2011. 03. 22. Fagyöngy Demeter Erika
Gyerekkorom emlékei közé tartozik az a történet, amikor először kérdeztem rá a fagyöngyre. Mi az ott a fán, ami úgy néz ki, mintha fészek lenne? Gyermekszemmel sejtettem, hogy valami olyan, ami úgy néz ki, mintha, de mégsem… A szüleim azt mondták az a fagyöngy. Én tovább gondoltam. Tehát van a fának gyöngye, vagy talán a gyöngy van fából?
Azóta már sok mindent megtudtam a fagyöngyről. A meghatározás így szól: „fél élősködő örökzöld növény. Leggyakoribb gazdanövényei az almafa, a nyárfa, a fűzfa, az akácfa. Rövid szerteágazó ágai ismételt álvillás elágazásúak. Levelei átellenesek, zöldessárgák bőrneműek. Zöldessárga színű redukált virágai ülők. Termése ragadós álbogyó.”
Amikor először olvastam a meghatározást, újra felerősödött bennem a gyerekkori érzés. Minden csak olyan mintha, de semmit konkrétan nem lehet mondani róla: félélősködő, zöldessárga, bőrnemű, redukált virág, álvillás, álbogyó. Valami homályos lény, ami tetszetős, de nem őszinte sem a gazdával sem környezetével, de nagyon úgy tesz.
Nem vagyok biológus, de az akácfát, fűzfát, nyárfát és almafát erős, életképes, nem túl igényes de szívós fának ismertem meg. Nyilván, hogy ilyen gazdát keres az élősködő, aminek az életnedvét lehet szívni bátran, mert megbírja! S közben talán mindketten azt hiszik, hogy együtt díszesebbek. A fagyöngy más életerejétől nő szépre, a fa azt hiszi, hogy dúsabb lesz a koronája a fagyöngytől, miközben valamiért fogy az ereje.
Tudom, hogy van neki gyógyhatása is, hogy sokaknak javított az életminőségén, talán olyan is van, akinek életét mentette meg. Azt is hallottam, hogy eredményesen használják a rák gyógyításában, ami nagyon dicséretes. Ám, az jutott ennek kapcsán eszembe, hogy jó fegyver: hasonszőrűt hasonszőrűvel.
Azt is mondják, hogy szerencsét hoz. Én nem gondolom, hogy a fagyöngy hordozza a szerencsét. Valahogy nem éreztem semmilyen késztetést alatta csókolózni, mert nem szeretem az élősködőket. Még a félélősködőket sem.
A felvetett téma gondolatokat ébresztett bennem és remélem az olvasóban is. A teljesség igénye nélkül írtam le s azért, hogy továbbgondoljuk. Jó gondolkodást!
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Demeter Erika. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Demeter Erika. Összes bejegyzés megjelenítése
2011. március 22., kedd
2011. január 28., péntek
Demeter Erika: Te még hiszel a mesékben?
2011. 01. 28. Te még hiszel a mesékben? Demeter Erika
Öt hónapos más kultúrában való élés megerősítette bennem régi gyanúmat, miszerint nem tudunk a jogainkkal élni. Még azzal a kevéssel sem, ami megadatott. Ez azért rajzolódott ki élesebben most, mert itt látom, hogyan kell élni a jogokkal.
Kibújt belőlem a „szög”, mert kaptam ma egy levelet az „állam” nyelvén, de nem az államtól, azonban ezt nem ragozom tovább. Körülbelül két évvel ezelőtt részt vettem egy programban, amelynek a célja egyfajta, kulturális, nemzeti és vallási megbékélés lett volna. Már akkor többen kérdezték tőlem, hogy te még hiszel a mesékben? Én hinni akartam, és bíztam is egy kicsit benne, mert találkozhattam nagyon értelmes és rendes emberekkel. A program rendjén dolgozatokat kellett írjunk, és azt annak rendje és módja szerint be kellett mutatni, valamint megvédeni. Mindezt a gyulafehérvári ortodox teológián. Amikor kértük, hogy magyarul védhessük az anyanyelven írt dolgozatunkat, azt mondták, hogy persze, nyugodtan megtehetjük. Érdekes volt a többnyelvűség (angol, német, román, magyar), és nekem sokat jelentett, hogy végre élhetek anyanyelvi jogommal.
Emlékképek idéződnek fel bennem. Például: magyar iskolaigazgató az állam nyelvén ír levelet egy másik magyar igazgatónak, vagy egy magyarlakta település polgármesteri hivatalában mindenkinek csak román nyelven lehet kérést leadni stb.
Én magyarul írt kéréseket szoktam szemrebbenés nélkül leadni a polgármesteri hivatalba, mert jogom van hozzá. Elfogadják, pedig román anyanyelvű alkalmazottak is vannak.
Bár lehangoló a kontraszt, amit a fenti példák sugallnak, mégis azt mondom, nem kell elhinni a meséket, de meg kell tanulnunk élni azzal a joggal, amink van! És ezért nem mások a felelősek...
Öt hónapos más kultúrában való élés megerősítette bennem régi gyanúmat, miszerint nem tudunk a jogainkkal élni. Még azzal a kevéssel sem, ami megadatott. Ez azért rajzolódott ki élesebben most, mert itt látom, hogyan kell élni a jogokkal.
Kibújt belőlem a „szög”, mert kaptam ma egy levelet az „állam” nyelvén, de nem az államtól, azonban ezt nem ragozom tovább. Körülbelül két évvel ezelőtt részt vettem egy programban, amelynek a célja egyfajta, kulturális, nemzeti és vallási megbékélés lett volna. Már akkor többen kérdezték tőlem, hogy te még hiszel a mesékben? Én hinni akartam, és bíztam is egy kicsit benne, mert találkozhattam nagyon értelmes és rendes emberekkel. A program rendjén dolgozatokat kellett írjunk, és azt annak rendje és módja szerint be kellett mutatni, valamint megvédeni. Mindezt a gyulafehérvári ortodox teológián. Amikor kértük, hogy magyarul védhessük az anyanyelven írt dolgozatunkat, azt mondták, hogy persze, nyugodtan megtehetjük. Érdekes volt a többnyelvűség (angol, német, román, magyar), és nekem sokat jelentett, hogy végre élhetek anyanyelvi jogommal.
Emlékképek idéződnek fel bennem. Például: magyar iskolaigazgató az állam nyelvén ír levelet egy másik magyar igazgatónak, vagy egy magyarlakta település polgármesteri hivatalában mindenkinek csak román nyelven lehet kérést leadni stb.
Én magyarul írt kéréseket szoktam szemrebbenés nélkül leadni a polgármesteri hivatalba, mert jogom van hozzá. Elfogadják, pedig román anyanyelvű alkalmazottak is vannak.
Bár lehangoló a kontraszt, amit a fenti példák sugallnak, mégis azt mondom, nem kell elhinni a meséket, de meg kell tanulnunk élni azzal a joggal, amink van! És ezért nem mások a felelősek...
2010. december 29., szerda
Demeter Erika: Ahol másképp ragyognak a csillagok
2010. 12. 29 Demeter Erika Ahol másképp ragyognak a csillagok
Csillagközeli úton érkeztünk egy olyan településre, amelyről keveset tudtunk. Tudtuk, hogy egyike a testvérgyülekezetünknek, és ott fogjuk tölteni a karácsonyi ünnepeket. Kissé félve indultunk, és aggódva vártam, hogy milyen lesz. Olyan meseszerűen indult, egy kicsit parafrazálva a karácsonyi történetet: bennem volt a félelem, hogy „lesz-e hely számunkra?” Persze, tudtuk, hogy meg van szervezve és várnak, de ennek ellenére a kételkedés ott bujkált bennem.
Csillagról beszélni idegen nyelven, idegen embereknek, akik befogadnak karácsony ünnepére! Nagy kihívásnak éreztem! Ám az első ima után minden kételyem elszállt jó messzire. Hiszen ott és akkor mindannyiunkra ragyogott a karácsonyi fény, ott és akkor mindenkinek ugyanazt jelentette a betlehemi csillag, s ha felnéztünk az égre, lelki szemeinkkel láthattunk másféle ragyogást is.
Az igazi meglepetés akkor ért, amikor istentisztelet közben megszólalt a Bartók Béla révén megőrzött dal: Csillagok, csillagok szépen ragyogjatok, a szegény legénynek utat mutassatok…
Meghatódva mondtam gondolataimat arról a csillagról, amely megmutatta nekünk már olyan régen az utat, s közben tudtam, hogy otthon vagyok. Igen, messze az otthontól is lehet otthon lenni! Elszégyelltem magam a félelmeim miatt a vendéglátó, szerető emberek előtt, s leírtam, hogy más okuljon az én példámból. Nem halt meg a keresztény szeretet, és a betlehemi csillag is tovább világít más családoknak is más időben és térben.
