Mátéfi Tímea: Ha visszajössz, megbocsátok…

2013. 09. 17.	Ha visszajössz, megbocsátok…	Mátéfi Tímea
Az iskolakezdéssel dacolva ablakunk alatt még összegyűlnek a negyed gyermekei, ahogy megszokták azt egész nyáron. Színes pokrócokkal, játékokkal, könyvekkel, édességgel felszerelkezve hozzák magukkal az otthoni normákat, íratlan szabályokat is. Egy-egy leteremtés, fenyítés hanglejtése mögött finoman érezhető édesanya vagy édesapa jól ismert szava. Legtöbbször vicces, gyermekien naiv mondatok, máskor felnőttek számára is megfontolandó gondolatok hangzanak el odalent. Abroszkirázás közben egy rövid szövegre lettem figyelmes: „…ha visszajössz, megbocsátok!” Két aprócska kislány áll az ablak alatt, valószínű a dráma csúcspontját lekéstem. Nem is bánom, rájuk tartozik, de ez a mondat ma sok mindent elém idéz. Egyszer Péter megkérdezte a Mestert: „Uram, hányszor vétkezhet ellenem az én atyámfia úgy, hogy én megbocsássak neki? Még hétszer is?” Aztán jön a (még olykor) ma is megbotránkoztató, embert próbáló válasz: „Nem azt mondom neked, hogy hétszer, hanem még hetvenszer hétszer is.” Öröknaptárom lila mandalája alatt ma Sam Rayburn idézete üzen: „Bármelyik ökör képes ledönteni egy csűrt, de csak egy jó ács tud újat építeni.” És most nem tagadom meg a Kabbala napi üzenetét sem, miszerint az életet nem szánták könnyűre, az életet arra szánták, hogy éljék. Nehéz időszakokon megyünk keresztül szüntelenül, de a megtanult leckék valóban megerősítenek. Megpróbál az élet, és egymás türelmének határait is gyakran feszegetjük, de valahogy csak megtanuljuk, hogy a hosszú és tartós emberi kapcsolatok egyik titka az őszinte szívvel való, (majdnem) szüntelen és feltétel nélküli megbocsátás. Sokszor bújunk ökör bőrébe, és döntjük össze pillanatok alatt a lélekkel épített csűrt, de a Gondviselő ad mellénk Ácsokat, akik tudnak újat építeni, akik képesek nem csak hétszer, de még hetvenszer hétszer is megbocsátással magukhoz ölelni. A kislány visszament ellenség-barátnőjéhez, és fél perc alatt ismét nevetés, duruzsolás hallatszott. Talán már a hetvenszer hétszert is túllépte a megbocsátások száma, de ez nekik így természetes. Nem is tudják, milyen kincs birtokosai!

Mátéfi Tímea: Belső túra

2013. 07. 22.	Belső túra	Mátéfi Tímea
A fán fejlődő gyümölccsel együtt az idő is folyamatosan érik valamire, bennünk és velünk, ha elég nyitottak, befogadásra készek és tisztán látók vagyunk. És talán ez a második fele a legnehezebb… Annyi okos gondolat és bölcsesség kering bennünk és körülöttünk, de a magunk útját úgyis nekünk kell végigjárni. Pont ilyen utat a Föld több millió embere közül senki nem bandukol be, mint te. S hogy szükség van a külső és belső utak felkutatásához néha segítségre, belső „túravezetőre”, még akkor is, ha egyesek szerint mindenki a maga mestere? Hát miért jött volna Jézus és a többiek, ha nem ezért? Cölöpöket, jelzéssel ellátott ösvényeket hagytak maguk után, bármikor útra kelhetsz, hogy bejárd őket és megismerd. Hiheted, hogy képes vagy bármire a világon, ha kellő hittel éled meg az „itt és most” világát, de vajon önmagában elég az emberi akarat, hit, kitartás, erő, eltökéltség?  Mi van akkor, amikor irányításunk alól kibúvó, bennünket meghaladó tapasztalatok gazdagítják életünket (akár kellemes, akár kellemetlennek tűnő)? Mered-e a Véletlennek tűnőt Gondviselésnek nevezni? És mi van a több ezernyi álapostollal, hamis tanítóval? Van-e valaki köztünk, aki el tudja választani tökéletesen a juhokat a kecskéktől, a búzát a konkolytól? Dosztojevszkij Razumihinje szerint „egyetlen igazságot se fedeztek fel úgy, hogy előbb tizennégyszer vagy száztizennégyszer ne hazudtak volna”. Nem kell mások hazugságaira szoruljunk, tudunk mi magunk is kreálni délibábosan életboldogító, meggyőződést alátámasztó hazugságokat, de mit és kinek használ ez, ha közben eltávolodunk attól a bizonyos Isten országától, aminek megvalósításáért kell éljünk, működjünk e földi létünkben?

