orbán Erika    

Évekkel ezelőtt, amikor életemben egy igen terhes, átmeneti időszakot éltem (egyedül volnék azzal az életérzéssel, hogy folyton valamiféle átmenetben élek?), egy drága kollégám kedves feleségével megfogta kezem, és arra biztatott: „Ne félj!” Pap létére tudhatta volna, a lelkigondozás egyik alaptétele, hogy csak nagy ritkán adunk konkrét tanácsokat, utasításokat. Hogy nem mondjuk meg a „kliensnek”, mit kell tennie vagy mit nem. Mégis, jó pap létére, tudta, értette a szavaim mögött rejlő érzelmeket is. És felismerve a helyzet egyszeriségéből, a további közös lelki munka lehetetlenségéből fakadó ritka pillanatot, direkt volt.

Mindennapi életet élve, emberekkel találkozva, dolgozva, gyakran tapasztalok félelmet. Pontosabban szorongást. Mert a félelemnek ismerjük a fizikailag megragadható tárgyát: félünk a póktól, a sötétségtől, a magasságtól, hogy elüt egy autó, a tanár/főnök leharapja a fejünk, stb.. Ismerős ez a félelem, ami szintén jó adag szorongást generál. De sokkal gyakoribb, amikor a „vajon hogy lesz?”, „mi fog történni?” általánosabb kérdése feszít, kelt nyugtalanságot és zavart lelkünkben. Mert bizonytalanok vagyunk. Bizonytalanok vagyunk választásainkban, utunkban, helyünkben, kapcsolatainkban. Mert valóban nem tudjuk, mit hoz a holnap, a következő pillanat. És legalapvetőbb emberi vágyunk, a biztonság, az állandóság, a kiszámíthatóság hiánya szorongással tölt el. Reményünket pedig kikezdi a tapasztalat. Az egészség, a család, a munka – három talán legfontosabb területe életünknek, ahol építjük, védjük biztonságunkat. És mind-mind olyan törékeny, hisz legjobb akaratunk, nekifeszülésünk ellenére ezek többtényezősek.

Mégis mi lehet, ami derűt hozhat napjainkba? Mi oldhatja szorongásainkat? Mi emelhet félelmeink tárgya fölé úgy, hogy nem a terhelő érzést fojtjuk el, tagadjuk meg, hanem mellé rendelünk egy erősebbet, ami átöleli, megszelídíti azt?!

Emerson azt mondja: „A hit azt jelenti, hogy felfogjuk a lélek jelzéseit; a hitetlenség azt, hogy tagadjuk őket.” Vagyis halljuk, értjük, érezzük és megéljük lelkünk minden rezdülését. Szemtől szemben állunk magunkkal. A nem látható dolgok létéről is meggyőződünk. Szeretünk, haragszunk, örülünk, fájlalunk, vágyakozunk, hiányolunk, félünk, szorongunk. Azaz van bátorságunk érezni. Bízunk érzéseink irányában, tartalmában, értelmében.

Amikor érzés-szivárványunk fölkel, némi távolságból rátekintünk, akkor látjuk az egyes szín-érzések erejét, árnyalatait, tartósságát. Akkor megtapasztaljuk: van, amit oldhatunk, lágyíthatunk; van, amit erősíthetünk, és van, amit elengedhetünk. Vagy mondhatom úgy is: van, ami oldódik, tompul; van, ami erősödik, és van, ami elszáll. Mert szívünkben érzéseinknek (is) önálló életet lüktet Isten. Ahhoz hasonlóan, ahogy élteti a remélt dolgokban való bizalmat.

Isten által hitünk fölkel, és jár. Biztat arra, hogy ne féljünk. Merjünk élni! Hogy fürkésszük, ismerjük meg érzéseinket, és legyünk gyengédek általuk önmagunkhoz! Hiszen érzelmi létünk is szivárvány: pulzáló és illanó. Így szorongásaim közepette hallom a Mestert: „legyetek átmenők!” Ez azt jelenti: érintsen meg, éld meg, és hitben sétálj tovább! Ne félj!

Orbán Erika: Táborlakók

2012. 07. 19.     Táborlakók     Orbán Erika    

“A gyerekek a jövő. A gyerekek az Élet.” – szoktuk mondani, és e fogalmak közé képzeletünkben egyenlőségjelet teszünk. E két mondat mélyebb tartalmának lehetséges feszültségeiről ritkán gondolkodunk. Csak olyankor, ha a gyerek, az Isten adta, hirtelen átfesti a holnapról álmodott képünket; ha gyarló természetével vagy ember voltából fakadó tökéletlenségével beláthatóvá szűkíti a jövőt, sziklákat gördít elénk. Például gyógyíthatatlan betegségével vagy a serdülő, önpusztító életmódjával. Hogy most az előbbiről írok, annak az a közelmúltbeli élményem az oka, mely megerősített: a környezeti (rá)hatás, a tanítás, az életmód-változtatás, -jobbítás, a (társadalom számára) akár drága áron való segítés, nemcsak a felelőtlenül élő vagy “szerencsés” egészségesek, az életet “túlélők” körében küldetésünk, hanem ott is, ahol alig pislákol az élet. Ahol nem “teljes értékű” (méltatlan jelző, mintha terméketlen gabonáról beszélnénk!), felnőtt élet a remény, hanem egy-két hónap, néhány év.