Csillagközeli úton érkeztünk egy olyan településre, amelyről keveset tudtunk. Tudtuk, hogy egyike a testvérgyülekezetünknek, és ott fogjuk tölteni a karácsonyi ünnepeket. Kissé félve indultunk, és aggódva vártam, hogy milyen lesz. Olyan meseszerűen indult, egy kicsit parafrazálva a karácsonyi történetet: bennem volt a félelem, hogy „lesz-e hely számunkra?” Persze, tudtuk, hogy meg van szervezve és várnak, de ennek ellenére a kételkedés ott bujkált bennem.
Csillagról beszélni idegen nyelven, idegen embereknek, akik befogadnak karácsony ünnepére! Nagy kihívásnak éreztem! Ám az első ima után minden kételyem elszállt jó messzire. Hiszen ott és akkor mindannyiunkra ragyogott a karácsonyi fény, ott és akkor mindenkinek ugyanazt jelentette a betlehemi csillag, s ha felnéztünk az égre, lelki szemeinkkel láthattunk másféle ragyogást is.
Az igazi meglepetés akkor ért, amikor istentisztelet közben megszólalt a Bartók Béla révén megőrzött dal: Csillagok, csillagok szépen ragyogjatok, a szegény legénynek utat mutassatok…
Meghatódva mondtam gondolataimat arról a csillagról, amely megmutatta nekünk már olyan régen az utat, s közben tudtam, hogy otthon vagyok. Igen, messze az otthontól is lehet otthon lenni! Elszégyelltem magam a félelmeim miatt a vendéglátó, szerető emberek előtt, s leírtam, hogy más okuljon az én példámból. Nem halt meg a keresztény szeretet, és a betlehemi csillag is tovább világít más családoknak is más időben és térben.
2010. december 5., vasárnap
Demeter Erika: Ahol a mese és a valóság találkozik
2010. 12. 05. Demeter Erika Ahol a mese és a valóság találkozik
Gyakran gondolkodom azon, hogy vajon azokból a történetekből, mesékből, amiket a gyerekeimnek mondok, mennyi marad meg? Melyik fog vajon maradandó élményként élni bennük tovább? Merengésemből hétéves lányom ébresztett fel azzal, hogy ma este ő akar nekem mesét mondani.
Kiválasztott egy olyan könyvet, mely a számok világát mutatja be rajzolás által. Az első lapra nincs semmi rajzolva, majd fokozatosan, ahogy a számok növekednek, telik meg a lap rajzokkal, ábrákkal, házakkal és emberekkel. Kíváncsian várom a mesét, és visszafogom magam, hogy ne szóljak bele.
– Az első lapon nincs semmi – mondja a lányom.
– Tudod, anya, amelyik lapon nincs semmi, az az élet kapuja! – és mondja ezt olyan természeteséggel, mellyel csak a gyermekek hisznek és tudnak élni. Hiába na, Jézus pontosan tudta, hogy miért hozza fel példának a gyerekeket. Miközben hallgatom tovább a mesét, és szemlesütve arra gondolok, hogy a lányomnak nem nagyon van miről prédikáljak, mert többet érez az Isten világából, mint egy felnőtt –a könyv végéhez érve így összegez: – És akkor az embernek mindene meglett, ami kellett!
Megköszönöm a mesét, és én is mondok neki egyet, de mondanivalója messze lemarad az ő meséjétől, ám tudom, hogy nem ez a lényeg. Azon merengek, hogy talán a lányom nem is tudja milyen jókor mondta ezt a mesét nekem.(Az is lehet, hogy tudta.)
Lassan közelít karácsony, és én sehogy sem tudok ráhangolódni, mert hiányzik az otthoni hangulat. Nem tudom, hogy lesz-e karácsonyfánk, hol leszünk? Persze gondunkat viselik, és mindent próbálnak előteremteni, együtt van a kis családunk, de valamiért a lap még mindig üres! Nem telik meg várakozással!
Talán mert az élet kapujában állok, és még nem látom, hogy a következő lapra mi van rajzolva? Ám tudom, hogy a mese végére az embernek mindene meglett, amire szüksége volt. Várom a mese végét...
Gyakran gondolkodom azon, hogy vajon azokból a történetekből, mesékből, amiket a gyerekeimnek mondok, mennyi marad meg? Melyik fog vajon maradandó élményként élni bennük tovább? Merengésemből hétéves lányom ébresztett fel azzal, hogy ma este ő akar nekem mesét mondani.
Kiválasztott egy olyan könyvet, mely a számok világát mutatja be rajzolás által. Az első lapra nincs semmi rajzolva, majd fokozatosan, ahogy a számok növekednek, telik meg a lap rajzokkal, ábrákkal, házakkal és emberekkel. Kíváncsian várom a mesét, és visszafogom magam, hogy ne szóljak bele.
– Az első lapon nincs semmi – mondja a lányom.
– Tudod, anya, amelyik lapon nincs semmi, az az élet kapuja! – és mondja ezt olyan természeteséggel, mellyel csak a gyermekek hisznek és tudnak élni. Hiába na, Jézus pontosan tudta, hogy miért hozza fel példának a gyerekeket. Miközben hallgatom tovább a mesét, és szemlesütve arra gondolok, hogy a lányomnak nem nagyon van miről prédikáljak, mert többet érez az Isten világából, mint egy felnőtt –a könyv végéhez érve így összegez: – És akkor az embernek mindene meglett, ami kellett!
Megköszönöm a mesét, és én is mondok neki egyet, de mondanivalója messze lemarad az ő meséjétől, ám tudom, hogy nem ez a lényeg. Azon merengek, hogy talán a lányom nem is tudja milyen jókor mondta ezt a mesét nekem.(Az is lehet, hogy tudta.)
Lassan közelít karácsony, és én sehogy sem tudok ráhangolódni, mert hiányzik az otthoni hangulat. Nem tudom, hogy lesz-e karácsonyfánk, hol leszünk? Persze gondunkat viselik, és mindent próbálnak előteremteni, együtt van a kis családunk, de valamiért a lap még mindig üres! Nem telik meg várakozással!
Talán mert az élet kapujában állok, és még nem látom, hogy a következő lapra mi van rajzolva? Ám tudom, hogy a mese végére az embernek mindene meglett, amire szüksége volt. Várom a mese végét...
2010. november 22., hétfő
Demeter Erika: Az ember nem veszélyes az állatra (eredetileg)
2010. 11. 21. Demeter Erika Az ember nem veszélyes az állatra
(eredetileg)
Megyek az utcán és előttem mókus, mellettem mókus, fölöttem a fán mókus és egyik sem zavartatja magát, hogy ember van a közelben. Megyek tovább. Egy bokor kihajló ágán madár ül, csak úgy egymagában. Odaérek, megállok tőle fél méterre, és nem repül el. Nem zavarja, hogy ember állt meg mellette.
Valahol azt olvastam, hogy belekódolódik, átöröklődik az állatokba, hogy mitől kell tartani, mi veszélyezteti az életüket. Ebből kiindulva arra gondoltam, hogy jó régen nem bántotta őket az ember, ha nincs beléjük kódolva, hogy menekülni kell, mert az ember veszélyes a madarakra és a mókusokra nézve.
Tehát eredetileg nem volt veszélyes az ember. Jó persze, lehet azt kérdezni, hogy mi van a természet törvényével, a tápláléklánccal stb. Én inkább mégis ennél a békés képnél maradnék, hogy az állat nem menekül az ember elől, mert tudja, hogy nem bántja.
Hát, szép lehetett a paradicsomi állapot még képzeletben is. (Vajon milyen szép lehetett annak a lelke, aki kitalálta, leírta vagy esetleg csak ráérzett, átélte valamilyen szinten?)
Tudom, tudom, utópisztikus várakozás és vágyakozás! De jól esett belemerengeni egy kicsit.
Szerintem az ember eredendően nem veszélyes semmire, de könnyen azzá válhat bármire nézve!
(eredetileg)
Megyek az utcán és előttem mókus, mellettem mókus, fölöttem a fán mókus és egyik sem zavartatja magát, hogy ember van a közelben. Megyek tovább. Egy bokor kihajló ágán madár ül, csak úgy egymagában. Odaérek, megállok tőle fél méterre, és nem repül el. Nem zavarja, hogy ember állt meg mellette.