Mátéfi Tímea : Örök változás

2013. 06. 19.	Örök változás	Mátéfi Tímea
Már csak napok kérdése, és a gyermekzsivajtól visszhangzó iskolaudvarok elnémulnak, helyettük nyári táborokba, hűs árnyékú parkokba, jégkrémes strandokra, nagyszülős-tehéncsordavárós falvakba, zsúfolt játszóterekre, szénaillatú dombokra költözik át az erdélyi gyermeki jókedv, zsongás. Cseresznyés nyár kacsingat felénk (idén is), ígérve minden jót, amit beleálmodunk, aztán majd elválik, hogy mit tudunk ebből megengedni magunknak, egymásnak. „Semmi sem vész el, csak átalakul”- talán a legjelentősebb mondat, amit általános iskolából megőriztem magamban Szőcs Enikő igazgatónő biológiaóráiból. Elsődleges és metaforikus értelemben is sokatmondó. Örökéletbe vetett hitünket is alátámasztó mondás. Ehhez jön egy másik nagy igazság: az ember életében egyetlen állandó a változás maga. Szüntelen változás, fejlődés, alakulás tanúi, tapasztalói vagyunk, s bár életünk legjelentősebb stabil pontja Isten, talán néha Ő is meginog, mert kimozdítjuk, vagy engedjük kimozdulni- önmagunkból, belső- és külső világunkból. Vajon az évszakok váltakozásának, az idő múlásának van-e jelentős nyoma bennem? Csak az idő telik fölöttem, vagy érek is vele, hogy majd ne csak idős, hanem érett is legyek ősz hajjal? Kibeszélés, megbeszélés, lebeszélés, átbeszélés, rábeszélés, mellébeszélés, összebeszélés, bebeszélés a mindennapok része, didergő télen és izzasztó nyári napon egyaránt, fejlődésem attól függ: milyen mértékben élek velük. Miközben a Mindenséggel én változom, s a Mindenható örök, a világmérő megállás nélkül pörög, figyelmeztetve, hogy a változás is valóban örök. Vajon ebben a pillanatban hányan nevetnek önfeledten, hányan állnak koporsó mellett, hányan örülnek egy marék eledelnek, hányan dobnak kukába fölöslegesen megvásárolt ételt, hányan mondanak igent és hányan nemet egy életre, hányan élik át életük legjelentősebb sikerét, és hányan menekülnek önként el az életből, vajon hány ember veszíti el otthonát, szeretteit és hány kap új lehetőséget, hányan érzik unalmasnak, fárasztónak mindazt, ami körülöttük, velük történik, és hányan értékelik újra a létet, látják meg benne a csodást? A világszámláló számai pörögnek, a statisztikák romlanak, vagy éppen javulnak, és bennük te, én, az egyén, az Ember is szerepet kap. A változások csúcspontját megérintve mit hagysz magad után az Örökkévalónak, s társaidnak jelként, hogy itt voltál? A cseresznyés nyarakat, didergő teleket, amikor kibeszéltél, megbeszéltél, lebeszéltél, átbeszéltél, rábeszéltél, mellébeszéltél, összebeszéltél, bebeszéltél valamit, valakit? Most inkább helyezkedj el kényelmesen a Gondviselő tenyerén, pár másodpercig ne beszélj sehogyan, közben hallgass meg egy dalt!

Mátéfi Tímea: Basarózsacsend

2013. 05. 19.	Basarózsacsend	Mátéfi Tímea
A kert sarkában hatalmas basarózsa bokor pöffeszkedett, már jó pár napja megjelentek a kis kerekded bimbók rajta, s ahogy közelgett az ünnep, mintha tudta volna, hogy ünneplőbe kell öltöznie. Lassan, méltóságteljesen, nyugodt, harmatos hajnalokon kipattantak a sziromlevelek, s ma reggelre biztosan királyi pompával és illattal fogadták a ház asszonyát. Megérkezett az ünnep, s a sokak által basarózsaként ismert pünkösdi rózsa fehér és rózsaszínű bő szoknyáját szemérmetlenül mutatja meg a világnak. Ez a szépség nem csak egy napos csoda, de nem tart pünkösdi királyságnyit sem. Olyan, mint az életünk, nem egy pillanatra hivatott, de nem is örök földi létre. Basarózsányi lélekillat marad utánunk is, s bizonyságtételünk foszlányai, ha ki merünk állni, merjük vállalni a ránk mérteket. Sok száz éve már annak, hogy a Mester tizenegye és az a bizonyos Mátyás ki mert állni. Hogy testük, lelkük és gondolataik hányféle aggodalmon és félelmen diadalmaskodva izmosodtak az ügy vállalásáig, nehéz lenne kinyomozni. Nekik valahogy sikerült. Reggel van még, a nap sok csodát rejthet, talán ránk is kiárad a Lélek, talán többet láttat magából a Magasságos, mint azt sejtenénk. Otthonod egy csendes zugában, reggeli teát-kávét szürcsölve hadd legyen társad e vers: Bartalis János: De különben csend van Te, bolondos fiucska, miért nem alszol? Te?... Mindenki oly édesen pihen. Csak te zavartad meg reggeli álmod. Te, bolondos fiucska, hát mit akarsz? Élvezni a reggelt?... Eredj aludni, nincs még semmi látni való, minden aluszik még. Csak egy csodálatos szekér indult el, derékig tűzben a hegy tetején - De különben csend van, nyugalom van még. Csak az a különös szekér - én nem tudom, de mintha csupa virágon menne és olyan valami mozgásféle is támadna nyomában. De különben csend van. Csak a bokrok népesültek be és a levelek széle fénylett meg. Na, meg aztán - én ugyan nem értem, de mintha mámoros versenybe kezdenének a madarak, vagy minden madár 19 féle nyelven szólalna meg. De különben csend van. Nagy nyugalom. Csak az a babonás rigó a vízpartján - én nem tudhatom, de mintha egy kicsit megrészegült volna a napsugártól. De különben csend van. Határozottan csend van. Csak egy-egy éberszemű gazda kocog el csengős lovával a kerted alatt. Csak egy-egy csapat virágárus-lány siet ki kosarával a piacra - De különben csend van s minden aluszik még, Csak valami vadboroszlán-féle erős illat kapott lábra, mert a reggeli szél üde ajakával csókdosta s az bódítgatja az emberek fejét és - én föl nem foghatom, de mintha megindulnának a fák, mint virágos karok a dal szárnyán. Levegőben, vízen, úton, mindenütt csak kacagó virág-máglyák gyúlnának. Harangok kondulnak meg és harsonák szólalnak meg minden dobásnyira. Az embereknek ezek hallatára, mintha kiszállna az erő inaikból, mert megbűvölten, mozdulatlan állnak - én nem tudom, de mintha térdre roskadnának - De különben csend van. Határozottan csend van. Csak a hattyúk kezdtek valami furcsa játékba a tavon és a vízi madaraknak mehetett fejükbe az illat, mert olyan bizsegő és izgatott a daluk. És - én föl nem érhetem ésszel, de mintha meglopták volna a természet minden színét, olyan pazar-csillogó a tolluk. De különben csend van. Határozottan csend van. Csak úgy tesz minden, mintha élne. Csak úgy tesz minden, mintha szállna, szállva-szállna, szállna. Csak úgy tesz minden, mintha örökre magába akarna bolondítani. Én nem tudom miféle időszak van, de mintha minden vágyna, szólna, várva-vágyna, vágyna. Én nem tudom miféle időszak van - Csak olyan szép minden, olyan végtelenül elragadó és olyan mámoros - De különben csend van. Határozottan csend van. És te bolondos fiucska még sem akarsz aludni. Pedig ezeket leszámítva - hidd el, hogy Csend van. Határozottan csend van.