Egy kép van előttem: a 12 éves Andrea eteti a 14 éves Sorint. Rendkívüliségük ereje: mindketten onkológiai “esetek” (a személy iránt érezni lehet; az érzelmek olykor nehezek; beteg gyerekek iránt érezni fáj!). A lány jobb lába combtól hiányzik; a csont-bőr srác kerekes székben ül, karját, kezét alig mozdítja, és baseball sapkáján át is látni horpadt koponyáját. Uzsonnájukat majszolják, és közben szurkolnak egy pingpongozó párnak. A szintén jobb lábát protézissel pótló Martin gumiszerű testéhez fürgeség társul. Asztaliteniszben nem akad párja a táborban. Ezt maga is tudja, mégis játszik a kopasz Jánossal. “Csak” a játék kedvéért. Odébb, a medence mellett néhány nyolc-tíz éves kislány fürödni készül; jól beöltöznek: úszómellény, úszókarika, kalap, kendő, ahogy a biztonság megkívánja. Hiszen korabeli társaiknál kisebb növésűek, néha túlsúlyosak vagy véznábbak, sérülékenyebbek, pihe hajúak, remegő karúak. Aztán irány az örömöket, izgalmakat, kihívásokat hullámzó víz! És gyermeteg felszabadultságukban is csak óvatosan, saját határaikon úszkálva, figyelve a társukra és tiszteletben tartva képességeit.

Az örök mókás, félvállú Dani a karkötőt bogzó, tízéves kortársát, Rolandot szórakoztatja. Olaszországi kezelését ecseteli felnőttet meghazudtoló humorral, és felvilágosítja Rolit a szerelem illanó természetéről. Hiszen fiatal barátja szerelmes lett a húszéves, önkéntes táborvezető Ramonába. Mert szép a haja, és mert az első vacsoránál mellé ült… Neki a karkötő. És fogadja, jövőre a fényképezőgépét is elhozza, és majd kiteszi a számítógép lapjára. Ha Isten is megsegíti! (Isten, ugye, megtartod?!…) A szorgos kézimunkás könnyedén vált anyanyelvéről a többség nyelvére. Anyjától hallottam: hároméves korában, egy hét hónapos fővárosi kezelés után “felejtett el” az anyanyelvén beszélni, és vált kétnyelvűvé.

Táborlakók. Egy évtizedben is alig mérhető életük során hosszú hónapokat töltöttek, töltenek kórházban. Az orvos százalékban méri esélyeiket. Ismerik a szaknyelvet, saját képességeiket, egymásra utaltságukat, a szavak és az érintés erejét. A nagy egészet illető hasonlatosság miatt nagyvonalúan tolerálják a részleteiben különbözőt. A biztatás mellett véletlenül sem kritizálnak. A biztos jelent méltósággal feszítik közeljövővé. Valahogy megtanulták, hogy kevesebb is elég a jóból. Csak a jótündértől kérnének több gyógyszert, ha tehetnék. És, ha varázspálcájuk volna, eltüntetnék a betegséget a földről. Jobb napjaikon, mint ezek, imádnak játszani, és szeretik a palacsintát és a fagyit. Olyan gyerekek, amilyenekké (vissza)változnunk kellene, ha a mennyek országába bemenni óhajtunk.

Azt írtam, felelősségünk az élet könnyítése, szépítése akkor is, ott is, amikor (nagyon csúnyán, “korszerűen” mondva) nem térül meg a gondozás, ahol rövidre szabott, terhes a jövő. És igen, tudom, társadalom-gazdasági kérdés, hol mennyit költenek a gyógyíthatatlan gyerekek gondozására. De azt is hiszem, valamennyi segítő hivatású személy, és mindenki, aki kapcsolatban van beteg gyerekekkel, egyéni felelőssége, hogy a maga területén megtörje a felnőttek riadt hallgatását. Hogy a féltésből fakadó félelmet és a félelemből fakadó sajnálatot legyőzve mosolyogjon reményt a hűvös valóságba. Ne áltató, hanem biztató reményt. Mely könnyű légzéssel azt suttogja: a külső körülmények ellenére, a testi fájdalom hosszú szüneteiben játszani kell. Apró örömöket varázsolni, a jelenlévő jövőt szépnek, tartalmasnak, értelmesnek lát(tat)ni. Hinni, hogy az élet annyi, amennyit megélsz. A felmorzsolódó türelmet gyakorlással újragyúrni. Az álmok mércéjét nem realitás értékükkel mérni. És bízni abban, hogy amit Isten adott és tart meg, azt Ő is veszi el.

Orbán Erika: Zsoltáros ima péntek reggel

2012. 06. 15.     Zsoltáros ima péntek reggel     Orbán Erika    

Fénysugáron küldtél, Atyánk, szőtt álmaink éjjeléből e napba. A Te szíved a Nap, melyből árad az éltető fény.