Valahol azt olvastam, hogy belekódolódik, átöröklődik az állatokba, hogy mitől kell tartani, mi veszélyezteti az életüket. Ebből kiindulva arra gondoltam, hogy jó régen nem bántotta őket az ember, ha nincs beléjük kódolva, hogy menekülni kell, mert az ember veszélyes a madarakra és a mókusokra nézve.
Tehát eredetileg nem volt veszélyes az ember. Jó persze, lehet azt kérdezni, hogy mi van a természet törvényével, a tápláléklánccal stb. Én inkább mégis ennél a békés képnél maradnék, hogy az állat nem menekül az ember elől, mert tudja, hogy nem bántja.
Hát, szép lehetett a paradicsomi állapot még képzeletben is. (Vajon milyen szép lehetett annak a lelke, aki kitalálta, leírta vagy esetleg csak ráérzett, átélte valamilyen szinten?)
Tudom, tudom, utópisztikus várakozás és vágyakozás! De jól esett belemerengeni egy kicsit.
Szerintem az ember eredendően nem veszélyes semmire, de könnyen azzá válhat bármire nézve!
2010. november 12., péntek
Demeter Erika: Időutazás, avagy mire mutat a bácsi?
2010. 11. 12. Demeter Erika Időutazás, avagy mire mutat a bácsi?
Dél van. A harangzúgástól alig hallatszik az iskolacsengő. Utolsó óra 12-től 1-ig, s utána vallásóra. Közel van, csak át kell sétálni. A kislány megigazítja két copfját útközben, s megy vallásórára, hiszen az más, mint az iskolai óra. Nagyon szereti a tanácsterem szagát, az ódon szag keveredik a takarítás hűs illatával. A teremben sok szék és sok gyerek. Várják a pap bácsit. A falon hatalmas képekbe zárva az Unitárius jelszó, Unitárius fogadalom, Unitárius hitvallás. A kislány szereti böngészni, mert jó nagyok a betűk, és olyan érdekes a formájuk.
Nyílik az ajtó, jön a pap bácsi. Tátott szájjal várja, hogy a tekintélyes, de békés és nagyon jó humorú pap bácsi meséljen. És a pap bácsi mesél. Mesél a tékozló fiúról, aki elmegy otthonról. A kislány nem érti, miért kellett elmennie. Nem volt jó otthon neki?
Aztán jön a várva várt meséskönyv: A kék liliom! A kislány is olvasott otthon belőle, mert nekik is megvolt, de valahogy itt a mesék mások voltak, amikor a pap bácsi mondta azokat. Amikor a pap bácsi mondta a mesét, valahogy nagyobb lett a kerek erdő, színesebb a liliom és megszépült a királylány. A mese mindig véget ért, de a kislány fantáziájában a történetek tovább folytatódtak.
A tanácsteremben volt egy hatalmas kép, fekete keretben fekete-fehér kép, középen egy hosszú fehér hajú bácsi felemelt kezével valamit mutatott. Körülötte pedig fontos emberek álltak. A kislánynak sosem volt bátorsága megkérdezni az okos felnőtteket, hogy vajon mi az, amire a bácsi mutat? Isten? Az ég? Egy út vagy valami más?
A kislány ma már felnőtt fejjel nézi, hogy vajon „mit mutat” az ősz öregúr? Ma már tudja, hogy ez egy áldást kérő mozdulat, és az ég felé mutat, de közben azon gondolkozik, hogy vajon hányan tartanak abba az irányba, melyet ő mutatott?
Dél van. A harangzúgástól alig hallatszik az iskolacsengő. Utolsó óra 12-től 1-ig, s utána vallásóra. Közel van, csak át kell sétálni. A kislány megigazítja két copfját útközben, s megy vallásórára, hiszen az más, mint az iskolai óra. Nagyon szereti a tanácsterem szagát, az ódon szag keveredik a takarítás hűs illatával. A teremben sok szék és sok gyerek. Várják a pap bácsit. A falon hatalmas képekbe zárva az Unitárius jelszó, Unitárius fogadalom, Unitárius hitvallás. A kislány szereti böngészni, mert jó nagyok a betűk, és olyan érdekes a formájuk.
Nyílik az ajtó, jön a pap bácsi. Tátott szájjal várja, hogy a tekintélyes, de békés és nagyon jó humorú pap bácsi meséljen. És a pap bácsi mesél. Mesél a tékozló fiúról, aki elmegy otthonról. A kislány nem érti, miért kellett elmennie. Nem volt jó otthon neki?
Aztán jön a várva várt meséskönyv: A kék liliom! A kislány is olvasott otthon belőle, mert nekik is megvolt, de valahogy itt a mesék mások voltak, amikor a pap bácsi mondta azokat. Amikor a pap bácsi mondta a mesét, valahogy nagyobb lett a kerek erdő, színesebb a liliom és megszépült a királylány. A mese mindig véget ért, de a kislány fantáziájában a történetek tovább folytatódtak.
A tanácsteremben volt egy hatalmas kép, fekete keretben fekete-fehér kép, középen egy hosszú fehér hajú bácsi felemelt kezével valamit mutatott. Körülötte pedig fontos emberek álltak. A kislánynak sosem volt bátorsága megkérdezni az okos felnőtteket, hogy vajon mi az, amire a bácsi mutat? Isten? Az ég? Egy út vagy valami más?
A kislány ma már felnőtt fejjel nézi, hogy vajon „mit mutat” az ősz öregúr? Ma már tudja, hogy ez egy áldást kérő mozdulat, és az ég felé mutat, de közben azon gondolkozik, hogy vajon hányan tartanak abba az irányba, melyet ő mutatott?
2010. október 24., vasárnap
Demeter Erika: Őszi monológ
2010. 10. 24. Demeter Erika Őszi monológ
„Van, amikor az életednek minden emléke visszatér...”
Nem tudom honnan, miért, de egyszer csak egy falevélről eszembe jut a gyermekkori dióverés, szedés, lopás. Illatok, melyben egyaránt benne van a frissen kaszált fű és alma illata... Szellő, mely egyszerre volt bizsergető és hűs... Napfény, mely már nem égetett, de puszta látványa is melegíteni tudott. Akkor valahogy éreztem, hogy igen, ez boldogság! Vagy talán még több annál!
Azóta ismétlődnek a történetek, de valahogy az érzés már nem ugyanaz. Mintha ez a mostani boldogság besűrűsödött volna. Nem mindig tud lebegni, szállni, ahhoz valahogy más felhajtó erő kell.
Az első sor egy emlékvers foszlány (ifjúkorom megszépülő messzeségéből, talán van, aki ismeri), és így folytatódik „s a sebekből, amik rég beforrtak, halk cseppekben megindul a vér.” Amikor igazságtalanságot érzek, vagy valaki bánt, ez a kis versrészlet mindig kikívánkozik. Most is ez történt, így hát leírtam.
Itt az ősz illata az orromban, és eszembe jut az elmúlás. Eszembe jut, hogy egy-egy elmúlással mennyi minden átértékelődik, és ez így van rendjén. Kell az elmúlás az új tavasz érkezéséhez! Ide kívánkozik még egy kedves idézet, melyből néha töltekezni szoktam: „Amit a hernyó a világ végének érez, az a pillangónak a születés!”
Legyen egy gyönyörű szép őszi napod!
„Van, amikor az életednek minden emléke visszatér...”
Nem tudom honnan, miért, de egyszer csak egy falevélről eszembe jut a gyermekkori dióverés, szedés, lopás. Illatok, melyben egyaránt benne van a frissen kaszált fű és alma illata... Szellő, mely egyszerre volt bizsergető és hűs... Napfény, mely már nem égetett, de puszta látványa is melegíteni tudott. Akkor valahogy éreztem, hogy igen, ez boldogság! Vagy talán még több annál!
Azóta ismétlődnek a történetek, de valahogy az érzés már nem ugyanaz. Mintha ez a mostani boldogság besűrűsödött volna. Nem mindig tud lebegni, szállni, ahhoz valahogy más felhajtó erő kell.
Az első sor egy emlékvers foszlány (ifjúkorom megszépülő messzeségéből, talán van, aki ismeri), és így folytatódik „s a sebekből, amik rég beforrtak, halk cseppekben megindul a vér.” Amikor igazságtalanságot érzek, vagy valaki bánt, ez a kis versrészlet mindig kikívánkozik. Most is ez történt, így hát leírtam.
Itt az ősz illata az orromban, és eszembe jut az elmúlás. Eszembe jut, hogy egy-egy elmúlással mennyi minden átértékelődik, és ez így van rendjén. Kell az elmúlás az új tavasz érkezéséhez! Ide kívánkozik még egy kedves idézet, melyből néha töltekezni szoktam: „Amit a hernyó a világ végének érez, az a pillangónak a születés!”