Mátéfi Tímea: In Memoriam Cipő alias Bódi László

2013. 03. 18.	In Memoriam Cipő alias Bódi László	Mátéfi Tímea
Van úgy, hogy az ember akkor látja meg valaminek az értékét, amikor már elveszítette annak alanyát. Megint kevesebb lett a világ egy kiváló emberrel, akit rajongók ezrei gyászolnak már napok óta. Vigaszként megmarad nekünk emléke és a tudat, hogy gazdagok maradtunk az által a gazdag zenei kincsesláda által, amit Cipő és zenésztársai teremtettek számunkra 23 munkás, sikeres év alatt. Fiatalok végtelen serege bulizott fülbemászó, könnyed, magával ragadó dalaira, melyben extázisba kerülhetett a szerelmes, sebeire gyógyírt lelhetett a csalódott, választ kaphatott az élet értelmében kételkedő, ellazulhatott a megfáradt, biztatást kapott a csüggedő, lelkesedést az útnak induló. Az Erdély-szerte szervezett ifjúsági bálok kedvenc zenéi közé tartoznak dalaik (67-es út, Szállj el kismadár, Repül a bálna, Szeretni valakit valamiért, 16 tonna feketeszén, Lassú vonat érkezik, stb.), melyeken oly sokan nőttünk fel, hiszen nem semmitmondó üres szólamokkal próbálták szédíteni a tétova fiatalt, hanem mély üzenettel bíró, értelmet megvilágító lírai gondolatokkal. A Hangyadalt vagy Micimackót dúdolva kisgyermekek ezreinek arcára is mosolyt csalt a Republic, és ballagások alkalmával is számtalanszor ott voltak, amikor elhangzott: A csend beszél tovább… Nem a csend beszél tovább helyetted Cipő, hanem az a rengeteg dal, amelyben megénekelted ez élet ügyes-bajos dolgait, lélekemelő pillanatait, amit mi sokszor még magunkban is nehezen tudtunk megfogalmazni. Elbúcsúzol, de ott leszel, ahol a szél zúg, a Nap nevet, és itt marad belőled nem néhány, hanem nagyon sok pillanat. Nem némaságba burkolózva gyászolunk, hanem dalaidat hallgatva! S hogy hol lehetsz most? „A távolban egy kék hotel, ott lakik az Isten, sokszor sír, mert szeret minket, sokszor sír, mert nem segíthet. Túl nagy a káosz a világvégén, süllyedünk a semmibe, elszakadt a belső fénykép, nincsen bennünk semmi részvét. Most kellene imádkozni, biztos nem fájna ennyire, a kevesebből tán több lenne, és maradna kegyelemre. Csak szállj, ami itt tartott elszakadt, minden emlékünk itt marad, a napfényes ég alatt. Csak szállj, ami itt tartott elszakadt, minden emlékünk itt marad, a csillagos ég alatt. Az életünk értelme, lelkünkbe van írva, ahogy Ő akarta, úgy lett megírva. Álmomban már nem sír az Isten, csak könnyezve szurkol nekünk, ha sikerülne megváltozni, a kék hotelben kezet fogna velünk. Csak szállj, ami itt tartott elszakadt, minden emlékünk itt marad, a napfényes ég alatt. Csak szállj, ami itt tartott elszakadt, minden emlékünk itt marad, a csillagos ég alatt.” (Republic: Kék Hotel) Csak szállj! Isten nyugtasson!