Hosszú vagy rövid éji utunkon kísértek csillagok, dajkáltak szülők, csókoltak társak, felsírtak gyermekek, koldusként kopogtak kínzó kérdések. Sajgott vagy csitult a test, a lélek nem maradt közömbös. S a Szellem, Te, Örökkévaló, őrködtél fölöttünk, lüktettél mibennünk. Amikor szemünk kinyílik, ébredjen hálánk! Ha elindulunk, áldásod legyen utunk!

Ötször kelt szíved és ötször fektettél a Neked szentelt nap óta. Mi Tőled számoljuk az időt; a jó hét hatalmas neved visszhangjából nő ki. A vásár napján lealkudtuk égboltra helyezett dicsőségedet, hogy szánkba véve reggel-este beteljünk vele. Aztán láttuk haragos-komor egedet, dörgedelmes tornyaival, megnyílt csatornáival. Gyermekeidként áhítattal kérdeztük: mi a halandó, hogy megemlékezel róla; az ember fia, hogy megoltalmazod?! Csorgó áldásod lemosta rólunk a félelmet, trónjaid előtt alázattal ültünk. A hitében remegő menedéke, a teremtett védelme maradtál mindenkor. Hála és dicsőség nagy nevednek!

Köszönjük, hogy hétköznapi, munkás perceink ezreit, mint megannyi virágszirmot helyezhetjük hálaimánk koszorújára. Legolcsóbb szórakozásunk az egyszerű munka. És a hittel végzett feladat tisztábban ragyog. E kettő a mai nap is úgy tartozzon össze, mint a reggel és a fény! Dolgos hétvégi mozdulatunk, mint szegények reménye, legyen szerény és alázatos! Segíts, Atyánk, ma is úgy ítéljük meg munkánk jelentőségét, hogy jellemfaragó hatása megvalósuljon! Józan derűt szórj azokra, akik napnyugtától pihennek; lelkesedés permetét a tovább dolgozókra.

Nyitogasd szemünket: mulasztásainkat pótoljuk. Szándékainkat nemesítsd: jót rosszra ne aprózzuk! Örömeink, ha vannak, osszuk! Bánatok horgonyát oldjuk! S Benned, Örökkévaló, ha bízunk, kérdéseinkre választ kapunk.

Imánk vége felé csónakba szállunk, s a Gondviselés taván tovasiklunk. Szélá!

Orbán Erika: Húsz év a lelki közösségben

2012. 05. 16.     Húsz év a lelki közösségben     Orbán Erika    

Letűnt az éj, és ott álltam, ünnepi fényben, fekete-piros szőttes-csipkés gúnyámban, ötvenegynéhányad magammal a zsúfolásig telt ház piacán. Komoly- és komolytalanságunk az átmenetek megélőinek belső feszültségéből adódott. A beavatás tétje, hogy az újonc közösségbe és a spirituális értékek világába történő bevezetése fog-e integrálódni későbbi életébe; valamint a rítusok és szóbeli tanítások mássá tudják-e tenni. Én ezt akkor egyszerűbben gondoltam; életembe természetesen simult a pillanat, és létezésem minőségi változását sem tapasztaltam még az alkony beálltával.

A megszentelt pompától meghatottan bíztam: el tudom ismételni a történetet, a sokszor hallottat, mely épp most lesz az enyém is, hisz az isteni történelem mindannyiunké. Kelettel szemben ültem. Egy távoli földrészről Mózes, Jézus, Mohamed szelleme kísértett. Az íves ablakokon túl Isten arca tiszta volt. És a padokba szorult őseim fölé fölsorakoztak Ábrahám nemzetségei. Egy falatnyi derűs ég ma is visszalopja első nyilvános imám ízét. Isten békéjének örök lakása legyen bennem!

„Hiszek az Unitárius Egyház hivatásában.” Húsz éve. Ünnepnap lett május 17-e, mert megvallottam hitemet. Emlékszel, Levente, együtt voltunk?! Aztán az évek árnyalták hitünket. A mi templomunk méhéből megszületve szüntelenül, nyugtalanul kérdezzük „hogyan épülhetnénk együtt Isten hajlékává a Lélek által?” (Ef 2,22) Mert csillaghitünkhöz kötöttük szekerünk és a dévai vár kötelez.

Ha összetartozunk, a Teremtő gonddal rendelt egymásnak. A házasság metaforája villan elő. Mindazt, amit elmondtam a Fogadalomban, szeretném. Vágyom arra, hogy vallásomhoz halálomig hű maradjak. És nem tudom, mit hoz a holnap, valóban képes leszek-e a templomba buzgón járni, minden munkámban helyt állni. És igen, ígért sok biztonságot, érzelmi menedéket, hogy nem maradok egyedül, mindig lesz közösség, meleg mosoly. Két évtizednyi frigyünk folyton festi a képet. A tartósság nem minden; kapcsolatunk minősége sérülékeny és változó. Állandó munkát, lankadatlan figyelmet, időt igényel. A Mindenható a garanciát szívembe ülteti. S amikor elbizonytalanodom, jó lesz-e nekünk együtt a következő évtizedekben, olyankor virrad rám áldozócsütörtök. Emlékeztet az első tanítványokra. Ők erősítenek öntudatomban és felelősségemben, hogy évszázadok múlva is éljen a tiszta, jézusi kereszténység.