Legyen egy gyönyörű szép őszi napod!
2010. október 7., csütörtök
Demeter Erika: Nézőpont kérdése
2010. 10. 06. Nézőpont kérdése Demeter Erika
Már megint jött faluról egy tanuló az osztályunkba – beszéltük úgy harminc évvel ezelőtt, s kíváncsian vártuk, hogy ki ő és miért jött. Végtelenül egyszerű szőke fiú volt, nagyon szerény és nagyon jó barátunk lett.
Nemrég az én gyermekeim mentek faluról egy városi iskolába, s nem tudtam milyen érzés lehet, de sejtettem, hogy nehéz. Nem tudtam, mert én csak az érem másik oldalát ismertem. Húsz évig ugyanott élni, ugyanazokkal az osztálytársakkal és tanárokkal. Húsz évig ugyanazok voltak a barátok, és egy kis túlzással azt is mondhatom, hogy ugyanabban az iskolában jártam első osztálytól az érettségiig.
Most egy még nagyobb városban járunk iskolába mind: apa, anya és a gyerekek. Nyitogatjuk ismerkedésszárnyunkat. Nem állítanak ki a sorból, mert román útlevelünk van. Nem néznek furcsán, mert nem értik a neved, hanem kérik a segítségedet, hogy helyesen ejtsék azt.
Az első szülői-tanári találkozón egy anyuka, miután megismerkedtünk, így összegezte beszélgetésünket: „Olyan jó nekünk, berkeley-eknek, mert annyi embert és annyi kultúrát megismerhetünk azok által, akik itt tanulnak! Igazán szerencsések vagyunk!”
Hát igen, gondoltam, nézőpont kérdése szinte minden!
Már megint jött faluról egy tanuló az osztályunkba – beszéltük úgy harminc évvel ezelőtt, s kíváncsian vártuk, hogy ki ő és miért jött. Végtelenül egyszerű szőke fiú volt, nagyon szerény és nagyon jó barátunk lett.
Nemrég az én gyermekeim mentek faluról egy városi iskolába, s nem tudtam milyen érzés lehet, de sejtettem, hogy nehéz. Nem tudtam, mert én csak az érem másik oldalát ismertem. Húsz évig ugyanott élni, ugyanazokkal az osztálytársakkal és tanárokkal. Húsz évig ugyanazok voltak a barátok, és egy kis túlzással azt is mondhatom, hogy ugyanabban az iskolában jártam első osztálytól az érettségiig.
Most egy még nagyobb városban járunk iskolába mind: apa, anya és a gyerekek. Nyitogatjuk ismerkedésszárnyunkat. Nem állítanak ki a sorból, mert román útlevelünk van. Nem néznek furcsán, mert nem értik a neved, hanem kérik a segítségedet, hogy helyesen ejtsék azt.
Az első szülői-tanári találkozón egy anyuka, miután megismerkedtünk, így összegezte beszélgetésünket: „Olyan jó nekünk, berkeley-eknek, mert annyi embert és annyi kultúrát megismerhetünk azok által, akik itt tanulnak! Igazán szerencsések vagyunk!”
Hát igen, gondoltam, nézőpont kérdése szinte minden!
2010. július 31., szombat
Demeter Erika: Rágón rágódni
2010. 07. 31. Rágón rágódni Demeter Erika
Pár napja kaptunk ajándékba tíz nagy csomag rágógumit. Örültünk neki, hiszen azt hallottuk, hogy repülőn szerencsés dolog, ha van rágógumi nálad. Az öko életre törekvők azt tartják, hogy nem egészséges. Lehet, de ma már lassan semmi sem egészséges. Azt is hallottam, hogy ha rágunk, az serkenti az agyműködést. Ez is megtörténhet. Én nagyon szeretek rágózni autóvezetés közben, jó feszültség-levezető.
Persze sejti már az olvasó, hogy nem a rágógumiról akarok beszélni, inkább a rágódásról. Ez a mi igazi nagy rágógumink. Az élet nagy vagy kevésbé nagy kérdésein rágódunk, akkor is, amikor már rossz az íz a szánkban, akkor is, amikor csíp, és akkor is, amikor már rég lejárt a szavatossági ideje.
Életünk minden korszakának megvan a maga rágója.
Az elmúlt két napban is sokat rágódtunk. Összegyűltünk az Unitárius Lelkészek Országos Szövetségének konferenciáján, elég szép számban. Beszélgettünk és hallgattunk, volt, amikor csak elmerülve ültünk egymás mellett, és jó volt. Bár néha ismerős íze volt a „rágónak”, mégis jó volt újrarágni. Aztán volt olyan is, aminek már teljesen elment az íze számomra, s azt én nem rágtam. Akadtak új és szokatlan ízek, hát ízlelgettem.
Sokat rágódunk és rágunk, amíg emészthető lesz egy érzés, egy rendszer, egy cél. Sokat rágunk másokat, s talán még magunkat is, míg megtalálni véljük megálmodott boldogságunkat. Sokszor rágatlanul futnak le falatok a torkunkon, melyektől terheltekké válhatunk...
És sokat kell még rágjunk és rágódjunk, míg megérezzük, hogy a valódi boldogságunknak nincs is íze, vagy az nagyon sokféle.
Pár napja kaptunk ajándékba tíz nagy csomag rágógumit. Örültünk neki, hiszen azt hallottuk, hogy repülőn szerencsés dolog, ha van rágógumi nálad. Az öko életre törekvők azt tartják, hogy nem egészséges. Lehet, de ma már lassan semmi sem egészséges. Azt is hallottam, hogy ha rágunk, az serkenti az agyműködést. Ez is megtörténhet. Én nagyon szeretek rágózni autóvezetés közben, jó feszültség-levezető.
Persze sejti már az olvasó, hogy nem a rágógumiról akarok beszélni, inkább a rágódásról. Ez a mi igazi nagy rágógumink. Az élet nagy vagy kevésbé nagy kérdésein rágódunk, akkor is, amikor már rossz az íz a szánkban, akkor is, amikor csíp, és akkor is, amikor már rég lejárt a szavatossági ideje.
Életünk minden korszakának megvan a maga rágója.
Az elmúlt két napban is sokat rágódtunk. Összegyűltünk az Unitárius Lelkészek Országos Szövetségének konferenciáján, elég szép számban. Beszélgettünk és hallgattunk, volt, amikor csak elmerülve ültünk egymás mellett, és jó volt. Bár néha ismerős íze volt a „rágónak”, mégis jó volt újrarágni. Aztán volt olyan is, aminek már teljesen elment az íze számomra, s azt én nem rágtam. Akadtak új és szokatlan ízek, hát ízlelgettem.
Sokat rágódunk és rágunk, amíg emészthető lesz egy érzés, egy rendszer, egy cél. Sokat rágunk másokat, s talán még magunkat is, míg megtalálni véljük megálmodott boldogságunkat. Sokszor rágatlanul futnak le falatok a torkunkon, melyektől terheltekké válhatunk...
És sokat kell még rágjunk és rágódjunk, míg megérezzük, hogy a valódi boldogságunknak nincs is íze, vagy az nagyon sokféle.
2010. július 12., hétfő
Demeter Erika: Az élet színei
2010. 07. 12. Az élet színei Demeter Erika
Másodikos, tiszta lelkű naiv kislány voltam, amikor ez történt. Akkor még színes pálcikákkal tanultunk számolni, és nem is a számolás volt a lényeg, hanem a sok szín. Összegyűjtöttem csereberéléssel és egyébb módszerekkel százötven darabot. Természetesen nagyon büszke voltam rájuk. Egy szép nyári délután, mint a többi tömbházas gyerek, én is lementem az udvarra játszani. Vittem a kincseimet is. Rakosgattam, ábrákat készítettem, és megszűnt körülöttem a világ. Egyszer csak eszembe jutott valami, amiért fel kellett mennem a második emeletre. Gondoltam otthagyom addig a pálcikákat, és majd később megkapom. Nem maradtam fenn sokat, már nem is emlékszem miért mentem fel, csak az érzés jár vissza ismerősen néha. Az az érzés, amit akkor éreztem, amikor visszamentem és a pálcikáknak hűlt helye volt. Nem értettem, hogyan történhetett? Ki vihette el az én kincseimet? Mintha egy világ omlott volna össze bennem, életemben először.