Mátéfi Tímea: Az újjászületés mezején

2013. 02. 15.	Az újjászületés mezején	Mátéfi Tímea
Ujjongva figyelem hogyan kezd lassan a kinti mínusz egyre inkább plusszá alakulni, remélve, hogy nincs már sok hátra addig, amíg a nagykabátot, bakancsot, csizmát, kesztyűt, sálat, sapkát ismét jó pár hónapig a szekrény mélyére rejthetem. A milliónyi hópehely andalító szállingózása, a huncut hóemberek szénfekete mosolya, a szánkózó gyermekek pajkos zsivaja és a lábam alatt ropogó friss hó megszépíti ugyan ezt a végtelennek tűnő, hideg télországi állampolgárságot, mégis móriczi felkiáltással fordulok az ég felé: február, hol a nyááááááár?! Messze még… De közeleg. Érzem. Legbelül. S látom kint is a tétován serkenő fűben, a fák óvatosan pattanó rügyein, a nappal felmelegedő föld lusta szuszogásában. Lappang ugyan a virulást kirobbantó erő, de elkezdődött az újjászületés, s vele együtt az egyházi naptár szerinti nagyböjt is. E pár hét alatt van lehetőség kívül-belül megtisztulni, újjászületni a természettel, tavaszi nagytakarítást tartani testi-lelki-szellemi otthonunkban. Lehetőség van, ám hogy ki mennyire ér vele unitáriusként, az már más kérdés. Ha testi megújulásra nem is futja, azért legalább (!) a szellemi-lelki oldalán dolgozzunk egy kicsit. Pár napja a három percesek témája a hitvallás volt. Az elmúlt héten középiskolás diákjaimmal is a hitvallásról beszélgettünk, hogy mit fogalmaz meg az unitáriusoké, ez miben különbözik más vallásokétól, milyen életszemlélete volt Balázs Ferencnek az általa megfogalmazott hitvallás alapján, végül arra kértem őket, hogy írják meg saját, egyszemélyes hitvallásukat. Bár konfirmált fiatalokról volt szó, fejtörést okozott nekik a feladat. Nem azt kértem, hogy hivatalos hitvallásunkat írják le, hanem azt, amely őket, személyes énjüket, hit-és életfelfogásukat a leginkább tükrözi pillanatnyilag. Születtek meghökkentően jó hitvallások, és lustaságot vagy hitbéli szegénységet bizonyítók is. Talán újjászületésük egy apró lépése volt ezt megfogalmazni. Talán újjászületésünket segítené, ha mi is magunknak megfogalmaznánk azt a hit-és életfelfogást tükröző hitvallást, amely láttatja velünk jelenlegi énünket. Adjon erőt a Jóisten, hogy szembe merjünk nézni ezzel a feladattal, és valóban újjászületésünket szolgálja, ha lépünk!

Mátéfi Tímea: A valóság meséje

2013. 01. 16.	A valóság meséje	Mátéfi Tímea
Az új esztendő harmadik hetét taposva, az utcán mellettem elhaladó emberek arcát figyelve próbálom találgatni, hogy vajon milyen személyiségek lehetnek, milyen gondolatok foglalkoztatják, milyen érzések kavaroghatnak bennük, mi újat hozott életükbe 2013, ha hozott egyáltalán... Vajon a szembejövő milyen életbölcsesség, filozófia, tanítás szerint éli mindennapjait, egyáltalán van-e egy irányadó eszme, bölcsesség az életében, amely bevált recept lehet legalább neki?  Vajon önismerete milyen szintjén áll, vajon tudja-e, hogy problémáinak, konfliktusainak mi a forrása? Izgalmas játék, biztos sokan próbáltátok már ezt. Vallások prófétáinak, pszichológusok seregének, filozófusok végtelen csapatának, nagy gondolkodók, bölcsek, tanítók, mesterek, életművészek, remeték milliónyi gondolata kering a világban, könyvesboltok polcai roskadoznak ilyen tartalmú írásoktól, a világháló közösségi oldalait is elárasztják az ilyennemű megosztások, s mégsem történik semmi. Elolvassuk, tetszik (vagy nem), aztán lehet itt le is ragadunk, nem vesszük fontolóra, nem próbálunk tanulni belőle, nem ültetünk gyakorlatba ezek közül egyet sem, mert hát minek azt, velünk nincs baj, mi így vagyunk tökéletesek, ahogy vagyunk! A IV. osztályosok valláskönyvének mellékletében van Lázár Ervin egyik jól ismert meséje, A csodapatika. Ha még nem ismered, ajánlom, olvasd el, a magad érdekében, és arra kérlek, legalább egy kicsit gondolkodj el afölött, hogy te mire kérnél kenőcsöt, pasztillát, gyógyírt, pirulát vagy szirupot Rimapénteki Rimai Péntekhtől! Vajon milyen sorsa lenne a te városodban, faludban egy ilyen csodapatikának? Valószínűleg ugyanaz történne, mint a mesében, mert ez egy olyan mese, ami a valóságban is pont így megtörténhet, vagy mégsem?