Orbán Erika: „Vendégek – Isten tudatában”

2012. 05. 12.     „Vendégek – Isten tudatában”     Orbán Erika    

„Vendégek – Isten tudatában” – ülteti Dávid Ferenc ajkára Páskándi, Vendégség című darabjának vége felé. Életünk nagy kérdésein – kik vagyunk? honnan jöttünk? merre tartunk? hová tartozunk? kitől/mitől függünk? – töprengve rájövünk, hogy válaszkeresésünkben nem kerülhetjük meg a vallást. És fordítva: vallásos hitünk a „végső meghatározottságra” (Tillich) vonatkozó kérdéseket vet föl.

Fél perccel korábban, ha megkérdezlek, ki vagy, magadra gondolsz. Látod testedet, amint ott ül a számítógép előtt, olvas, pörögnek gondolatai. És azt gondolod: igen, ez vagyok! Talán kicsit tovább mész, látod magad a reggelben, életszerepeidben, éhesen, vágyaid hálójában, kudarcaid völgyében. Látod magad mindvégig egy fizikai formában, testedben. De hányféle tested volt már születésed óta?! 60–62 cm-es ruhát hordtál kezdetben?! Mekkora szívvel álmodtál egy, három, öt, majd tizenöt, húsz, ötvenévesen?! Hány millió sejt osztódik minden pillanatban, hogy fenntartsa ezt a bonyolult organizmust?! Megannyi szüntelenül lüktető ér, rezdülő ideg hajtja az állandó változást. S ha megkérlek, hozd el, vizsgáljuk meg ifjabbkori testedet, kinevetsz. Elmúlt. Lehetetlen.

Akkor mi a valóság?! Mi valódi?! Változó testbe zárt fizikai lényed határozza meg, ki vagy?! Az a porhüvely, mely környezetünk minden élő és élettelen díszletéhez hasonlóan, folyton változik?!

Ha erősen ráfigyelsz, megérezheted magadban azt az erőt, amit az unitáriusok Isten erejének hisznek. És amit keresztény fogalommal szentlélekként írnak le. Azt az erőt, amit Isten az égő csipkebokor történetéből úgy közvetített, úgy nevezett meg: a „Vagyok”. Ez a neve ama láthatatlan jelenvalónak, mely mindannyiunkban lakik; ez mindannyiunk neve: a Vagyok. És hogy mihez kezdünk ezzel a „Vagyok”-kal magunkban, arról árulkodik, mihez kezdünk magunkban Istennel. Hogyan is tanít Jézus? „Én vagyok...” – és sorolja a metaforákat, melyek mind a „Vagyok”-ra vonatkoznak, az egyetlen valódira, Létezőre utalnak. Hiszen egyedül az az egy, örök valódi, ami sosem változik.

Óvatosan tehát, miképp határozod meg magadat; hogy gondolkodsz, mit mondasz, ki és milyen vagy! Hiányaid helyett emlékezz szüntelenül ajándékaidra, áldásaidra! Földi bajaid helyett gondolj mennyei egészségedre, a Benned lakó fényre, örömeidre, elégedettségedre! Aki vagy, összetett, mély, isteni eredetű és természetű!

Isten erejének látható jelenléte lehetsz, ha a testedben élő Szellemet élni és működni engeded. Erre utalhat János evangélista, amikor azt mondatja Jézussal: „Nincs-é megírva a ti törvényetekben: Én mondám: Istenek vagytok?” (Jn 10,34) Mind Istenek vagytok, hisz magatokban hordjátok az Ő erejét, és tudatának kitéphetetlen vendégei vagytok! Isten nem egy rajtad kívül létező valóság! Istent magadban hordod, mélyen legbelül. Szikrája benned él, minden gondolatod forrása Ő. Szüntelenül próbálkozz úgy összehangolódni Vele, hogy vendégeskedésed örömfakasztó és szárnyakat adó legyen!

Orbán Erika: Számadás

2012. 04. 07. Számadás Orbán Erika

„Minden órádnak leszakaszd virágát,
A jövendőnek sivatag homályit
Bízd az Istenség vezető kezére,
S élj az idővel!”
(Berzsenyi: Barátomhoz)
Történt egyszer, hogy meghalt egy ember, és elkerült Isten színe elé. Amint ott toporgott, az Úr megszólalt, és meglepetésére nem botlásait, hanem jóságát kérte számon.
„Honnan tudtad az irányt?!
Miért maradtál hűséges?
... hajoltál oda szegényhez, beteghez?
... voltál sebezhető és bátor?
Hogyan képzelted, hogy igazságot tehetsz?
Tanítasz, és hallgatnak reád?
Miféle hatalommal gyógyítottál és segítettél?
Ki kérte alázatod? Megbocsátó szereteted?
Hogy légy a békesség követe?!
Gyöngyeidet miféle kagyló érlelte?
Hol van imáid forrása?
Szíved kincsét mi vigyázza?
Miért próbáltál hozzám hasonlítani?!”
És ő válaszolt: „Aki az élők közé tartozik, annak reménysége van. És akinek reménysége van, az Beléd vetett hitben és Általad vezérelt cselekedetben az örökéletet éli. Most és mindörökké.”