Sok év eltelt azóta, és ez az érzés néha-néha visszajár. Meg lehet tanulni vele együtt élni, de nem könnyű. Még ilyen sok év után sem. Hiába, ilyen az ember! Akkor értékel valamit, amikor már nincs. Akkor tud hiányozni valaki vagy valami, amikor már nem elérhető.
Sok színből áll össze az élet, de csak akkor hiányzik az egyik szín, ha valamiért nem látszik, eltűnik, kihull az életünkből. Vajon miért nem látjuk kincsnek az életet, az egészséget, a sok szép és pótolhatatlan beszélgetéseket? Miért csak akkor tartjuk értékesnek, amikor már nincsenek?
Kérdések, amelyekre nem fogok válaszolni, de feltettem neked, hátha te tudsz választ adni rájuk...
Másodikos, tiszta lelkű naiv kislány voltam, amikor ez történt. Akkor még színes pálcikákkal tanultunk számolni, és nem is a számolás volt a lényeg, hanem a sok szín. Összegyűjtöttem csereberéléssel és egyébb módszerekkel százötven darabot. Természetesen nagyon büszke voltam rájuk. Egy szép nyári délután, mint a többi tömbházas gyerek, én is lementem az udvarra játszani. Vittem a kincseimet is. Rakosgattam, ábrákat készítettem, és megszűnt körülöttem a világ. Egyszer csak eszembe jutott valami, amiért fel kellett mennem a második emeletre. Gondoltam otthagyom addig a pálcikákat, és majd később megkapom. Nem maradtam fenn sokat, már nem is emlékszem miért mentem fel, csak az érzés jár vissza ismerősen néha. Az az érzés, amit akkor éreztem, amikor visszamentem és a pálcikáknak hűlt helye volt. Nem értettem, hogyan történhetett? Ki vihette el az én kincseimet? Mintha egy világ omlott volna össze bennem, életemben először.
Sok év eltelt azóta, és ez az érzés néha-néha visszajár. Meg lehet tanulni vele együtt élni, de nem könnyű. Még ilyen sok év után sem. Hiába, ilyen az ember! Akkor értékel valamit, amikor már nincs. Akkor tud hiányozni valaki vagy valami, amikor már nem elérhető.
Sok színből áll össze az élet, de csak akkor hiányzik az egyik szín, ha valamiért nem látszik, eltűnik, kihull az életünkből. Vajon miért nem látjuk kincsnek az életet, az egészséget, a sok szép és pótolhatatlan beszélgetéseket? Miért csak akkor tartjuk értékesnek, amikor már nincsenek?
Kérdések, amelyekre nem fogok válaszolni, de feltettem neked, hátha te tudsz választ adni rájuk...
2010. július 7., szerda
Demeter Erika: A víz szalad, a kő marad
2010. 06. 26 A víz szalad, a kő marad Demeter Erika
Szomorú események juttatták eszembe ezt a verssort, hiszen körülöttem annyi helyen mutatta meg már hatalmát a víz. Ezzel együtt persze az embernek azzal is szembe kell néznie, hogy tehetetlen a vízzel szemben.
Azt mondják, hogy az ember víz nélkül csak három napig bírja. Ez kissé groteszkül hangzik, ha azt nézzük, hogy hány embernek van már elege a vízből, hánynak az élete vett tragikus fordulatot és hányan omlottak össze lelkileg, látva életük gyümölcsének semmivé válását. A víz halad, elmegy és marad utána egy olyan látvány, ami még képen is borzasztó, nemhogy a valóságban.
Kislány koromban nem egészen értettem, hogy miért mondogatták a felnőttek nekünk, hogy „olyan a szobátok, mint árvíz után.” Most már értem, sajnos. Ember olyan nagy összevisszaságot nem tud véghezvinni, mint amit hagy a víz maga után.
Sok minden megy vele, és sok minden marad utána. Mennek életek, javak, otthonok és kertek. Marad a kő, az iszap és sok-sok keserű könny. Újrakezdeni pedig azzal lehet, amink van. Jelen esetben: kő, iszap és könny.
Néhai püspököm egyszer azt mondta: Én hiszek az emberben! Azóta már sokszor adtam igazat neki. Ma is ezt teszem. Adva van az ember, körülötte kő, iszap és könnyek. Tudom, hogy ki fog mászni az iszapból, egymásra fogja tenni a köveket, és végig, a könnyein át, nézi Isten szent egét, miközben újra megtanul bízni.
Adja Isten, hogy így legyen!
Szomorú események juttatták eszembe ezt a verssort, hiszen körülöttem annyi helyen mutatta meg már hatalmát a víz. Ezzel együtt persze az embernek azzal is szembe kell néznie, hogy tehetetlen a vízzel szemben.
Azt mondják, hogy az ember víz nélkül csak három napig bírja. Ez kissé groteszkül hangzik, ha azt nézzük, hogy hány embernek van már elege a vízből, hánynak az élete vett tragikus fordulatot és hányan omlottak össze lelkileg, látva életük gyümölcsének semmivé válását. A víz halad, elmegy és marad utána egy olyan látvány, ami még képen is borzasztó, nemhogy a valóságban.
Kislány koromban nem egészen értettem, hogy miért mondogatták a felnőttek nekünk, hogy „olyan a szobátok, mint árvíz után.” Most már értem, sajnos. Ember olyan nagy összevisszaságot nem tud véghezvinni, mint amit hagy a víz maga után.
Sok minden megy vele, és sok minden marad utána. Mennek életek, javak, otthonok és kertek. Marad a kő, az iszap és sok-sok keserű könny. Újrakezdeni pedig azzal lehet, amink van. Jelen esetben: kő, iszap és könny.
Néhai püspököm egyszer azt mondta: Én hiszek az emberben! Azóta már sokszor adtam igazat neki. Ma is ezt teszem. Adva van az ember, körülötte kő, iszap és könnyek. Tudom, hogy ki fog mászni az iszapból, egymásra fogja tenni a köveket, és végig, a könnyein át, nézi Isten szent egét, miközben újra megtanul bízni.
Adja Isten, hogy így legyen!
Demeter Erika: Kirándulás, könnyek és egy rózsaszínű kalap
2010. 06. 10 Kirándulás, könnyek és egy rózsaszínű kalap Demeter Erika
Szó szerint ránk tört a nyár a sok esős nap után. Biztos léptekkel közeledik a vakáció is, így nem csoda, hogy kirándulós kedv vesz körül mindannyiunkat. Ma reggel nagy volt a készülődés otthonunkban. A nagyfiúnk bográcsot készíteni indult az osztállyal, a kicsi lányunk pedig autóbusszal a vásárhelyi állatkertbe. Mondanom sem kell, hogy egyiket sem kellett költeni. Csillogó szemmel, izgatottan kérdezték minden percben, hogy anya ezt is bepakoltad, meg azt is..., és nekem is... stb. Persze én is pörögtem ekkora izgalom láttán, és pakoltam lelkesen egyiknek is másiknak is, hiszen tudatában vagyok, hogy vissza nem térő pillanatokat élünk közösen, és ez hihetetlen energiát tud adni.
A derült ég akkor borult be igazán, amikor indulás előtt nem találtuk a nagy izgalomban a kislányom kedvenc kalapját. Nem baj, van másik, szép rózsaszínű, gyöngyös, vigyük azt – gondoltam én. Hát, a lányom nem így gondolta. Az óvodához érve már potyogtak a könnyei, végül egyik barátnője elcserélte vele a saját kalapját, így kissé megbékülve ült fel az autóbuszra.
Eddig a történet és itt most lehet azt mondani, hogy a mai szülők elkényeztetik a gyereket, túl sokat megengednek neki, bezzeg az én időmben stb. Lehet ezt mondani, de lehet másképp is látni.
Egyik továbbképző alkalmával arra kért a vezető, hogy írjuk össze rossz tulajdonságainkat (legalább azt, amiről tudunk). Aki őszinte volt, annak egész szép listája kerekedett. Akkor hirtelen nem értettem, hogy mi a célja ezzel, aztán elmondta. Így szólt hozzám: „Válaszd ki az egyik rossz tulajdonságot!” Mondtam neki, hogy makacs vagyok. Jó, akkor most változtassuk jóvá! Minősítsd át kitartássá! Ugye, hogy másképp hangzik és élhetőbb lesz?
Minden embernek van rossz tulajdonsága, szokása, és valljuk be, hogy mindannyiunknak van „bogarunk” is. Szerintem ez így van rendjén, a kérdés csak az, hogyan kezeled a hétköznapi életben ezeket? Tudatosult-e benned, hogy vannak berögzött szokásaid, amelyek esetleg zavarják a környezeted? Tudod-e jóvá változtatni? Egyáltan: megpróbáltad-e?