Mátéfi Tímea: A harmadik lépés

2012. 12. 16.	A harmadik lépés	Mátéfi Tímea
Lángra lobban ma a harmadik is − a pillanat mozdulatlan csendjében, olyan észrevétlen könnyedséggel, ahogy korábban a másik kettő. Immár hárman jelzik felkiáltójelként, szobák lázas zsongásába vagy magányos némaságába burkolózva az ünnep közeledtét. Közben meg várakozunk, mert ennek van most ideje. Hogy mire? Talán mindenki másképp, de ugyanarra… Van, aki kintről várja, hogy bekopogjon hozzá valaki vagy valami, s az jelenti neki majd a megérkezést. Van, aki neki kezdett már a belső nagytakarításnak, a lélek ablakait pucolja, a békesség pogácsáit, mákos- és diós bejgliit sütögeti, a megértés beporosodott szőnyegét porolja a frissen hullott hóban, a hagyomány terítőit mossa, keményíti, vasalja, a szeretet karácsonyi dallamaival hangolódik a belső megérkezésre. Nem lehet vagy csak kívül, vagy csak belül megérkezni. Kell mindkettő, egyszerre. Szerintem. Valahogy így vagyunk mi teremtve, és ritka kevés, aki meg tud elégedni csak az egyikkel: mert képes rá, vagy, mert muszáj neki. A kinti mínuszoktól való rettegésemet mindinkább próbálom feloldani a szűzfehér hóbunda látványának gyönyörűségében. Ujjong a lelkem: hátha-hátha fehér lesz majd az ünnepünk, hiszen Katalin nem kopogott idén! Úgy tűnik, ami a természettől telik, megteszi, hogy minden rendben legyen. A többi rajtam, rajtad áll! „Aki csinálni akar valamit, talál rá eszközt. Aki nem akar csinálni semmit, talál rá mentéseget” − olvasom öröknaptárom mai üzenetét. Mentségek után kapálózunk, vagy próbálunk tenni valamit? A legkisebb lépés is már lépés, előrehaladás önmagunkban, önmagunkért (is). Mérlegelj! Ma mi okozta neked a legnagyobb örömet, és mi cibálta meg életkedvedet? Mi ennek az oka? Tanulj meg közeledni, lépéseket tenni kívül és belül! Ne rohanj, de ne is légy túl lassú! Így, ha az ünnepet szentelő Egy is úgy akarja, megérkezhetsz a negyedik lángralobbanás fényében ünnepedhez.

Mátéfi Tímea: Egyensúlykeresés…

2012. 10. 11.     Egyensúlykeresés…     Mátéfi Tímea    

Ma egy hete már. Pont egy hete. Tovaröppent, s mégis olyan elevenen él bennem, s hiszem, hogy még sok két X kromoszómával születettben, aki négy napon keresztül élvezhette Marosvásárhely, a Grand Hotel, a helyiek és közelről vagy távolról érkezettek befogadó és elfogadó szeretetét.

Kerestük az egyensúly-recepteket ebben a kihívásokkal, megpróbáltatásokkal, pillanatnyi sikerekkel, megannyi változással teletűzdelt, sokszor mókuskeréknek vélt világunkban. Kerestük együtt és külön-külön is, két előadás közötti kávészünetben, az asztalt körülülve, vagy épp este, fejünket párnába süllyesztve, kezünket imára kulcsolva. Talán úgy érkeztünk oda, hogy tudatában voltunk már, melyek a hétköznapok azon örömmorzsái, amelyek erőt adnak, amikor már úgy érezzük végleg le- és kimerültünk.

Beszéltek velünk és hozzánk olyanok, akikre felnézünk, akik már látható és érezhető eredményeket tettek le az Élet asztalára. Megerősödtünk abban, hogy hitünk által meghatározott értékrendünk a megtartó, és hogy a hit az élet motorja. A kiscsoportos felmérések pedig bebizonyították, hogy a jelenben, közösségeinket érintő egyik legégetőbb probléma az értékválság.

Hogy tegyünk szert testi-lelki-szellemi egyensúlyra, ha körülöttünk minden a válságállapotról szól? Bíró Rozália szavai segítik a válaszadást talán a leginkább: életünkben az a legnagyobb egyensúly, amikor érezzük Isten gondviselését. Szabó Magda szerint: „Senki sem ígérte, hogy az élet harmonikus, döccenő nélküli. Anyám azt mondta, egyet tanulj meg: hétfőn hétfő, kedden kedd. Egyik sem ikertestvér. Hogy mit hoz a kedd, azt ne kezdd el siratni félelmedben hétfőn. Hogy mit adhat a kedd, azt ne tervezd hétfőn. Hátha nem hozza be. Az egyik nap ilyen, a másik olyan. Egyetlenegyet kell megjegyezni, ha harmonikusan élni akarsz. Ha jót hoz, akkor józanul viseld, hogy most örömöd van. Józanul és fegyelemmel. És ha baj van, azt is viseld józanul és fegyelemmel. Engem erre neveltek.”

Tanuljuk meg hát érezni a gondviselést, és ne feledjük „elég minden napnak a maga baja”(Mt 6, 34), s ha már annyi csomagot cipelsz, hogy nem bírod, állj meg, hagyd ott és menj tovább” (Bíró Rozália)!