Orbán Erika: Két perc

2012. 03. 09. Két perc Orbán Erika

Lábait maga alá húzva ült az ágyon, és figyelt.

Egyedül volt a nyugati fekvésű szobában, és amint a kora délutáni nap besütött az ablakon, kiült a pokrócra. Kezével simogatta a fényt a sötétbarna, kopott gyapjún, és élvezte annak melegét. Ingszerű, tiszta pamutpizsamája valamiféle férfiasságot kölcsönzött félig lapos mellének. Lábán vastag zokni, mint a rossz vérkeringésű öregeken. Pedig alig volt negyvenöt.

Tekintetében derű honolt; arcának finom vonásait a megjárt mélységek tovább csiszolták. Harmadízben kinőtt haja veszített hullámaiból. A nagy kilengések ideje lejárt. S bár halántékainál deres szálak simultak, a keskeny hajpánt dús, fekete hajat fogott vissza. Szeplős orrával kislányos benyomást keltett.

Az erős érzések szép rendben álltak képzeletbeli polcán, és ő afféle tárgyilagossággal beszélt megélt élményeiről, mint aki sokszor olvasta teljes gyűjteményét. Születésekor anyja alig volt fiatalabb, mint ő most. A megkésett lét meglopottságát; a testvérnélküliség árvaságát azóta hordozza. A magánnyal csak távoli ismerős, hisz alig tapasztalta a megosztott élet biztos izgalmát. Férje és megboldogult lányának apja a féltékenység foglya volt. Tizenéves gyászában eltemette anyaságát, nőiségét. A bánat és a szenvedés biztonságában, egy új társ képében kikezdte a keserű remény. És a mindennapi duplaműszak öröme. Ekkor kezdett testében dagadni az újabb erőket mozgósító kétely és bizonytalaság. A csendes odasimulást fölváltotta az undor. A férfi számára megcsonkított teste, számára az alkohol és a szüntelen bántalmazás okozott rövidzárlatot.

„– De megmutatom, hogy még így is erősebb vagyok!”

Szelíd lényével sorsára mered, és farkasszemet néz fájdalmaival. A sok élet terhét sűrítő évekkel. Két perc düh, két perc bizonytalaság; két percnyi sírás a lázadás és újjászületés. Aztán újra magasba lendül. Hiszek neki; fényében látom erejét. Száll, mert a változó élet előre megy, és minden emléke itt marad a napfényes, csillagos ég alatt.

Orbán Erika: Szolidaritás

2012. 02. 10. Szolidaritás Orbán Erika

Bement a fűtetlen szobába. Néhány éve még szeretett itt elüldögélni, és túrkálni az antikváriumból visszadobott könyvei között. Most célirányos volt: pár napja nem emlékszik egy fogalom pontos jelentésére. A mindenre elszántak határozottságával és a pillanatnak élők gátlástalanságával túrt bele botjával az első kupacba, majd a másodikba, harmadikba. Végre meglátta a kék kötésű könyvet. Fölvette, kibotorkált. Aztán rájött, ez kétkötetes, s az általa keresett címszó a másodikban van. Lemondóan fordult még egyet.
Később kiment az utcára. Szomszédai nem voltak, csak emberek, akik ott éltek nem messze tőle. A vonatállomáson koradélutáni pangás. Huzatos épülete menedékül szolgált. A jegyárus, amint meglátta, becsukta a kis ablakot, és odahúzott egy függönyt. Állt a sínekre néző vasajtó képzelt üvege mögött, és várta a következő szerelvényt. A mindennapi rituálé része: bevárni és elengedni egy vonatot. Ma a szokásosnál is tovább állt, és bámult a vonat után maradó füttyszóba, mint aki ismételten csalódott, hogy az összetartozás egyoldalú, hogy ma sem vállalt végső közösséget vele a masina, és nem röpítette magával, a távoli ismeretlenbe. Hallotta a szűnni nem akaró sípszót, még akkor is, amikor már megfordult, s hazaindult. Zsebéből megadóan vetett ki egy rég szorongatott, száraz kenyérdarabot. S a rajtakapó eb hűnek bizonyult.
Bementek a házba. A fiatal gazda egy utolsó tűzben égette a fáskosár tartalmát. És hallgatták, mint nő odakint, egyre nagyobb pelyhekben a hó, és csattog a fagy. És amikor besötétedett, és a szoba mindenestől kihűlt, ők akkor sem fáztak, mert egymás ölében aludták álmukat.