Persze, lehetett volna a spártai módszert alkalmazni: „Kislányom tetszik, nem tetszik, ez van… – ha nem fejezed be a sírást stb.” Ezzel szemben én azt gondolom, hogy jó tapasztalat volt mindkettőnknek. Neki azért, mert kicsiben átélte azt, hogyan kell elviselni az olyan helyzeteket, amelyeket nem szeret. Nekem azért, hogy tudomásul vegyem, ő nem én vagyok. Van saját akarata és elképzelése. Hosszú távon úgy fogalmaznám, hogy csak azért, hogy nekem tetsszen, ne éljen maga ellen.
Hát igen, bonyolult az ember és bonyolultak az emberi kapcsolatok is. A teljesség igénye nélkül írtam le a bennem megszületett gondolatokat, lehet tovább fűzni.
Keressük meg „bogarainkat”, nézzünk szembe velük és tegyük élhetővé!
Szó szerint ránk tört a nyár a sok esős nap után. Biztos léptekkel közeledik a vakáció is, így nem csoda, hogy kirándulós kedv vesz körül mindannyiunkat. Ma reggel nagy volt a készülődés otthonunkban. A nagyfiúnk bográcsot készíteni indult az osztállyal, a kicsi lányunk pedig autóbusszal a vásárhelyi állatkertbe. Mondanom sem kell, hogy egyiket sem kellett költeni. Csillogó szemmel, izgatottan kérdezték minden percben, hogy anya ezt is bepakoltad, meg azt is..., és nekem is... stb. Persze én is pörögtem ekkora izgalom láttán, és pakoltam lelkesen egyiknek is másiknak is, hiszen tudatában vagyok, hogy vissza nem térő pillanatokat élünk közösen, és ez hihetetlen energiát tud adni.
A derült ég akkor borult be igazán, amikor indulás előtt nem találtuk a nagy izgalomban a kislányom kedvenc kalapját. Nem baj, van másik, szép rózsaszínű, gyöngyös, vigyük azt – gondoltam én. Hát, a lányom nem így gondolta. Az óvodához érve már potyogtak a könnyei, végül egyik barátnője elcserélte vele a saját kalapját, így kissé megbékülve ült fel az autóbuszra.
Eddig a történet és itt most lehet azt mondani, hogy a mai szülők elkényeztetik a gyereket, túl sokat megengednek neki, bezzeg az én időmben stb. Lehet ezt mondani, de lehet másképp is látni.
Egyik továbbképző alkalmával arra kért a vezető, hogy írjuk össze rossz tulajdonságainkat (legalább azt, amiről tudunk). Aki őszinte volt, annak egész szép listája kerekedett. Akkor hirtelen nem értettem, hogy mi a célja ezzel, aztán elmondta. Így szólt hozzám: „Válaszd ki az egyik rossz tulajdonságot!” Mondtam neki, hogy makacs vagyok. Jó, akkor most változtassuk jóvá! Minősítsd át kitartássá! Ugye, hogy másképp hangzik és élhetőbb lesz?
Minden embernek van rossz tulajdonsága, szokása, és valljuk be, hogy mindannyiunknak van „bogarunk” is. Szerintem ez így van rendjén, a kérdés csak az, hogyan kezeled a hétköznapi életben ezeket? Tudatosult-e benned, hogy vannak berögzött szokásaid, amelyek esetleg zavarják a környezeted? Tudod-e jóvá változtatni? Egyáltan: megpróbáltad-e?
Persze, lehetett volna a spártai módszert alkalmazni: „Kislányom tetszik, nem tetszik, ez van… – ha nem fejezed be a sírást stb.” Ezzel szemben én azt gondolom, hogy jó tapasztalat volt mindkettőnknek. Neki azért, mert kicsiben átélte azt, hogyan kell elviselni az olyan helyzeteket, amelyeket nem szeret. Nekem azért, hogy tudomásul vegyem, ő nem én vagyok. Van saját akarata és elképzelése. Hosszú távon úgy fogalmaznám, hogy csak azért, hogy nekem tetsszen, ne éljen maga ellen.
Hát igen, bonyolult az ember és bonyolultak az emberi kapcsolatok is. A teljesség igénye nélkül írtam le a bennem megszületett gondolatokat, lehet tovább fűzni.
Keressük meg „bogarainkat”, nézzünk szembe velük és tegyük élhetővé!
Demeter Erika: A feketerigó dala
2010. 05. 25. A feketerigó dala Demeter Erika
Valahányszor új környezetbe kerülök, próbálom átalakítani, elképzeléseim szerint otthonossá tenni. Valamiért virágok nélkül nem tudok meglenni. Nekifogtam tehát, hogy új otthonunk mellett virágoskertté szelídítsem a szinte építőtelepet. Kemény fizikai munka és sok türelem révén virágmagokat is vetettem. A csalódásom akkor lett fájdalmas, amikor azok nem akartak kikelni. Először arra gondoltam, hogy nem jó a mag. Ám, amikor azt láttam, hogy egyik helyen kikelt, a másik helyen viszont nem, gyanakodni kezdtem. Figyeltem a terepet. Pár nap múlva tapasztaltam, hogy helyenként a virágoskert földje ki van szórva a járdára, épp ott, ahol a virágok kellett volna kibújjanak. Olyan volt, mintha valaki belerúgott volna a földbe.
Mit tesz ilyenkor a szigorú családanya, hát előveszi csemetéjét. A gyerekek, főleg a fiúk nem tudom miért, de előszeretettel próbálják ki cipőjük teherbírását rugdosással. Valahogy úgy, hogy: „Ha elrúgtam egy követ, amerre gurult arra mentem tovább.”(Edda) Hiába próbált mentegetőzni a fiam, hogy nem ő volt, nem igazán hittem el neki.
Ám, egy szép esőáztatta délelőtt, amikor vittem le a szemetet, látom, hogy két feketerigó előszeretettel kapirgál a virágoskertben, keresve a mindennapit. Hihetetlen gyorsan szétrúgták a virágoskert földjét, és nem zavarta őket, hogy én épp arra járok. Aha, gondoltam magamban, szóval ti vagytok a tettesek! Közben magamban nyugtáztam, hogy hiába szállok harcba velük, nem ülhetek egész nap, őrizve a virágoskertet. Tehát nem fog kikelni a mag.
Esténként néha kiülünk a párommal, beszélgetünk, vagy csak ülünk és hallgatunk. A tegnap esti kiülésnél panaszolom neki, hogy milyenek ezek a feketerigók stb. Azt válaszolja nekem erre, hogy hallgasd helyette az éneküket. És valóban: gyönyörű trillával köszönték meg a mindennapit. Virágok helyett a feketerigó dala.
Van úgy az ember életében, hogy mindent megtesz, ami tőle telhető, mégsem kel ki az a fránya mag. Ám, ha figyelmesen hallgatunk, mindig van valami más helyette, amiben szintén örömünket lelhetjük. Szóval, minden nehézsége ellenére mégis szép az élet, csak meg kell látni, hallani a szépséget.
Hát, hallgasd a rigó dalát!
Valahányszor új környezetbe kerülök, próbálom átalakítani, elképzeléseim szerint otthonossá tenni. Valamiért virágok nélkül nem tudok meglenni. Nekifogtam tehát, hogy új otthonunk mellett virágoskertté szelídítsem a szinte építőtelepet. Kemény fizikai munka és sok türelem révén virágmagokat is vetettem. A csalódásom akkor lett fájdalmas, amikor azok nem akartak kikelni. Először arra gondoltam, hogy nem jó a mag. Ám, amikor azt láttam, hogy egyik helyen kikelt, a másik helyen viszont nem, gyanakodni kezdtem. Figyeltem a terepet. Pár nap múlva tapasztaltam, hogy helyenként a virágoskert földje ki van szórva a járdára, épp ott, ahol a virágok kellett volna kibújjanak. Olyan volt, mintha valaki belerúgott volna a földbe.
Mit tesz ilyenkor a szigorú családanya, hát előveszi csemetéjét. A gyerekek, főleg a fiúk nem tudom miért, de előszeretettel próbálják ki cipőjük teherbírását rugdosással. Valahogy úgy, hogy: „Ha elrúgtam egy követ, amerre gurult arra mentem tovább.”(Edda) Hiába próbált mentegetőzni a fiam, hogy nem ő volt, nem igazán hittem el neki.