Mátéfi Tímea: Isten jóakaratának kitöltődése

2012. 09. 08.     Isten jóakaratának kitöltődése     Mátéfi Tímea    

Ilyenkor, ősz beálltával gyakran jutnak eszembe egyik kedvenc költőm, Áprily Lajos Tetőn című versének sorai, és talán soha nem éltem meg e verssorok mélységét és valódiságát oly mértékben, mint amikor a napokban a Gyimesekben jártam. Minden porcikámmal átéltem a költő szavait, hogy ott fenn „a vén hegy állott mozdulatlan./Időkbe látó meztelen tetején/tisztást vetett a bujdosó verőfény./Ott lenn: zsibongott még a völgy a láztól./Itt fenn fehér sajttal kínált a pásztor./És békességes szót ejtett a szája,/és békességgel várt az esztenája.”

Valljuk, hogy elszakadtunk attól az életmódtól, amely az ember számára egészséges és természetes volt valamikor, és amely része ma is sokak – de egyre kevesebbek – életének, ezáltal pedig eltávolodunk Istentől, hagyományainktól, örökölt értékeinktől…

Alapvetően nagyon kevés kell(ene) az ember boldogságához, megélhetéséhez, mégis a ma világának szekérrúdja afelé húz, hogy sose elégedj meg azzal, amid van, mindig többet akarj, mindig különb légy, mint mások. Ennek következtében pedig túlhajszoljuk magunkat azért, hogy egyszer majd azzal a nyugalommal és lelkibékével élhessük napjainkat, amivel a hétköznapinak mondott emberek élik távol a város zajától, a média fölösleges információitól.

Tudod-e örömmel enni kenyered és jókedvvel inni borodat, ahogy azt a Prédikátor kérdi minden időben, a mindenkori embertől? S hogy miért? Mert mindig az volt Isten jóakarata, hogy ezt tedd!

Hagyd el egy időre a világ dübörgését, távolodj el a fények mámorától, az eledel bőségétől, emelkedj magasba testileg-lelkileg, mosd meg arcod a Holdnak fényében, reggel a Napnak aranyában, legyen altatód tücsökciripelés, csendes, esti kolompolás, eledeled a pásztor kínálta fehér sajt, s érezd meg, hogy ez Isten jóakaratának kitöltődése rajtad!

Mátéfi Tímea: Önzés vagy értékmegóvás?

2012. 07. 03.     Önzés vagy értékmegóvás?     Mátéfi Tímea    

Az emberben mindig működik egyfajta belső kényszer, késztetés, hogy valamit magából hátrahagyjon övéinek, az utókor nemzedékeinek azokra az időkre, amikor ő már rég nincs az élők sorában. Időkapszulákba, templomgombokba rejtve, naplókba megírva igyekeztek megőrizni megélt történeteiket eleink is.

Nemrégiben üknagyapám, firtosmartonosi vitéz Gáspár Ferenc kőfaragó kéziratos füzetei kerültek a kezembe, amelyekben rímbe szedett élményeit jegyezte le, 1903-tól kezdődően, amikor katonaként a mai Bosznia-Hercegovina Banja Luka városában volt. A nagy odafigyeléssel, igényességgel teleírt és rajzokkal díszített füzeteket lapozva feltárul előttem a lassan 100 évvel ezelőtti múlt. Gondolatait olvasva látom magam előtt a családjáért, hazájáért aggódó és fohászkodó székely katonaembert, soraiból kiolvasom öröme és gyásza forrását, és akkor eszembe jut: vajon 100 év múlva az én ükunokám a számítógépbe bepötyögött, Times New Roman betűtípusú, 12-es betűméretű, másfeles sorközű gondolataimat olvasva mit tudhat meg rólam? Gépelt szövegeim margójára nem szül képzeletem, és nem rajzol kezem tervrajzokat, címereket, virágindákat, ahogy ükapám tette. Vajon önzés az egyén részéről, hogy papírra vetve próbálja átmenteni értékrendjét övéinek, igyekezvén megőrizni az örökkévalóságnak is egyben?

A szó elszáll, de az írás megmarad, hallom az oly gyakran használt mondást. Vajon tényleg, minden írás megmarad? Vagy csak az, amely érdemes rá, mert értéktöbbletet hordoz magában? Vagy amelyik megfelelő védelemben részesül? Vajon mi az idő feletti megmaradás legjobb receptje? Üknagyapám erre is megadta a maga válaszát:

Tanuljon meg minden ember

Ültetni, plántálni,

Tanulja meg leány, gyermek

Egymást hőn szeretni.

Csak így leszen hazánk boldog

Ezen a világon,

Éppen ezért minden ember,

Ültessen, plántáljon.

Az apa gyermekébe

Oltson honszerelmet,

A jóanya leányába

Női nemességet.

Így majd a született gyermek

Nemes szívű legyen,

Mind a fiú, mind a leány

Hazájának éljen.

Úgy az Isten, a jó Isten,

Úgy segít meg minket,

Úgy segíti diadalra

A magyar nemzetet.

Ha az egység koszorúját

Köti, fonja tovább,

A jó Isten a magyarnak

Még jó napokat ád.

Adjon is hát a jó Isten

Békét a magyarnak,

Hogy szentelje, áldozhassa

Éltét  hazájának.

(Légy áldozatkész hazád ügyei mellett!)

Mátéfi Tímea: Mi lett volna, ha…

2012. 05. 29.     Mi lett volna, ha…     Mátéfi Timea    

Mi lett volna, ha József nem úgy tett volna, ahogy az Úr angyala parancsolta neki álmában?