Orbán Erika: Mesterségem címere: papnő

2011. 12. 21. Mesterségem címere: papnő Orbán Erika

Nyílt levél a Napsugár szerkesztőségéhez

Középiskolás koromban volt egy osztálytársam, aki télvíz idején egyik napról a másikra leváltotta a nadrágot, és szoknyában (természetesen hosszú, bő) járt iskolába. Kérdésünkre elmondta, hogy eljutott a bibliában oda, ahol azt írja, hogy a nők ne viseljenek olyan ruhadarabot, mint a férfiak. Mélyen hívő, protestáns lány lévén, az érettségihez közeledve azt is megkérdeztük, nem gondolkodott-e el azon, hogy papnőnek tanuljon. Válasza inkább csalódást és felháborodást okozott, mintsem meglepte a 91,66%-ban nőnemű osztályközösségünket: nem, mert a nőnek az a dolga, hogy otthon üljön és nevelje a gyerekeket.

Hasonló érzések borították (f)el derűs adventi kedvemet, amikor kezembe került 8,5 éves keresztlányom legújabb, decemberi Napsugara. A Mesterségem címere elnevezésű rovatban – karácsony kapcsán (remélem, nem Jézusra utalva/gondolva, hisz ő sokkal inkább volt próféta, mint pap; de most ne menjünk bele e kettő viszonyának fejtegetésébe) – a papságot próbálják bemutatni. Úgy, ahogy; kevésbé fontos. Számomra e langyos írás egyetlen hangsúlyos és/de égető mondata az utolsó: „Nem előítéletből mondom, hogy a papi hivatás férfimunka, hanem azért, mert teljes életáldozatot kíván, s ezt egy édesanya csak gyermekei rovására hozhatja meg.”

Kedves Kószabósza! Tisztelt szerkesztőség; Zsigmond Emese asszony! Mondja, ha „nem előítéletből”, és nem tömény általánosításból írja azt, amit, akkor mit fed Ön számára az „előítélet” fogalma?! Nem vagyok ugyan (még) édesanya, de pap vagyok és nő. Lehet, némileg túlzottan is érzékeny e két (vagy három) skatulya egymáshoz illőségének kérdésében. S amennyiben a túlzás igaz, e vállalt és istenadta szerepek fontossága miatt az.

Nő vagyok és pap. Véleménye nem azért bántó, mert „a papi hivatás férfimunka”. Lehet véleménye. Egy vélemény az Öné is. A női papság léte nem vélemény kérdése. Fölháborítónak találom viszont, hogy a Napsugarat használja „felnőtt és irodalmi” véleményének terjesztésére. Azt a lapot, melyet közel tizennégyezer 6–12 év közötti gyermek olvas. Azok a gyerekek, akiknek szűkebb vallásos közösségét talán papnők teremtik meg. Milyen jogon ostromolja több száz, ezer kolléganő szakmai és nemi szerepeiből sugárzó hitelét?!

Nő vagyok és pap. Sejtem, hogy kihívás bemutatni egy olyan mesterséget, melynek jelenkori képviselői nem szentek és ritkán Mesterek. Azokat, akik évezredes szerepükhöz tapadó pozitív és negatív társadalmi előítéleteket használva és kihasználva, próbálnak egy örök és változatlan világrendet képviselni, gyarló és változó világunkban. Mégis, legalább olyan meredeknek gondolom, amit ír, mintha azt mondaná: pedagógus nem lehet férfi, mert nincs bennük elég empátia. Vagy: az orvos nem lehet családos ember, mert a hivatás megkövetelte életáldozatot csak a családja rovására hozhatja meg.

Nő vagyok és pap. A csodát, mint minden ember, magamban hordom. Amikor két vagy sok különböző világ megsejti hasonlóságát, és elkezd közeledni egymáshoz; amikor az egyediség lángja kíváncsiságot ébreszt; és amikor kitárom a másság elfogadására megnyúlt karjaimat – élem a csodát.

Nő vagyok és pap. Szolgálatra felkent, diplomás, leendő édesanya. Méltósággal végzett pásztorkodásomban olykor hibázom, és azt tökéletességre törekvő, de beteljesíteni képtelen emberségemnek tudom be. Toleranciám kizárja a nemi alapú diszkriminációt (is). Gyengéimmel együtt is mérhetetlenül több szeretetet és elfogadást tapasztaltam az emberek és hívek részéről, mint elutasítást.

Nő vagyok és pap. Tisztelem a férfiakat, a gyermeklap szerkesztőket, a feketéket, az ázsiaiakat, a zsidókat, a falusiakat, a cigányokat, az öregeket, a rock-zenészeket. Hiszek a női papságban! Nem a „jó példák” miatt, hanem mert tudom, hogy életem nem áldozat, hanem áldás lehet mindazok életében, akiket szeretettel és alázattal szolgálok.

Végül, kedves Napsugár, ráz a hideg, fázom! Sugaraid szűrés nélkül égetik ki a gyermeki tudásszomj csíráját és a holtig tanulás értelmet kereső reményét. Ha a gyermeki sorsokat, a kisiskolákat, a közvéleményt, a társadalmat efféle sekélyes magánvéleményekkel manipulálod, és viccesnek jelzett, de inkább negatív tartalmú, előítéletet ébresztő közmondásokkal hangsúlyozod, akkor a szellemi értékek kialvó sugara maradsz. Halvány és elhaló. Semmiképp nem olyan forrás, mely fényében szívesen melegszik, növekszik és táncol sok-sok kisgyerek.