Ám, egy szép esőáztatta délelőtt, amikor vittem le a szemetet, látom, hogy két feketerigó előszeretettel kapirgál a virágoskertben, keresve a mindennapit. Hihetetlen gyorsan szétrúgták a virágoskert földjét, és nem zavarta őket, hogy én épp arra járok. Aha, gondoltam magamban, szóval ti vagytok a tettesek! Közben magamban nyugtáztam, hogy hiába szállok harcba velük, nem ülhetek egész nap, őrizve a virágoskertet. Tehát nem fog kikelni a mag.
Esténként néha kiülünk a párommal, beszélgetünk, vagy csak ülünk és hallgatunk. A tegnap esti kiülésnél panaszolom neki, hogy milyenek ezek a feketerigók stb. Azt válaszolja nekem erre, hogy hallgasd helyette az éneküket. És valóban: gyönyörű trillával köszönték meg a mindennapit. Virágok helyett a feketerigó dala.
Van úgy az ember életében, hogy mindent megtesz, ami tőle telhető, mégsem kel ki az a fránya mag. Ám, ha figyelmesen hallgatunk, mindig van valami más helyette, amiben szintén örömünket lelhetjük. Szóval, minden nehézsége ellenére mégis szép az élet, csak meg kell látni, hallani a szépséget.
Hát, hallgasd a rigó dalát!
Demeter Erika: A felhős napok is az Isten napjai
A felhős napok is az Isten napjai Demeter Erika
A múlt évben tették fel nekem a kérdést egy képzés során, hogy mit teszek olyankor, amikor fáradt vagyok, rossz a hangulatom, úgy érzem, hogy erőm fogytán, és mégis kell prédikálnom, másokat vigasztalnom és bátorítanom. Azt válaszoltam, hogy megpróbálom nem kimutatni, összeszedem minden erőmet, és a szolgálatra összpontosítok.
Meglepetésemre azt a választ kaptam, hogy nagyon rosszul teszem. A csalást – hogy így mondjam –, az emberek megérzik, s így nem leszek hiteles. Inkább fogadjam el, és vállaljam fel, hogy az „esős, felhős napok is az Isten napjai”. Azóta ezt teszem, és sajnálom, hogy erre nem jöttem rá magamtól.
Mostanában egyre többször van részünk az aranyat érő esőből, és jól esik ez a szomorkás, hűs hangulat. Szinte harapni lehet a friss levegőt, ami kellemes és jó érzés. Az esőcsepp egy-egy virágszirmon, mint valami szent tisztaság, ringatózik és eltűnik a napfényben... Hát akkor mi bajom nekem az esős napokkal? Tulajdonképpen semmi.
Gyerekkorom falusi nyarai jönnek most elő, amikor a csukott ablakon keresztül szemléltük az esőt, majd elvették a villanyt, s mi hallgattuk az egyhangú kopogást, melynek valahogy mégis dallama volt. Aztán vártuk, hogy elálljon, s mi kiszabaduljunk. Ki a szabadba, mert részesei akartunk lenni az újjászületésnek, s nem számított, hogy sárosan, vizesen tértünk vissza. Éltük az életünket természetesen, egészségesen és boldogan. Az eső utáni csatározások eltűnnek a felnőtté válásban, de megmarad az illat, az érzés s egy hangulat, mely néha jól jön, amikor fáradt vagyok, amikor úgy érzem, nincs miért és minek...
Nézem az esőt, s arra gondolok, minek is kellene megfutamodnom a vihar elől? Nem lehet az olyan vészes, nézzem inkább a szép oldalát, az is van neki!
Így most tanulok táncolni az esőben...
A múlt évben tették fel nekem a kérdést egy képzés során, hogy mit teszek olyankor, amikor fáradt vagyok, rossz a hangulatom, úgy érzem, hogy erőm fogytán, és mégis kell prédikálnom, másokat vigasztalnom és bátorítanom. Azt válaszoltam, hogy megpróbálom nem kimutatni, összeszedem minden erőmet, és a szolgálatra összpontosítok.
Meglepetésemre azt a választ kaptam, hogy nagyon rosszul teszem. A csalást – hogy így mondjam –, az emberek megérzik, s így nem leszek hiteles. Inkább fogadjam el, és vállaljam fel, hogy az „esős, felhős napok is az Isten napjai”. Azóta ezt teszem, és sajnálom, hogy erre nem jöttem rá magamtól.
Mostanában egyre többször van részünk az aranyat érő esőből, és jól esik ez a szomorkás, hűs hangulat. Szinte harapni lehet a friss levegőt, ami kellemes és jó érzés. Az esőcsepp egy-egy virágszirmon, mint valami szent tisztaság, ringatózik és eltűnik a napfényben... Hát akkor mi bajom nekem az esős napokkal? Tulajdonképpen semmi.
Gyerekkorom falusi nyarai jönnek most elő, amikor a csukott ablakon keresztül szemléltük az esőt, majd elvették a villanyt, s mi hallgattuk az egyhangú kopogást, melynek valahogy mégis dallama volt. Aztán vártuk, hogy elálljon, s mi kiszabaduljunk. Ki a szabadba, mert részesei akartunk lenni az újjászületésnek, s nem számított, hogy sárosan, vizesen tértünk vissza. Éltük az életünket természetesen, egészségesen és boldogan. Az eső utáni csatározások eltűnnek a felnőtté válásban, de megmarad az illat, az érzés s egy hangulat, mely néha jól jön, amikor fáradt vagyok, amikor úgy érzem, nincs miért és minek...
Nézem az esőt, s arra gondolok, minek is kellene megfutamodnom a vihar elől? Nem lehet az olyan vészes, nézzem inkább a szép oldalát, az is van neki!
Így most tanulok táncolni az esőben...
Demeter Erika: Igaz történet
2010. 04. 25 Igaz történet Demeter Erika
Az elmúlt évben hallottam ezt a történetet egy külföldi lelkésztől. Eredetileg prédikációt akartam írni belőle, de ez nem született meg, és most hirtelen idekívánkozott a hárompercesbe.
Egy nyugat-európai protestáns lelkész elindul missziós útra a dél-afrikai államokba. Bár nem egészen fiatal, mégis tele van tettvággyal, lelkesedéssel. (Még szerencse, hogy a tettvágy nem annyira korfüggő!)
Ahogy hirdeti a településeken az evangéliumot egyszer csak egy kis faluban arra kérik, hogy segítsen kiűzni az ördögöt egy fiatal lányból. Kissé meglepődik, de meg van győződve arról, hogy őt az Úr küldte, tehát segítenie kell. Elgondolja, hogy majd igazán, tiszta szívből imádkozik, Bibliát is visz, abból is olvas és biztos, hogy az ördög el fogja hagyni azt a lányt.
Elvezetik a falu végére, ahol egy tizenéves lány be van zárva egy ketrecbe, egy szál ruhában, a saját piszkában, mindenkitől elhagyatva és megvetve. A lelkész döbbenten áll, elfelejt imádkozni, sőt, a Bibliáról is megfeledkezik, mert a lány szemében csak félelmet és segélykérést lát.
Ekkor így szól a falubeliekhez: „Nyissátok ki az ajtót, és engedjétek ki őt, mert meg akarom ölelni!” A falubeliek meglepődnek, mert nem erre számítottak, s vonakodva bár, de kinyitották az ajtót. A lány lassan merészkedett ki, de végül kijött, és ott állt mindenki előtt, gyámoltalanul. A lelkész odament hozzá, és mindenki szeme láttára átölelte és percekig így tartotta. Aztán néhány asszonnyal elküldte, hogy mosdassák meg, és adjanak rá tiszta ruhát, mert meggyógyult.
Kedves olvasó! Ez a meglepő történet nem is oly régen történt, és biztos vagyok benne, hogy most is vannak hasonló esetek, nem is kell a harmadik világig menni. Csak nézz magadba és nézz körül! Hányan élnek körülötted megvetve, megalázva és berácsozva? Nehéz észrevenni őket, mert gyakran rejtve vannak, „a város szélén”. Nehéz észrevenni, mert ők maguk is elhiszik, hogy ördög szállta meg őket, és elfogadják a ketrecet. Te is elfogadod?
Gyakran túlmagyarázzuk, túlbonyolítjuk az életünket, s közben nem vesszük észre: EGY ÖLELÉS BŐVEN ELÉG LENNE!
Az elmúlt évben hallottam ezt a történetet egy külföldi lelkésztől. Eredetileg prédikációt akartam írni belőle, de ez nem született meg, és most hirtelen idekívánkozott a hárompercesbe.
Egy nyugat-európai protestáns lelkész elindul missziós útra a dél-afrikai államokba. Bár nem egészen fiatal, mégis tele van tettvággyal, lelkesedéssel. (Még szerencse, hogy a tettvágy nem annyira korfüggő!)