Mi lett volna, ha Heródes embereinek sikerült volna elkapni a menekülő családot?

Mi lett volna, ha Keresztelő János féltékenységében ellene hangolta volna híveit?

Mi lett volna, ha enged a kísértéseknek?

Mi lett volna, ha beérte volna az ácsmesterséggel?

Mi lett volna, ha a megaláztatások, pofonok miatt hátat fordított volna az elesetteknek, betegeknek?

Mi lett volna, ha megházasodott volna, családot alapított volna, és élte volna csendes, családi mindennapjait?

Mi lett volna, ha Jeruzsálembe bevonulva politikai királynak vallotta volna magát?

Mi lett volna, ha az az egy nem árulta volna el?

Mi lett volna, ha elmenekült volna a veszedelem, a kivégzés elől?

Mi lett volna, ha mégsem „Barabást!” kiáltottak volna?

Mi lett volna, ha a tanítványok vezető híján visszatértek volna korábbi életükbe, elfelejtve annak a pár évnek történéseit?

Mi lett volna, ha akkor, ott, nem gyűlt volna ismét össze a 11?

Mi lett volna, ha nem történt volna pünkösdi csoda?

Mi lett volna, ha Péter nem vállalja a tömeg előtti nyilvános felszólalást?

Mi lett volna, ha közömbös maradt volna velük szemben a jeruzsálemi tömeg?

Mi lett volna, ha nem alakul meg a Keresztény Anyaszentegyház?

„Mi lett volna, ha…? Mi lenne, ha…? Mi lesz, ha…?” Hány és hány alkalommal születik meg bennünk a kérdés, sokszor évekkel a meghozott döntés után, vagy épp megelőzve nagy ívben a jövendőt! Valahogy úgy vagyunk, mint az egyszeri emberék, akiknek lányához kérő érkezik, és amikor az apa borért küldi lányát a pincébe, az megpillantja a káposztáskövet, elképzeli, hogy férjhez mehet ő a legényhez, de ha megszületik a kicsi fiúk, és vesznek annak kicsi bundát, a kicsi gyermek pedig lejön a pincébe, ráesik a káposztáskő, odaüti, hát akkor kire marad a kicsi bunda? Sorra az anyja és az apja is lemegy utána a pincébe, a végén még a legény is erre kényszerül, és döbbenten tapasztalja, hogy milyen ostobaság miatt jajveszékel a három ember.

Tétovázunk, feltételezünk, számítunk, játszadozunk a lehetőségekkel, és igyekszünk „jusson is, maradjon is” taktikával meghozni a döntéseket, mert azt hisszük, minden körülöttünk forog, és helyettesíthetetlenek vagyunk.

Ha minden lépés előtt tétováznánk, vajon juthatnánk-e előrébb? Ha a múltban történt eseményeken rágódnánk folyton, vajon tudnánk-e teljes lényünkkel koncentrálni a jelenre? Ha a mát túllépve csak a holnapok lépcsőire igyekeznénk felszaladni, vajon lehetne-e pillanatnyi nyugodalmunk, csöppnyi békénk? Segítsd megtalálni kérdéseinkre a választ, a lépésekhez az erőt és bátorságot, Mindentudó!

Mátéfi Tímea: Véletlen? Ugyan!

2012. 04. 16 Véletlen? Ugyan! Mátéfi Tímea

Hányszor mondtad magadnak ugyanezt? Vagy épp a kimondatlan szavak meztelen csendjébe zárva, hányszor villant át lényeden ez a kérdés és az azonnali válasz? Látod magad, amint fanyarul nevetsz saját „nyomorodon”: íme, ismét valami, amit nem tudsz hová tenni! Mert igazából nem mástól várod a választ, az már benned volt, érzékeidbe ivódott kitörölhetetlenül.

A Gondviselés csodája, hogy naponta olyan csomagolt, vagy épp csomagolatlan ajándékokat pottyant elénk, amelyek kibontásakor – ha megvan bennünk a kellő türelem – a meglepetés varázsa sem maradhat el. Rá tudsz-e csodálkozni a szürkének nevezett hétköznapokban az élet adományaira, vagy a megszokás darócába burkolózva rovod megszokott, beporosodott útjaid? Érezted már, hogy annak a baráti ölelésnek a melege visszahozhatatlan és helyettesíthetetlen, amit attól a bizonyos embertől kaptál, ott? Érezted, hogy amikor segítséget kért tőled valaki, igazából nem is te segítettél neki, hanem ő, a gyengébbnek és elesettebbnek tűnő segített rajtad? Érezted, hogy valakit, aki véletlenszerűen lett egyik pillanatról a másikra része az életednek, nem ok nélkül pottyantotta utadba a Mindenség, mert azzal neked dolgod volt? Miféle bizsergéssel, adrenalin-túltengéssel jár az az emberfölötti szépség, amely szétfeszíti „parazsat rejtő porhüvelyed” (255. ének, Unitárius énekeskönyv), s amelyről azt mondják az angolok, hogy olyan mintha pillangók lennének a hasadban?