Orbán Erika: Két haiku

2011. 11. 23. Két haiku Orbán Erika

ködös kakasszó

kínja kufár kelése

koldus kiáltás



kenyeret kérek

kalapommal keresem

s köszönöm meg

Orbán Erika: Novemberi séta

2011. 11. 04. Novemberi séta Orbán Erika

November a késő alkonyat ege. Hosszú sétára hív az erdőbe, ahol a fák meglett, színes életről susognak. Mint egy előadás után, ha már nem kell a szerepet védő öltözet, az artista méltóságteljesen leveszi, összehajtja, finom selyempapírba és dobozba helyezi korábbi énjét. Így a természet is, szégyentelenül vetkőzik, mint aki változó évszakaiban is ugyanaz a hős. Zizzenéseiben biztat és vigasztal: a Gondviselés szürkülete nem az Örökkévaló hamva és pora...

Ha kimérten, sietség nélkül kívánsz élni, sétálj mélyen a novemberi erdőbe. Gallyak, odvak, árnyak és törzsek, száraz levelek lesznek vezéreid. Óvatosan lépj, talpad alatt életek milliói nyugszanak. Figyelj légzésedre; kövesd a szellő áramvonalait, ki- és beáramló fényedet. Elvezet egy csendes tó partjára. Először meglepődsz, mert ismerősnek érzed. Tekinteted végigszalad a megnyílt távlaton. Bőrödön szinte érzed hűvös mélységét. Távoli partjaiba úgy simul az erdő, mint aki sárga titkot őriz. A horizont elmosódik, és az egyszínű ég elszenderedik a tó felszínén. Úgy érzed, hogy lelked partján most otthon vagy. Nem feszítenek kérdések; nem akarsz és nem ismersz mást, mint a pillanat békéjét.

Asszonyok, anyák ereszkednek alá a fákról, és szövik az emlékezés hálóját. Ott lebeg előtted Mámesz arca, aki tudta, hogy egy napon mindenkinek szól a Kaszás: Végállomás! Kiszállás! És felidézed távoli Nagyanyád lényét, aki kései özvegységében is határtalan boldogságot talál. Mert nem az elmúltakra, hanem a létezőkre tekint. És Ilusok és Vilmák és Katák, Bözsik, Ágnesek, Irmák és Idák szaporodó sora ünnepli benned az Életet. Ott lüktetnek ereidben, vágyad az ő vágyuk, hitük a te hited. Munkába hervadt életük virága, ragyogj, teremj!

Büszkeséggel tölt el a tó mélysége. Mintha benned egyesülne ezernyi forrás ereje. E varázsszerű képtől megrándul szemedben az ideg. Hunyorítanod kell; beszűkül a látómező; elszöknek az árnyak. A fák hegyén kigyújtják az első csillagokat. Lassan fordulsz meg, hogy a testedben rögzült tó képe meg ne billenjen. Érzed, hogy ajándék vagy; meg kell osztanod magad. Ne félj, az erdő vigyáz rád; a fák vezetnek.

Orbán Erika: A hét törpe és a hit

2011. 10. 10. A hét törpe és a hit Orbán Erika

Hófehérkét nem kell bemutatnom. De a hét törpére talán kevesen emlékeztek... Ők bennünk együtt alkotnak egy képet, mint ahogy általánosan beszélünk az Emberről is, Isten viszonylatában. Pedig emberségünkben is – gyarlóságainkban és erényeinkben – változóak vagyunk; és gyakran magunkban is felismerhetnénk törpe-vonásokkal beszélő neveiket. Amikor okoskodunk, örülünk, szégyenlősködünk, duzzogunk, értetlenkedünk, prüsszögünk vagy álmosan kezdjük a hetet.

Tegnap, az istentiszteletet követő társalgás során mellém került egy nyolcvan körüli férfi. Nem tudom, illemből fakadó kérdésemre, vagy mert mindenáron meg akarta osztani, de töredelmesen megvallotta: ő egy házsártos, szeszélyes, mogorva, különc alak. Kényelmetlennek éreztem ezt a „könnyelmű” vallomást; hiányérzetem támadt. Hivatásbeli énem hiába próbálta kideríteni érzéseit (ezek a jelzők nem érzések!), csak közhelyeket mondott: az élet bonyolult, sok minden történik egyszerre, a terheket nehéz cipelni.

Adott egy különös névjegykártyát, melynek egyik és másik oldalán az alábbiak voltak:

Figyelj!

Mondd, amit gondolsz!

Légy tekintettel a másikra, amikor kifejezed magad!

Minél világosabban fejezd ki érzéseidet és meggyőződésedet, mások gondolataival és érzéseivel kapcsolatban!

Minél hatékonyabb vagy, annál hatékonyabbak vagyunk.

Később megkért, imádkozzam érte.