Ahogy hirdeti a településeken az evangéliumot egyszer csak egy kis faluban arra kérik, hogy segítsen kiűzni az ördögöt egy fiatal lányból. Kissé meglepődik, de meg van győződve arról, hogy őt az Úr küldte, tehát segítenie kell. Elgondolja, hogy majd igazán, tiszta szívből imádkozik, Bibliát is visz, abból is olvas és biztos, hogy az ördög el fogja hagyni azt a lányt.
Elvezetik a falu végére, ahol egy tizenéves lány be van zárva egy ketrecbe, egy szál ruhában, a saját piszkában, mindenkitől elhagyatva és megvetve. A lelkész döbbenten áll, elfelejt imádkozni, sőt, a Bibliáról is megfeledkezik, mert a lány szemében csak félelmet és segélykérést lát.
Ekkor így szól a falubeliekhez: „Nyissátok ki az ajtót, és engedjétek ki őt, mert meg akarom ölelni!” A falubeliek meglepődnek, mert nem erre számítottak, s vonakodva bár, de kinyitották az ajtót. A lány lassan merészkedett ki, de végül kijött, és ott állt mindenki előtt, gyámoltalanul. A lelkész odament hozzá, és mindenki szeme láttára átölelte és percekig így tartotta. Aztán néhány asszonnyal elküldte, hogy mosdassák meg, és adjanak rá tiszta ruhát, mert meggyógyult.
Kedves olvasó! Ez a meglepő történet nem is oly régen történt, és biztos vagyok benne, hogy most is vannak hasonló esetek, nem is kell a harmadik világig menni. Csak nézz magadba és nézz körül! Hányan élnek körülötted megvetve, megalázva és berácsozva? Nehéz észrevenni őket, mert gyakran rejtve vannak, „a város szélén”. Nehéz észrevenni, mert ők maguk is elhiszik, hogy ördög szállta meg őket, és elfogadják a ketrecet. Te is elfogadod?
Gyakran túlmagyarázzuk, túlbonyolítjuk az életünket, s közben nem vesszük észre: EGY ÖLELÉS BŐVEN ELÉG LENNE!
Demeter Erika: Néha megáll az idő
Néha az idő megáll Demeter Erika
Közel 12 éve figyelek egy idős furcsa nőt, aki mindig az úton van. Tanyán lakik, jó pár kilométerre a településektől, valószínűleg nem egyedül, mert a 12 év alatt háromszor láttam vele egy ugyanolyan furcsa férfit is. Amiért furcsa volt számomra, az az, hogy nagyon sokat gyalogol, pusztán a mindennapi kenyérért. Főúton gyalogol, néha az autók megállnak neki, de ő sohasem ül fel. Tízen felüli kilométereket gyalogol a kenyérért. Ez alatt az idő alatt egyszer láttam ülve. Húsvét harmadnapján. Talán elfáradt, talán ő így ünnepel, ki tudja? Ült egy útszéli fa alatt és csendesen nézelődött, ölében kenyérrel. A falu között is láttam, fogadja a köszönést, de igazából nem beszélget senkivel. Talán megszokta a magányt, vagy a természetet közelebb érzi magához, mint az embert. Azt is hallottam róla, hogy az odavetődött embereknek ételt ad a sajátjából. Nem kérdezi hol jár, és hová megy, csak az embert látja és azt, hogy mindenkinek szüksége van a mindennapi kenyérre. Az teszi furcsává és szokatlanná számomra, hogy amikor körülöttünk minden felgyorsult és még mindig gyorsulóban van, akkor van egy asszony (talán több is) akinél ez huszadrangú kérdés. Hány kilométert gyalogol? – ha nem is minden nap, de minden második nap biztos. Mennyi idő és energia egy kenyérért! Ezzel szemben mit tesz a civilizáció gyermeke? Kiküldi a gyermeket a legközelebbi boltba kenyérért! Jó néha rácsodálkozni azokra, akiknél megállt az idő. Jó néha megállni és figyelni az útra. Sokszor annyira koncentrálunk a célra, hogy nem vesszük észre mennyi szép dolog mellett elhaladunk az úton. Valahányszor egy-egy kitűzött célt elérek, mindig olyan érzésem támad, mint amikor még diákkoromban sikerrel letettem egy vizsgát és rámtelepedett egy rossz hiányérzet. Valami olyan, hogy most mit tegyek? S akkor kitűztem magam elé egy új célt, és újra hajtottam a mókuskerekem. Nemrég egy nagyszerű filmet láttam, melyben az öreg bölcs tanítja a fiatalt. Kirándulásra hívja, melyet a fiatal nagy lelkesedéssel vár, sokat készül rá. Amikor elindulnak minden olyan ígéretes és sejtelmes. Három órát gyalogolnak, amikor felérnek a domb tetejére, és az öreg bölcs kijelenti, hogy „Itt vagyunk, megérkeztünk!”. Erre a fiatal „De hiszen itt nincs semmi!” Sok idő eltelik, mire megérti, hogy nem a cél, hanem az út a fontos. Kedves olvasó! Néha állj meg, és nézz szét az utadon! Szemlélődj, de ne a távolba, csak úgy a melletted zajló életre nézz! Nézd meg a semmit, ami körülvesz, s ami a boldogságod. Állítsd meg az időt és érezd a pillanatot! Ülj le az útmenti fák tövébe, s érezd a mindennapi kenyér illatát, melegét öledben. Ugye, hogy szép a világ?
Közel 12 éve figyelek egy idős furcsa nőt, aki mindig az úton van. Tanyán lakik, jó pár kilométerre a településektől, valószínűleg nem egyedül, mert a 12 év alatt háromszor láttam vele egy ugyanolyan furcsa férfit is. Amiért furcsa volt számomra, az az, hogy nagyon sokat gyalogol, pusztán a mindennapi kenyérért. Főúton gyalogol, néha az autók megállnak neki, de ő sohasem ül fel. Tízen felüli kilométereket gyalogol a kenyérért. Ez alatt az idő alatt egyszer láttam ülve. Húsvét harmadnapján. Talán elfáradt, talán ő így ünnepel, ki tudja? Ült egy útszéli fa alatt és csendesen nézelődött, ölében kenyérrel. A falu között is láttam, fogadja a köszönést, de igazából nem beszélget senkivel. Talán megszokta a magányt, vagy a természetet közelebb érzi magához, mint az embert. Azt is hallottam róla, hogy az odavetődött embereknek ételt ad a sajátjából. Nem kérdezi hol jár, és hová megy, csak az embert látja és azt, hogy mindenkinek szüksége van a mindennapi kenyérre. Az teszi furcsává és szokatlanná számomra, hogy amikor körülöttünk minden felgyorsult és még mindig gyorsulóban van, akkor van egy asszony (talán több is) akinél ez huszadrangú kérdés. Hány kilométert gyalogol? – ha nem is minden nap, de minden második nap biztos. Mennyi idő és energia egy kenyérért! Ezzel szemben mit tesz a civilizáció gyermeke? Kiküldi a gyermeket a legközelebbi boltba kenyérért! Jó néha rácsodálkozni azokra, akiknél megállt az idő. Jó néha megállni és figyelni az útra. Sokszor annyira koncentrálunk a célra, hogy nem vesszük észre mennyi szép dolog mellett elhaladunk az úton. Valahányszor egy-egy kitűzött célt elérek, mindig olyan érzésem támad, mint amikor még diákkoromban sikerrel letettem egy vizsgát és rámtelepedett egy rossz hiányérzet. Valami olyan, hogy most mit tegyek? S akkor kitűztem magam elé egy új célt, és újra hajtottam a mókuskerekem. Nemrég egy nagyszerű filmet láttam, melyben az öreg bölcs tanítja a fiatalt. Kirándulásra hívja, melyet a fiatal nagy lelkesedéssel vár, sokat készül rá. Amikor elindulnak minden olyan ígéretes és sejtelmes. Három órát gyalogolnak, amikor felérnek a domb tetejére, és az öreg bölcs kijelenti, hogy „Itt vagyunk, megérkeztünk!”. Erre a fiatal „De hiszen itt nincs semmi!” Sok idő eltelik, mire megérti, hogy nem a cél, hanem az út a fontos. Kedves olvasó! Néha állj meg, és nézz szét az utadon! Szemlélődj, de ne a távolba, csak úgy a melletted zajló életre nézz! Nézd meg a semmit, ami körülvesz, s ami a boldogságod. Állítsd meg az időt és érezd a pillanatot! Ülj le az útmenti fák tövébe, s érezd a mindennapi kenyér illatát, melegét öledben. Ugye, hogy szép a világ?
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)