Amikor egy idegennek hitt lény lelke rád mosolyog, s villanásnyi idő alatt az éter is lobog a találkozás telítettségétől, amikor idegen földön ismerősre bukkansz, amikor egy csöppnyi, eldugott erdei patakocska mentén bandukolva Tündér Ilona kertje tárul fel eléd a sűrű bozót mögött, amikor barátságosan csaholó kutya terem előtted egy mély emberi sorsoktól túlélt tanyáról, amikor a hegy magasán tényleg csúcson érzed magad – akkor vajon kell-e a magyarázat? Miért van az, hogy bosszankodunk az elénk állított labirintusok pillanatnyi átláthatatlanságán?

Meg kellene értenünk, hogy földi életünk ugyan a bölcső és koporsó közti, más és más hosszúságúra kimért időintervallumába van fészkelve, mégis engednünk kell, hogy az idő megérjen! Mindenhez meg kell érjen az idő! Sem sürgetni, sem lekésni nem fogjuk azt, amit meg kell tapasztalnunk, erre a Fennvalónak gondja van, ebben biztos vagyok! Nem engedi, hogy bármi is „csak úgy” történjék velünk. Mindennek van oka, akár van szemünk a látásra, akár nincs. Engedd át magad ma a Mindenség formáló erejének! Ragyogjon a lelked! Bontsd ki a szárnyaid! Ne félj megtapasztalni azt, ami a tiéd, ami rád vár! Nem véletlen, hogy az történik veled, ami! Mire hívja fel Miss Mitsy, a Varázslatos iskolabusz remek tanárnője mindig diákjai figyelmét? Kockáztassatok, tévedjetek, és legyetek maszatosak!

Mátéfi Tímea: Otthon-recept?

2012. 04. 14. Otthon-recept? Mátéfi Tímea

Az elmúlt napokban sokat gondolkodtam azon, hogy az otthon fogalmát hogyan tudnám magamnak körülírni. Egyáltalán van-e egy jó recept erre, vagy találékony szakácsnő módjára alakíthatom személyes meghatározás-receptjeimet? Talán más is így tesz? Hiszen nagyjaink annyiféle receptet rágtak már a szánkba, nekünk mégis a legtöbbször az a jellegzetes illat, melegség, hangulat tölti be képzeletünket, ha kimondjuk „otthon”, ahol a leginkább önmagunk lehetünk. Erre mondja Németh László az Iszonyban, hogy „az embernek ott van az igazi otthona, ahol a természettől kedvet és bátorságot nyer önmagához.” Ez a gondolat számtalanszor, élesen hasít belém, mert ez nekem azt is jelenti, hogy az otthon nem feltétlenül az a hely, ahová „hazamegyünk”, hanem lehet más is: ahol megnyitjuk belsőnk világát, hogy a világ is megnyíljon nekünk, ahol merünk merészek, kihívóak, de gyengék, könnyezők, magunkba burkolózók is lenni. Ahol nem kell szégyellni magad semmiért, mert őszintén önmagad lehetsz, senki nem állíthat a falnak egyetlen szavadért, tettedért sem, mert lehet, hogy kavarog körülötted a világ, tombol a fergeteg, villámokat szór az ég, de, miként a hurrikán közepén, a te világod közepén is nyugalom van, csend van.

Amikor afelől érdeklődnek, hogy hová tartozol, hol élsz, akkor előjön a kérdés: hová valósi? Oda valósi vagyok, ahová tartozónak érzem magam. És ez azt hiszem relatív, életkoronként változhat…

Hat és fél hónapja már… Ennyi ideje, hogy a 121. zsoltár mélyebb értelmét ízlelem: „Tekintetem a hegyekre emelem: Honnan jön segítségem? Segítségem az Úrtól jön, aki az eget és a földet alkotta. Nem engedi, hogy lábad megtántorodjék, nem szunnyad őriződ. Bizony nem szunnyad, nem alszik Izráel őrizője! Az Úr a te őriződ, az Úr a te oltalmad jobb kezed felől. Nem árt neked nappal a nap, sem éjjel a hold. Az Úr megőriz téged minden bajtól, megőrzi életedet. Megőriz az Úr jártodban-keltedben, most és mindenkor.”

A Székelykő, Ordaskő, Kiskő, Hosszúkő…, s ki tudja még hányféle kő, hegy magasába emelem én is tekintetem, vagy éppen meghódítva bérceiket, odafentről szemlélek a völgyben lüktető falura, valahányszor az Úrtól vágyom a segítséget. S kedvet, bátorságot is Tőle kapok önmagamhoz, de nem csak Tőle! Már mások is fontos szerepet vállalnak a „torockivá” (ahogy itt mondják) válásomban, olyan emberek, akikkel már vannak közös örömök, problémák, feladatok, álmok, elintéznivalók. Már félszavakból értjük egymást, mosolyok mögé hallgatott mondatokból, finom apropókból. Ide valósinak is érzem magam, bár tudom sokan a „székely-kaszt” tagjaként tartva számon, idegennek tekintenek.

Bizonyára minden édesanya szíve elszorul, amikor otthonról, a családi hajlékból elmenvén így búcsúzik felcseperedett szeme fénye: „haza kell mennem”! Életünk során az otthon, a haza fogalma sokszor átfogalmazódik. Honnan jön a segítséged? Van-e hegyed, ahová tekinteted emeld? Hol és kitől nyered a kedvet és a bátorságot önmagadhoz most, ott ahol élsz, vagy?