Hazafelé a rendkívüli őszi nap égette bőröm; behunytam szemem. A hallott szavakat ízlelgettem: „cranky”, „grumpy”... Gyakrabban vonatkoztatjuk másra, mint magunkra – ezt gondoltam ebédkészítés közben is, amikor telefonon bejelentkezett újonnan szerzett ismerősöm. Házigazdáimmal összenéztünk: szokatlan vendég. Pár perc múlva, amikor megérkezett, az asztal körül ültünk. S a délutáni, októberi fényben mindhármunk számára volt mondanivalója. Elmondta, induló csontdaganata van, és nem tudja, mi vár rá. Sarah, a három hónapja melldaganattal élő, átérzi helyzetét, osztozik félelmeiben. Étrendre vonatkozó tanácsait szívesen hallgatta. Vilmostól bocsánatot kért, hogy éveken át figyelmetlenül ment el mellette, és nem volt jó szomszéd. Engem angyalnak nevezett, mert imám hatására elmúlt a rossz kedve. Már nem érzi bolondos morcosnak magát. „Az imád valóban hatott! Én mondom!” És Aronnál csak mi voltunk nagyobb zavarban, amikor méltóságteljesen kisétált a házból.

Grumpy, azaz Morgó – ez az egyik törpe neve. Gyakran a Tied is. Meg az enyém. De Aron példája (is) arra tanít, hogyan válhatunk Morgóból, és Szendéből, és Hapciból Vidorrá.J De fölébredhet Szundi is, és egy közönséges őszi napon, mert mosolyog és érdeklődik, megértheti, hogy él benne egy Vidor. Mint ahogy Kuka is néha napján Tudor (Okoska).

És Vidornak és Tudornak lenni jobb dolog! Nem azért, mert Hófehérke jobban szereti őket, hanem mert törpényi vonásuk változást idéz a világban.

Orbán Erika : Hit – erkölcs

2011. 09. 17. Hit – erkölcs Orbán Erika

Egy apa meséli, megtiltotta 16 éves, tehetséges fiának, hogy az iskola zenekarában zenéljen, mert a tanév negyedik napján rajtakapta, hogy marihuánás cigarettát szívott a barátaival. Ez eszembe juttatja azokat az embereket, akik vallásos alapon tiltják a házasság előtti szexuális életet. A minap egy továbbküldött videó-üzenetben egy abortuszt túlélő, harmincas hölgy roppant szenvedéllyel beszélt arról, hogy azért kellett neki életben maradnia, hogy Jézus Krisztussal „kicsit fölkavarja” a dolgokat, mert az ő neve hallatán sokan kényelmetlenül érzik magukat.

És miközben belátom, engem is érint ez a kényelmetlenség; zavar a kizárólagosságot hirdető vallásos dogmatizmus; rögtön eszembe jut Jung: légy figyelmes arra, mi bánt másban, mert magadhoz vezet el/vissza. Számomra tehát marad a kérdés: képes vagyok-e kizárólagosság nélkül gyakorolni hitemet? Úgy tenni hitvallást, hogy más ne érezze kényelmetlenül magát közelemben? Hinni az egy, örök Istent, és közben életemmel, értékválasztásaimmal, erkölcsi ítélkezéseimmel és cselekedeteimmel hirdetni, hogy létezik Valaki, aki Teremtő, csodákra képes, gondját viseli szívverésünknek és a csillagok állásának egyaránt. Ez a hit számomra, mindenekfölött, bizalmat jelent. Olyanfajta bizalmat a Mindenség Urában, amit azoknál a felvilágosult, bölcs, valláserkölcsi tanítóknál tapasztalhatunk, akiket maga Isten küldött, hogy erősítsék hitünket. Sokan voltak próféták, apostolok, vallásalapítók. Emberségükben sérülékenyek, de tökéletességet áhításukban tökéletesek.

Úgy tapasztalom, napjainkban igen súlyos, emberi lelkünk számára terhes erkölcsi kérdésekkel szembesülünk. Szeretnénk biztos kapaszkodókat, és, amikor úgy véljük, megtaláltuk, azt mindenáron érvényesíteni akarjuk. Amikor elfeledkezünk tökéletlenségünkről, akkor hevesen tiltunk, és magunkra öltjük a vak vallásosság páncélját. Mert az érzelem- és ismeretalapú hitünk magára hagyott. Amikor emlékezünk homályos látásunkra és töredékes ismeretünkre, akkor segítséget kérünk az örök idő küldötteitől – Jézus, Mózes, a próféták, Buddha, Mohamed, Konfucius, Zoroaszter stb. – és az értelem angyalaitól. A tudás, a felvilágosultság és az Életet illetően a biztonságos választások lehetősége megnyugtat. Bizalommal tölt el. Erősíti felelősségtudatomat, önmagamhoz és környezetemhez való kötődéseimet. És ezáltal, paradox módon, szabadság-érzetemet.

Kizárólag a vallásom nem védhet meg betegségektől, függőségektől, erkölcstelen döntésektől és az ezek következtében kialakuló fájdalomtól. Érzelem- és ismeret-alapú hitem azonban képessé tehet bölcs választásokra, hogy elfogadó legyek a másságot illetően, hogy megkülönböztessem a „roppant szenvedélyt” az agressziótól, és életem nagy útkereszteződéseiben is higgyem: minden úton Ő vezet.